Kálnoky Talponálló II.

„…Idegesítjük egymást”, s nem azért az idézet, Mintha épp úgy „neked” Mondanám folytatásul – jellemző! – az egészet, Vagy már kész lenne a szöveg, „Jellemző”, joggal mondom, mert ha akármi ponton Megbököd a hír-ontón Vígaszos vagy bosszantó szerveket, Így lukadnak. Vakablak minden lehetőség-szó, Folyton a lehetetlent Érzékeli az átlag, mi bánja, mi a méltó Szemlélet; nem a felkent Méltóság – szavazott, na, mindegy, mi – mérvadó, De az árdrágulás, lépéskényszer, adó, Rosszkedv… és ezzel kezdtem. Folyton-reakcióink csak felingerlik egymást, Ez nem költészet évada, Annyié se, hogy azt mondhassa: „Meglásd…” És biztató legyen szava Anélkül, hogy magát nyálával szembeköpje: Még soha ily kevéssé nem volt, hogy „mindörökre” – Ez a Világ Hava. És el is megy a kedved – „Az Az Attilai” –, Így írom, tiszteletnek Nagyjával, vagy nagy Á-val, vagy a poéta mi Érdeklődéseket Tanúsítana a Költészet Maga telkén; Nem, fordítottja lett! A Pilinszkys Teremtmény Saját jöttét nem tudja meg- Várni (idegesítő! ezt mondtam itt előbb), Már a rajtnál beugrik, Jóra, rosszra: „Hamar…”, mert tudja pár előd Szavából, spúrból, minden: mi minden volt itt, Ő meg akarná úszni, ki akarna csúszni; Egy sor dologtól úgy kellett búcsúzni, Hogy nem jobb tölté be helyit. És az átívelések, milyenek, na mondd meg! Könnyű utólag Felróni, mit magunk se tettünk soha meg, Jó, persze, kötve voltak A bizonyos kezek, és bizonytalanul Álltunk, mint kisérleti nyúl – Na persze; amondónak Nem mondom magamat, hogy én azt megmondanám: Maga a szerkezet járt Le, a szó mindkét értelmében, úgy ám, És mindegy, hogy a leltárt – Itt a csalfaság! – ki hogy adja Át, mennyi volt a salakja, De a mocsokság képzete, egyáltalán Átszállt ránk, Annyi Sokból. Címek, pozíciók – S ha változik is kifejezési árnyalatuk – a sokkból Örökítenek át, vagy közönyvariációk („Hagyjanak engem!” – „Akkor Hiszem, ha látom!” –), egy sor Korcs-jellegből sodort Lélek-kötél szorongat, lóbáljuk bár harangnak Száraként, vagy húzzuk be Pót-idegnek, alapnak, Mit meghaladni e, Meg e, meg e, s amaz Újabbnak dolga lesz: De a Világ Hava nem s nem kivételez, Mondom ezt – és mire. Így térek vissza a költészet pagonyába, Hogy nem szent, annyi szent – De nem vezet tovább világi dagonyába, Takony-ábrákba, összekent Busz-ablakok mögé nem kényszerít, Csecsenföld Messze van, Koszovo, Jeruzsálem – s ha eltölt Némi formaöröm, már örömet jelent. Nem is tudom. Magunkban megvonhatjuk a vállunk, Mert nincs szó – lenne? Mi? –, A darab menetében olyan pontokon állunk, Ahol meg lehet menteni, Jobbra is lehet hozni mindenfélét, de – szívre Kezet! – nehéz megmondani, mi híve A teremtmény, és valami Nagy távlat nincs Vagy túl nagy. Vagy túlnanról dereng; Megtámasztom a gépem, Legalább az enyém e poétai rend, Visszatámaszt, cserében, Vagy évelő növényeket cserépben öntözök, Elidőzöm a medvéim között, És hogy a számat tépem, egyáltalán, nem értem. Idegesítjük egymást, megcsalatkoztatunk Bárkit ha kell, legalább szándékunk ellenére, Idegesítjük önmagunk, Kínálgatjuk, no, kelljen, érvre, A nyers erő, a kellem, fondor műfajjal – Hírek, statisztikák –, akár ha egy műangyal Suhanna át a vermen, és e’ Nem Tajvan, Macao, s talán még ez a jó, De nem anyakebelre Térünk, s vitatható, mi még bekebelezne, Elég távol van-e, s költői buktató A rímvétés – magam, mondom idegesítem – Abbahagyom emígyen. Csak úgy. Nem bármi jelre. Hogy ezt írtam, decembert írt az író világ, S én is valamit bírtam Így írni, de csak a megsugallt pusztaság Lapult rám – így, még – a papírban, Nem láttam gacs-szemét, háncs-végződéseit, Omló belét, a fürész mit porlani segít, Élne eljövendő emberi kínban.   (Ami igérkezett, csak ennyi, eljött.   S látjuk, talán nem láttuk fától a jövendőt.)