Aztán kész

(versek)

Holt Költők Társasága

„Holnaptól tegnapig?”

– A Vízözön?

Leküldi társaságát az esőfront,

de nem akarnám, amit esernyőm ront

valami kivetődött,

kivetett délutánon,

majd az Alkotás utca mellett,

ahol a benzintankok telnek,

kedvem sakkba ölöm,

kedvetlenségem,

nem is egészen, sose úgy semmiképpen,

mindig sehogy, s amije fogy,

délebbre vonul lassan,

nem tudok imádkozni, hogy

„csak Csernobilt megúszhassam”.

Az eső most elállt, mért mentem el hazulról,

de nincs kérdés, mely ily józanul visszazúdul,

szaporodnak s fogynak a játszmák,

fekete bárkák

nyekkennek tócsaszerte,

tornacipőmbe lottyuk beverve,

bólogat akácfa, tulipánfa,

szétrobban tulipáncsokor,

áll és óv a Holt Költők Társasága,

elfogy másodliterre a bor.

Már a Logodi utcán, ahol Jékely járt

Kosztolányi házánál, egy kitárt

pinceajtót megragadok,

a világ, érzem, forog.

Felszakítja kezem a vasalása,

negyven, ötven, hatvan év, hol van az még,

levelek csorranása,

nem tudom, lesz-e, ami lehetnék,

egy ernyő beleronthat,

a Holt Költők megvillantják a holdat.

Nagy árnyuk félovális, az Alagúton

sietek magam nélkül szinte, mint a nyúlnyom,

húzódom csak, húzódozom,

Holt Költők, egyszerűen nem tudom.

Ma is: nem is tudom.

Csak húzom. Társaságtok külön

már alig kerülöm.

Már-már alig.

Épp csak holnaptól tegnapig.

Parafrázis: A Kis Verébkönyv

(„És megnyitja a könyvet”

Pilinszky János)

A Kis Verébkönyv megnyitása volt ez?

1976 nyarán?

Hogy egy madár lógott a csenkefán,

láb-madzagán; mentünk, féltünk, halott lesz.

De nem – ! S leszedtük: egy bicikliről

ágaskodva fej-le-madár-magasba;

aztán, madzagát leszedni se hagyva,

elrepült zajosan. Jó, s ki elől?

Számos hullt-madár-temetés után

ez volt végső jelünk, hogy bizodalma

régi vágyát – félelmét félrehagyva –

a Madárkirály új év hajlatán

felénk hajlítsa. Bárhová tekintesz,

így peregnek a levelek. Kidől

egy fa, nő egy gally, mind Valamiről

vall. Legmélyebb bizalmai szerint tesz.

Nem tesz semmit, mondja. És mi lapozzuk

levelek, tollak könyvét, végre nyitva,

valahova felvisszük, ha lehoztuk,

s csak múló záruláshoz igazítva.

– – – Csak jaj, hogy mindig oda, soha vissza!

A Kis Verébkönyv (II.)

„Sea-Bird II, Lacungo-me XIV,

Lovak, vitorlás hajók, vízi medvék,

Örök-sokadikak, semmi szerencsén

Nem kívánnám már, hogy bárhova mennék!”

A Tabán rézsűjéhez igyekeztem,

hol a Föld oly finom porlása zajlik:

sok apró csonté. Olykor füve rebben,

míg kocsisor-altatója morajlik

harminc madárnak. Mentem a Tabánnak

egy-ily helyéhez, és egy fa tövén

megláttam egy fél könyvet. Sárgulásnak

indult lapok. Karácsony közelén

mindig egy „Vernét” kérhettem anyámtól.

Ennyire futotta. Most lehajoltam,

és azt láthattam, Némó kapitányról

a könyv-fél. Lapozgattam, leporoltam,

vittem. Vajon milyen üzenet ez?

S mit járok itt épp ma? A sírjaiknál?

Nehéz volt a szívem. Valakihez

húzott: súlyos zsákot. S akkor bevillant

egy név: az én Némómé! Kis veréb volt,

akit elárultam húsz év előtt.

Így volt az is, hogy bizonyára rég holt

létében épp itt nem láthatom őt

(rézsűben, autó-altatómorajban),

ám ennél több történt. Személytelen

fél-könyv felbukkanása – „Na, mi baj van?” –

mondta (veréb nem érzeleg sosem),

„Semmi baj!” Így álltam ott a Tabánban,

de még öt-hat év kellett, hogy oda

se járjak (s hát mit járnék „a világban”),

s meglesz az a fél könyv is, a SOHA.

József Attila feltámad

(A Páros Veremén)

„Ha igaz ez a megaláztatás, mit

magamnál olvasok,

a csillagok alatt ez a másik

rend sem a Földbezárt Titok,

ha rend egyáltalán, nem csak vásik,

ami helyett már egy Más csikorog.

A Más, ha megalázóan is,

megvolt, és olajozott

gépezete később, ha toldva, hamis

felhangokkal, mint rossz szív, dobogott,

rossz műszív, a működő szociali-mis-

-más, végül ez lett, mi lerogyott.

A testvéri-tank-hamisságig

sokféle út vezet.

És nem azt mondom, hogy a kurbásik,

poposztorok tudják, vagy kecsenek,

kis, szegény népek: a globálnyik

ugyanoly csinovnyik, csak még hidegebb.

De hagyjuk. Nincs fogsor, csak idegenség

már az anyaggal eleve.

Más-másképp dekkoló idegesség,

vas-tömbök más-más leve.

Némelyik hordó, helyenként;

míg lehet, csapolni! Le!

Le a szívvel. Mindig szintek alá.

Itt már volt valami:

hogy a győzni fogók öntudatát

lehetett belőle hallani,

most legföljebb rossz hordós borát

viheted haza, Jani.

Volt valami, amit nem úgy diktált

más, mint két végletét

föld-köre Méltatlan? Sziklát

döntött meg a Napkerék?

A kapitalizmus nem napkirályi eklát!

Öklendek, de ebből is elég.

Volt korona. Volt pengő. Polgáriság

volt-e? A kártyaadós

esetleg fejbelőtte magát,

de hogy a zsellére korcs

krajcárért gürcöl, vagy maga a hazát

árulja, hogy birtokos

legyen, vármegyényi akár,

hát lelkifurdalást

érzett azért? S hogy a forintért se kár,

hallom a szavalást.

És nehéz. Olyan szertorna vár,

mely tőled kapott vasalást –

na lásd. Te tudtad mindezt rég,

a föld rajtad taposott,

mikor meghúzták a mezsgyét,

vagy elindultak a gépsorok;

most villogó jel-jeltelenség

mondja neked: Korod.

Költő, hogy Herceg? Gúny-szavad.

Vársz, hogy eljöjjön a tél.

Gyakorlod addig is, hogy légy magad –

mélyek sekélyeinél?

A kötél rongy, ha elszakad,

végre szabad Semmit igér.”

„Mikor a bombák hullni kezdtek”

Fájdalom, in mem. Vas István

Mikor a bombák hullni kezdtek,

Nem voltunk már ugyanazok,

Azok voltunk, akik úgy nem lehetnek,

Ahogy a csak régi halott.

Tudtuk, hogy a nyomorból lopott jószág

A másik fél friss ereje,

Arroganciája révén valóság-

Másító mázzal vonja be

Hajszálainkat is. Mint a fémszálak

Az előző háboruból,

Mint ahogy rosszkedvvé összeállnak

Mind, amik nem lehettek volna jól,

Mert hazugságok voltak. Odadobottak,

Most egyszerre némi haszon

Adódik belőlünk, s akik a Múltat

Nem ismerik, a borzalom

Töretlen csodájú, vak tükrét látják,

S bármi igaztalanság, szörnyeteg

Történés parancsolja „Megállj!”-át,

Csak boldogtalan törteket

Ismer majd a nyugvó gyalázat,

Ez lesz övé, és nem törődik –

Az sincs, hogy „vele”, nincs „alább ad”,

Mert eljutott a várt fölényig:

Az erősebb megszégyenül az ocsmány

Gyengültén, ennyi a világrend,

És nincs; ahogy e rózsa-kocsmán

Túlláss, és nincs mi-hova átment,

A sírkeresztek, a szörny-megszokások,

Ahogy az ember szíve reszket,

Nem is reszket, keletire nyugati átok

Nyílt, ahogy a bombák hullni kezdtek.

1999. május 13.

Májusi óda

Töredék

Még mindig Vasnak (és Radnóti Miklósnak)

Ahogy el kellett volna söpörni,

nem lassan letörni.

Ennek ittuk meg a levét.

Nyomorultul bár, de elég

lehetett volna.

De mindig van réteg, mely virulna, mint a rózsa,

akár rohadtan is a dombon.

Emlékszem a ponton-

hidakra, az égett birkaszagra;

járgányok fekete-alakba

görbült testeire,

de az emlékek nem tartoznak senkire,

az emlékek senkit sem érdekelnek.

Átok nehézkedés, valami mellett

nyomulsz már csak a földbe, nélkülem.

„Föld, föld!” Kolumbusz–Odüsszeusz, betapasztom fülem,

befogom az igazságos háború bűzétől az orrom,

és mocskot látok csorogni körben minden balos ormon:

balsors, akit régen tép, kit a Régen

foszt ki az Új nevében,

ó, Város, technizálódó sivár-

ságodra fröccsen a májusi sár,

de áldanak, ha így maradsz csak förtelemre,

nem válsz azzá, mit fel nem foghat az elme,

ám hogy rettegjünk ettől ennyi silányság

nyomán, csodálod-e, hogy utálják,

akik utálják, és rossz a kedvünk,

az egy-unt nincs együtt, s nincs hova felkerekednünk,

mint hitvány szám-aprójának, ami marad,

és megtölti irdatlanul a számoszlopokat,

számoszlopok és tűzoszlopok, a megjövendölt

zagyvaságban nem hittem soha, ami engem eltölt,

utálat. Rá az utóélet csak az élet,

az elő-állat ily utó-szörnyeteggé lett

Minden jót kívánhatnak egymásnak a felek.

Mindkettő azt tette, amire lett

– a jelek szerint.

De hogy jövök hozzá, hogy szívem és gyomrom undorral és iszonnyal félve kering?

Szegény Zooey

Kormos Istvánnak és a többieknek

Első jótevőm egyik ilyen te de Yo messze jársz már

Kérlek ha lehet a Schalke Nullnégy pálya mellett rám Rickkants

Oly mindegy gyökér ott vízi Hérakleitosz hogy ágál

Öt ujjal ég fele bort prédikálván a habokból mily mancs

Bukdos leszakadt függöny alól rögtön az első felvonásnál:

Dzó én némelyeknek Dzó bácsi Dzsó bácsi Deszcó

Deszö Desző mondom De Jeux akkor legyen inkább az ejtés

Agyafúrt frankok nézem a naptárt majd Kelso

Lesz jövő októbertt Wetherby Worcester majd oda jer s kész

Hagyjuk a könyveket nyűveket bánom én és ha Göd-Alsó:

Így lesz. Pont. Mondom szegény Zooey: Buddy és Seymour

Küllemével megverve de hát egy család una sumus

Gens vagyunk cipőm egy londoni rongylábon lett lotyatag nyúl

Fi fürgén jótevőm lepereg rólunk itt is minden akár a húmusz

Néztem egy italos kirakatot erre ki jött be Red Bull:

Hogy kidolgoztam s kihagytam egy indián főnököt láttam

Előző nap még Pesten a tévében a Marriottban

Ültünk Buddyval két kroaszan mellett a Vörös Bárban

Valahogy éreztem mondatról mondatra mondtam is a Pista ott van

Elterelődik a figyelem így is tér vissza úgy nagy-általában:

De mikor egyszerre beugrott hogy Szpéró halála napja

Van másik szerelmem Alízt nem lett volna pofám megtenni hát én nem

Just Lizzy 6 per 1-ről futott le 5 alattra

Nem kurvulunk el így kis rendet tartunk még kérem

Just Lizzy EKKORÁT nyert én meg büszke voltam de vakra:

S mennyire! Hiszen a súgás lényegében jó volt

Alíz és Szpéró sok évet élt párhuzamost egymás mellett

A becsület-forszér ilyenkor beszartság szájtátó-hóbort

Be kellett volna söpörnöm a pénzt pláne mert nagyon is kellett

Még csak azt se mondhatom mint ha megteszed volt ami jó volt:

Egyetlen délután négy havi hátépét nyerhettem volna

Helyette nyereményemből elvesztettem százkilenc fontot

Utolsó futam jött tettem egy Kadou Nonentais nevű lóra

Ennek a neve nekem úgy az zicc mit sem mondott

És hogy utoljára futott 187 nap telt azóta

De egy Jamie Osborn nevű zsoké vitte a sírból jött meg

Gondoltam nem lehet véletlen hogy a ló másképp

Egy Cadoudal nevű apamén sarja tütültek

Bennem az 1/8-adok Kadou Kadou némán egyre kiálték

S nyert: vittem altiszti jutalmam ezt meg

Szereztem. S a többi. Éjszaka háromkor kutyánk bejött és

Fülön nyalt: ez volt a születésnapom a tényleg

Ily nap. Nem környezte semmi tiltakozó küzdés

Inkább a végnapot idézik nekem különben nem tény események

Ez tény mert nem tény evidencia amit kedvességnek

Kell köszönnöd. Valaki elkérte tollad egy kövér hölgy a

Horsti pályánál a Schalke Nullnégy Parkstadionja mellett

Adott egy belépőt: együtt fogadtatok zsák meg a foltja

Kombinációi tolladdal kezedbe visszaleheltek

Mintha a semmi is csupa forró vadgesztenye volna

Estére unod a zoknit. Le vele! Levonod s tüsszögni kezdesz

Vagy szád eltakarod: tenyér megint mondod: még nem estek ki

A fogaim azért: jól megbarnultak kopnak szét kence s

Fogkrém nem fehéríti ezt már hószín olajkréta is csak pedzi

Marad ronda: és vigyázol. Szeretni is ugyanígy ha szerethetsz:

Mindazonáltal elő Franny a fürdőszobánkból

ezek a dolgok vannak ezek tények gondolj a kövér hölgyre

(Fogadj Pridéliusra stöbbi a tipperaryi csatából

Limerickből dúsan térj meg mint Oxx edző ökre

Érted nem érted a bölcsesség tárul akárhol).

Október 29/ed-ikére hajnalra madárrá váltam

Pedig csak az volt hogy az ivást egy fél napra abbahagytam

De már folyamatok indultak nagy-hamarjában nem vártam

Ilyen hamar fönn lesz a pumpa a szív fönn az agyban

S jó döntést hoz v. sugall mit tegyek hogy javát is lássam:

Ma hajnal tájt a madár-dolgot másképp kaptam álmom aszfalt

Terén az Akadémia előtt autók székek nem voltak

Semmi foglalt a madarak laza itt-ott csapattal

Szökkengettek messzebb emberek csak kóboroltak

S jött egy veréb! Gyere errébb: ezt mondtam s a veréb alakkal

Tényleg összeért a kezem. Egy szikkadt pocsolyán állt

Valamit jelezhetett én nem értettem máris fióka

Tűnt föl mellette kezemre is lépett nem ugrált ám járt

De én csak néztem egy verébfinak a pofácskáján tényleg mióta

Van kék folt tintagaluskát ehetett mondtuk. A lábát

Nyaka tartását mit érzem mindennél otthonosabban

És ha így: minek? Hogy minek érzem a micsodát persze

Láttam előző este mást is szokottabb alakban

Állkapocs szegése szeme forgása keservesebbre

Mégis közönyösebbre forgatta a szívem, van de megcsappan

A használni vágy. Hát ez. Keserves ez a bűvszó hét

Nap vonszoltam magam saroktól sarokig kocsmaszegetten

Aztán este lett. Még korán volt persze az esthez s kitekinték

A zárt üveg ajtón hát ki áll ott egy haver engem

Jött látni. Mentem a hátsó ajtón én egy nyolcadot innék

Mondta én mondtam mi van. Ha erre azt mondja: ugyan menj már

Egy/nyolc-adot csak nem bán a fogadalmad de nem mondta

Választójogosult stöbbi vagy mondta tényleg nem nagy kár

A hét nap fogadalom betartásáért tudtam beültünk a Csorba

Holdba. Azt mondja barátom: a múltkor a Krieauban Alastair

ÍGY jött! És rád is gondoltak a melós srácok ezt neked nyertük

S átadta. Az est jól meglett utána egyre pirított májat

Ettem volna mint amaz Alak de hiába jártunk végig öt bejzlit

Nem volt máj. Valahogy hazavitt Péter, stöbbi. Másnap

Megyek végre szabad a szokott helyre 1/8-ad veltelinit

Tesznek elém persze hát nem megy fél óra telik el

Egy centi fogy a borból de sokat-mondok-egy-centi

Mint hármasbefutót fogadva a haver mondja hogy „Ez Nekem Nem Kell”

Hasam a veltelinit egyre vissza- meg visszaböffenti

S torkom facsarja és ami rosszabb a Yorkból egy háromnegyeddel

Ha elszívok este már szorul a kapca a torkomon krákognám föl

Szedem a Hát-én-nem-tudom-mi gyógyszert sok vizet ráinni

Előtte enni. Ha nem iszom le tudok adni a fölöslegjéből

Ha eszem helyette hol a jutalmam: mit lehet tenni

Földből vagyunk mint por és mint füst semmi az égből.

Fölkeltem s föld voltam vagyis por padló s jött s jött a felfázás

És tiszta ég voltam tüsszögtem egy sort a sötétben

Gyere ki Franny a klotyóról nincs abban áldás

Ha ott magad mantrázol. Vagy amit éppen.

Harminc év eltelt harminc év nincs rá más

Szó. De nem fogom berámáztatni: mindegy legközelebb Jim

Jam Jonnyt Jackpoint Charliet Sperranót Alice Springszet

Nagy ívben kihagyom nekem se lehet mindenkim

Megteszem helyettük Nessust vagy hazai pályáról Inget

Egyszer egy Phing nevű ló is volt komolyba és egy Pad nevű a derbin

Na persze a söröslovakén Hamburgban a Népnapon. Sokfele voltam

Kóboroltam széllel bélszéllel. Parkban elaludtam a Forradalmi

Ezred vitt be a Róbertbe. Hazatartóban ittunk a Holdban

Egy felest a kamionsofőr haverral. Valami forradalmi

Változás van-e kérdeztem a taxist akkor még meg tudtam

Taxit fizetni. Mondta egy Gorbacsov nevű elnök van az oroszoknál:

Vagy karácsony előtt egyszer a Rajna mentén hagymakupolás

Templom alatt szállt piaci fokhagymaszag s a kis Dohnál

Jött át Csehből egy Brunswick nevűt lovagolni Mikulás

Napján mondom: vettem egy üveg Gorbi vodkát

Nézem napra nap a RISIKO társasjátékot a Mindenki Mindenki Ellen-t

Mögöttem medvéim nyilván a Medveszekrényből a magukét nézik

Érzem a Barnabás nevű (neve Fingót jelent) néha szellent

Egyet de hát ez a minimum hogy otthon érzik

Magukat elvonszolódnak a délutánok ilyen jelben.

Nem tudom. Mikó. Mikó ne. Várjon. Vagy senki se várjon.

Ünnepi hangulat egy jót rikkantó koponya a vállamon Holló

Papírok halmaza körben mint romlandó maradandó várrom

Keresem a táskámban hol a nem gépszalagra használt körömolló

Körmöm a gumival összefogott Royal 200 írógépembe vágom:

Franny is rég kijött a fürdőszobából tükrében nézem

Buddy arcom Seymour arcom nagy krumpli orrom füleim elálltát

Mit tudom én: megint borotválkozni most meg is értem

Ki viszi át a köv. sír évbe a tavalyi szakállát

Jó nagy köd paplan alatt mentem a fokhagymaszagok mentében:

És még sok másféleképp is éltem.

Leszakadt függöny alól ne mondják legalább nekem: Csak Játék.

Inkább úgy értem, hogy jobb ha nem is értem, és kéremszépen.

Zokni, alsónadrág, XL-es trikó, pam. sapka a kínairól: az ajándék

Karácsonyra, én kértem. A borotvám meghártyáztatom Bécsben.

November-én

(Jékely emlékének)

1, Mint örökmécs…

Mint örökmécs, a bú lilába égne,

ki-ki visszagondol Jékelyjére,

hová tettétek e Tűntek kioszkját,

hol a kártyát, mint a Tabánt, kiosztják,

hol a körhinta-végtelen nyikorgó

asztal-rúdja visszafelel a korgó

gyomornak, és – ne is lássam magam! –

a víz hulláma, arrébb, koszba van

keretezve. Veretezve? Örökmécs

sötétség a síroknál, nincs örökség,

mi velük tovább zúdulna, mi aknán;

a befejezés sarjadása ad rám

hosszú köpenyt, mely szegélyén sodorja

évszak-rohadtát, hullta, nem-a-hullta,

és mégis jobb e némaság akármi

szónál, vagy hogy kioszkból hova látni;

elegem volt. S mi lesz? mi más-eléggel

laktat éhség, fog éhkoppjára étel?

Sírok bokrai alatt még egy angyal

bajlódik zárhatlan, rozsdás lakattal.

2, „…egymás után”

Akár a nagy lepkék. De kik valánk,

hogy akár ha a Házsongárd falánk

– és koplaló – lelke gázlánggal int,

rajtoltatván szétkótyált lelkeink:

akár nagy lepkéket egymás után.

Nem hiszem, hogy bármi domb hajlatán

ott vagyok, ha ott vagytok, és porom

ott lesz, nélkületek, bármikoron:

e két véglet. Közöttük a gyakorlat,

mely már csak mihasznára gyakoroltat,

a célfeladatos időbeosztás,

helyette inkább az őszi lefosztás,

nedves gallyon végighúzva az ujj,

valami levél-gyúlt lángot kifújj,

alatta nyirkát, mélyebbről, megérezd,

magadat add e minden-semmiséghez:

Szpéró, Alíz, Totyi, ki-lelkei,

senki ismerősé, lobbantani

csak el, csak el, bármi lángot, mi lélek,

így senkié már, hogy lenne tiétek.

Két „Jékely”^*

A múló századra bú dala

„Ott, hol a télen elhullott nyulat

a gyérfüves föld feldolgozza lassan,

ott lesz a fű tavasszal legdusabb.

E példával, azt hiszem, megmutattam,

mért szállt reám e termő kábulat.”

Jékely Zoltán: Levél (1935)

Honnét szállt rám e század-szállta? (Mert hogy

háromezret meg nem érünk, „szegénykém”!)

Holott csak egy vasárnap, ami elfogy,

de költőim is olvastam a végén.

Kosztolányi, József, Szép, Füst, Pilinszky:

körötök két névvel kibővítem!

Nemes Nagy, Jékely: minden-fölötti

poétáim még magammal viszem.

A rigóbúcsút visszhangzó medencék

kőlapromlása nem lehet kiáltóbb,

mint ez a rettenetes szó, a NEMRÉG!

Zilált ág-boggal, hogy csókot dobálok.

Feltételes megállók, síri mécsek,

lila homály, melyben egyszer fürödtünk:

por és hamu, a legdrágábbja-méreg

bódít, ne halljuk, hogy döng meg mögöttünk

a Kapu – folyton! mert nem ismer évet.

A termő kárhozat

Elkárhozott, ki nem poéta! Nála

csak a rossz poéta elkárhozottabb…

Levélmoly hull mindegyőnk anyagára,

hozott anyagnál a múlás hozottabb,

ránk hozta a Kígyó, almán a nyála.

…Ahogy egykor a porban aluszunk majd,

álmodatlan – ki álmodna velünk még? –,

visszakívánnánk mind a sok megunt zajt,

vagy egyáltalán, legalább a tűntét,

mely borostyánunkkal is egyre ott hajt.

Majdnem-meztéllábak mily bűvösen

lábalnak az avarban, mely porunkból

szökkent gesztenyefájáról izen

szerencsére valami máskorunkból;

másképp: az őrületig – gyötrelem!

Mi csak nyugszunk, mint a példabeszédek,

kikre szelindek vizel, nyula nyargal,

elszáradt írmagunk is szerteszéled,

nem kell hogy megirgalmazzon a hajnal,

nincs mit szétoszlatnia már, sötétet:

az Úr bizalmán csépel minket angyal,

hogy el ne hízhasson rajtunk a féreg.

Kálnoky Talponálló I.

…Ki lehet fejezni ma a világot

Költőileg?

Ki olvassa – ez az, amire vágyott,

Így érti meg?

Még magamfajta is este úgy alszik el, hogy

Ez a készlete is, félni tőle, hogy elfogy,

Álmoktól várna híreket.

Felébredtem ma reggel, decemberi ködökbe

Pólyálom majd nemcsak a lábam,

Ami kibicsaklott, borogatás körötte,

De hogy inkább ne lássam

Megannyi megszokott betérőm és kitérőm,

Ami leplezhető, az áll inkább ma pőrén,

Na, nem szóltam, hogy ne bánjam.

Mondom, amire szólni kezdek elmegy a kedvem,

Ez ma a legfőbb formaelv,

Hírekkel és lapokkal vagyunk többedre ketten,

És töppedünk is, mert betelt

Megint egy érdeklődés pohara – ismerem már,

Jó kilenc éve múlt, hogy ilyesmi delektált

Elsőre, aztán kocsmahelyt

Elhúzódva inkább – még volt a Margaréta,

Például – krimiket faltam tovább,

Maximum Gyorsújságot, vagy sakkoztam, a kréta

Érdekelt, meg a dákóbb dolgok sorát

Gyakoroltam, az ólom-

Betűs fejtágítástól jobb lesz, ha elhúzódom,

S a képernyőző médiát

Inkább külhoni meccsek eredményeivel

Akceptálom, időnk

Járását túlbeszélni nem szerettem, mivel

Úgy véltem mindig: ez a cenk

Agyonra-emberült nép nem eleganciával,

Britül beszél gomolyról, fagyról, hanem mert átall

Olyasmit mondani, ami bármit jelent

Is. Mondom, nem vagyok jellegzetes jelenség,

De ha valaki olyat ír

Nekem, hogy kézirat kéne, megembereltség

Kérdése, hogy némi papír

Hajnali kéznél-léte, meg – mondom – hogy az éjjel

Tűrhetően aludjak, és „amúgy” az egésszel

Ne törődjek, és kelve fir-

Kálni kezdek azonnal, ébredt képzeletem

Csak szolgálatba állítom,

Még ha nem is maga a derűs küzdelem

Nyoma jelenik meg a papiroson,

De mondom, formaelvünk

Túltengése által pár percre eltün-

Tethetem, ami máskor egyre nyom.

És az irodalom haszna ma sem egyéb ég,

Hogy a javíthatatlanul

Halmozódó kacatból – „hazudik, csal, lenyúl” – (tép!)

A bütykösre gépelt két kéz kinyúl,

Valamiért kalimpál – a ködös virradatban,

Mint jeleztem –, aztán a billentyűkre csappan,

Jobb ez, mint szakadatlanul

Káromkodni, nyökögni, más ily szavára várni,

Kivételnek tiszteletek –!

Egy ilyen Talponállót megjárni „nem akármi”,

Hiszen a lényeget

Jó tettenérhetetlen, de nem is elböfögve

Lehet mondani benne,

S folytatást is igérhetek.

Így abba is hagyom, már jó, hogy belekezdtem

– Európai hangulat? –,

Mit tudom én, szívem, mire megyünk mi ketten,

Poétád most mással mulat,

Kiélheti… na, vissza első személybe, ódon

Tettes hajlamait: négy nap kommissiózom,

Megjárom mindig a Lánchidat,

Erzsébet-hidat. És hogy ehhez elolvass,

Nem sorolom állapotom

Magánrészleteit, de netalán a holdas

Éjedből megmaradt kisálom-rongyokon

(Bokám borogatása) is hagylak, még időzzél,

Megjöjj kutyával, és mondd, sarkvidéki e hűs szél,

Mondom, éljük az életet, Bis-Bogom,

Apámék „nemzedéke” is azt mondta: a rendek

Arra építenek, ami a szívi-jó,

Testi-természetes: örülünk a gyereknek,

A kiskertnek, ne mondd, hogy bármi ráció

– Értsd: akármit legyintesz – ettől eltántoríthat,

Hát így olvasd emitt is, meg majd még, Tandoridnak

Formaelvtoluló

Talpraállásait. Egy festő jóbarátom

Példáját nem merem követ-

Ni, hogy képemen egy kis alak odaálljon,

És mondja a Nagy Versezet

Szavait olyaraképp (sic!), hogy egy palack repül

Szájából: újraképzik nagy-tiszteletlenül

Mintaképeik mind, akik szeret-

Nek, s valóban. Mondom, Nyugatnak

Világáról még a szülői házban

Azt hallhattam, hogy fél centért eladnak

Bölcsebb érdekeket, profitért hamarjában,

És máig nem hiszem, hogy független fejlődés

Büszkesége miénk lehetne, a nyűglődés

Oka nem a beláram,

Az is van, kiforratlan és értetlen közöny,

Élet-nem-ismerése,

Rímeken s formaelven én ezért küszködöm

Kalapálólag, vagy lendületébe

Körpultjával ezért fon, mások közé ma reggel

Is például a vers, mert semmi kevesebbel

Nem érhettem be, többtől meg… ki-ki értse.

(A dolgok folyt. köv., nem egyszerűen én.

Maradjunk e-szerén.)

Kálnoky Talponálló II.

„…Idegesítjük egymást”, s nem azért az idézet,

Mintha épp úgy „neked”

Mondanám folytatásul – jellemző! – az egészet,

Vagy már kész lenne a szöveg,

„Jellemző”, joggal mondom, mert ha akármi ponton

Megbököd a hír-ontón

Vígaszos vagy bosszantó szerveket,

Így lukadnak. Vakablak minden lehetőség-szó,

Folyton a lehetetlent

Érzékeli az átlag, mi bánja, mi a méltó

Szemlélet; nem a felkent

Méltóság – szavazott, na, mindegy, mi – mérvadó,

De az árdrágulás, lépéskényszer, adó,

Rosszkedv… és ezzel kezdtem.

Folyton-reakcióink csak felingerlik egymást,

Ez nem költészet évada,

Annyié se, hogy azt mondhassa: „Meglásd…”

És biztató legyen szava

Anélkül, hogy magát nyálával szembeköpje:

Még soha ily kevéssé nem volt, hogy „mindörökre” –

Ez a Világ Hava.

És el is megy a kedved – „Az Az Attilai” –,

Így írom, tiszteletnek

Nagyjával, vagy nagy Á-val, vagy a poéta mi

Érdeklődéseket

Tanúsítana a Költészet Maga telkén;

Nem, fordítottja lett! A Pilinszkys Teremtmény

Saját jöttét nem tudja meg-

Várni (idegesítő! ezt mondtam itt előbb),

Már a rajtnál beugrik,

Jóra, rosszra: „Hamar…”, mert tudja pár előd

Szavából, spúrból, minden: mi minden volt itt,

Ő meg akarná úszni, ki akarna csúszni;

Egy sor dologtól úgy kellett búcsúzni,

Hogy nem jobb tölté be helyit.

És az átívelések, milyenek, na mondd meg!

Könnyű utólag

Felróni, mit magunk se tettünk soha meg,

Jó, persze, kötve voltak

A bizonyos kezek, és bizonytalanul

Álltunk, mint kisérleti nyúl –

Na persze; amondónak

Nem mondom magamat, hogy én azt megmondanám:

Maga a szerkezet járt

Le, a szó mindkét értelmében, úgy ám,

És mindegy, hogy a leltárt

– Itt a csalfaság! – ki hogy adja

Át, mennyi volt a salakja,

De a mocsokság képzete, egyáltalán

Átszállt ránk, Annyi Sokból.

Címek, pozíciók

– S ha változik is kifejezési árnyalatuk – a sokkból

Örökítenek át, vagy közönyvariációk

(„Hagyjanak engem!” – „Akkor

Hiszem, ha látom!” –), egy sor

Korcs-jellegből sodort

Lélek-kötél szorongat, lóbáljuk bár harangnak

Száraként, vagy húzzuk be

Pót-idegnek, alapnak,

Mit meghaladni e,

Meg e, meg e, s amaz Újabbnak dolga lesz:

De a Világ Hava nem s nem kivételez,

Mondom ezt – és mire.

Így térek vissza a költészet pagonyába,

Hogy nem szent, annyi szent –

De nem vezet tovább világi dagonyába,

Takony-ábrákba, összekent

Busz-ablakok mögé nem kényszerít, Csecsenföld

Messze van, Koszovo, Jeruzsálem – s ha eltölt

Némi formaöröm, már örömet jelent.

Nem is tudom. Magunkban megvonhatjuk a vállunk,

Mert nincs szó – lenne? Mi? –,

A darab menetében olyan pontokon állunk,

Ahol meg lehet menteni,

Jobbra is lehet hozni mindenfélét, de – szívre

Kezet! – nehéz megmondani, mi híve

A teremtmény, és valami

Nagy távlat nincs Vagy túl nagy. Vagy túlnanról dereng;

Megtámasztom a gépem,

Legalább az enyém e poétai rend,

Visszatámaszt, cserében,

Vagy évelő növényeket cserépben öntözök,

Elidőzöm a medvéim között,

És hogy a számat tépem, egyáltalán, nem értem.

Idegesítjük egymást, megcsalatkoztatunk

Bárkit ha kell, legalább szándékunk ellenére,

Idegesítjük önmagunk,

Kínálgatjuk, no, kelljen, érvre,

A nyers erő, a kellem, fondor műfajjal

– Hírek, statisztikák –, akár ha egy műangyal

Suhanna át a vermen, és e’

Nem Tajvan, Macao, s talán még ez a jó,

De nem anyakebelre

Térünk, s vitatható, mi még bekebelezne,

Elég távol van-e, s költői buktató

A rímvétés – magam, mondom idegesítem –

Abbahagyom emígyen.

Csak úgy. Nem bármi jelre.

Hogy ezt írtam, decembert írt az író világ,

S én is valamit bírtam

Így írni, de csak a megsugallt pusztaság

Lapult rám – így, még – a papírban,

Nem láttam gacs-szemét, háncs-végződéseit,

Omló belét, a fürész mit porlani segít,

Élne eljövendő emberi kínban.

(Ami igérkezett, csak ennyi, eljött.

S látjuk, talán nem láttuk fától a jövendőt.)

Két kimaradt Kálnoky-versszak

„…és mint házak falánál, vagy orrsövényeken,

mint a náthás anyag

butyognék, undoromra, mit van ez még velem,

ez nem te vagy magad,

mondanám, és az égen a repülő nyomába

szemem szegődne: szegné magát végre ez ábra,

s aztán szét is szakad;

a semmi lég nem ölként zár, mely kilök, csupán

zsebkendőm markolom,

és sértettségre vágyó kényelmem alkonyán

– rendemre – leszokom

tömörebb ételemről, naponkénti boromról,

és rakódik tüdőmre cigarettakoromból

vakolat oltalom,

utam rovom a házak…”

Etc.

Barguz versek^*

„Petőfi Sándor”

A vadludak a vízen gyülekeznek…

(Pelájund pagizurcir pa-kuszán…)

A vadludak a vízen gyülekeznek,

lábuk éke hártyaárnnyal evez,

ó, barguz ég, én, hogy éked lehessek,

csak e vízmélytükör csalképe lesz:

vadlúd a vízen, messze tűnt az ég-bolt,

a mennyeké, a felhősugaras!

Szakadj szét Nap, ne mondhasd, hogy igaz volt,

csak legalább egy-kor lehessen az!

„Prőfnigh Alnr”

Pelájund pagizurcir pa-kuszán…

(A vadludak a vízen gyülekeznek…)

Pelájund pagizurcir pa-kuszán,

ith okalun leh bárdjen gauszoli,

krakh evalun liht száhuk taguzán:

fremüntg evrukt patevjlen, ibholi.

Kuvrjand fglafod ler, knázah Atszi állhánl,

leőmeng leőn, krhaoment tuón,

mrőén klah grezdin, afun látizárádn,

krőó, krőó – teh gudniz prakudónh!

Az 1853-as évben

(Krőó klah evrukta „1853”)

Weöres Sándor

Felvezetés egy leszámoláshoz, 1–14-ig

„Emlékeimet csak magam lakom,

egy házban, mely nincs már – mentségem ez.

Más mondja helyettem, ha vége lesz,

nekem ily kín minden pillanatom,

míg folytatódik, míg van. Mondanom

nincs mit, mert semmit, amit érdemes

lenne közölni, meg nem érthet ez,

meg nem az, módját is lejáratom

annak, ami legalább elketyeg,

míg le nem jár. Közlés: ez lenne csak

érdem-dolgom, hát nincs érdemileg

semmi kapcsolat. Ehhez kapcsolódni:

túl van azon, ami új s mi ósdi,

csak Nélküled vagyok. Helyem, megadd.”

„Tandori Dezső”

A leszámolás, 1–14-ig

Nem kell senki. Magam se kellenék

magamnak. S így nincs is senki. Csupán volt.

Már jelenléte is ennyi: kitáncolt

a színről. Sok volt, kevés volt, elég.

Hogy emlék-házam én lakom: kiét?

A konkrétumokat, akár a kámfort,

eltünteti valami, ami rám forrt,

törvényszer irtja véletlenszerét.

Egy kínos részlet van: hogy részletek

vannak. Egész jól elmegy mind a többi,

bár hitvány egész annak, ami nincs, hogy

bármi is van kívüle, nem-levőn. Mi

nem-levő? Ő. Az. És ez rontja meg,

azt, ami jól csak abban áll, ha megrogy.

Újabb Weöres-érmék

Kokas Ignác piktor úrnak

1. Jaj, istenem, hazaértem…

Jaj, istenem, hazaértem,

megint csak a rend szerint,

melynek jól ismert jegyében

el is rángatnak megint.

Azt se tudja ez a rend: mi,

ő maga se ugyanaz,

innen oda átteremti

testem-lelkem; ráhavaz,

rá-esik, kötve-kötetlen,

kutyájával rápisál,

jobb híján beléje lettem,

még csak nem is ő csinál.

Engemet se, tégedet se

ez a Jön-Megy alkotott,

jó szerencse, balszerencse

mégis itt van csak, nem ott.

Jaj, istenem, hazaérni:

akár csak a Lánchidon,

testem-lelkem elfecsérli,

ami volt bolyongatóm.

Vánszorgásért, persze, nem kár,

csak maradhatnék, ha már

ez a rendje. Ami fennáll,

nem viszi el a halál.

Bekerül az Öröklétbe,

ott is lesznek napszakok,

utcáknak sok hossza-vége

nem fogy, és bolyonghatok,

mint egy kudarcos kisértet,

mely a Földet kerüli,

de hiába, az is élet,

s ő: Semmi Rendkívüli!

2. Madaram, madaram…

Madaram, madaram, gazdád de maga van,

mint maga madara, eljövő búja van.

E bú oly gyorsan száll, mint a másik fertály

az egyik fertályra, egynek sincs határa.

Határ sehol, mégse vagyunk Egy, te madár,

csak a felejtésre lehet remény ma már.

Ehhez kell meghalni kétféle sorrendben,

sors-jegyét vakarni: elmentél, elmentem.

Az Ugyanoly Nem Igazak

Hogy kismadár dalol,

elsődleg lomb alól,

ugyanúgy nem igaz,

mint a hamis tavasz,

ki vágyakat idéz fel,

és jár szelídke vésszel.

A kismadár a sajt

legközepébe szart

a Három jómadár

vendéglő teraszán,

és léte más elemben

jár, mint a kurvanny… bennem.

Se hirtelen kitört

szó, véle semmi tört,

se sajttorta közép:

a dolog lényegét

adja, hogy lényegében

nincs lényeg… se középen.

(Heinrich Heine emlékezetében)

Az ég megverte, a rohadt málnásban

Az ég megverte, a rohadt

málnásban törtem utamat,

boka felettig szotyogott,

szegény, távoli rokonok

voltak a vadmálnaszemek;

miket talpam szemezgetett.

Szégyelltem aztán magamat?

Vigasz volt, ami rotyoga-

tott – pirított máj, hagymarost?

Túl voltam rajta hamarost;

az ég megverte, a szegény

málnáson átgázoltam én.

Hogy így teszek, mit várhatok?

Okozatra eljön az ok,

egy Más Rendszeré, nem enyém,

bár ott vagyok mindkét felén,

csak úgy jobban az egyiken,

bár együtt gyűrnénk le – velem;

és akkor is csak szégyellem,

de nem elemi két elem.

(Egy ballábas Szabó Lőrincnek)

Könnyen dudált

Dömi mackóm könnyen dudált,

s vele a Rumbach utca,

a posztót és a lecsupált

lenszárat visszhangozva:

és létrejött az életem

értelmét megadó Elem.

Mackóm, Dömi, Főmedve, Te,

kit elhasznált alapból

készíthettek csak, semmire

nem jó, széltén-anyag kór

fordult át, lett évtizedek

bolyha, mi éltetett.

Nem halhatok miattad én;

szeretteim kimúlnak,

de már belábalt színterén

nem élhetünk a Túlnak

olyképp, hogy mintha lenne csak

mi ránk kattan, na, „klakk”.

Mackó alakú szarkofág,

te óvsz, nagycsarnoki kofák

hetente köszönthessenek –

ó, Halál elhessentelek!

Dömi, Főmedvém, mégse szállhat

sehol e Szomorú Vasárnap.

(S. Rezső zuhanásának)

„Élvezzem én…!”

Úgy írok, hogy: „S élvezzem én…!”

Nem másnak színterén.

És bármi különbözetem

– mihez? – tűnik velem.

Mihez tűnünk? Kihez jövünk

meg? Kénytelen kering.

A keringette-kénytelen

olykor búgócsigásan

ránktör, mint cirkuszi elem,

amire tapsa rávall;

de mi e napra-esti taps?

Hogy a lovak közibe csapsz.

Nem cirkuszi lovarda,

nem orvosod javallta,

Kirovski, Prentoriski Dam,

mihez vígasz, vígasztalan,

és mégis, elkísér az alkony

Bécsén át a csatornaparton.

Verebeid húnynak veled,

pirított májad szaftja

övluktágító észlelet,

de rá se ránts e hatra,

vakra – felhők alól Vakod

néz, Madár Alakod.

(Mi rút szerén, mi szép szerén. TD, élvezzem én!)

Berda József-emlékversek

Egyszerű kőépítmények

Most ne mondd nekem azt, hogy itten a

limbuszkövekkel és a pertilénus

szentélymaradványokkal akarsz foglalkozni,

hallom a centrumszéli szöveget.

És hogy: ismerjük Antonin Artaud

összművész úr elméletét az ember

önveszélyes vízszintes testhelyzetéről,

hangzik tovább (s nem mondhatom: ne dadogj).

Aligha mondhatsz bármi újat azzal,

hogy kávétlanul, hajnali alacsony

vérnyomással, hetek óta ital nélkül,

lakásodból lassan ki se mozdulva:

reális lenne, így tehát, mit gondolsz.

De bármiről, érted? Akármiről! Persze,

képtelen volnál egyetlen dolgon kívül

bármire, ezt gondolod, ezt tudod, már

ezt látod át, ezen nem akarsz változtatni,

ezt az állapotot tekinted eszményinek,

bár nem tudod, hova vezethet. Sehova!

Fölkelsz, hallom tovább a szózatot,

ledöntesz két bödön kávét, összekapod

magad, miután engem is elmondtál mindennek,

folytatja az ismerős, és nekiülsz, hogy

megírd ezt, állapotodat az évek hozadékának

állítva be fantasztikus új ötlettel,

megértve az egyszerű kőépítmények szilárdságát,

ahogy pedig csak sorstűrő rakodás és tövükbevizelés kőművesmunkái.

További centrumszéli szöveg

Valami csodálatos forma zárja,

gondolod, hogy sehogy nem akarsz lenni?

Vagy csak ahogy vagy, úgy maradni?

És mit sem adni semmi változásra?

Jó, nem térsz vissza a cigarettára,

az ivás az ötödik nap: volt-nincs, semmi,

cselesen kezdesz enni, ennél mi

sem egyszerűbb. Alig mész ki az utcára.

Valami áthat. Valami nincs-másképp

van veled, szinte kizárólagosan.

Akkor mire panaszkodsz, ostoba?

Vagy azt mondanád, hogy hülye a jónép,

mert nem érti, nem törődik vele:

de mikor nem vagy a másik fele?

El sem kezdés befejezése

Fogadalmakat teszel vízszintes helyzetben,

folytatódik tovább az elemzés, tűröm,

aztán iszol két bödön kávét, megbánod,

mégsem változtathatsz már szándékodon,

mely nem is a szándékod, nem is volt az.

Csak ahogy fordultál egyet az ágyon,

láttam én (persze, magam szavalok magamhoz,

ki a fene látta volna más, és ki jönne

ilyen hosszasan effélékkel), egyszerű

kőépítmény részének képzeled magad,

ami számos belső utalásánál fogva kész röhej,

még hogy te nem unnád magad halálra,

nem innád magad halálra, mondjuk, ír földön,

mint egy ilyen egyszerű kőépítmény, vagy

másutt, limbuszkő, pertilénus töredék,

ahogy lövöldöznek mögüled, benő a bogáncs,

nagyokat kefélnek rejtekeden, a kecske

rajtad töri le a szarvát. Nem mindig eső

és hó lenne, a csodát mindig szélorkán,

elvonulna Matild, Jeromos, Károly, Oszkár,

Hermina, a nagyobb világesemények, néznél

pár háztető, fa után, és a dögunalom enne, mondom.

És hogy még csak nem is halálra. Semmire!

Lapu

Elméleti vers

Pro vagy kontra: mégis ugyanannak a nagy

rendszernek a részei mind a szembenállók,

s mind együtt állnak szemben

a nem nagy rendszert mívelőkkel.

A kis rendszerekben mozgó szellem

– szegény, szegény Szellem, bár ő nagy rend

kárvallottja volt, ám hagyjuk Helsingört,

hagyjuk a kultúratörténeti tudnivalókat,

beszéljünk laposan, „lapu”, ám nem lapulva,

és többet a cifraságok oltárán se áldozzunk –,

igen, akinek valóban központi, hogy „egy veréb,

vak széncinege, két toboz”, aki a hona-tájt

ismeretlen (és megismerni sem vágyott)

terepekre kalandozik (és nem dús, megosztható

kincsekkel tér haza; így aztán érdeklődést

sem kelt föl), aki és aki és aki (a kis

rendszerek rabja és éltetője), előbb-utóbb

a szellem, a lélek és (jó) a szenvedések

szövegirodalmának tekinti azt, ami nem szín

lelemény fikció (rendben: Helsingör története,

Kwai folyók), nem a mindennapok smarni daraboltsága,

a nyersesség és a széplelkűség amalgámjának

tekinti a nagy rendszer belső harcait, és semmi

reménye (Kafka), hogy bárkihez is szólhasson, főleg

ha csak egy kis szakaszon is mindent megtett ennek

érdekében – s hiába. Én nem gyönyörködöm az eljutásban.

A februári fények

A februári fények – mondhatni, nem a lényeg

volt ez, okker színek a Kossuth Lajos utcán,

a könyveskirakat, meg hogy kié, az ötlet

kié is lehetett, talán a Szeredásé,

jó leírni nevét, egy egyetemi társé,

vegyük meg Ottlikot, ő mondta, igen, többet

tudhatott ily dolgokról, átlátta az egészet

már kicsit jobban, és nem titkolózott a tudtán:

„Hajnali háztetők”, és egyik színhelye

a háború előtt épp az az utca volt,

lobbant a könyv porózus papírja – s leporolt

valamit a különben a váratlan, hatalmas

fényesség ellenére kopott belvárosi

alkalmi-helyszínekről, ahogy mentünk az egyik

előadásról át a másik előadásra,

sivár egyetemi kötelezők, a polgáz,

a háborús regények haladás-fogalma, közben

Schreiner Jóska, Kovács Péter – Pilinszky János

unokaöccse –, mentünk, legtöbbünk már az Ottlik-

-regénnyel, mélyelemzést a korai tavasz

heves szépsége se hagyna, mindegy, a tél még

letaposta, a koszvadt városkörnyezetek

győztek, is évre-év ismétlődött u.ez.,

mégis, a „Hajnali…” ígérte: bármi lesz,

lesz mindig valami Más is, s évtizedekre

kis fényekben is érzem, Ottlik betartja egyre

februári szavát, és Mindeneken át.

„Idegen szobák”

S Mándyt, az Idegen szobák-at Ottlik mellé

megvettem, már magam szántából. És ijedten

tapasztaltam, nehézségek közé pottyantam,

nekem ez meredek próza! Fogjuk rövidre:

minden írásnak írt szó kérdés, felkérdezés csak,

egyik-fele való, bármily kerek egész,

bármily teljes a szó, az még csak szavalás, legjobb

esetben szavazás, valamilyen reményben

hanem ez a nagy bázis, kis bízás, Olvasó,

veled létezhetik csak, te lehetsz az, neked

szól. Kérdés, valóban „Idegen szobák” félve,

félszegen járt sora, csak ha majd a szobákból

válaszolhatsz, ha párat meglaktál, hajnali

hazatéréseket riadtan, ideglázban,

szakadás rettegését, bűn-tudást, jobb-valód

feledtének tudását, elkápráztatottságok

mélyén hiú magad, ha ezt tudod, kicsit csak,

ha tíz évet madárért maradtál egy-helyütt,

aztán ha eltemetted, gondoztál másikat,

ha nagyobb rendelést tudsz látni benne: van, ki

a februári fények, az idegen szobák

falain át hozzád ily mohó várakozással

röppen, rajtad így ül, míg ilyet írsz:

a válasz megjön magaddal A sorok egymásba-

tolulnak novelláskönyv, Totyi madár, neve

Mándytól… és az Isten legyen tényleg veled,

hogy fényen és szobán és rejtve és tárva élhessetek.

A tényleges terek

„A tragédia még ezúttal is elmarad…”

S a tényleges terek, Nem az emlékeké

egy sem, így, mind tovább, ahogy ajtó fehérlik

– egy él – egy lebegésre. Most még kikerüli,

akit magadhoz engedtél, könnyelmű, Totyi,

két könnyelmű tudatlan, de egyiké a bűn, ha

a szárny rosszul veszi s tényleges teret,

és az emlékeké lesz, ami nem lehet többé tied,

amit – ajtó fehérlik, egy él – kibírni nem lehet,

él, ahogy már halott, egy lebegés, soha

nem kerülsz ki belőle.

S valóban? Élsz tovább,

és minden ugyanaz lesz, Tehát minden, ami

elrontható, ha egy Magasabb Rendelés

nyomán nem romlik el, felment a végtelen

engedékenység örök-halálú, örök-éltű

bűnének megvalósult Lehetője alól.

De így élni? Mi pusztult lényegű élet ez,

hogy örökké a lényeg számításai közt

telik, hogyan jutsz el a jó cselekedetig,

addig, ami helyes, kizárólagosan! Vagy…

el nem mondható, milyen eleven, ami halott.

Most könnyen mondhatod: kiengedted saját

kérésére Totyit, de csak egy újabb kegyelem

szeszélyei szerint lebbent egy ajtórésen át,

a félsötétből a szem-szárny megkuszáló

világosságba. Éltek mind a ketten.

És lesz-e, lehet-e foganatja: „Nem, nem feledtem…”?

„Most az ideiek”

A februári fények. S most az ideiek.

Három-rossz-éjszaka-megviselt idegek

napra nap. Át a Lánchíd tavaszán, mit tehetsz,

hogy vagy hívebb magadhoz: ha csoszogsz, ha sietsz?

ha vánszorogsz csupán, vagy ha mégis igyekszel?

Ami eszedbe jut, ahogy beléd hasít:

már minddel, mindezekkel,

A szokatlan időben a visszás tér! A tér is

visszás, igen, ha akkor más lenne a helyed.

Akkor, hogy mégis itt. Egy híd, a foghidad

– egy tér – betört, beomlott,

Hogy a Hold utcai fogtechnikán ezúttal

még megsegíthetik, tudod, csekély remény.

De nem vársz reggelig – mikor különben erre

átmégy, a hídon, a xeroxhoz, s salátás

standhoz, vagy csak papírért, otthon váltjátok egymást,

mert beteg van a háznál, Halott most nincs. A tények

februárja hidegre fordul még egyszer, és te

hidad visszaragasztva villanthatod a kénybe

– összeszorítod a szád, vagy épp össze se,

minden beomlik, és te lehetsz csak Összese,

éjjel, bár nyugton alszol, csak egyet csikorítasz

fogsorodon riadtan, és mindent beborítasz

– bármi csekély öröklét – oly kétségbeeséssel,

mely Hatalmas Hasonlók sorából nem kivétel,

mert ahogy megszülettél, úgy fogsz, VÉGRE, kiválni,

mégis: az addig-élő-rend szerint kell kiállni,

hogy bármit állj ki, megdől, vég, nincs VÉGTELENE.

Egy Ady-fordulóra vagy sem

Véletlenül találkozunk megint

kerülnék mindeneket

pontosan tudni mi fenyeget

ami pontosan volt elvész újra

és nincsen útja mégsem

Eredt-e egész igyekezésem

vagy tényleg eredendő

lenne esztendőre esztendő

találkozunk és időm sodródik

mi-végre kocsma-pultja

Két nap kelletik kiheveréshez

hol tegnapi nagy ütem

ami van velem most nincs velem

nem vagyok meg magammal Az Ami

ki kell ismét hevernem

Sokféle lehet Fátum ilyen mind-

hiába-kerülgetés

és hogy megtagadott elveszés

semmi-együttlét bármi Együtt-Lét

módod Sehogy add vissza.

Társas nappali kiakadás

Szép Ernő Magányos éjszakai csavargás című verse nyomán

„…a hihetetlen brutalitás, egy versé,

nem a felhasznált szavak illetlen, szokatlan,

netán szörnyűséges tartalmától függ,

egy szónak aligha lehet szörnyűséges tartalma.

A rettenetes és a brutális az, hogy

tegnap este még együtt ültünk, együtt

– hogyan is? – kiakadt valami – keveredtünk

el onnét – jó, a hely megvan –, jöttünk.

És most nem arról van szó, hogy bárkinek

hazudoznunk kellene erről – két hatvan év

körüli férfiember, mit? jó, egyikük eznap

– tegnap – kiakadt, este fél nyolcra járt az idő.

Este fél nyolcra járt az idő, de ő reggel

háromnegyed nyolckor ment el hazulról,

és saját becsvágya szerint, egyazon okból

– sok ok közöséből – kilenc óra harmincra haza

akart érni. (Itt kezd a dolog valami baljósat

igérni. Jó, eddig a vers meg is volna.) Megvolna

a vers, de hogyan lehet meg? Épp az, ahogy

beszélgettek ők ketten, egyikük munkából jött,

egy kettős gyilkosságról is beszámolt, melynek

helyszinéhez egy hozzátartozója közel volt,

egy kocsmában ültek – a két férfiember –,

egyikük egy másik asztaltól állt fel, így

telepedtek le közösen egy másik asztalhoz egy

órára még. A verssel ott van baj, hogy – és ez

műfajelméleti kérdés is, elméleti ügy tehát –

miként szakad el egymástól a beszélgetés két

résztvevője, egyikük hogyan áll Kőbánya-Alsó,

mondjuk, híd alatti büféjénél egy felessel

(elemista korukban a beszélgetés verset író fele

egyszer a most Kőbánya-Alsónál álldogáló félnek

– hajnali sötét a város még – nem akarta,

a legnyomatékosabb – karszorítás egy himlő-

oltás helyén! – kérésére sem azt mondani: Híd

alatt mosnak. – A fejedre fosnak a válasz).

Tegnap ez nem jött elő, bár sok mindenről volt szó.

Ha előjön, egy jót nevettek volna rajta. «Deeeezsőőő…»,

mondta volna az egyik férfiember, aki most talán

megtörli a szája szélét a feles után, aki a verset

írja, tölt magának egy pohár bort. Ez a műanyag

flakon ott volt ezzel a férfiemberrel, a táskájában,

végig, de nem húzta meg, ahogy szerette volna,

nemes személytelenséggel szerette volna végig-

járni csekély útját, a Hold utcát, a Kálmánt,

tartozott pár száz forinttal – és ma is tartozik még! –

a másolóirodán, meg akarta adni, váltania kellett

egy ezrest, de a megadásból tegnap semmi sem lett,

mert összetalálkozott valakikkel a csarnoki büfében,

lendületes poharazgatás indult, ennek során sok

mindenről volt szó. A férfiember, aki Kőbánya-Alsó

féldecis öregbarátjával este fél hét felé majd

összetalálkozik – és hadd fogjuk tömörre itt – főként

arról számolt be jól ismert haverjainak a büfében,

hogyan volt az előző nap, tehát most: tegnapelőtt,

hogy ő… de nem is… hogyan van az, ezt magyarázta,

hogy létrejön néha egy-egy 4:4-es labdarúgó-eredmény,

hogyan alakul ki. S: Az észak-koreaiak…! nem a dél-

koreaiak, ők vezettek Eusebioék ellen 3:0-ra egy vébén,

ám hogy Eusebio vezérletével a portugálok 5:3-ra, azaz

3:5-re fordítani tudtak. Tegnap én, mesélte a férfiember

a Hold büfében, termelési sikereket mondhattam magaméinak,

hahaha, ezen nevettek, két intelligens úrral társalgott;

kicsit belesodródott csak a beszélgetésbe, azt hitte.

Azt hitte, hamar elmennek, elmegy, nem így történt.

Ahogy ennek a versnek kezd egy ritmusa meglenni,

úgy lett meg, jóra-rosszra, annak az álldogálásnak is

egy üteme, sok ottani ismerőst mutattak be neki

ott álldogáló barátai, és így tovább, ez csupán abból

érdekes, szempontból-abból, hogy miért kongattak

delet a harangok, mikor a férfiember, táskájában

a letekeretlen kupakú másfél literes tele boros flakonnal

a Lánchídon az egyik úrral összekarolva, az úr kicsit

befolyásoltan, ment, javasolta a befolyásolt úrnak

– befolyásolta őt még a pesti pillérnél –, térjen

haza, vagy akármi, a férfiember egymaga jött tovább, de

nem jött haza (befolyásolt állapotban volt ő is,

bár sem seggrészeg nem lett, sem kötekedő, sem

érzelmes nem lett, s ez is egyáltalán arról szól

– e mocsok szó! –, mi is van vele mostanában), ki-

egyensúlyozott és szélsőséges állapotai ellenére

is az átlag megoldást választotta a büfébeli borok

hatására, és betért valahova, satöbbi. A Hold büfében

nem is tudta, nem is gondolhatott rá, hogy onnét,

ahová betér majd, onnét kiküllebbítették – állásilag –

a csapos haverjukat, s ez a kerületnek nemcsak

nagy vesztesége, az igazi hozzáértőké, Ern után Lac

sincs, ja, a Lac úr a Hold utca környékén lakik.

Nem gondolt, hogyan is gondolt volna Lac úrra, a két

úrnak a férfiember – fekete sapkában – a tegnapi,

a tegnap-tegnapi 3:0-ás vezetését mesélte, Észak-Korea

rossz hasonlat is volt erre. Na. Megcsináltam, mert

idegesített, hogy folyamatos, nagy munkavégzéseim

mellett kisebb munkák elvégzése vár, megcsináltam,

mesélte, egy kicsinek nem nevezhető, de a hosszasabb

239,7 km-es országúti kerékpározásomhoz képest (képzavar,

íme! most akkor foci vagy kerékpár?) csekély, bár

döntő 0,3 km sprint, sprinteralkat vagyok, fejtegette,

legyúrom a hosszú, lélekölő távot, aztán jöhet a

poénkodás, a sprinterek eldöntik maguk között

a szakaszgyőzelmet, én ilyen sprinteralkat vagyok,

magyarázta, országúti, ez a bringatéma a focival

folyton összekeveredett. A bort szerencsére nem keverte

sörrel vagy röviddel, végre módjában állt nem annyit

enni (mint odahaza; neje, persze, kajával várta, és

erre szót se vesztegessünk, tulajdonképp disznóság volt,

hogy este fél nyolcig nem ment haza a férfiember,

ám ilyesmi előfordul), megírtam ezt a cikket, mesélte,

megírtam egy másik cikket, japán mértékű verseket kértek

tőle, mesélte, közben beszélgetőtársai jókat közbebiccentettek,

rikkantottak, nevettek, megcsináltam, így lett 3:0,

a haikukat, és este hét óra volt. És akkor! Akkor bekaptál

négy gólt! így az egyik úr, pontosan, így ő, bekaptam

négy gólt a következőképpen: valaki felhívott, nyitnék

meg egy irodalmi délutánt, a jó szent úristen, magyaráztam,

három éve mást se írok, csak hogy nem és nem akarok

szerepelni, nem akarok irodalmi-üzleti tárgy híján

magánbeszélgetést folytatni, kiderült, aki felkérte

volna, évek óta egy szót sem olvasott tőle az elmúlt

három év során pár irodalmi tanulmányon kívül, minek

élek! mondta keserűen nevetve a férfiember a Hold

büfében; a második gól az volt, hogy amerikai barátja

telefonált, kiderült a beszélgetésből; hogy négy,

egyenként legalább 15 000 forint értékű könyvet

adott fel neki, de ezek hat hete nem és nem érkeznek

meg a férfiemberhez ide Budapestre. Lopás történt volna?

Hol? Te jó ég, munkájához is kellettek volna a könyvek,

meg egyáltalán. A harmadik gólt így kaptam, mondta:

egy kiadóm lelkesen elújságolta, magas pozícióba

került, hát te szent isten, megint, én ebben a témában

nem utazom; egyáltalán nem utazom, a lakásom és a Hold utca

közt ingázom, tegnap ezt nem nagy sikerrel tettem,

de egy jó kiadót veszítettem el hosszú időre, tudtam jól,

ahogy ő feljebb lépett. S a 3:4-es eredmény? Nejem,

meséltem – ah, a nejek (így a közhangulat) – hazajött,

tegnap, mondja, úgy fél nyolcra járt, azt mondja, a műszakiak,

akik az egyik házbeli lakótárssal közös «műszakinkat»

megnézni kiszálltak, főleg utcatárséknál volt valami

rendellenesség, a nejemtől, mesélem, akasztották le

a 2500 forintnyi kiszállási díjat, de utcatársunk

megint a legkisebb jelét se mutatta, hogy az összeg

felét kifizetni akarná. Ráadásul nem és nem jönnek

a honoráriumok, mesélte a büfében a férfiember,

országúti kerékpárosként melózok, és semmi pénz,

eleve, képzavar, túl széles terpesz, a dolgok nem jönnek

jól össze sehogy se, kidolgozom minden erőmet, aztán

másodlagos, engem nem érdeklő dolgokról kell hallanom

folyton, és így tovább. A Lánchídon ugrott be: és

hogyan egyenlítettem mégis? Úgy, hogy megőriztem csendes

nyugalmam, mesélte a férfiember, ezt tizenegyesnek

értékeltem, tizenegyesből egyenlítettem, hahaha, nem

reagáltam a világ packázásaira. Azám, de a Lánchidat

elhagyva beült a Lac úr elhagyott helyére a férfiember,

ott egy kisebb asztaltársaságnál öt-hat órát eldumált,

a kisebb asztaltársaság végül azt kifogásolta, hogy

a férfiember folyton csak a maga dolgát mondja, érdeklődsz te,

kérdezték, irántunk? mit tudsz te rólunk! nem volt

ez agresszív – nem nagyon volt az –, fájó volt, ittas

szövegelés is volt, te szent ég megint! így ült át

Kőbánya-Alsó-barátjához a férfiember, a másik

férfiemberhez, de erről nem volt szó aztán, ki tudja,

miről volt szó, Kőbánya-Alsó azt mondta, fogja rá

– hibáztassa otthon őt – a férfiember, vele ment el

a napja, na jó vicc, ez merő képtelenség, nem is

célszerű. Nem volt szó arról, előre hogyan is lehetett

volna, hogy az országúti kerékpározásnak mi minden nem épp

megfelelő feltétele. Hogy a férfiember hétszer fog

elnézést, sőt bocsánatot kérni kimaradásáért, de

minden ugyanúgy megy tovább, szidalmazás különféle

fokokon, ahogy ez már együttesben élő emberek közt

lenni szokott, összeütközések a jégszekrény előtti

szűk helyen, megcsináltathattad volna a haverjaiddal

a csengőt; mit képzelsz, már mindent én csinálok? nem volt

éppenséggel a nyugalom megőrzésének jeles példája ez már ma,

jóllehet semmiféle heves jelenet nem alakult,

csak ellenségesen izzott az egész, rövidítsük le,

bár a tegnapi társas kiakadás sem volt épp kedvére e

nevezett férfiembernek, viszont ilyesmi megesik, s a fejle-

mények mintha utaltak volna rá bizonyos módon – hagyjuk

a sajátos életrészleteket –, miért esnek meg (még) ilyen(ebb)ek.

A hihetetlenség és brutalitás pedig, a versé – ezé itt,

ezé is – az, hogy hát hogyan is jön ez: lillu és sárgul

az ég alja (szerencsére monokli senki szeme alatt se,

a neheztelések sehol sem váltak tettlegességgé,

úti elvágódássá, legföljebb nadrágok lettek khm, khm,

belül, meg hogy ne tőlem kérj elnézést, hanem

szégyelld magad, ezek hangzanak most aztán),

lillu, ez a félreütés érzi, bocsánat, őrzi

– lilul helyett – a nem teljes sprinterállapothoz

valló kondicionáltság összetevőinek emlékét,

a hihetetlen és satöbbi az, hogy ez hogyan lesz hirte-

len vers, férfiember barátom míg Kőbánya-Alsón

hörpinti ki pohara alját tűnődve,

itt ez a dolgoknak alatta vagy fölötte

zeng, a Társas Kiakadás Dala, mint egy lalla

égi vagy már rögök közé bukott pacsirta.”

(A „pacsirta” a „hirte-” ríme. Azért az én Eliotom,

mert ő kérdi ezt, „Nevetni lesz-e még okom”.

Hát nem,

nem nagyon.)

S hagyom.

SZ. L. „Te Meg…”-versek/I–V.

„Trend”

Megint szerencsésen léptem el

egy trend elől?

„Vonulj nyugdíjba, ott a hely,

Tandori Dezső?”

Akarj aludni délelőtt-

szám, szólj-fejem-

játékot ne játssz, nem időd

teljén terem

a tér: visszáját tölti ki!

És így tovább.

Megint elléptél, uccu neki,

dőlhet alább

s alább az épülmény, amit így

emleget a trend;

elléptél előle, irígy

szem nézze: jelent

ez még olyat, hogy Tandori

Dezső, aktívumos –?

Mindig nyug-állományain

voltál honos!

Cím nélkül

Kesztyűt ne végy fel. Kesztyűs

kézzel ne járj, elég,

hogy akár langyos, akár hűs

ezt kanyarítja köréd

a legnagyobb közelség: igen,

a dobás mozdulata

el is marad, és szüntelen

a kesztyű maga,

mely ölel, mely duruzsol neked,

kedves, barát,

szükségelés, vagy tisztelet;

soha a nevesítésen át!

Csak a Lánchídon át, a képtelen

vonatutakon,

s hogy „ez már sohasem!” – ez ne legyen,

kesztyűtlen a nyom

Legyen – s ott! – s a tied! – nem számítasz

te magad, tedd túl magad,

már ott túl tedd, ennyi az igaz,

s így ne is várd, még mi fakad!

Nem kesztyű-dobta föld felett:

Kesztyűtlen ég alatt.

Ne amorf!

Ne morc, ne torz: ne amorf legyen,

ami már! Ha lenni muszáj.

Közvetlenségen s trendeken,

kebelbaráti rendeken

túl legyen, mint naszcenz elem,

akármennyire fáj.

Feküdj korán, a telefont

érzésre kezeld!

Válaszd ki a szálak befont

bábjából, mi a „semmi gond!”,

mi ne legyen ott, ha epedve ront

aminek ideje kitelt.

Majd’ minden idő kitelt, és tér!

De erre válaszod

ne legyen, külön, inkább térjél

ki előle, tőle ne kérjél

se választ, se bármi érvnél

elemibb várhatót;

tudd, örök gyilkod, ami örök,

keringjenek amorf körök

körein oly csal-örömök,

mint fél-szó, dupla-baráti csók:

egymásnak valók!

„Ha”…!

„Ha” abbahagytad volna, hagynád?

(S ez a „te” én vagyok.)

Nem lenne: egyre szakad rád

a dolog, a dolog, a dolog

más-más hangsúllyal ugyanaz

funkciói szerint

És ahogy erre végszavaz

az, hogy „kering”:

kört jár, ebből lett volna elég,

érintőiből,

s hogy visszatérül, végét-elejét

nem adja e kör,

nem árulja el, nem adja ki,

hogy ki az a valaki, és aki: ki?

mi? felfoghatatlan ön-köre,

leskel vele:

teljes szem, mely el-elbeszél, a száj

szeme, és nélküled is apály-

dagály, mi lényeget adhatott

volna? Hagyd. De hogy feladatod…?!

Így meg…!

De akkor még ott: a körbefogóbb

– mondtad, a trend –,

s nincsenek menekülő-folyosók,

bár végtelent

nem jelent e világ, e belvilág,

mely a külvilág maga!

Nem tudod, belőled vagy reád

zúdul, s hova?

Így meg, így meg, így megállni, így

nem állni meg, hogy mégis…!

Környezze bár a zsigerig-irigy,

s túl ön-erőtlenén is,

és a fő-fő kényszer: a Reflektív!

A berogyva-születő, képzelt ív,

a trend terében, mely kiszorít

mindent, ami nem ő maga itt:

és mégse hagyd!

De csak a dolog legyen – és magad.

Három ajánlás

A gesztenyefák rendje

Ellsworth Kelly festő úrnak

A gesztenyefa-rendek, vagy a gesztenyefák

maguk valami rendben: egy párizsi Bakony

erdején, ahogy átmész egyívű hidadon

a lópálya felé, csekély zuhatagát

ahol e híd patakja állóvízből fakasztja

állóvíz-másikává, és ring a békalencse,

egy fánál belelátsz valamiféle rendbe,

fönn gesztenyefalombba, ábráiba alatta

egy táblán, évre év láttad a helyi fák

választéka szerinti „teljes” összegezését

törzs-barnáknak, levél-tenyereknek, a végképp

kört járó vonalat, a lég indázatát,

ahogy az elevenből lejjebb szökken a látvány

oktató sűrülése: „Ezek vagyunk” – ahogy

ember foghatja fel… De ez a rend egyre fogy,

nem járok Párizs-erdőn, Vincennes Bakonya-árnyán,

csak képzelem, a víz hogy zuhog és forog,

ahogy egyenesük a visszaszületésbe

– közelebb a halál –, csak hídjukról lenézve

zárják gesztenyefákba-nem-nyíló lábnyomok.

Ahogy e vadludak

…hogy nincs is a világon Dánia

Ahogy e vadludak nem a múltkoriak már,

és a város felett, míg most a szemem ellát,

inkább galambraj űzi játékait riadtan,

megyek a tévedésből a másik tévedésbe,

és bármi azonosság e tévedés egésze,

a hídi út is inkább az, hogy tegnap kihagytam

egy átlaglátogatást, a néma égi villát,

alaphangját, mit a térbe a V alak tár:

ahogy ez – múlik minden, múlik ugyan, de ez sincs,

céltalan rögzülő változások a felhők,

a válók, összetorlók, eztán és azelőtt,

a nap, hogy lebukott onnét, ahova feljött,

a tér, ahogy lemásolná nem örök időd;

csoszogsz bölcselmeden, arra biztat, na, leggyints,

mind a vadlúd, a szárnypár, próbáld, senki se jár;

hogy biztosan nem is vagy soha az, amit ekképp,

vagy másképp, elhihetsz, habozz, mint a király-

fi, életben maradhatsz, senki se tölti kedvét

azzal, hogy igazaddá teszel akármi képzet

mintát, vagy széttöröd, darabbá, az egészet,

csak úgy – hogy egy maradjon, amiben semmi részed.

Poe hollójának

A címbe így kerülsz, fekete címerállat,

hogy végszavadban immár nem rejtőzik ajánlat,

minden ide-odától felmentesz, nem idézel

föl senkit-semmit, és éppígy el sem odázol

semmit-senkit. „Soha már” végzel az egésszel,

nézel költőd után, nyelje el az a távol,

melynek nincs netovábbja: a velünk született

Nagy Semmi, bár törekvő torz-valónk jeleket

keres rá, így akarván mind többet: veszni fog,

de addig is e Romlás lidércével ragyog.

– – – És míg e verssel itt épp behúznám Azt Az Ajtót,

a konyhából kiáltást hallok:

„Kéred a sajtot?!”

Országúti sprinter

Az országúti kerékpárosok,

ha úgy dönt (?) minden csapatvezetés,

vagy a sors hozza (?), hogy nincsen „szökés”

vagy van, de a vég előtt befogott

szökevények elvesznek a mezőnyben,

és az Home-à-Linoc és Saint (San) Islo

közti szakaszt mégis sprint dönti el,

tizennyolc csapat, hogy a cél közel,

próbálja „helyzetbe hozni” a sprinter

specialistákat. Ezek közel

tíz-húsz métert ráverhetnek a záró

kétszáz méteren sokakra, az „Abdou”,

Steels, Cippolini, Zabel – Tour de France

sprinter zsenik, és a hajrá: „a” transz,

girbegurba cikkcakkokkal, a lassúbb

természetűek közül hirtelen

kivágódnak, s csak ők vannak jelen

a sprinterek. És valamelyikük nyer

Ez dicsőség, összeforr a nevükkel,

két ilyen győzelem a lexikonban

már említődik. Mindez úgy azonban

az összetett verseny (Tour és Vuelta,

Giro) eredményét nem fogja semmi

mód befolyásolni, mondhatni, „ennyi”.

Gyúrod a prózafordítást a kétszáz

huszonkét egész hét tized

kilométeren, s a te versenyed:

háromszáz méter. És semmit se példáz

a hasonlat. A te napod egy-egy nap.

Vadromantikus szociodalok

A váli erdőben/ből/be

Vajda János úrnak

1. „Kit szeressek, hogyan éljek…”^*

Kit szeressek, hogyan éljek,

mint emlékeznek reám,

túlján a’ 4/5-ének,

hatvan-túlja hajlatán?

Mint egy vadnyugati filmben,

hajnali ausztrál-időn,

(indián-síp szava innen,

túlnan tasmán fényözön):

öreg hajnal, egy magányos

új-munkanélkülié.

Ráér nézni, kékvirágos

ég hull Givenchy fölé

Monet festőnek. S a váli

erdő is rőtlik vakon.

Túlélők: pár koalányi,

tűnődő tandori-nyom.

2. „Hogy mely isten tolla forgat”

Vakszerelmi bánatoknak

ösvény útját mit tudom!

Hogy mely isten tolla forgat,

abban sem gondolkozom.

Esőerdején Morris Graves

él-e Pacifik-fele?

Cikket róla! Ha ez itt kész.

És Cy Twombly szelleme

lehetetlen áttűnések

firkájában albumom

címlapján, boldog kísértet,

ő-e, én-e, bámulom.

Megmaradtam önmagamnak,

mit mennék Frankfurtba? De

botrány lenne, a havernak

inkább engedek, legye-

n, mint Hamlet mondta, két meccs

közt magam fordítgatom.

(Samuel Beckett betéved

váli-erdő ablakon.)

Innen kell ez, hogy a réved:

túl legyen világokon.

3. „Ha Szpéró csillaga fönn van…”

Ha Szpéró csillaga fönn van,

holt madaramé,

ott állok ötösfogatban

a londoni Hannover Square

fényes műkőlapján, szobor,

világháborúnyerő,

mit tudom én, ki, jól,

rosszul működött, valami Erő,

ott állok képzeletben,

mint ilyen ötcsillagos

tábornok… s önkívületben

fut szerte az idő,

e kor, sodorva a munkát,

mint takarítószemélyek

mosóporhabját. Rusnyább

ennél a lényeg:

mindenem megvan, nincs semmim

(Weöres, Getz, Babér, Kossuth),

halottaim – és alig-élők. Ím,

kis bronzcsizmám alól kifut

a micsoda is? Nem a fordítás

hiánya. Ez már egy igazi

igazítás. Indulás.

Lármák. Nem hallani.

4. „Egy lóversenyirodán”

Egy lóversenyirodán,

brightoni, cattericki

kis versenyekkel, ma már

több a valós, ha nem is az i-

gényeimnek megfelelő

esélyem a folyamatosság

üdvére. (Ha nekem elő-

kelőbb sorom potomság,

hogy csak úgy őrlöm le, rovom,

megy.) Éreztem kilenc éve,

nem lesz munka. Megsorozom,

belharc, kivívom. Ez a vége.

Már nem is látszik esélye,

áthordódik, mint valami rom.

Díjakért munkanélküli segélyre

és arra támaszkodhatom,

hogy madárunalommal, ami halommal

– még harminckét kis sírhalommal –

is van, a Tabánban, de mit bánjam:

megszokom. S én mondhatom

végül, hogy kár, kár, RÉSZEMRŐL A SOHA MÁR!

5. „Ám viduljunk föl, elvtelen”

Ám viduljunk föl, elvtelen,

amíg talán tehetjük,

ebben a jelben jeltelen

örvendezzünk napestig,

Pesttől Budáig és Budától Pestig,

az egyesített Budapestig.

Itt nem díszpolgár dalolt;

de Epsomban Lammtarra, kit

Walter Swinburn lovagolt,

ide a rozsdást, ha bökik,

Weöres Sándor lova volt.

Mit nekünk ő! S váli erdő!

Cinderella-taratta!

Indurgatta, megpurgatta

hozzáképzelt regatta.

Rég elfeledtük a vébét,

pár kóma őrzi nyomát,

de vígságunk törpe-népét

visszük, ki amerre lát.

Mit kérdezzük, hogyan éljünk,

van, hát „merre van” helyünk!?

Mit nekünk, lesz rá merészünk:

senki nem cserél velünk!

„A száj is rest lesz…”

A. Tapies spanyol festőnek, a Zenről

Még száll kicsit, de nagyon múlik el:

hány élti lénynél láttuk. S temetőjük:

az is jeltelen, ó, a kövi jel

idén eltakarítódott felőlük.

S én a síkká gereblyézett Tabánban

mégis inkább vagyok, mint általában.

S általában vagyok, mint bárhogy, inkább,

ketten egymást semmivé igazítják.

Még fáj kicsit, de múlik el nagyon,

ló, utazás, találkozás, beszéd,

hazahozom, amit kell, otthagyom

szívesebben; az, hogy muszáj, elég.

Papír, madárholmi, új kártyapakli,

az van még, amit nem lehet lehagyni.

Van, aminek már teljes birtokában

a szó inkább ottmarad a tokában.

Még száj kicsit, de kevésbé beszédre,

kevésbé bármire, magát megértve.

Persze, az itt-született: töredék,

úgy egész, ha feladja a felét.

„A száj is rest lesz, minden kapcsolódás”

– úgy mondja ezt, mintha lenne megoldás.

Kioldódásommal elszáll fele

annak, amit itthagyott sírjele.

Új bécsi versek

I. Krieau

A virslis-nénim nem nézett

fel a Praterallee-sarki

bódépultnál, így elvérzett

a negyedik mostani „Jaj, ki

van itt megint!” Csak a fia

kérdezte, sült krumplit kérek?

Frászt! A rizling 1/8-a,

azt iszom már itt évek

óta, hogy a… Hogy mi? Nehéz

elmondani, mit csinálok

a Prater ölén én, ennyi rész,

az 1/8 a világot

legalább tisztán jelöli, s a

virslis-néni mosolyogva

adja bort, „ravaló” a sora,

1 schillingem, s a borba

fontoskodva gondolkodom

bele, félig húnyt balszemmel,

látom egy-egy alkonyi befutóm,

vagy jobbal figyelem a zsemle-

szín vizslát, a barátját, berni

pásztorkutyakeverék,

nézem, gazdájuk, az Ernie

tolókocsis, ott van-e még,

„nem kérsz, pajtás?” Ernie kérdi,

csak rázom a fejemet. „Három-

-hét-tizenegy”, ezt arra érti,

hogy legjobb, ha megjátszom

a Plschekkel a tizedik futamot,

nézem, mögötte Kubes

jönne, s a Brandy Fandangót

hozná a junior Dieles,

egy amatőr. Nadrágom vizsla-

nyalintású már, érzik

kutyánk szaga Pestről, szaglintja

két orr is a virslisnél itt,

de, mondom, a virslis-néni el

van foglalva valami mással,

adósom marad egy „Nini…!”-vel,

natúr csodálkozással,

mely a mi-sem-természetesebb

csodáját nullázhatja,

nyugtázhatja. Hát mehetek,

a hangszóró már adja

a mai visszavontak sorát

számát, nevét; a ritkás

fák közt gesztenyerúgdosás…

találat ma nem is lesz más?

A virslis-néni-kabala

hiányzik! Húsz schillinget

nyerek, megyek, kihagyom a

virslis-bódét. El innet!!

II. A Josephstadton át

Megy a városon át, meghúzza borát

a termokabátos alak,

megy a mélyköves Naschmarkton át,

árkádjai alatt,

elhagy egy épp díszletezők-

-méhkaptára-színházat,

a Mariahilfer Strasse előtt

rágyújt, szél fúj kis lángot.

A plakátok háromnegyed

év alatt többször mások

lettek, kevésbé érzékiek

a téli pucérságok,

a festészeti kínálat

Brueghel éppen, Breugel,

Rembrandt, nem annyira Diliházak

és Környékük, Szív Sem Kell,

Ha Nagyon Muszáj, azaz Joseph

Beuys. Ez mind a múlt már,

s hol vannak a vörös alapszinek,

melyek előtt a kult-tárgy

japán fotomodell lány tér-

delt négy-nyolc-tíz példányban,

hogy bementem behúzott nyakkal, s kér-

tem szórólapot. E kabátban:

magam, és ő majd’ minden nélkül.

De minek ezek a dolgok?

Éreztem, ujjam elkékül,

húztam a hideg borból,

az akkoriból. Az érzéki

élmények a nyolc-tíz mínusz

fokban lehaltak. Elégtéti

szemlélet. Addig vagy, míg jutsz

valamihez, takarószélhez,

ha úgy akarod, nyújtózol;

ki hitte volna, ilyen szél lesz,

köpenyeket kavar a hóból,

melynek másik fele kosz-

-rög, rúgdosod. A Josephstadt

már ez, szögellői! Fokozd

lassúságod. Vánszorgasd

magad. Jut is, marad is, ne

félj, viszel haza belőle,

hogy félóra kelljen mire

öt perc távot legyúrsz. S e

fölismerések még-soka.

Alacsony bádogperemnél,

kőperemnél állsz meg. „Klutya!”

lottyan a nedv, az üveg fél

állagnál tart, plusz vastag irón-

nal benyomott dugója.

Fényben a 43-ason

állnak, pár utazóra

rábámulsz, mint a vizsla rád

a virslis-bódé mellett.

Ketten amott egy ház kapuját

tisztelik meg, vizelnek;

az Általános Közkórház-

kertben verebeid alusznak.

Megvan minden irány. Ne fázz,

fázz. Ne und azt, hogy unnak,

ne unják, hogy unsz. Csak úgy. Két láb

húz lefele s előrefele;

megvan mindened. Épkézláb

alapon: épp a fele

mindennek, meg a visszája.

Hazaérsz, itt. Munkád vár még.

Kislámpád akklimatizálja

fontosságod, nagy árnyék

vagy a vászonroló helyén,

mely szép posztófüggönnyé

változott. Itt laksz. Főnyeremény.

A fogkrém, amit köptél

elmenet a mosdókagylóba,

itt vár. Piros poharaddal

– aljával – kaparod, hugyóka

jön, ugyanoda, surran egy angyal,

kluttyan a dugós üveg, savanyú,

kiköpöd a-híg-maligánját.

A Josephstadt után szomorú

érzékeid visszakívánják

a múló idő netovábbját;

de hát ha ez – épp így vár rád…!

Aludj el. Oltsd el lámpád.

Még egyszer Rudy Bloom

Egy veréb-öregúr

Tud fogni még a lábaival

És látni a szemével,

A kettős értelem mire vall,

Én látnék egy verébbel?

Vele látok: mit láthatok?

Minek a változását?

Amit ő soha el nem hagyott

– Nem akarta! – a rács-tág

Világot? A Másikat? Épp engem?

Saláta-fürdőtálat?

Fürtös kölest? Vagy ott szemben

A könyveimet, hogy mállnak

A tálaikból kifröcskölt víz

Cseppjeitől, csepp cseppre…

Aztán – nincs több ily stílus-íz,

Vele van eltemetve.

„Talán: hozzájuk nem tapad”

Talán: hozzájuk nem tapad

Kétesség, semmi „ember” –

És mégis ember-társakat

Éltél meg a verebekkel.

A „verebekkel”. Jó, mert veréb

Modorok ezek a süvitések,

Ha kint a csengő szólal épp,

S Totyi tudja; „ők” hazaértek.

Társas lény – s elmagányosít

Engem, embert, mifélét.

Rudy is hallatja szólamait.

Nem azért, hogy megértsék.

Ne azért, hogy megértsenek.

Ha kell, a Senkinek írd ezt;

Ismeretlen Úrnak lebeg

Hó-visszaként a kért teszt.

Az utolsók – vagy egy első?

Az utolsók maradtak ők,

Ketten, Rudy Bloom, ha megéri,

Tizennégy lesz, most ő a „főbb”,

Totyi élete másfél évnyi.

Megint egy „első”? Mándy-név

A Totyi. A sztaroszta!

Mándy. Kinek – Aljosa? – kezét

Díjkiosztón megorozta

Fejem. Kézcsók. Ma már divat

E szó. De vissza. Rudymért

Ír-honban imádkoztam, sokat

Gyalogolva. S íme, megért

Talán ilyet Szent Patrick, a

Madarak védőatyja,

Vagy ki tudja, kiknek zrika,

hogy a Rudyt ily hosszan hagyja.

Talán Leopold Bloom, kisfia

Egy évet élt – Rudy Bloom – csak,

Érzi, van mit pótolnia,

És nézi Rudyt: „No, nézd csak…”

Az álló vitorlák (és más szélmalmok)

1. Listás versenyek

Holdtölte. Víz. 2 gyógyszer. Sali. Gomba.

Vagy: gomba (?), kérdőjellel. Mert maradhat

a maiból. Búzadarát kavarjak

a gombadarabkák mellé? Ki volna

képes rajtam kívül ilyesmit enni?

Majonézt öntök rá, panír helyett

ez van rajta. A gombán. S kell-e venni

Holdtöltét? Pár program részletesebb.

benne. Alig várom a reggelt. Nincsenek

versenyek délután, nincs mire várnom,

úgy külön. A „listás”: a kiemelt

futamok közt a legkevésbé rangos.

Levettem a hangot, csak réseket

hagytam a redőnyön. Tegyek magamhoz

még valamit? Vegyek el? Konyha, lista,

tévé, focivébé, sorozatok.

Magányos munkanélküli vagyok,

nincs fordításom. Lesz-e. Ez a titka:

mindjobban úgy érzem, most már „minek”?

Ha lesz – sipka, majom? – örülhetek?

Hatvanéves leszek.

2. Nehéz órán

„Nehéz órán”, mondták a régi költők.

Mondom én is. És ha vallani vágyom,

olyat kell elkövetnem e világon,

amivel – ahogyan szót szóba öltök –

úgy hozakodhatom bátran elő,

hogy senkinek sem árt, nem háborít meg

nyugalmi állapotokat; hökkentgető,

de átlagos… és így tovább. Segítek

bármin azzal, ha eljutok a pontig

– a határig –, ahol egy varrat kibomlik,

és másnak látszik a szoba, akár ha

álmodban nő meg kezed, kényszeres

képzetek kezdenek rád törni, várva,

beléjük bukj (belebukj, végzetes

legyen a szinte-légi-semmi), végy be

valami nyugtatót, nem „lenne vége!”

gondolattal, á, ilyenkor igyekszel

szabadulni abból, amit magad

is képtelenségnek érzel, de nem kell

elhinned. S mégis. E törik-szakad

kizökkenésén az állapotoknak

a szokásos bútorok megropognak.

3. Végképp nem lesz kibírható

Majd lekötöm magam a semmiben

– mely az enyém – nap s nap a délutáni

(erről beszéltem) versenyekkel. Eny-

nyit tehetek. S nem tudok mit csinálni

(„mit kezdeni magammal”) délelőtt

(este satöbbi). Nem lesz ott Totyi,

Rudi, Herti, Csutora. Készülök,

persze, a nagy sportújság lapjai

beborítják koszvadt ágytakarómat.

Padokon üldögélek. Altatókat

szedek, hosszan belealszom a napba.

Londonban a magány kibírhatatlan

lesz most már. Hallgatom, hogy locsogatja

a hajókat – saját magát? – a víz,

Robert Browning csatornája-vize,

s maga a költő mint cégér alakja

leng a pub felett, nézem. Odakoccan

üvegem a padhoz. Sóskrumpli-íz

fogkrémével elegyül számban. E

közelgő utazás a legutolsó

hadd lenne! Aztán? Hogy így vagyok, ez jó?

4. Madarak kétfelől

A reklámműsort nézzük Totyival

– ő a kezemben –, még befejeződik

ez a film. Végignéztem az előbbit,

délelőtt kezdtem. Doboz, csokival,

valami új. Felröppen egy madár

a képernyőn. Egyáltalán, repesve

veszik körül a hölgyet (s csokiját)

e kolibriszerűségek. Az este

természetfilmet láttam. Afrika. A vér-

csőrű szövő a téma. Százezer

madár egy rajban. Egész hadsereg.

Körbepörögnek, facsoport felett,

ágak közén, tovazúdulnak. Isznak

egy tavacskánál. Semmi baleset,

virtuózul csinálják – ennyien? Mi

Totyival ketten vagyunk itt. A többi

három odaát vár rá (vagy magával

foglalkozik). Alszik netán. Magamnak

is sok vagyok. De százezer madárral?

Jobb társaságban, mint egy szál halállal.

5. Ráemlékezem-e

Ezekre a forró nyári napokra

ráemlékezem-e halálomon?

És az mi lesz? Megújított nyomon

indulnak el a filmben, száll a köd,

minden kitisztul. Az emlék. S a foglya:

szabadul. Hogy a programok között

válogathattam. Ültem. Madaram

ide-ideröppent. És ha magam

voltam is, magam határoztam arról,

amiről. Hosszú hónapok. Napok

forrósága, fülledtsége, esős

alkonyok. Volt egy ilyen lovam is.

„Az Est Leszáll”. Vagyis

– hagyjuk. Ma még ma van. Reggel megyek

gyógyszert venni (szemcseppet a kutyánknak,

vitamint madarainknak). Valaki kedves

lesz talán megint, velem. Mint ma. De

miért nem segít? Mit akarnék.

Borul az ég, jön az eső szele.

Nem tudok mit mondani. Aki – ehhez

mit mondhatnék? – vagyok, így is, maradnék.

Jó, nem jó? Rosszabb csak, fakóbb jöhet még.

6. Összevétések

Zene szólal meg a vetélkedőben

(„tévéző munkanélküli”

jeli-

gére). És fordul egyet körülöttem

idő és tér. A Skót szimfónia!

Szpéró üzen! Ő hallgatta kicsiny

madár korában. Aztán tisztul a

hang-kép. Dehogy a Skót ez!

Az ilyen rádöbbenésekre jó lesz

jobban figyelni. (Jön Totyi.

Rá is. Összeütközött az előbb

a mutatóujjammal.) Smetana:

Moldva. És Szpéróhoz semmi köze.

Vagy mégis Sok ilyen zenét

hallgattunk egykor. „Egykor”. A redőny

résein már: a késő délután.

„Ha majd öreg lesz ön…” Tíz éve halt meg

(Szpéró.) Elköszön-

ni. Összevétések. Pörög madár,

idő, tér. Köd. Leáll – és visszaáll

akkor-se-oly-eredeti alakja.

Ekkor maradsz tényleg magadra.

„A legszűkebb kör a legtágasabb”

1. A természetről

Ülnék most repülőn? A repülőn, mely

Brüsszel, Dublin felé repítene?

– Üresen marad talán egy ülőhely,

vagy valaki más megörvend „vele”:

nekem mindegy. Átfordultak a tájak,

és a legszűkebb kör maradt csupán,

és a fordulások oly tájba álltak,

hogy nem utazom ezután.

Fényképeznem kellett volna a várost,

ahová, mondom, egy hónapja még

azt hittem, vágyom; e kép félreáll most,

tűri a „Nagyobb” döntéskényszerét:

az embertermészet is kényszerűség,

bezárja magát, hogy kibontakozzon,

nem dac, nem hűség, nem is keserűlét,

ami ezt hozta: hogy maradjak itthon.

Evidenciális kiszolgáltatottság,

föl-le hullámvasutak látszata,

megérik, hogy előbb-utóbb hazugság

érzete legyen, s hogy úgy térj „haza”

– a nagyobb körbe –, hogy igazolásod

nem lehet már semmi manőveredre,

s nem az, hogy „zsengék” a tavaszodások,

és az sincs: „ezt és ezt a hó belepte”:

őstermészeted van. Egy nap beáll

– J.A.: „a jég” –, hogy ehhez tartozol,

és bárhogy igérkeztél, s mire: már

a természetellenes, a pokol;

lassan, és fűbe sem kell leheverned,

fának se dőlnöd, verébcsiripet

se hallanod „külön” – betelnek

mind, amik nem így természetiek,

s innét csak egy lehetsz már: neve sincs.

épp mert van, nem lehet róla beszélni,

s tered most már: a bárhova-tekints

e foghatatlan teljes-térnyi-szélnyi,

melyből félrehajolsz, s e védtelenség

egy-igaz-létet hoz… vagy balszerencsét.

2. Hogy nincs kijárat

(Egy kíméletlenül, de kényszerűen „leirtott” utazásra)

Amit csak az eszeddel tudsz: idő jön,

ahonnét csak azt a pillanatot

akarnád, amid volt már, s hogy ne tűrjön

mást – mily áhítás! hogy is akarod

elhinni, van ilyen… és az mi lenne?

Áthullás más szerepbe.

Nincs kijárat. Se vissza, sem előre,

Akárhogy döntesz. Elmégy – vagy maradsz.

Bizonyosság a szétmálló jövőbe,

amit – mert vissza nem térhet – feladsz?

Elmúlni – és ha nem hiszed? Mi lenne?

Át a szereptelenbe.

A világos beszédet a világi

ordítozás akadályozza meg.

Lehet ez távol-környezeti, házi,

lehet, hogy csak így zúg néma fejed:

Nincs kijárat. Ellenségek vagyunk,

ami kellene: az, mit nem hagyunk.

Nem tisztázható. Jó lenne. A ködkép

elképzelés – hogy volt egyáltalán,

ami… de vak falakra tükröződjék…?

túl van már minden tűrés hajlatán:

hogy kétfelől bezár, hogy vissza-élnéd,

de vége végképp.

Miféle lázongó elképzelések,

mik még bármi közt a legjózanabbak?

Hogy csak és csak „azt” éld, mert már megélted:

a „dolgot” nem képzelnéd boldogabbnak,

ha nélküled? Megannyi sejtetése

utal e feltevésre.

Marad, hogy ami van – nincs. Ellenében

próbálod makacs lázálmaidat,

hogy a rontó józanság tengerében

kétes szigetekként megálljanak:

de a habok között mindegyre hűlnek,

és rab maradsz, míg mások menekülnek.

Mások? De kik azok? Nincsenek is meg.

Létük csak henye állítás. Sehol

nem vezet útjuk, téged nem keringet

ábrándja sem. A lázongás kiforr,

ám – mert: „Ne legyen!”, ez volt – nincs alakja.

Hol s hová? Egy-semmi salakja.

Dal meg cécó

(De jó: „Tandori… dalkorszaka”. Írod, tört. elemzés)

Dal meg cécó lendületének

most fanyarabbjai jönnek elő,

ríme nem is lesz itt, hogy „az ének”,

hanem hogy a francnak nincs kedve mit tudom én hánykor

odamenni mit tudom én hova, amit a háta közepével

sem akarna látni, és saját maga nem érdekli magát

ilyen szerepekben.

Bukkan elő a mezőny a kanyarból,

szíved üvölt a tömeggel: a tét

az, hogy a Tét csak ha direkt, van jól –

ez az egész dolog ott bukik meg, hogy annyira nem

bírom lekötni magam, mint amit egy vonat- vagy

repülőút kíván, nekem soha senki ne mondja meg,

mikor hol legyek, ne nézzen rám, nekem se kelljen

őt bámulnom.

Mégis: csak a „dal”, de az úgynevezett dal

lehet egyetlen közös nevező,

ha külön nem kezdesz mit se magaddal:

még azt se veszed elő, és egyáltalán, az idő

elnassolásra van, szétmorzsolod, arra vigyázol

csak, bele ne törjenek rosszabbnál rosszabb

fogaid, és ahogy kényszerűen mégis vánszorogsz

és slattyogsz, folyton a lábad elé kell nézned,

olyan roncs a bokád, de orvoshoz nem mentél vele,

mert a franc nem adja az idejét, mit tudom és hány…

és hüö-fbö-bö-hbö flüö-pp-latty.

II. vers

(Nem túl meggyőző)

Nem tudom, hogyan élnék úgy, ahogy nem tudom,

szeretnék-e; ezek a kategóriák

a francba vannak rég, miattuk

nem lenne érdemes ezt se írni.

Csak valahogy sose kérdezte senki,

hogyan akarnám, az előző „hullám”,

mondhatni, előző holttestem

elevenítette meg a következőt,

úgy, mintha evidencia lenne.

Bámulva látom, az érintkezés némely

nehézségén – mivel megélni alapvetően

nem lehet, megélhetési nehézségekről

nem szólhatok, hogy kínosan ilyeneket

okozna, mikor végre kijön: hogyan is

akarnék én lenni, tényleg? –, meg

furcsálkodásokon túl (úgyse mindent

mondanak a pofánkba!) sok következménye

nem lesz, legtöbben el se olvassák ezt, ennek.

De tényleg sose volt szó róla, így akarnám-e,

ahogy volt. A nyomasztó körülmények stb.

Most elmúlt annyi idő, nem élek már annyit

– elég baj, efféle vég: kínos –, mire várjak.

Fogalmam sincs, ezt mondhatom. Egyelőre,

mint aki visszaköltözik egy régi

bérleménybe, a Szpéró alatti időkbe

térek meg, csak Szpéró nincs, mindegy,

kevésbé is emlékszem bármire akkorról,

olyan, mintha egy könyvben olvasnám.

Természetesen soha semmi nem

vonatkozik mindenkire, lesz, aki

a vállát vonogatja, vigyorog, nem hiszi,

másoknak furcsa lesz szembekerülni

azzal a hapsival, aki nemcsak mondja ezt a

sok bolondságot, de át is viszi

– nem a túlsó partra, innenebb még –

a gyakorlatba. És csak az ökör következetes.

Elégedjünk meg annyival, hogy szétdumáltuk.

Örüljön bárki, hogy ilyen halandzsa lesz

a nagy bejelentésekből. Jó, de iniciálé, maximum

higiéniai művelet volt, hogy szóba került.

Azért II. vers, mert az előzőhöz kapcsolódik.

Én is végig kapcsolódni fogok minden korábbihoz.

Ugyanúgy fognak zaklatni, akik békén hagyhatnának,

eztán is fájni fog, hogy jó illetőknek nem tehetek eleget.

De elég.

Nem túl meggyőző a tényállás…

(…ezek idegenek…)

…de egy alapállás, feltétlen,

a kalapálás.

Ha nem mondhatom el senkinek,

mit mondjam el akkor bárkinek.

Mit nyaggat ez az egész?

Senkivel nincs bajom.

Másrészt az erős a magányban erős,

ebben állapodtunk meg Eugène-nel

Párizsban a rue de l’Universitén vagy hol.

(Egy barátom barátja, így látogattam el

Eugène-hez, másképp nem járok látogatóba.)

Több év telt el azóta,

de nem az van, hogy elmondhatok-e bármit,

henye kifejezés,

alapvetőbb, ahogy Ottlik mondta,

és Keserü Ilona megfestette,

hogy semmi sincs sehogy.

Az se, amit az előbb két versben elmondtam,

nincs úgy, vagyis visszavonom, mert annyira

úgy van, mint Galilei tételei, ő visszavonhatta,

amit mondott, Bruno a hit embere volt, ő nem

vonhatta vissza a magáét, így tanultam.

Az Eugène-nél tett látogatás óta

egykor, egykor, mikor volt!

(akkor egy kupicát se ittam) – item:

nem az van, hogy visszaszoktam

volna a szeszre: ez van egyre:

tavasz lesz. Február van, de tavasz

lesz, a tavasz elmondja mindenkinek,

rejtjeles üzenete a szervezetem,

melynek „zűrös tüzete” (tüzelője)

egyszerűen nem lehet többé egy-egy téli

féldecizésnyi, nem,

megint pár korty bor jön naponta,

nem az, hogy visszaszoktam a borra,

csak az erős erős magányán (Nietzsche,

állapítottuk meg Eugène-nel)

lesz ez is. Nem az, hogy nem mondhatom el,

de hogy ne akarjak mit elmondani.

És akkor ez folytatódik, ez lesz „nem valami

túl meggyőző alapállás”, és egyre a

„kalapálás”… hagyjuk.

Mégis, valakivel együtt.

Az Universitéről, Eugène-től (82 éves)

egy kesztyű is elgyütt

velem, véletlen egy fél pár kesztyű.

Bárkinek? Elmondom ennek a kesztyűnek,

veszem, vegye ő is a lapot,

amit az ég – madaraival, mert Totyi rám rivall:

„kérlek…” – dobott. (Ha Totyi mellől tapodtat

nem akarok… mit bármi más

megalkuvás.

Hát ha én így fogom fel.

Meglenni ezzel szintúgy nem másnak kell.

Elég rémes, hogy mindig mint egy ölelésnyi, nyitó a (,

de a kettő közt, ez a másik:), az a résnyi: egy verébnyi.)

Utolsó szakadt indigó

Utolsó szakadt indigómmal

írom neked e levelet:

Eveveveveveve, lóbaj.

(Fentebb ez nem nevet jelent.)

A jelenet: a másolathoz

kellett e szakadt, odalent,

az írás felszíne alatt.

Elkotrom: fekete havat,

lábam avarkarcát kiedzem.

Kétszer-ficamodott bokám

nem kímélem egy percenet sem.

A következőket akartam

írni, s nem „neked”: senkinek.

Valaha utazám,

ez elmúlt. Nem kényelmi szempont.

Kilépni a házból? Minden úntat,

Pest-Buda, négyzetcentire.

Én magam én magam. Mire

voltam hát, mire volt hát.

Elfogy a sok év indigója,

egykor még hivatalból lopták,

levelezésem borítékját,

dossziéját leadandóknak,

elrugva a csónak.

Berugva tegnap én,

hogy jártam a város szerén,

nem akartam járni,

volt csak, hogy bármi.

Bármit, azt akarok, de semmit se.

Nem jön, ami kisegítse,

amit följegyeztem,

szépkerekben.

Ne halogassuk, mint a lógattyút.

Régi stílek, régi stylók,

silók tárgyukkal, más baromudvar:

„Legrosszabb szokásaimon

kapom magam Dublinban, Bécsben,

cigarettázom és iszom.

A semmittevés és falak

ütő ürességei ellen,

nem az, hogy akármi Alak

lenne idehaza a Szellem,

s bármire is szólítana,

akár: «Nana!»

– nem, csak körülnézek szobákban,

a polcokon, a falakon,

asztalokon u. az a krám van,

lom, pár halom, kazetta,

mackó, villanyborotva,

madár, a földön köles és homok,

nem egy konok

életvitel – hogy lenne és hova

lenne vihető – nonpluszlétrafoka,

nem, vagy mit tudom én. Ha nem iszom,

májam elkezdheti szerény

műveleteit, fogyaszt,

cáfolva azt,

hogy mozgás, rohanás, torna, edzés,

a lélek a test és

még valami harmóniája. Nem. Én: nem vágyva.

Setyetyetye-setyetyetye nem vágyom, nem vágyom,

csak-én-csak-te csak-az-eszközt hasz-ná-lom.”

Például az indigót. Vagy fordítok gyorsan valami jót. És:

Kész. Szar az egész.

Mitmondjakennyi.

Mit mondjak. Nem is, hogy kinek.

Csak ezért akkor minek

hótt dogért akár, vagy frankfurterért,

vagy mert egy világ, bánom én, fazont cserélt,

egyetlen lépést is tenni.

(Törmelékek a vershez:

…szeretet

…iránt

hat bors ökör

kiránt.

…szemem könnyekbe’ kitör.)

Tör a francot.

A bokám törettem ki magammal kétszer majdnem,

hogy elmentem Bécsbe meg kimentem az utcára.

Magam lássa a kára.

Tényleg a rohadt kurva életbe.

Csöndesedjünk le – ebbe.

Famadár

„Nagyon szép, nagyon szép!”

– Megadom a madarak vizét.

Felhívtam, felhívtam.

– „Barátom, nem az, hogy sírtam…”

Nem sírta, nem sírtam.

– „Nem, Musilt fordí’ttam.”

Ő írja, ő írja:

– „Van, amikor már ottan…”

Tartunk, hogy, tartunk, hogy.

– „A cérna szakad, szív fogy.”

Mímusi, mímusi.

– „Szájpitty, az arc grimaszai.”

Van, hogy már mit mondjál?

„Megrántani, marad egy váll.”

(Famadár, famadár

drótján remegve, le, jár, jár.)

Szellemkép, bukdosó

Szellem, vezessünk le. Fenn állsz a lépcső

fejénél, megjelensz, így sose késő

még, első jelenetben,

csak épp agyonverné, ami poén lesz,

ha engednéd, hogy akármi negédes

kéz tényleg levezessen.

Szellem, így az vagy csak,

mint holt papánk, ki

egyáltalán csodának adja: látni

őt, legyen, ami lesz még,

állítólag hozzád lenne valóban

tartozásunk – neked –, ki semmi jóban

nem részesíted egyképp

utált és szeretett utódaid. Menj,

legyen tiéd megváltásod, a rossz menny,

jó meny, mi nem itélünk.

Leverjük a darabot, s ami tétel

adódik: konténernek s szerteszéjjel

hulló szemét, tűnt

lényegekkel. De ki mondta azt, hogy

mi gyarapodnánk. A világszemét

tölti érvrendszerét,

abban bízva, hogy üressége elfogy.

A belső utazások

Új ficam

1

Már Bécs se. Bokaficam, vasutassztrájk

és influenzajárvány tört ki rajtam.

Hogy közeledéseik elhalasszák,

nem megy. Siettetik, hogy ne akarjam:

Bécset, a vasutat, vasuti kocsmák

ismerős pultjait, piaci zajban

ne álljak csöndben, bort egy-nyolcadozvást,

igen, ott nem deci: nyolcad, negyed van.

Ezt segítik. Amit nem akarok?

Szép példa: „ketten mire mehetünk?”

A Muskétás terasza hova tünt?

Elpergett, mint a zsákutcasarok

fáiról a levél sok év előtt.

Ezek már hasonlattalan idők.

2

Jó odahaza korán lefeküdni,

hibbant otthoni- és koraisággal:

este hétkor. De mit kezdjen magával,

aki nem bírja idegenben unni

az életét? Nem vallomás. Magányt hall

ki bármi hangosságból, csendesülni

kell hozzá mindennek, hogy megcsendülni

tudjon, ha meg, társasabb dallamával…

kinek? minek? mi végre? Képzeletben

senki-semmi nem vonul, és kilebben

a széktámlákon átsikló madár is,

mert rég a föld őrli aprócska csontját.

Kezdeményezne. Áh. Eh. Mit. Bolondság.

Menne, jó ötlet. El is ejti, máris.

3

Így, átcsusszanva harmadik személybe,

abszurdumnak tartja a hajnali

felkelést – szinte lázadás! (Mi végre?)

Mint egy ásítást, el kell fojtani;

mint egy ásítástól, remélni, végre

elalszik, nem indul a gyakori

lábviszketés, pizsamagatya félre

nem csúszik, és akkor… jöhet a… mi

ez mindig, az elalvás-rejtelem,

és mikor és hogyan következik be?

Megkettőződni nem akarsz sosem,

gyötrelmekkel, reménnyel… Mintha te

kevesebb lennél azzal, ami több.

Bár jó állapotához nincs közöd.

4

A jó állapot: a kevés; kopottabb

szóval: a semmi; az, hogy jól se kell, ezt

megismétled itt. Hétkor elhelyezkedsz,

ha itthon, ha… de ezt már gondolod csak,

gyötrő kötelességül. Már se bécsest

nem bírsz, se londonost, satöbbi. Reptér,

pályaudvar, mi közöd az egészhez,

egy vers se annyi, hogy belészeretnél

rímképletébe. Váz, képlet, ez az,

igen, ez az, ami kollokviális

módon világias, fél-rohadt alma,

a Teremtésből! fele végre hagyna,

mindig a másik van, s hogy „fele”: máris

bevonz, örök-kihúnyón végszavaz.

5

A mindenségit, és tovább! Aludni

ficamtalan, megkettőzetlenül,

csak mint egy kalupniban egy kalucsni;

amit szarsz is, csorogjon el belül,

legyen a sziveden, legyen a szádon – – –

Felriadsz. Akkor megint csak egy álom.

Hivatalnegyed, kora reggel

Mikulásünnepen voltam apám

hivatalában, a Cső- és Szerelvény-

-értékesítőben, hogy is feledném,

a Lánchíd újjáépült, és talán

akkor nyitották meg. Nem mondanám

el mégse ezt, ha kicsit nem szeretném

túl nagyon is, közönnyel érdemelvén

ki ily kegyelmet, egész halmazán

sok únt dolognak. De hogy kutyagolhat

ez – aki vagyok, nevezem az úntat,

az únt személyt, magamat –, hajnaloknak

hajnalán, át a Lánchídon esőben,

hóban, szélben, felelős-felelőtlen,

és még néptelenül ott van előttem

a Hivatalnegyed (másképp ki se

bírnám! kilenckor már riaszt, ha metró

érkeztén néhány tucatjával ott ró

járdát „hivatalnok”, vagy más, ide

hivatalos illető, cigire

gyújtás ürügyével meglapulandó,

kapualjba húzódom mulandó

zaklatástól, mint szélvihar, ha le-

s lezúdul, olyan a löketszerűen

érkező nép, s nem mondom, hogy „felőlem…!”,

nehézkes vagyok, persze kényszerűen

annyit kell léteznem, utazva, ülve,

ezt a verset írva, holott kerülve

bármit, kerülök meg, magányba-züllve)!

Ismerősek a kocsmák és a presszók,

a kis étkezdék, a korai talpon-

állók, és nem járművel, egyre talpon

megyek ott, talpalok, és a kakasszót

alig várom reggel, ezért. Ha lasszót

dobna egy-egy felhő, a szél, míg alszom,

az se volna hatásosabb. Kudarcom,

ha e környékemre bármi panasz-szót

kell ejtenem, ha valahova menni

kell – „hát nekem ennyit kiérdemelni,

ennyi se jut?” –, a programok terelni

tudnak csak, megalázott birkalényt.

Az sincs nekem, hogy szabad, szanaszét

csapongó alak, ön-alakjaként

vigyen a kis-szabadság, hogy megadják

felhőjükkel, esőjükkel, szelükkel

az egek, annyimat adják, amim kell,

e pár kilométer hajnal-hasadtát,

mert mit érdekelnek könnyed regatták,

nekem a nehézkesség teszi ímmel-

-ámmal, hogy ott menjek jegyzeteimmel,

s készülő jegyzeteimmel, fabatkát

se érnek sokszor aztán… ennyi kell csak,

hogy öt-hat-hét pohár bort megihassak,

salátát, krumplit a madarainknak

vegyek, a kintieknek egy pogácsát

szétköpködjek, és a hajléktalan-lap

új számát megvegyem – a Hivatal-

negyedben egész emberként vigadjak!

További csavargások

Áldásom Lánchidadra, Buda és Pest!

Ezzel a kapcsolattal sose légy rest,

juthassak át belőled itt beléd ott,

és unalmassá ne legyen a légyott.

Álldogáljak a Gresham-borozóban,

amíg van, addig még valami jól van,

vagy üljek le szomszéd kis étteremben,

s az Arany János utcát se feledjem,

folyó borért a presszót, azt a Tervet,

hol egy baden-baden-i pult felelget:

tízéves emlékemből hirtelen,

vicc, hogy az egy pesti presszó nekem.

Vagy menjek el másolóirodámra,

másolásra, persze, egy kis dumára

nemkülönben; s a hajléktalanok

lapját megvegyem, heti százasok,

a legjobb célra. Két sajtos rudat

csomagoltassak, vagy egy bűzrudat

szívjak el még a gyógyszertár előtt,

a Kálmán utca műintézetét

meglátogassam, ismerőseim,

ahol az élet eseményein

nem sokat filozofálunk, s azért

ez az együttlét nemcsak a kimért

egy deci, két deci, vagy néhanap

hazavitt másfél literes palack,

és messze nem az, messze több. Haza

megint a Gresham, talán, patika

és papírbolt, géppapír és füzet,

borítékok, küldeni ezeket

a dolgokat, miket legjobb talán, ha

nem hagynám a csavargások utánra,

csak hát miért élek, ha kujtorogni

sem lehet már – hét végén kell kifogni

(végig itthon) a munkalendület

javát, hozzá-újuló kedveket:

hányfélék… Vagy csak annyi: nem henyélnék,

mire volna az. Vonz, lássuk a végét,

ha elkezdtük. Sport, nem pénzkereset

– az irodalommal azt nem lehet –,

amatőr profi, profi amatőr,

kényszerűen megvagyok kétfelől.

És a Duna felől még a Dunába

benézek, vagy ott a Gabi, a Bástya,

a Krisztinaváros már ritkaság,

az Alagúton alig megyek át,

és hol a Böszörményi út, a kör-

séta, hogy a Széll Kálmán tér felől,

a Széna tér felől térjek haza,

hol van már a Fény utca piaca,

netán hogy a Kis-Svábhegyen füvet

szedjek madarainknak – hevület

híja. Lohadok, bár nem rohadok még,

el se mennék, de hát itthon se ülnék

egész nap, persze, egyik-mint-a-másik,

ami tiszta benne, az csak a Lánchíd:

de jó, hogy van, ó, jaj, hogy még sokáig

nézem, ha unom, és járom ha csábít.

Karinthy mondta: az élet ilyen.

Másmilyennek magam sem ismerem.

Két vers a mestereknek: egy eretnek

1. A csillag-bánat

Blake-nek

Külön fényező mennyi-mennyi:

ki tudja figyelembe venni.

Ami már különlegesen:

nem érhet semmit egybe sem.

Figyelem, ha jól figyelem,

már maga nem elem.

Ez a magány. Nem, hogy kioltanám,

pusztuljon önmagán.

Az irtás a legnagyobb tévedés

volt, a létező-eleve-kevés.

Én nem tudom. A tudás nagyralátás

volt. A nem-más, amit sosem csinált más.

Fagy, vagy tűz, mi kioltja a levést,

eljön. A tétlenséget, a tevést

oly sokszerűen kisszerű agyak

mímelik, hogy évezred: pillanat.

Az idővé-osztáson ment darabra

a fény, mely duzzasztja és elapasztja

a mit? semmijét, az anyagtalan

hiba, hogy anyagnak bármije „van”,

és a léleknek súlya; de a lélek:

ál-hő, befelé elforró se-képzet,

nem a semmi, a minden, a kevés,

a sok van – ez csak: Minden Tévedés.

2. Nem ért szart se

Nem ért szart se az egész, életed.

Apád ne nyeste volna meg anyádat.

És körülbelül: ennyit ér a bánat;

nem körülbelül: végérvényesebb.

A földi végérvényesség a romlás.

Hegyomlás, életoltás, bánatontás,

lerohadás, sokadós, bármi-más,

csak-az-nem-ami, de nincs „ami”, „más”;

semmi sincs: Minden – érzéktévedés,

mert veled-járó az érzékelés,

csak te se vagy, ne hidd, hogy vagy, ami

voltál, csak volnál; tévképzetei

oly Semminek, mely semmit se teremtő,

és ne áltasd magad, hogy volt Teremtő,

Külön Balsorsod, hogy gödörbe lőnek,

Külön Balsorsod, a fényes előleg,

Külön Balsorsod, a bánatnyi csillag,

Külön Balsorsod, mit érted kivívtak,

Külön Balsorsod, ahogy belepusztulsz,

érdektelen sorsod, hogy jól el sem hullsz.

Temetőbogár-se, nincs-midbe sem túrsz.

Rilkekafka

1. Rövid nappalok ajánlásai

…ablakszárnyak közé.

És visszatehető a nyári holmi.

Virágokat nem kell annyit locsolni,

rikítóbb, tompább az azé-ezé.

Kukákba dobott kutyák hamarabb

odafagynak – vagy épp ott melegebb.

Családiházabbak a köz-helyek,

elköltözőknek hűltebb hely marad.

Visszavárjuk őket? A kocsmapult

sarkán egy könyék, cigarettaszokvány;

macskakaparás öregecske szoknyán,

de nem domborul, ami homorult,

a nyomorult, boldog, unott

állandóság, ahogy valaki ott állt

kapu lépcsőjén, aztán beporoszkált;

ablaknövényeken az alkonyok

rövid…

…elálljanak.

…mit ajánljanak?

Megvolt és nem lesz, s egymást ellepik…

Kezdhetsz leporellókat leporolni.

2. Skurc

Kafka töredékeit nézi Skurc

(úr), ahogy a nappalok beletörnek

rövidültükbe (túl hosszan elültek),

ritkult, rövidre nyírt hajadba túrsz

egy-egy nyírt körmű, sűrű, holdazó

naplójegyzettel. Ahogy valaki

nem szalmaszállal, de cikcakkjai

által tartja fenn magát, habozó

víz-színe képzetén. És beleborzong

Skurc úr: az élet már nem is rövid (se),

a vízbefúlt, hogy magát megsegítse,

álmodja ezt, mintegy megfojtva folytong.

Folyton folyvást beletemetkezett

munkájába (hittük). Pár ékezet

maradt utána (hát nem olynyira

volt elásva), meg a holmija. Ja.

Rövidülnek a…

…ropognak.

…varjak megforognak,

…drótján kalapácsvető.

3. Bef. 4., Bef. 5.

Bef.4., bef.5…így befög, míg befőz;

böfőzget. Skurcné egy Symphoniát

szív, hallgat közben egy szimfóniát,

szívből; Mahlert. Nem mondja: „itt az ősz”,

se hogy „a minap kissé lehajoltam”;

lehajol, mert leejtett valamit,

szortérolja főzőanyagait,

fakanalait mosogatja sorban;

ez csorba, na, mondja, és kihajítja.

Vándormadár után repül a lég,

mint egy üres porzsák, a Nagy Parittya

– rövidülnek – üresebb lényegét

…igazítja.

…a masiniszta;

a gőzös…

konyhából nem néz soha-soha vissza.

Kevesebb locs…

…pocs, egy láb.

Bocs. Most töröltem fel. Skurc hazajön

…rövidülő időn,

ketten…

mint üres parittya, az óra kettyen.

4. Temetői bogár, te eleve…

Temetői bogár, te eleven,

dehogy is vagy te temetőbogár,

egy alkony-rég dadogva visszajár,

buszkoccanás a járdaszigeten,

csak kisebb zajjal. A megérkezésnek

itt helyben-ülte van, gesztenye-sülte,

s egy temető a gesztenye kerülte,

ott álltak az egykori csenevészek,

ma szép szelídgesztenyefák, a szatyrod

megszedted fényes barnáikkal. És

birkaszaggal szállt az a füstölés,

lombé, rányitottak valami aklot,

a füst a liftig elkisér. „Nem ég

megint a ház?!” Csak az emlék jele,

járdaszélnek a busz zöttyen vele;

már oda ne süssük a gesztenyét;

a bogár a lámpa alatt köröz,

nem tud róla szóló kéziratodról;

birkaszőr égett, vagy valami bocskor;

gesztenyédben, porból, valami ős…

Nyár, ősz, hogy megjött, ment is nyár meg ősz.

5. S most elmennek…

S most elmennek e vár-töve lakók,

Bradákné, Szükele család, a Skurc úr

s neje, s ki még, sok, leng egy gyatra strucctoll

a dossziékon, ládán indigók

repülnek szét, mi szelében. A konyhák

pergő zománcú lábosaikat,

zöldült rezeiket ásítva ontják;

és letakarják a kanárikat.

Hűvösből hidegbe: világörökség

rendje. Tokaji kerül sok palackkal,

paprikában fakanál, drága pitykét

pityeg a pult, a múlté a galambszar,

felesleges csavargónéne nem

bűzölög jaffás kartonokra dőlve;

háború nem volt egy világ ledőlte,

a béke győz az ellentéteken;

joggal lesz minden egyforma, e forma

csípi búcsúzó szemünk, mint a torma.

Ég veletek, feledéstek velem;

részletes bár – ez csak az Ős Elem.

Két Rilke-poszt

1. Madár-utó

A Madárkirály – mikor annyi minden

nem stimmelt (mikor stimmelt?) – küldte őket,

lennének utólag helyett előleg,

célzás rá: honnét ide, hova innen.

Messzi körben tekintenek. E szűken

látók. Ez bájuk, többletükre főleg

ez zálog. Nézd e tudós-forma főket:

mit se tudnak. S mindent. S ugyanegy ívben.

E dróthangokon és e pipaszár

lábakon állsz magad (e gyufaszál

lábakon, reccsent-üveg hangokon).

Majd’ el nem szállsz. Így lüktet a rokon-

ság (karon talp): Egy Nemzetség Vagyunk!

Elhagyatottság, mit el nem hagyunk.

2. Ember-elő

Embereld meg magad! Van-e, kinek nem

mondták ezt. Mackóknál a legnagyobb

sértés a leemberezés. Titok,

persze, a kiszolgáltatott-szerepben

hogy is mondhatnák. Furcsa: szárny, ha lebben,

s a madár lenéz fentről, nincsen ok,

hogy lenézzen téged. A rokonod!

Társak vagytok. Mi van agyában, ott benn?!

Hogy jön össze számára ez? Szokás,

idegzés? Zsenge korból – madarad

zsenge korából – evidencia?

Részed lesz, hogy nincs, nincs szétszakadás?

Vagy legyötröd csak külön-sorsodat,

mint kinek őt kell elárulnia?

Kioszkok

Sárkányrepülőkkel szálló

Sárkányrepülőkkel szálló lovardák,

körhintátok gyermekévek porában,

elmaradt, lajbira varrták, bevarrták,

mint a meccs zsákját, így fut kóbor áram-

ként a hajnali gondolat. Vagy az se.

Nem kell kérlelnem semmit, álmaim

szottyatag markából végre eressze,

vagy hogy az egyszerűbbség lenne kín.

Akárhogy fordulnék, e képkavargás-

ból, körhintájáról, nem röppenek fel

vágtató, patazajos képzetekkel,

mit, nyerni! kóborolni! semmi tartás

nem tart tovább, mint ő maga. Neked

ez csak sárkányvetemény képzeted.

Olykor, ahogy hajtik

Olykor, ahogy hajlik a villamos

sín-útja a gesztenyefák alatt

– vagyis amikor nem a hátamat

mutatom e képnek –, az olajos

aszfalt-repedések felett szivárvány

képzete kékell-zöldell, rőtbe sárgán

hajlik, és megrohan fantáziám,

aztán lelottyad, csak lombok során

néz a szem, behajolnak, s mi a nézés,

egyre újrakezdhető ez a végzés,

gyakorolható elhanyagolás;

a Duna-part! Egészen a Kioszkig!

Karinthyé volt! Latinovitséké!

Mit tudom én, kártya-lapot ki oszt itt

manapság. Ültek, ültem az ecetfák

alatt – nekik tejszín búrák ragyogták

valójukat –, világhalló lyukak

voltak füleim, belső fodrozat

emelt egekbe, míg a Duna koszt vitt,

ki hitte, mai éjszakám felé…! Hé!

Így kiáltok – s ez a felébredésé.

Kioszk Rügen szigetén

S a binzi kioszk! Rügen szigetén. Én

jártam ott. A fövenypart csupa-fényén…

inkább föl se idézném.

Ha sziklákként járnánk a fellegekben,

az is kevés lenne, mint Telhetetlen;

ma már föllelhetetlen.

Hol őrzi titkát a szikla? A bokron,

mely oldalát ékíti, vagy az ostrom-

ba, tompa ormon? Otthon?

Kilátópadon, ahol szédülettel

ücsörgünk nekifényesült üleppel,

fél-kancsal képzelettel:

hogy hajók húznak Skandináviák

felé, és vámmentesek a piák;

nézd Páviánt s Fiát!

Minden nyaralás csak majomkodás,

az őszölés, a telelés se más,

tavaszuk újulás.

Csak ez a körtánc a Remény Szerelme,

ez elég, hogy a sziklát

leszerelje – s kioszkját –,

és hogy a megsemmisült végtelenbe

a kártyát, mely önmaga jeltelenje,

játékra se többé, kiosszák.

Sugallatodban csuklóizület

(Kis körtánc)

Sugallatodban csuklóizület

szórja szűnhetetlen villámait.

És hiába fogod be a füled,

hallod akármid omló támjait,

támfalait, oszlopait. A fák csak,

persze, ők hintik leveleiket,

mint szemedbe a port. Feladatának

tesz eleget még ín, képzet, ideg:

de veled már valaki más van itt,

s miért ne, a járdán akárki járhat;

jó, most még elhajítod álmait,

mit árthat – hanem vigyázni sem árthat.

Óbb lomov

(S más újabb lomov)

Egy ír maratonra

Oblomov, rólad révedek. És remélem, nem tévedek, ha egy kicsit eltévedek, mert rólad eltévedni jó, tőled az út kismillió. (Mindig helyben voltál, nyugágyban. A lakásban.) Helyben vagyunk? Vagyok: neo-oblomovink, vagyok Neó Oblomovunk. Ha isten óv, ha isten ó. Ah, menni már! Ah, menni már? Még? Ó, mennyi, mennyi menni-még, menni-már. A szándék abszolútuma Oblomov. A dublini ég meglobog, lifegnek a Liffey folyó felett a sirálycirfandlis mennyek. A cirfandli nem képzavar, kicsit hamar rántottam elő honi üvegem az első nap a centrum hídjánál, csavargók és maratonfutók hada kavargott, s egy rendőr, nem Bobby, talán Paddy két angol lányt igazított el, magam saját bejáratú-kijáratú pennámmal nyitottam borom, de a Paddy, orra orom, vörös, már sandított felém, nyilván nem, hogy borom vörös-e, fehér-e, vagy hátha költemény készülne a pennával (kis golyóstoll, nem cervantes-i fogadóból, tudjuk, az utak jók, a fogadók rosszak, nem, egy lófogadó-irodából, ahol a fogadók mind rosszak, de a rosszabb egye meg, megeszi majd), zajtalan zajlott az egész, jött Paddy, a Vész, és ír földön – ír! – fenyegetett, hogy felír, sőt megbírságol. Messze sötétedett már a Ság teteje, elfödött előlem, ír földnek erdeje. Az embererdőn, útjának felén, járt a Paddy, mire én – hátrasandítva Joyce szobra felé, ott hagytam az előző üveget, persze, üresen – egy üvegeset néztem, egy üvegeset dugtam, zsebembe a cirfandlit, sirályok lebegtek a Liffey feletti églyukban két felhőtömb közt, s a Paddyvel szépen lezajlott a jelenet, nem, nem, éppen el akartam tenni csak, nem is akart inni, jó, akartam, de láttam, ahogy néz, na azér’, és legközelebb (ír lágközélább, az hogy van?)…s rendben volt a világ, már nem érdekelt, persze, a mennybolt, csak hogy mielőbb szomjat oltsak valahol, s ilyenkor jó, ha vigyáz az ember, hátha belelohol egy másik Paddybe, egy Paddy Mackó-

ba, jaki megbírsaagó!

És mit tesz Szent Patrick, a madárvédő, istene – íme, a sirályok jóslata –, a raktárépületek egyik sarkán, még némi eltakarítandó szennyek mellett, hogy cirfandlim előhúzám, kénytelen voltam oltás helyett újra csak szomjat ültetni magamba, mert ez a marha Paddy ott is feltünt. Nézte a maratont! Néztem én is – megkönnyebbültebb, sportos szívvel, ahogy egy-két kortyhoz juthattam végre, ah, vadlúd, sirály, a siralom völgye az, ami kiáll, és a penna is elmehet, ha üvegemen nem könnyíthetek –, jöttek, már az utóvéd volt ez, egy amerikai szálfi, elég pocakos, nem átallta csillagos-sávos lobogó-mezét a fenekén kivágni, komolyan, a 4768-ik befutandó volt, a célnál ezüstfólia köpenyt kapott mindenki, de itt még – nincs segítség! – ah, hóbor – bámulnunk kellett szálfi hájas seggét. Vagy ketten Guinness-sörrel jöttek! Paddykém, intézkedsz? Na, mi lesz?

Füttyentettem volna neki rejtekemről, a sarok mögül. De ő is mással volt már elfoglalva. A maraton utóvédje futás – futás?? – közben, a jelek szerint meg is ebédelt. És nem egy alma volt egy fiatal pár jutalma, de – újabb szentesküm! – úgy segítsen! – egy Tandoori-chicken! A srác jókat köpködött is közben. Engem! Mit tudta a Paddy, hogy ki vagyok. Padló. Oblomovként, mint óbb (régibb kiadású) hapsi, továbbálltam, mit álljak ott tovább. És stb. Húztam a cirfiből, hát dudaszó kétfelől. Egy kereszteződés közepén – itt nem volt maraton – hittem, hogy üvegem megnyakalhatom, pontosabban borom. Pontosan ekkoron gyütt fentrül és oldalrul is egy autó, egy-egy. S dudáltak a jelenethez. Hogy mi lesz már, mennék a francba. Integettem nekik: …szikáim, zaftra nem tudom ezt írül, hát csak mutattam, nélkülem ti egymásnak estetek volna! Nőstül. De mindkettő nekem esett. El innen, Ezerszép Pucamundók, vagy ki volt Joyce hősnője, ezerszál Nauszikaa, émely – nausea, ezt tudom írül –, jött haza Julisszesz, pergett a cirfandlis film, Julisszesz és Jimisszesz, szesz. Juli kisasszony, isten meg …áldjon. Julisszesz barátom siet haza hozzád. (Egy kinyalt fiatal ír – vagy nem tudom az igeidő helyesét itt – vitte csokrát, az ablakból már integetett a csaj, hogy hamar, hamar.) Na most milyen ráérősen lépkedhettem én! Északnak-délnek, keletnek-nyugatnak senkim. Semmim! Láttam a fóliás figurák – már tudtam sorát! – jennek, mönnek, most mit csináljak akkor? Nem ülhetek a szobámban, mint itthon! Mit csinál a nap, ha nem süt, mit a pap, mit a csap, ha nem… Nem tudtam választ csapolni, csélcsap papolni meg erről méltatlan. A járkálást, újabb-lomovi gyalázatom abbahagyjam, lázadón? Vagy ez lázadás? Részt vettem egy tüntetésen máris! És Paddy – kancsal rím; jé, a pali kancsal volt – csaknem megbírságolt. Kis bírán meghíjságolt. Híjjnye! neki; hát mit jövök tényleg írbe? Olyan jól megy a lomovás otthon is, és egyáltalán nem kétségbeejtő. Kedd előtt hétfő, majd kedden kimegyünk a faluba, át a Lánchídon – borzadok –, le a Gellért felé – iszony egyik oka, hogy például nem is iszom, most menjek géppapírt venni, postára? Muszáj, de nagy ár, az Újabb-Lomov önfeladásának ez nagyon nagy ára. Ráfixálódtam a lakásra. Munkára az utca nem alkalmas. Madaraim is itthon vannak. Délután, fél háromkor, hogy már túl vagyunk a vacsorán, jöhet 5 kártyaparti, huszonhét éve játsszuk ketten 20-20 klubnak Ez elég a magamfajta Blomovnak. Nem az, hogy blamálom vele magam, ellenkezőleg. Főleg azzal blamálódom, ha átmenetileg túl-túladok Óbb-Lomóvon (hagyom Lomóvom), és elmegyek valahova. De bárhova. Bárhova, bárhova, sej, nem megyek sehova. Emeltem cirfandlis üvegem. Süvegem. De már kerestem a póttartalékot – és ott álltam egy Paddy Ital címzetű bolt előtt. Előtte benéztem a Paddy Fogadóirodára – érdemes volt Európába menniük az íreknek, tényleg, a fogadóirodáik is kikupálódtak, de milyen szépek lettek. Na. A franc fogja törni a fejét, hogy Burgundy vagy Cyrmi, netán Paddy Cyrano fogja a futamot megnyerni. Sajnos, elmúlt ez is, mint majd’ minden más, s mint majd minden más. Jókedvem tévképzetkeltőforrás, és az is tévedés, hogy ezzel megvagyok, és mennék le járni egyet. Mehettem volna! De akkor ki oblomovozna? Félre tréfa. Bár mosolyog most, aki olvas, kedvem ólmos, sőt, oblomóvos, monoton hullámaival nem a Duna látványa, de az Oblomov folyó most, rajta ludak lifegnek, vadak, és töpreng hártyás lábuk, hártyalapra lap, a víz alatt, helyben-taposva, mi lehet igazabb, minek higgyenek, a hideg jelenségeinek, vagy az időjárásjelentés szavának, tudja a bánat, de ez a vadludakban nincsen, semmi képzet és kombináció (?), lemondani sem kell semmijükről, ez bennük a sora, és nekik a jó, mennek ide, mennek oda, északi–déli irányba, na, s ha kicsit kilengenek, azt a szelek teszik, mindegy, és egyáltalán nem mindegy nekik, mindegy és nem mindegy, nem kevés, míg nekem? Ha elmegyek, csak mímelem, ha maradok, se szívlelem, ami itt kéne, itthon idegen, ami idegenbe kéne, hogy otthon legyen, ott nem lelem, s akkor ez Földi Vándorló Helyem. (És cirfandli sincs a hűtőben, hülye fejem. De hát ezt mondtam, ha jól fejezem ki magam: Óh, Blomov! Ha jól fejeztem ki magam, e lomolást be is fejezhetem.) Mit csináljak (bármi mást). Sorsdalt (bordalt oldalt, hiányolva a soros borozást). Kint pöffös szél a Dunán. Mondom, Pöff Én.

Ó, kegyetlen Forf, kedved mit kerített

rám, egy-helyben-madárra vándor-inget?

S mit pöfíttetf? Fegény én, Oblomov,

minek regényén lehetnék honof?

Legyen neked! Uffu! Kifit keringek,

míg örök nyugalomra nem kerítlek.

Addig-addig ugrálom a kerítéft,

míg fírkertben nem lelek kiterítéft.

Böröndömre felragaftják a fímkét:

és veletek firályok, ludak, finkék!

Tenger véletek, Dunák és Liffeyk,

Oblomovtok elnyugfik, itt vifik.

Vagy komolyra: írnám s nem írhatom:

jaj, kezdődik a síri maraton.

Addig: pöfén bár, viduláf, fiú!

Mint Manet-nál a Pikuláf Fiú,

Óbb Lomov if vagy, meg aftán nem if,

fökellj, ahogy a forf fefélye vif.

Rá fe fiffenj, ha-mi Paddy befeg,

fopd fak firfandlid a farok megett!

Gyagya rázatok Gy. számára

Itt vagy, mint ny a nyuszinak,

itt vagy, mint p a puszinak,

t a néma tutajinak,

iiii, ó, szakadt inak.

(J. A. parafrázis)

Ez a világ egy gyagya rázat, Gyuri,

már lehet mondani

ebben az esetben,

és a félreértések értetik

meg dolgait a lényegig,

hogy zavarosan, akkor is, ha oly-oly elesetten.

Settenkedik

ez a világ,

bár kémcsöveit az úgynevezett élet

csak az akármi zagyvalékká lett

párlatokból s mocskokból meregeti.

Gyagya rázat, ha felháborodunk,

az, ha otthagyjuk, lévén elég,

rugdossuk a csontot, ha velejét

– szerintünk – másik kutya ette ki.

Mit gerjesszünk? mit tegyünk?

Az emberen túltesznek kudarcai,

hitegetők és hitegetettek

voltunk, vagyunk. Mit ér,

ha pozitívan vagy negatívan begerjedünk?

Az ész vagy az indulat

akar valamit velünk?

hogy a fogalmak alatt

többnyire fordított fogalmakat érthetünk?

És kevesebbnyire? Mire

megyünk a kevesebbel?

És így tovább. Ne is menjünk tovább:

gyagya rázat, ha lázad

vagy ha kibékül az ember.

Emberi fajok és tutajok

sodródnak alá,

levágott végtagokból

a gyémántot-ért levegőt is kiszakítaná

valami.

Vadgazdaság. Orgazdaság.

Túszulejtés. Rabulejtés:

a logika tiszta építménye rabul ejt.

Vagy Joseph Beuys, ahogy versek értelmét

magyarázza egy halott mezei nyúlnak.

Puszi, nyuszi,

nincs több, rá lehetőség,

nincs. A tagolás

is fájdalomcsillapítóadagolás,

vagy – nem én tudom éppen.

De az úgynevezett élet

mégiscsak arra van, hogy majd megérjem.

Majd visszasírnám

megannyi mostani panaszomat,

amiket így nem is sorolok. Vissza-

szívja az ember, valamihez igazítja mégis

ha nem is azért, azért is.

Hogy a legolcsóbb megoldást válassza.

Különben mindenkivel össze-

csaphatna.

Ez is egy gyagya rázat lenne.

Fogja a holt nyulat Joseph Beuys,

kalapban magyaráz verseket neki.

Külön-külön egyikük sem értheti

a másikat. De valami, valami

azt mondja mégis: „Egy pillanat…

Pillanat…” S mintha öröklétek óta

pihennének közös pillák

– vagy a madarak esetében pislogóhártyák –

alatt. Van mégis, szinte soha, de van,

ilyen halálos tisztulat.

Ulysses–Cüklopsz

Odüsszeusz gránátos

Odüsszeusz gránátos kockával kötözte oda ma-

gát a délutánhoz, nem hagymázta túl főztjét, más-

nap így is híg széklet fenyegette, ám gondol-

juk meg – s nem sziréndalok ellen tette! –, ves-

sük közbe, személyekről nem lesz szó, Odi (Odü) sen-

kit nem akar belekeverni ezekbe a dolgaiba. Maga főz-

te a gránátost, kevergette, nem volt türel-

me a krumplit apróra vagdosni, de az egésznek e-

gész jó íze lett, ha nem is egy ízig. Így otthon ma-

radt. Ugyanannak volt ez akkor így egy más-

fajta változata, nem ment el céltalanul, így gondol-

kozott: „A gránátos odaköt az árbochoz, heves-

kedés ez is, jó, de nem idegen szigeteken.” Vagy sen-

kiföldjéken. Inkább tökéletlent főz-

zön, mindegy, mit, a semmi kevés, nem lett volna türel-

me (lankadna?) semmit tenni, semmit se tenni, re-

ménytelenül unta is, bármely irányba indul, mindig

unta, az utakat végleg megunta, nem tudott öt percre

öt percet élni, örökké reflektált valamire, ami

nem is maga volt, ő maga dalolt:

Közdelmem

(igen, nem küz-, mert közdolognak

gondolta magándolgát) a

gránátos kocka ellen,

a gránátos kockával az ital ellen,

az itallal a szerelem ellen,

a szerelemmel már semmi mellett v. ellen.

Magánleendőket közlendők ellen.

Magándelnőkkel közdelnők ellen,

Északkal a Dél ellen,

Déllel a Nyugat ellen,

Nyugattal a Kelet ellen,

Kelettel az Észak ellen.

És egész megörült. Mert ezek jöttek:

A Lánchíd utcával az Apród utca ellen,

Alagúttal a Lánchíd ellen,

Kende utcával a Kruspér utca ellen,

a Csarnok tésztás standjával

a Hold (másik csarnok) standja ellen,

a pipázás mellőzésével a cigarettázás ellen,

a Pipa utcával a Dohány utca ellen,

egész jól elszórakozott volna,

ha az egész nem ment volna

a szórakozás ellen is, vagy ha

ez az egész akár így is ment volna.

De nem ment. A hajó oda volt szögezve

a padlóhoz, melyet karszékével karistolt,

aztán megint rájött: időben ki

kellett volna mennie, mikor a gránátos

kocka a legjobban hatott, „most az utcán

fog rámjönni, rájöhettem volna én magam előbb.”

De Odüsszeusz állaga kemény volt azért,

„kemény vagyok”, nyögte, „mint egy kemény szék”,

és az egyik értelem ellen közdött a másik értelmen.

Akkor nagy sóhajjal felállt,

kedvenc költője szerint mackóruhát öltött, nyaká-

ba sált, ment, így gyakorolta a halált. De

– jó, hogy nem akarnék élni! – ezekért meghalni rögtön?!

Egyelőre elégedetten olvasgatta magát az elé-

gedettség ellen, és pontot tett az egész mögé.

(És a testtel nem közdött a szellem ellen,

a szellemmel nem közdött a test ellen,

hogy megirtózott Ikarosz járgányától, nem

közdött vele Stevenson pöfögője ellen,

az egész kihalt belőle, tetszésre

belehaltak a részek, tetszhalott tésztahalmok,

„inkább letésztázott leszek az élet gyönyörétől,

mint részeg.” És remélte, jobban rámegy a nadrágja,

ami a gránátos kocka nyomán illúzió volt,

hóbort. De mit is akart. A két part közt ott volt a

…satöbbi, közdött ellene, a híd túlján a…

közdött!… semmit sem akart. Vagy, na hát,

nem akarta ilyen partra vetettnek érezni magát.

Látta, a rakparton egy horgász

egy halra vet egy száraz

inget. Látott valami bizarrt. És – ám –

máris sietnie kellett, a gránátossal magában,

mert mégis túlhagymázta megint, és megint csaknem besza-

rt.)

Kriptichon

I. Állati dolgozó

Egy ló nevére egy veréb

halála fordulóján

„Egyedül, egyedül

a dolgozók közül…”

Még néhány élővel;

már jó pár előjel.

„Tier Worker”: ez egy ló

neve, mely megszólít.

Állati Dolgozó?

Jutalmul Szpéróm itt

néhány száz schillinggel

üzen tút-világról?

Kint a szél pofán ver,

megyek irodámbul.

Kihúnyt a parazsa,

csikkemet eldobom,

haza, itt, hol, haza,

nem játszom boldogom.

Vár Bécs kilencedik

merületében egy

alkalmi itthon itt,

egy rossz éjt nyerni kegy.

Szpéróm halálára

este-virradóan,

ám a csillag-ábra

feltűnik, való, van.

Ha semmi előbben,

ha semmi utóbban,

megyek, mire jöttem,

tovadolgozóban.

Boldog Munkaállat,

akkor vagyok szabad,

ha mást nem muszájnak,

ha nem árad ’apad’.

De mint e ló neve,

„Tier Worker”, ily lüke

minden elnevezés,

„szép kis” a szervezés.

Fél német, fél angol,

ez nekem nincs túl jól

egy bécsi irodán;

s más kanyar s cél sokán.

Vagy mit is beszélek:

Állati Munkába

hálni úgy jár lélek

ha hagyják túljára,

épp hogy nem magára,

de semmi sokára.

II. Klotyófia

Ti egek, fellegek,

de mennék véletek,

maradnék véletek,

egek, ti fellegek.

Egy vécéablakon kitekintve

a kilencedik merületben

Ez voltam, ez vagyok,

Állati Dolgozó,

rosszabbakhoz szokott

bármimnek mi a jó?

Részem minden jóban?

Jóm van, ahol túl van?

Részem minden rosszban,

hogy felesbe hozzam?

Akármi részemen,

akármi révemen,

magamat rászedem:

magam se, ráveszem.

Hitetlenségem is

hiszem, ha nem zavar.

Volt s lesz elég hamis

hiányzik sok hamar.

De addig, Állati

Dolgozó: kenyérrel,

meg még uborkával:

lóval és verébbel –

– de nekrológj, gyomrom,

nem lehet egyszerre

vizelnem és tojnom

klóba és tengerre.

Vagy hát ha hajózni

muszáj, ezért muszáj:

ATTILA…! Hahózni,

hősies borjuszáj.

Ne nekellj, „Utazni”!

De nekellj, „Maradni”…

De kéne Nem-Kéne!

Hanem mire kéne…

De ne várd. Kéne, sőt!

Aztán hogy kénesőt

mivel mér a higany?

Az a láz, ami van.

Ami van, az lázad,

hogy birka Alázat.

Lázad az ég ellen,

hogy jóföldi szellem.

Földi nincs rím nélkül,

rája az ég kékül,

bele a rög barnul,

rottyan – s a lég marjul.

Ami fordul, térül,

ne térülj, ne fordulj,

étel-ital nélkül

híven böffenj, kordulj.

Hogy tényleg berugsz, ha

hagynak, a munkától!

Ha van Minden: hagyja,

ha fejtől, ha lábtól.

Felejtő, lábalj csak,

lábfejeddel felejts,

széprútak így vannak,

büdöske, nefelejcs.

Hej, tulajdonképpen

de egyszerű lében!

Egyszerű lében meg

túl sokféleképpen!

Egy kakát megszoktál,

pár kukát megraktál,

mit? kukát? pár százat!

Dicsőség s gyalázat:

ez a munka dolga,

mert tétlen, ha volna,

hát nem lenne tétje.

Ennyi az egésze.

Na, még egy merület!

Ezt rád, jó kerület,

bécsi irodával,

lógj ki a lólábbal.

Lola, Bola, lóláb,

fejjel állt a sárba,

megállta a kúrát,

hat-hét csigolyája.

Lovuk kikúrálták

„Tier Work” gazdái,

nagyon ritka márkák,

más az általáni.

Hej, talány, átalány,

mi át nem megy alján!

Sanyikám, Manyikám,

hutu, Tutu, talján.

Egyedül, egyedül

a dolgozók közül…

Hat-huszas égővel;

s még mennyi kérdőjel.

Dolgozó, Állati,

ki kéne állani

a sorból, vagy a sort

ki kéne állani:

csak valahova hord!

– De rossz így idegen

porcelánülepen

mindig fél-állva, ni.

Ptihon

Jó-e, ha nem?

A két nevezett költő emlékének

„A lélek lassan omlik össze”, írja

Pilinszky-fél mester Toldalagi.

„Az elesettek közül egy”. Papírja

– hogy már zizegését is hallani?

A papír „öreg anyag”, elevennek

leghívebb lényege szerint marad?

S nekivágnak középszer végtelennek

a dinoszaurusz-s-hüllő madarak?

Lebírja-e? Holott ennyi se kell itt,

semmi küzdés, elintézi maga,

amit a létezésből már szemernyit

– pusztulásra – kisajátítana:

küzd, hogy hosszan vesszen. Az elesendők

– metrókocsik között, vasúti pályán –

éppúgy ködösen jelzik a teendőt,

mint a Könyvet megnyitó földi Bárány,

égi jártán. E fogalmak! Kihaltak?

Léteznek-e még? És jó-e, ha nem?

Külön mennyet-poklot: kértem magamnak?

És ha elviszem, akkor még: hiszem?

Szeretem és remélem? Ó, ha nem már,

mint csattogó fogsort, ez engemet tár.

Ha ingyen lehet

Neked (a magam kedvére, végre)

Ha ingyen lehet írni, én jelentkezem,

ingyenbe, ingbe és gatyába.

Miért tegyek akkor könnyelműen

Epsom, Ascot lovára.

Hivatalnokias szerencse-torna,

garasig visszanyerném, s gazdagon

megjutalmazva magam; s megtorolva

magam, megint csak haza utazom:

semmimbe, ahol a kisemmizésnek

– kilapátolásnak, lefelezésnek –

testre sem szabott mértéke honol rám.

Rég bliccelném fel nem vállalt tanórám,

de – hogy ingyenbelétezőn! – ez órán

jelentkezem, széttárom kezem, értek.

Ha ingyelkedve lehet tenni, én

nem bánom, ha az árboc is szirén,

vagy háború-szaggatta rom tán,

fő az, hogy átalmenjünk mind a nyomdán,

és a karszék széléig már kiállva,

a papírra tegyük, ne már alábbra,

el is maradhat, mind miről a szó itt

lett volna, hagyjuk sosem-volt helyek

tengermélyből megtért lakóit.

Sajnálom, hogy érintkeztem veled.

Nincs vele mit

(Senkivel és semmivel nincs, középjáték se)

Nincs vele mit beszélni. Gyengeségem,

neki ereje. Hogy.

Még az ősszel, tavasszal és a télen.

A nyárral majd lefogy.

Még a télen, tavasszal és a nyáron.

Az ősz szele

megsúgja neki, mennyire kivánom

a francba le.

A tél kisikkantgatja szánnyomát, és

pisztoly csövén nem

süvít el ily némasággal a bámész

Jeszényin sem. S hogy érdem

nem lesz. A laboda ide-odázva

zörög, a kassza

üres, a kasztanyettel, lerodázva,

még kiakasztja

jussát, és nyugság. Tavaszra a nyárral

kinémulunk,

hogy az ősz tele már szétszítt határral

tör szét, öcsénk, hugunk,

apánk, anyánk, rokonunk, létezésünk,

minden sok, mi kevés, hogy csenevésszünk,

pont arra elég, hogy rém álma képünk

szerint dúsan tökörésszünk.

S nem is ritmus-biccent tökrészegen.

Ez a józan jelen.

Két eladóverseny^*

I. Fehér fény, kakukkvár…

Tisztára azon múlik az egész, hogy

valamit többé ne kivánj,

ehhez jöhessen, hogy akármi rész fogy,

nem támad általa hiány.

Lehet ez így bármi érintkezéssel,

anyagibb dolgokkal, szeszekkel,

szó sincs róla, hogy beérnéd kevéssel,

de arról se, hogy nem ereszt el:

átbillen egy láthatatlan határon,

ami egyszerre nincs, aztán nem is lesz,

vagy mint a hóban egy sor odatárt nyom,

előre, félkészen a lépteidhez:

így mégy, s olyan, mintha egyhelyben állnál,

nyomok sora lennél, melyet kitárnál.

II. …Semmi sincs, aludjál

Az elalvás ilyen: átbillenés,

sose tudod, mikor.

Átvesz messzi kéztől közeli kéz,

üres folyómederben víz-sodor.

Ahol bukdácsoltál még az előbb,

virágos domboldal vár, szép Kakukkvár,

Fehér Fény élvezi a legelők

napos ízét minden kis fűhalomnál;

a Semmi Sincs, az oly szelíd kaszás

megtörli homlokát, nagyot körülnéz,

nincs sietség, kötés vagy oldozás,

kifosztás vagy örökrész:

nincs, hogy bármi tered nyílik, hogy út vár,

halántékon dörzsöl egy orr: Aludjál.

Alagi dal

Régi költök emlékének

Jaj, ti krúdygyulák, régi költők,

nézzétek e heted-ikszes kölköt,

jó rég nem járok már hetedikbe,

beléptem a hetedik ikszbe.

Mint a lóversenypályán, Alagon,

ahol citromszagú a patanyom,

csak a citrom nagyon Alag-szagú,

az egészet körbelengi a bú.

Még annak a füstje elvigasztal,

meg a tintafoltos barna asztal,

nem kell annak külön identitás,

reccsenti a fája: „Ide, tintás!”

Ez a nyár is elment, pata-nyom-sor,

megáll benne az esővíz, pocskol,

ha ott baktatsz kedves Alagodon,

elmélázva ide illő szókon.

Ne panaszold, „ez a nyár is elment” –

annak örülj, ami alól felment,

csend-élete kidőlt kalamáris,

szertefut a hideg tinta máris.

Lecsorog még csekély maradéka,

szőnyegeden ég lila karéja,

belemázolsz meztelen talpaddal,

kicsit fázol, akár egy kőangyal.

Mint egy rossz kőangyal, kicsit fázol,

lábad ha az avar nyirkán gázol,

dehát ez már nem a kertek nyirka,

Kosztolányi se már ez a tinta.

Te állsz a hídon, nem Kosztolányi,

fák sehol-se-lombján messze látni,

lendül egy temetői borostyán,

még egy bogár végigfut az indán.

Lepotyog bogár-angyala mellé,

kedves bogár, tintád se szégyellné.

Papírboltba menj most venni tintát?

Házi szárnyast nézegetsz el inkább.

Házikabát, házizokni, lukas,

ebbe térsz be bárhonnani utas,

csak az út már, az nem bárhovai,

hullanak rá tűnt nyarak havai.

Ülsz, mint akit képzavar se zavar,

üveg alá fagyasztott zivatar,

olyan ez a tűnt-nyári bánatod,

ültödben kószálod csak Alagod.

Hej, Alagom, galoppos Alagom,

minden izületemet fájdalom,

dehogy galoppozok már bárhova,

még jó, hogy ide tért mindek sora.

Mindek sora, ami volt, ide tért,

szemem húnyom, ezt se tudom, miért,

kő kövön nem maradt az utakból,

frissülések fáradt löttye: csak bor.

De minek, hogy nekikeseredjek,

kurtán kerekedem, járok egyet,

birsalma-befőttek bólonganak,

szőnyegen szegélyezik az utat:

jaj, de messze kerültél, te Alag,

hol vagytok már kedves nyári lovak!

Merre szálltok jó szárnyas angyalok?

Verebemmel mászkálok itt gyalog.

A hosszú egyformaság

Kormos Yorick Istvánnak

Nagy egyformaság vár:

itt is már a háznál;

kocsmában, a sarkon,

méláz egy barackon.

Hívják, visszahívja,

jó szónak se híja,

delet ő beszélget,

kong a semmiségnek.

Nincs „én nem ismerem”

nincs „hinni se merem”,

ő szét nem mondható,

el nem kapkodható.

Hosszú egyformaság,

keszvedett tisztaság,

vagy nem is tudom, mi,

s hogy nem is kell tudni.

Csak valami korog,

csak valami morog,

csak valami böffen –

de ő nem, ő csak nem.

Már rég igérkezett.

Íráshoz ékezet?

Az egész betűsor!

Élénk, mégis nyűtt kor.

Jól megszokott vesztés,

fájásból kivett ész,

alvás birsalmája,

fogsor roskadása.

Hiába, hogy sora,

már inkább csak óvja,

óvnia ne kelljen,

hagyja soron-renden.

Nézem az ablakon.

Becketti kalapon

semmi áruló nyom,

lépése sem ólom.

Bezzeg már az enyém!

De hagyja a helyén,

amíg hízlal, fogyaszt,

meghagy nekem mit-azt.

Totyit, halottakat,

bringás-futamokat,

kártyabajnokságot,

„pénz-mikor-jön” átkot.

Így, hogy nincs, hogy „szállok”

nincs „vonatra várok”,

nincs kit „beeresszek”;

s néha beeresztek.

Nincs – ez egy álneve,

együtt való vele,

de hát fő, ami fő,

el se ijeszthető.

Gazdám-e, jó szolgám?

Tojik rám? Gondol rám?

Míveli, így legyek?

Elhenyélve lebeg?

Hoz kórót – mekegjek,

hallgatag – hebegjek,

metsz valamit tőről,

lelket spongya töröl.

Mit, hogy hova menjek?

Mit, hogy mire mennék?

Ő csak gondol egyet

s „holnap” lesz a „nemrég”.

Nem kecsegtet fennen,

nem rug ülepen sem,

ül Tabán rézsűjén,

ott lesz hol pihennem.

Előmelegíti

jó csúszos fagyokkal,

kedvre beteríti

nyákolódó lombbal.

Ő ez – „eltekintek”.

Ő – nincs „Nagy Tekintet”.

Néha visszatekint,

de csak ilyennel int.

Minden érdekes lesz,

ha már nem érdekes,

minden végtelen lesz,

ha már a vége ez.

Hosszú egyformaság,

milyen hosszú leszel?

Támasztasz csak félfát,

ege-földje-se jel:

a tetőgerendát

mikor rendíted el?

Négy „Utó”

Vörösmartynak, a megkerülhetetlennek, vegyes technika

Fokon túl már idegesít

az akkor, ekkor, ott meg itt:

tűrni fokom csak úgy tudom,

ha túl vagyok mind ily fokon

Jóreménység vagy Zöld-foki,

le- s felfokoz, mi már „foki”;

coki! a hajókötelet

rángatom, aztán feledek.

Túl a fokon reménytelen s jó,

ami zöld volt, fúlásra valló;

nem tagol semmi fokozat,

hol csak sivár hab locsogat.

Nem fokozom. Ha szél lehetnék,

mely tesz róla: ily végtelenség

legyen minden, ami lehet,

mert van – a kontinenseket

kiragadoznám, lesöpörném,

támadna a helyükön örvény,

mely, egy-hajóst (annyi se kell!),

megperdít, letör és benyel,

s a Víz-Bolygó lenne e Föld,

töltve ürül, ürülve tölt,

míg szétfröccsen – víg borzalom! –

egy Nagyobb Űrbéli fokon.

Egy évezred után

Jékely-parafrázis: Mi 3000-ben nem élünk, szegénykém

Mindenki a maga micsodájával,

hogyishívjákjával, meg mindenével van

eltelve, abban él, gondolkozik.

Közben valami rettentő remény

vibrál a levegőben: egy új század,

mondta Karinthy Frigyes, legjobb vicce.

Egy ezred telt el közben a maga minden

micsodájával, hogyishívjákjával, meg minden,

mind külön micsoda volt s hogy is hívják?

Nem tudjuk, hogy hívják a másikét,

csak rájövünk: az az ő micsodája,

meg mindene, meg minden.

Nem leszünk tőle eltelve, nem abban

élünk majd, nem abban gondolkozunk;

függetlenül attól, hogy új évezred

jön a maga micsodáival és hogyis-

hívjákjaival, meg mindenével;

láttuk, mondjuk; megvolt, mondjuk;

és részemről már azzal sem vagyok

eltelve, nem gondolkodom ilyenben,

hogy én és hogy mások és évezredek.

Tényleg, már hagynának a francba, velem együtt.

Mellékdal

Alag-utó

Hiába már, hogy ahhoz se lennék

ahonnét még akárhova mennék,

kihelyiérdekűznék Alagra,

valami érdekem nem akarja.

Maradok csak, helyben vagy nem helyben,

Alagomat még így sem felejtem,

akármi lesz az égi uti-cél,

megdobban a szívem Alagomért,

égi lovak ha fölötte visznek,

integetek jó pajtásnak, iksznek,

embernek, ha lónak, ha madárnak,

Mind, akik citrom körére járnak.

Mert az élet akárhogy sanyarul,

ha nem enyém, az is mint kanyarul,

lelkem egyet fogad el kanyarul,

jó Alagot, hiába oly alul:

Kosztolányinak

(Egy-szál éned hiába két én: – A rím legvégül jön! A végén.)

Vár-alján, a Logodi utcán

ezt a kelletlen cigarettám

kényszeredetten elhajítom,

valaki még felszed ilyet tán.

Jobb lesz nélküle, abba bízom,

pár jegyzet támad lap papíron,

s meglátogatom régi kocsmám,

s minden teendőmet leírom.

Jaj, teendők, köznapi bendők,

bödönök, lappangók s kelendők,

van-e még türelmem leülni,

gyűrkélve egy zsebbéli kendőt:

csomója hol? Mit kell kerülni,

mit hajhászni? Nincs ily terülj-ki-

asztalka. Széllel tovalengők,

lomb-hulltok, így kell hát elülni,

se mint a szél, se mint amit visz,

és marad mégis: valamit hisz

a kószás, aki megkerülte

kerületét… s ez: MEGKERÜLTE:

Nem kergül képzetekre, űrre.

Tudja már: ott is van, meg itt is.

Decembere tart rá nyilat.

A könyv-virág

Könyv lapszirmú virág te mindahány

Tenmagad körbeérő pólusa

Nem mint a lomb amit fa földre hány

Ólom-ujjaknak habkönnyű tusa

Tovatünedeztén a más-világnak

Sehova-utazód partodon állhat

Kiperdülvén belőled mit se kérdve

Szigeted vezet-e akármi révbe

Széltén-e hosszant kívülről s betéve

Vagy megugatva izmok csenevésze

Vágy és lemondás köz- s magán-utálat

Kit elveszítvén újra megkívánlak

Bekötött kikötő cingár s busa

Konok hajós rablott királyleány

Kit pőrén ringat vers-koturnusa

Vagy ékes öv s kis tőr az oldalán:

Te könyv-virág túlburjánzó Hiány

A púpos klaffogók torz ritmusa

Olaj-papír-suhamló dallamán

A testek rítusának mímusa

Kiállhatatlan mint mind ha kiállhat

Holott kik így nem állják erre vágytak

Történeted akár bűnünk erénye

Vagy mint ha rézsű omlik a fenyérre

Vagy tűlevélként nősz a lomblevélre

Nem emlékezhetsz már faháncs levére

Könyv mit elébb! mit hogy mely hon javának

Szolgája lennél! lelkek padlatának

Mely rongya! még hogy! evidencia

Mit nem hiszünk s úgy művelünk talán

Mint a légi földmíves mert Ura

Így parancsolt – s így lett ő is talány.