Szanatóriumkörnyéki csüggedt, szörnyű csatangolások

Künn is rémséges, szabadon is. Nem vagy szabad, semmi sem igaz, nem rémséges, szépséges, latyakos, beázó cipődben totyakos zokni, száradása felvérez, tornacipőd véres. Ellenség a napfény, tudósnak s vegyésznek tört rész az egész, minden, ami van már, kész katasztrófa, ami csak lesz még, még csak félkész katasztrófa. Asztalodról üres dobozok, ceruzacsonkok hullanak, ragasztók, hajszálak, radírmorzsalékok. Nincs kiért végigzuhannod a szoba szőnyegén, madarad nem alszik nyakadban, hátadon, másik madarad nem lesi a telefont, ki hívja, elhívták rég, harmadik és huszadik madarad nem ül tenyered és a cserépkályha- horpadás közé melegedni, mindenkid elfogy lassan, mindenki meglehet nélküled, sosem leszel hatvan, hatvanöt, hetven, hetvenöt éves, jövőre 63 leszel, a 63-as villamos emlékére, és egész márciusban éjjel-nappal színes göncben akarod gyászolni halottaidat mezítláb. Néztél ki a magas ablakon, alattad a fák, fejed felett az ég elúszó színe, a veszély rabló ölyvként lebegett a háztetők s a csupasz koronák felett, az éj sötét lovon vágtatott a Práter hideg, lámpátlan Óriáskerekén. A csillagképek megfejelt rend szerint keringtek. Csontjaid gödrére gondoltál: hogy mindegy. Sok az összpontosítás, szerettél volna szétszórt lenni már a Tabánban, hol ők nyugosznak húszan, huszonegyen, har- mincan. Nagy ponyvák alatt télen órák hosszat hanyatt, majd, a hó ponyvái, az avar ponyvái a szélben, a tyúk- húr ponyvái, ülepek ponyvái, ahogy kóláznak, szipóznak, isznak, ahol végre szétszóródhatsz, senki-semmi nem koncentrál rád, téged, veled. Miért kellett elpusz- títani annyit, jegyzetelsz a pokolban, hogy ez a pa- rányi lény létrejöjjön? Miért csak magadba fordulhatsz, befelé, hogy fény s homály ismerős legyen? Miért, hogy írásjelek közt, mint boly labirintusán, jársz, vagy hogy pont, vessző, gondolatjel a Megannyi Hangya? Miért ellentétes minden értelem? Jegyzetek a pokolban, elégiák a szanatóriumban. * Mikor először láttam Kálnoky Lászlót, mikor először olvastam ezeket a verseket, tizenkilencéves voltam. Éjjel kigyúlni láttam vad törzsek tüzét, s tudtam, az erőtlent és a habozót elnyeli a bozót. Nem voltam erőtlen, talán, mégis mindig haboztam, első könyvem Hamletnak szólt, töredék címen, holott eredeti címe Egyetlen lett volna. Aztán eltűntem vón sivatagban, A. Rimbaud forgat… megmaradtam, talált tárgyakat tisztogattam. Még él két madaram. Ahogy a Lázas csillagon kötetet elhoztam a dédelgetett könyvek polcáról kalitkáik mellett – sosem akarnak kijönni onnan, e házaikból! –, felcsippantottak. Drága László, hallottad? Láttad? Éjjel szivem oly sokszor zakatol szakadatlan, dobol, aludni nem hagy, ráébredek, mily borzasztó, hogy itt vagyok. Az éj óriási, fekete szárnyú lepkéje a fákra száll, elalszik. A fájó nyugtalanság nem hagy, mint hírvivő, ki átvevé parancsát, indul, reggelre nem fut messze. A kertre, hol ölyv les, tép szemed láttára galambot, lepke száll fel alulról, odalebeg egy ágra. Őt meg egy cinke lesi már? Ha megleszek az 50-szer is olvasott, könyvembe beleidézett, majdnem 2/3-ában, saját könyvembe, átírt Szanatóriumi elégiád újabb olvasásával, kedves László, a pokolbéli jegyzeteid jönnek. Micsoda kincseket hagy- tál rám. Pilinszky, Artaud, Szép Ernő, Dubuffet, Wols, De Staël, elpusztult, félrekallódott, boldogtalan-maradt, összevéreződött festők, költők, szinészek mellett: itt vagy Te. Pontosan tudom: a legeslegnagyobbak közül voltál való. Futhatnék mégis messze innen e táj sötét emlékei- vel. De nem várja szabadulás azt, akiből kihalt a hit. Belőlem még csak ki se halt. Habozom, de még mindig bírom erővel. Sajnos, s miót’. Én szebb-vágy bozót: idiót. Mily lehangolók a magányos ébredések idegenben, mily kevés az a tömérdek impulzus. Szanatórium. Mily borzasztó itthon, az, hogy itt vagyok itthon, és itt minden túl sok, zavar. Segíthetek, kérdezi valaki, hm? Nem, kösz, felelem, megvan már a magam baja. Nem zavar- lak? Kérdezi más. Nem, engem eleve minden zavar. Lassan felöltöm szokásos öltözékem: mackóruhát, nyakamba sált, felöltözöm, három pokrócba csomagolnak, mit tudom én, mi lesz maholnap, és így gyakorlom a halált. A csillagképek úgy vándorolnak felettünk, hogy írógépemen nyugton zokoghatom: megváltást nem akar se a lelkünk, se testünk, nem segít semmi hatalom, és jó, ha kegyeit nem osztja, fosztja inkább, és Jékely szerint, mint hosszucsontu inkák lógunk a Tabán-oldalon, ellógjuk végre szorgos műfordítói gályánk, és nem zaklat az orvos, mulasztás mi se vár ránk, és testünk mint verébláb holtában kiráng, ráng bénultan is, leszakadón. És ha az égi fához a szél hozzásilányít, ver, püföl, nem kímél, kitárulunk madárnyi felvérző kloakányit, földi multunk ily sokat ér, a Semmi dölyfe sincs már, és életnedv se hintál, mint véghgyuris hintáslegény. Nemes Nagy indulattal nem kelünk át a Rábán, látunk ikon temetői likot, és nem keressük a stadionszélen árván Mándy Ivánt vagy Ottlikot, oly jó, hiába volt, ami fontosba-rémlett, és a Madárijesztő Rémalak, ami Élet álnéven lopva kóborolt határok szélein, bújt vonat- aljakon, vécémennyezetek koszán, vagy a vagon alján, mint Nyugatát vágyó bosnyák vagy albán, hiába volt a tét, a kontra, az utalvány, nem jártam Nevi Jorkon, a reklámtarka almán, és Artaud Antonyin pizsamáját, beszarván, örökidőkig hordhatom. Találkozunk a Nagy Lomtár büdös terében, hol nincs bűn, elfogultság, erény, gond, vágy, szemérem, és minden oldalát megmutatja az érem, és karom rőfje hull, becentizett, s lemérem, mi voltál, Föld Birodalom. Nem lep új változat, nem várható javúlás, élő baktériumtelep a ráujúlás arra, mi kárhozat e Földön udvarolt rothatag sejtjeinknek, és életműnek azt súgja nekem: „El innet”! Ó, László, lég vidék nekem ma még, súgja ma még, de érzeti elég, szintén hamar elég.