„Mikor a bombák hullni kezdtek”

Fájdalom, in mem. Vas István Mikor a bombák hullni kezdtek,   Nem voltunk már ugyanazok, Azok voltunk, akik úgy nem lehetnek,   Ahogy a csak régi halott. Tudtuk, hogy a nyomorból lopott jószág   A másik fél friss ereje, Arroganciája révén valóság-   Másító mázzal vonja be Hajszálainkat is. Mint a fémszálak   Az előző háboruból, Mint ahogy rosszkedvvé összeállnak   Mind, amik nem lehettek volna jól, Mert hazugságok voltak. Odadobottak,   Most egyszerre némi haszon Adódik belőlünk, s akik a Múltat   Nem ismerik, a borzalom Töretlen csodájú, vak tükrét látják,   S bármi igaztalanság, szörnyeteg Történés parancsolja „Megállj!”-át,   Csak boldogtalan törteket Ismer majd a nyugvó gyalázat,   Ez lesz övé, és nem törődik – Az sincs, hogy „vele”, nincs „alább ad”,   Mert eljutott a várt fölényig: Az erősebb megszégyenül az ocsmány   Gyengültén, ennyi a világrend, És nincs; ahogy e rózsa-kocsmán   Túlláss, és nincs mi-hova átment, A sírkeresztek, a szörny-megszokások,   Ahogy az ember szíve reszket, Nem is reszket, keletire nyugati átok   Nyílt, ahogy a bombák hullni kezdtek. 1999. május 13.