Az iskola vége

Nem tudok többé úgy szeretni,   ahogy valamikor szerettem: várni, elérni, hagyni, veszni,   a szív ilyenre meg se rezzen. Végkifejlet kifejezésre   szemekből villanó riadt fény: felület inkább, de mi végre?   Legalább ennyit kifejezvén: angyalokról mit tudhatok,   így maradtak a madarak. Nekem is valami valót!   Választgatom a lovakat, járkálok egy csatorna mentén,   nevét egy holt poéta adta, sült krumplim köpködöm, eresztvén   olcsón bordóit a falatra: „Ön ugyanaz marad! Akár-   mi körülményen! Ön valóban konzervatív!” – „Szeretem…!” Áll   a múlt – „Nagyon…!” Valós, valótlan. 1996. XII. 26.