A Kis Verébkönyv (II.)

„Sea-Bird II, Lacungo-me XIV, Lovak, vitorlás hajók, vízi medvék, Örök-sokadikak, semmi szerencsén Nem kívánnám már, hogy bárhova mennék!” A Tabán rézsűjéhez igyekeztem, hol a Föld oly finom porlása zajlik: sok apró csonté. Olykor füve rebben, míg kocsisor-altatója morajlik harminc madárnak. Mentem a Tabánnak egy-ily helyéhez, és egy fa tövén megláttam egy fél könyvet. Sárgulásnak indult lapok. Karácsony közelén mindig egy „Vernét” kérhettem anyámtól. Ennyire futotta. Most lehajoltam, és azt láthattam, Némó kapitányról a könyv-fél. Lapozgattam, leporoltam, vittem. Vajon milyen üzenet ez? S mit járok itt épp ma? A sírjaiknál? Nehéz volt a szívem. Valakihez húzott: súlyos zsákot. S akkor bevillant egy név: az én Némómé! Kis veréb volt, akit elárultam húsz év előtt. Így volt az is, hogy bizonyára rég holt létében épp itt nem láthatom őt (rézsűben, autó-altatómorajban), ám ennél több történt. Személytelen fél-könyv felbukkanása – „Na, mi baj van?” – mondta (veréb nem érzeleg sosem), „Semmi baj!” Így álltam ott a Tabánban, de még öt-hat év kellett, hogy oda se járjak (s hát mit járnék „a világban”), s meglesz az a fél könyv is, a SOHA.