Leghőbb vágyaink

Ha leghőbb vágyainkra   lecsap valami inga, leng oda-vissza, el nem   téveszti a távot, vágyaim bennem   elemésztik a tápot, nem élteti őket,   kívülkerülőket, hogy a kinti világban, meg általában:   ugyanúgy megvannak,   ahogy csak, csak magamnak kívántam volna őket leghőbb-vágy létezőket,   vagy csak az évek múlta hiteti: ez már túlja – – –   minek, minek, minek? Ez az: minek. Minek. Az élet tagadása lenne, hogy egyre-másra   kételyesebb, hogy bárkinek, hogy valakinek,   ez már egy madár is alig lehet; ez is emberiség, hogy nem veszed elejét, végét ne veled hozza, hogy – neked – elég, már elég.