Két „Jékely”*

 

A múló századra bú dala

 
„Ott, hol a télen elhullott nyulat
a gyérfüves föld feldolgozza lassan,
ott lesz a fű tavasszal legdusabb.
E példával, azt hiszem, megmutattam,
mért szállt reám e termő kábulat.”
Jékely Zoltán: Levél (1935)
 
Honnét szállt rám e század-szállta? (Mert hogy
háromezret meg nem érünk, „szegénykém”!)
Holott csak egy vasárnap, ami elfogy,
de költőim is olvastam a végén.
Kosztolányi, József, Szép, Füst, Pilinszky:
körötök két névvel kibővítem!
Nemes Nagy, Jékely: minden-fölötti
poétáim még magammal viszem.
A rigóbúcsút visszhangzó medencék
kőlapromlása nem lehet kiáltóbb,
mint ez a rettenetes szó, a NEMRÉG!
Zilált ág-boggal, hogy csókot dobálok.
Feltételes megállók, síri mécsek,
lila homály, melyben egyszer fürödtünk:
por és hamu, a legdrágábbja-méreg
bódít, ne halljuk, hogy döng meg mögöttünk
a Kapu – folyton! mert nem ismer évet.
 

A termő kárhozat

Elkárhozott, ki nem poéta! Nála
csak a rossz poéta elkárhozottabb…
Levélmoly hull mindegyőnk anyagára,
hozott anyagnál a múlás hozottabb,
ránk hozta a Kígyó, almán a nyála.
…Ahogy egykor a porban aluszunk majd,
álmodatlan – ki álmodna velünk még? –,
visszakívánnánk mind a sok megunt zajt,
vagy egyáltalán, legalább a tűntét,
mely borostyánunkkal is egyre ott hajt.
Majdnem-meztéllábak mily bűvösen
lábalnak az avarban, mely porunkból
szökkent gesztenyefájáról izen
szerencsére valami máskorunkból;
másképp: az őrületig – gyötrelem!
Mi csak nyugszunk, mint a példabeszédek,
kikre szelindek vizel, nyula nyargal,
elszáradt írmagunk is szerteszéled,
nem kell hogy megirgalmazzon a hajnal,
nincs mit szétoszlatnia már, sötétet:
az Úr bizalmán csépel minket angyal,
hogy el ne hízhasson rajtunk a féreg.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]