|
Még mindig Vasnak (és Radnóti Miklósnak)
| Ahogy el kellett volna söpörni, |
|
| De mindig van réteg, mely virulna, mint a rózsa, |
|
| akár rohadtan is a dombon. |
|
| hidakra, az égett birkaszagra; |
|
| de az emlékek nem tartoznak senkire, |
|
| az emlékek senkit sem érdekelnek. |
| Átok nehézkedés, valami mellett
|
|
| nyomulsz már csak a földbe, nélkülem. |
| „Föld, föld!” Kolumbusz–Odüsszeusz, betapasztom fülem, |
|
| befogom az igazságos háború bűzétől az orrom, |
| és mocskot látok csorogni körben minden balos ormon: |
|
| balsors, akit régen tép, kit a Régen |
|
| ó, Város, technizálódó sivár- |
| ságodra fröccsen a májusi sár, |
|
| de áldanak, ha így maradsz csak förtelemre, |
| nem válsz azzá, mit fel nem foghat az elme, |
|
| ám hogy rettegjünk ettől ennyi silányság |
| nyomán, csodálod-e, hogy utálják, |
|
| akik utálják, és rossz a kedvünk, |
| az egy-unt nincs együtt, s nincs hova felkerekednünk, |
|
| mint hitvány szám-aprójának, ami marad, |
| és megtölti irdatlanul a számoszlopokat, |
|
| számoszlopok és tűzoszlopok, a megjövendölt |
| zagyvaságban nem hittem soha, ami engem eltölt, |
|
| utálat. Rá az utóélet csak az élet, |
| az elő-állat ily utó-szörnyeteggé lett |
|
| Minden jót kívánhatnak egymásnak a felek. |
| Mindkettő azt tette, amire lett |
|
| De hogy jövök hozzá, hogy szívem és gyomrom undorral és iszonnyal félve kering? |
|
|