A vérláb

A bécsi ügetőn a Vérnász darabot adták, nem tudom, közönség ottmaradt-e, téblász, elücsörgök a tribünön, vesztesek, tépett kuponoknak söprése közepette, én mindenesetre ezt a popnak esélyére vettem, szerény angol szövegem Tarantino nagypolgári-film zenéjére elénekeltem, asztal-dobszó bécsi fellépésem kisérte, táncolt az asztal, gyakoroltam egy áruházutcai pad támláján, daloltam s doboltam egy olyan Beuys-plakát alatt, mely – kiállításról – tudatta, hogy Joseph Beuys mindent tudott, ismert kép, holt nyulát ringatva kérdezte, vajon mint tudok poézist megértetni egy holt nyúllal, ugyanezt Alvarez is írja, közös nyelv a szennyfolt világban mint halál lehetsz, kihaltság, szíved-hekatomba, madaraid elhullanak, és héja csap le egy galambra magas-emeleted alatt, a galamb megszökik, a héja lába tollas és csupa vér, szétrebben széncinkék karéja, a héja még ott les azért, mész virslizni, a Beuys-plakátot nézed: „Végszükség esetén szív nélkül is megélünk”. Látod, mit mondott Beuys! Megvolt szerény – első! angol nyelvű! sok éven s húsz percen át koholt dalod, a Szöveg! Ezután mi légyen? Kiürül a készület-ok, az összefüggés-függelemből így sem szabadulsz: Antonin Artaud-t vásárolsz, örömdzsesszből, és üt sziven, és üt sziven, és elered a március-hó, az égi, és fehérre von, cipőd repedésén latyak-tó anyaga jön, a zoknidon megáll, darócossá keményszik, lábad felsajog, ahogy An- tonin Artaud a fogveszésig eljutott, hogy? valahogyan, szív-veszésig és fogveszésig, tollhullásig, s véres a láb, valami latyakol, nem értik agyadban a memóriák, egységeik fellucskolódnak, két kisujjadból folyik a vér a cipődbe, már a foltnak hihetetlenje, mell lika, szív-alak a krétafehéren, vonszolódsz Bécs belvárosán, daróczokni a sebközépen, letéped, ujjnyi bőrhiány, a szívhiány megfelelője, a lábujjadban több van itt, mint amit kihozol belőle, hogy mind-mind-mind: halottaid, idegen madárkergetőzést figyelhetsz, más-estéje-dalt a sövényben, ahogy a lőrést leled, hol kezed félrehajt még egy-egy ágat, kenyeret csak másoknak szórsz végképpesen, de vérré nyúzod a kisujjad – több van benne! –, térképesen vöröslik és krétafehérlik Joyce-performansz tornacipőd, és az ügető messze-rémlik, hol fehér szárnyként azelőtt Szpéród láttad, fertőzetével úgynevezetten eviden- ciaszellemed, bár nem ésszel, győzte valamivel, ilyen volt ez a kintlét most. A lábad hazavonszoltad. Dermafor sárgájában kérgülve állnak körmök, bütykök, a sárga por szerte a padlón, ahol egykor Szpéró járt, fehér szárny, s magok hulltak szerte, térkép homokból, valamikor, egykor; dobod szemétbe a tornacipődet, ez is lyuk már, lyuk a lyukon, az utólagra hullt előleg, messzebbi szemétdombokon francia foglyok kergetőznek.