Májusi óda

Töredék

Még mindig Vasnak (és Radnóti Miklósnak)

 
Ahogy el kellett volna söpörni,
nem lassan letörni.
Ennek ittuk meg a levét.
Nyomorultul bár, de elég
lehetett volna.
De mindig van réteg, mely virulna, mint a rózsa,
akár rohadtan is a dombon.
Emlékszem a ponton-
hidakra, az égett birkaszagra;
járgányok fekete-alakba
görbült testeire,
de az emlékek nem tartoznak senkire,
az emlékek senkit sem érdekelnek.
Átok nehézkedés, valami mellett
nyomulsz már csak a földbe, nélkülem.
„Föld, föld!” Kolumbusz–Odüsszeusz, betapasztom fülem,
befogom az igazságos háború bűzétől az orrom,
és mocskot látok csorogni körben minden balos ormon:
balsors, akit régen tép, kit a Régen
foszt ki az Új nevében,
ó, Város, technizálódó sivár-
ságodra fröccsen a májusi sár,
de áldanak, ha így maradsz csak förtelemre,
nem válsz azzá, mit fel nem foghat az elme,
ám hogy rettegjünk ettől ennyi silányság
nyomán, csodálod-e, hogy utálják,
akik utálják, és rossz a kedvünk,
az egy-unt nincs együtt, s nincs hova felkerekednünk,
mint hitvány szám-aprójának, ami marad,
és megtölti irdatlanul a számoszlopokat,
számoszlopok és tűzoszlopok, a megjövendölt
zagyvaságban nem hittem soha, ami engem eltölt,
utálat. Rá az utóélet csak az élet,
az elő-állat ily utó-szörnyeteggé lett
Minden jót kívánhatnak egymásnak a felek.
Mindkettő azt tette, amire lett
– a jelek szerint.
De hogy jövök hozzá, hogy szívem és gyomrom undorral és iszonnyal félve kering?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]