|
A Hekatomba című költeményt Bécsben írtam, pontatlanság volna azt mondani, „egyetlen nap alatt”. De hát gyakorlatilag így volt. Ritkaság, hogy vers keletkezéskörülményeiről (a „történet” rejtély, magam sem tudom, s a történet maga a vers) író beszámolhasson, nekem erre módom van, meg kell tennem.
Ha nem lenne ez a függelék, maga a vers, a torzított szonettkoszorú, döbbenetesebben állna, nagy kőként, hogy került oda? Megírása után, még este, hatszor-hétszer (!!) végigolvastam, sírtam, őrjöngtem rajta, finomítani próbáltam kérdőjelekkel, ott, ahol a „Kedves Barátom” van, meg az Arany-utalások, kéz, száj stb. Nem ment. Ki tudja, mi van az ilyen kitételek mögött: talán csak annyi, hogy a vers kívánja. Világos, hogy magánemberként NEM kívánom senkinek, szakadjon le a szája, a keze, ha nevem veszi, ha nekem így ír. De hogy ezek a részletek nem előkészítetlenül jöttek, rávilágít majd egy s más abból, amit a következőkben elősorolok majd. Ezért, hogy a vers: csak e jegyzetekkel.
Ha nem lenne a függelék, ez, a vers maradéktalanul megtenné hatását, de a függelék utószöveg sem vesz el abból; ha úgy lehetne, őrült volnék, íme, hogy sokkal lényegtelenebb, bár nekem és talán az Olvasónak, az irodalmároknak is eléggé érdekes dolgokról „itt mindjárt és így” írok, lajstromot készítek.
*
Ott volt először is egy még-még-utó-vers, melynek csatolását – a szonettsorhoz – elvetettem. Minek. Nem igazán jó vers, lecsengés, meg a 14+1 formát legalább váz-szerint tartsuk be!
Jött a plusz-egy-cím, a főcím. Még a „Hekatomba” fölé a „Főmű kontra”. L. a Nappali ház 1996. év eleji számában a – fura, szintén Bécsben, szintén „egy nap” íródott, igaz, jegyzeteit tekintve hónapokon át készítgetett – Főmű című munkát, bár ha azt nézzük, versről bajosan beszélhetünk, ténylegesen több az és kevesebb is a versnél. Sem rosszabb, sem jobb műnek nem tartom, mint ezt itt; más dolog. Lesz verskötetem, mely a címét kapja tőle. E kötet számára tartalékoltam – lovakkal stb. szokás ez, „elteszik” őket egyéb nagy versenyre, ha ott esélyesebbek, akár a Derby helyett is; A Semmi Kéz kötetben nem biztos, hogy van derbynyerő „ló”, de maga a kötet Derby volt, Epsom-féle, vagy inkább Chantilly, Prix de Jockey Club, ami a francia Derby. A Főmű kontrázása a „Hekatomba” által ízetlen lett volna mégis, és a „Főmű” kontra – „Hekatomba” torzul rímel, rossz. A szonettkoszorú formára tudatosan mondtam: „torzított”. Nem torz.
A vers, a „Hekatomba” minden rémsége ellenére sem torz, nagyon is folytatása a Szanatóriumi elégiá-nak, mellyel mostanság sokat foglalkoztam/foglalkozom, és a Kész és félkész katasztrófák c., az „evidenciatörténetest” folytató könyvemben Antonin Artaud és Szép Ernő mellett „teherhordozó elem” az a nagyvers.
És gyorsan el kell hessentenem még egy félreértést: Artaud a szürrealista szövegeivel, lényegében vita- és önvitairatok, sok mindenről, s bár öngyilkosságról (lehetőségét magát illetően kizárja, ezzel kb. én is így vagyok), a megszűnés vágyáról (elemi, ezzel is így, jómagam): szó sincs róla, hogy Artaud közvetlenül befolyásolta volna a „Hekatomba” létrejöttét.
Ezért fontos a szerzőnek jókor „mesélnie”, dalolnia a szó kiderül-a-vallatáson értelmében is, sokakat sok fölös munkától és tévedéstől kímélhet meg.
Persze, talán láthatják kedves Szerkesztőim, s látja az Olvasó is, eszembe nem jut ott a verset magát elemezni. Lehet, külső szemlélő azonnal belelát vagy kilát belőle olyasmit, amit magam közelvakság okán nem.
Hogyan keveredtem Bécsbe? A kérdés azért nem fontos, mert a Főmű-helyzetismétlődésről kevés sejtelmem van: volt-e ilyen… a Főmű írásakor három napot voltam itt, most 12 napra jöttem, és erről a 12-ről, pontosabban az első 8 és félről szeretnék beszámolni, illetve ezt kell tennem.
Ezúttal sem mondhatom, hogy ne lett volna dolgom itt, vagyis ittintézendő. A Collegium Hungaricummal és a Wiener Gruppéval; ám ez két másik történet, nem rossz dolgok, sőt. De hagyjuk. Tény, hogy mikor felsorolom, mivel foglalkoztam a „Hekatomba” megírása előtt, vagy egy egészen parányi „közben” is, ki nem hagyható a két-három „tárgyalás”, illetve a Collegium és a Gruppe-találkozó számára, ürügyén, okából stb. pár lapot rajzoltam, ideogrammát készítettem, azaz kiviteleztem, színeztem, effélék.
London helyett jöttem Bécsbe. Pihentetni akarom Londont, és össze akarnám gyűjteni azt a minimális, nagyon csekély fontösszeget, mely pár alkalommal 7-8 napos ottléteim szállodaköltségét fedezi; eddig már két szállodát bontottak le, ill. szüntettek meg Londonban, ahol laktam, az összkép, lakásom életminősége ebből képzelhető. De nem is a legrosszabb.
Szeretnék londoni, angliai, írországi lóversenyes könyvet írni, ezzel a kérdéssel is sokat foglalkoztam, kialakítottam két kötet tervét, ezek legkorábban 1998-ban kezdhetnek készülni, kell hozzájuk az élményanyag az emlékek mellé. Hogy netán az angol fogadót is – nagy kérdés, életképes remény-e? – érdekelje majd angolul a dolog.
Más könyvcímen, ill. foglalaton is dolgoztam. A Liget Kiadó, felforrósító örömömre, azonnal elfogadta, sőt örömmel vette egy bizonyos – csekély terjedelmű – kötetem elkészítésének ötletét, ennek érdekes formáját is elképzeltem most, mármint hogy a könyv hogyan fejezheti ki igazságosan és pontosan a keletkezéstörténetét, eredetét, egyik-másik lényegét, mit kell tehát a borítóra írni, milyen neveket, milyen műfajmeghatározást s miért, és ennek az elgondolásnak a próbáját nap mint nap elvégeztem, nincs vele, nem lesz vele baj.
*
Szombat van, február 8-át mutat – mutatja? nyelv! – a naptár, ez a második szombat, melyet itt töltök most, péntek reggel érkeztem. Aznap is elmentem lóirodára, de sokalltam a versenyszínhelyeket, 4-5, inkább nem játszottam, január elején elvesztettem hosszan tartó veretlenségemet – féléves! –, ez fájóan eltávolított a fogadás gondolatától és vágyától, erről most különben sem tudok bizonyossággal mondani semmit, ingatag kérdés. Veretlenségemre törekszem ismét, s nem hinném, hogy egyhamar túlszárnyaljam egy délután a 40-50 schillinges nyereményt, így a jobb; már a múlt heti krieaui 630 schilling is távoli álomkép, tünedező.
Most, mert játszani „ játszani” – múlt szombaton kezdtem, hét napja vagyok veretlen, négy napot kellene még kibírni. Nem tudom, mennyi szellemi – „lelki” – energiát vitt el az ilyen lóversenyezés, tény, hogy olykor elvesztettem az első tétet/futamot, s feszültséggel vártam, mikor kerülök, kerül napom újra pluszba. Vagy megvolt 70-80 schillingem, ebből csak a két pohár bor, fejedelmi borravalóval, 36-ot elvitt stb., kint az utcán a legolcsóbb chipet kajoltam zacskóból, öröm nekem mindig ez, hogy fölfedezem, 11 schilling helyett 7,90 is képzelhető egy húszdekás ropogásért etc. Pitiánernek, gondolom, kevesen tartanak – ilyesmiért végképp! –, de valami rendre szükség van, nem kezdhetünk vadul költekezni, ha nincs miből, és még Gály Lajos, a szerencsétlen-szerencsés-szerencsétlen is azt mondta, a játékon nyerhet, ott kockáztat, de miért vegyen 6 filléres citrom helyett 20 filléreset, ott nyomban veszít, nem vitás.
Én már csak a veretlenségemet kockáztathatom.
Mondom: fogalmam sincs, mennyi energiát vett ki belőlem – hogy így fogalmazzak – a várakozás, meg az, hogy pluszom birtokában még 7-8 futamot végignéztem olykor, és francia versenynapokat is figyeltem, ezt megírtam másutt. Rá is térek.
Erkölcsinek nevezhető kérdés, hogy kibírd; ne ugorj, ne ugorj be magadnak, tarts ki. Pluszod megvan, hagyd. Egyébként én szinte minden változatot megismertem 6 és fél év alatt így. Amikor nem hagyod abba… amikor vissza kell nyerned – lehet azt is! –, amikor mégse nyered vissza, amikor másnap se, amikor csak másfél hónap múlva. És a többi. Amikor három napot végignézel, háromszor 21 futamot, mondjuk, és egyszer sem játszasz. Folytatható.
Nagyon sokat aludtam. Olykor este 8-tól reggel fél kilencig! Vagy máskor is 9 és fél, 10 órákat. De néha, ma is, csak hét és felet.
Nem akartam volna sportot csinálni belőle.
A nagy alvások ezek szerint: kellenek. Kellhetnek. Furcsa. Otthon semmi módom erre. Madaraink miatt hajnali 4, fél 4: mindennapos felkelőidőnk. Huszadik éve.
És este 10 előtt bajosan alszom el. Pesten sok a tényező. A duma. A posta. A kérdések sora. Maga a fizikai megpróbáltatás, ami a beszéd, a gondolkodás – direkt valamiken –, ami a tett és a szó csendjét, szélcsendjét megtöri. Megzavarja a nyugalmi állapotot vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást.
Ellenben mikor ide érkeztem most, azt éreztem: beleőrülök! Én itt nem bírom ki 13 napig. Egy napot le is faragtam.
A kép kezd kialakulni.
*
Londonban az égvilágon senkivel nem érintkezem – a szálloda portásait, a fogadóirodai alkalmazottakat, a sültkrumplist, a borüzletest, az újságost kivéve.
Napokig sokszor szót sem váltok.
Itt Bécsben sem érintkeztem most másokkal: csak a Collegiummal és a Gruppéval.
Beszéd nyista.
Pár telefon. Kiadóm hívott, két kiadóm is. Egyikük ide küldi a levonatot. Ajaj – meg jó is. Várom, várhatom itthon ma délelőtt.
Aztán hozok fel bort, ropit, hétvége jön. Így, olcsóbb. Egy zacskó ropit kiviszek a Krieauba. Meglátjuk, ez hogyan „működik”. Nem kell ott venni a sült krumplit. Bort cipelni nem szeretek táskában. Meg jó is leállni, egy pultnak dőlni, egyszer-kétszer napjában.
Nem többször.
Ez mind része volt ittlétemnek. Munkát, persze, hoztam bőven.
Bőven? Ki hogyan nézi ezt. Elutazásom előtt hívott fel egy szerkesztőm, írnék Marno Jánosról. De én már csak Bécsben! Ezért is jobb egy nappal még-előbb hazamenni. Keszthelyi Rezsőről rég adósa voltam magamnak, szerkesztőm másik szerkesztőhelyére írok Keszthelyi-cikket, rendben. Kihoztam a Liget-könyvhöz szükséges matériák némelyikét is – végül erre azért nem került sor, nem is kerül, ráér, mindent se lehet.
Hoztam magammal Györe Balázs és Vörös István egy-egy kötetét, hogy dolgozatot írjak: egy dolgozatban a két íróról valamit.
*
Ehhez leltem itt egy Ralph Waldo Emerson-könyvecskét, 5 schillinges elit-végkiárusítás a Big Ben Bookshop előtt. Elkezdődtek – de folytatódnak-e? – a „Ralph Waldo Emerson-esszék”, persze, nem Emersonról, csak idézeteivel stb. (Természet a könyv címe, s van pl. egy olyan sarkalatos tétele, hogy ha magányra vágyol, ne csak „a társaságot” hagyd el, hanem dolgozószobád is, könyveidet…)
A csillagok fénye az, így Emerson, mely elválaszt bármi tárgytól, amit a Földön megérinthetsz, s akkor magányos vagy máris. És sok minden van: szépségről, nyelvről, fegyelemről. Ezek mind a természeti világ attribútumai, részei.
Nem voltam fegyelmezett a cigarettával. Hiába zsibbadozik – ettől-e? – pár lábujjam, hiába rossz a torkomnak a staub, szívom. Nem sokat; de háromnegyed doboz elmegy. Most már mindegy, Londonban 1993–94-ben napi 4 doboz Symphoniát elfüstöltem, már reggel fél kilencre kettőt. A cigarettát nem tudtam Bécsben sem elhagyni.
A bor munkaeszköz. Délelőtt munka, délután iroda és járás, aztán itthoni darvadozás. Lakásom nagy, külterei hidegek eléggé, de most már kezd enyhülni az idő.
Mára ismét visszafagyott.
Rejtélyes zajokat hallok. Valami elektromos rendszer kattan egyet időről időre; a konyha felől nem gépzaj az, ami riasztgat, hanem a galambok zörömbölése a párkányon. De ami tényleg rossz: nagy szárnyas ajtóm a parketta legkisebb moccanására verdesni kezd, mintha páncélosok húznának tova a Berggassén. A Freud-házban lakom, egyébként. Magyaroknak ismerős hely.
Nem vágyhattam magányra, még több magányra, mert készséggel maradtam – sokat – a lakásban, és dolgoztam.
Úti olvasmányul Kellér Andortól Az élet édes tarkasága c. könyvet hoztam magammal. Irtani róla, váratlan; most itt csak annyit: úti olvasmányból lett elemien feldolgozandó ez a kötet, illetve a magyar írókkal foglalkozó része, nem a Gály Lajos-történet, s nem is a Szomory-ügy, melyet, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején készített verskötetemben A feltételes megálló, kimazsoláztam már. Megálmodtam, hová küldöm ezt a – most itt Bécsben elsőnek megírt, kb. 20 flekkes – dolgozatot, de milyenek az otthon hírei! Íme, Tandori Ágnes közölte telefonon, valahonnét verset kértek, huh, hát oda szántam volna a Kellért, ez eléggé összezavart. De a versfelkéréssel végül abszolút nem jártam rosszul. Mondjam-e, miért?
*
Sokat rajzoltam. Beugrott egy új ló-variáció. A lófej, mint erotikus képződmény, emberi korpusz, nem részletezem, talán előjönnek ezek a rajzok. Városokat és kikötőket is krétázgattam. Mert egy városomat elígértem valakinek, s ilyenkor az amatőr is olyan, mint azok a bitang piktorok, akik még egyszer megfestik, „csak maguknak”, amitől megfosztja őket a kuncsorogó. Netán – ritka eset – a kuncsaft.
A rajzokra, meg hogy ezek hogyan illeszkednek két elkövetkező estemhez, szakszempontból, munkajelleggel is szükségem volt.
Megírtam tehát január 31-től, inkább február 1-jétől:
egy Kellér-cikket,
egy Marno-cikket,
egy Keszthelyi-cikket,
egy Györe-Vörös-tanulmányt, Emerson jeligére,
el ne feledjem, egy „saját”-ot, azaz magamról is írtam, ez az, hát ezt hetilapnak szántam volna, én vagyok a hibás, az állhatatlan, de jó hosszú lett, napra nap irkáltam hozzá egy-két oldalt, folyóiraté lehet csak,
csináltam városrajzokat,
lórajzokat,
tárgyaltam,
könyveket terveztem; döntöttem, latolgattam,
mint állítólag h. c. artmanni értelemben poétikus cselekvő, a lóirodán hódoltam az evidenciának és a nyelvnek, de erről két kis cikket írtam a Magyar Narancsnak, nem akarom elismételni az ottaniakat, nyilvánvalóan arról, ritkás fogadásaim miféle szakmai és nyelvi megfontolások alapján estek,
nos, mit is írtam még? Körülbelül ennyit. Valami nem ugrik be.
Ekkor jött a vers-felkérés.
Nem örültem.
Ezzel kapcsolatosan – bár nem erről, inkább „így” – lázongtam több cikkben is. Mi lenne „a zavartalanság”? Ja, és Szpéróékkal álmodtam. Szpéró halála éjének hófordulóján az ő – megírtam másutt – abszurd, csak álomban reális haláláról. Sokat álmodom így idegenben. Keveset kávézom, alig beszélgetek, mint mondtam, ez, vagy hát nem tudom, mi a fokozottabb álomtevékenység oka.
De az is – tevékenység. Az alvás is. Nagyon jó megoldás a nap jelentős részére.
Ezek a lázongások mármost – hogy hiába, hogy dolgozom, azaz hiába, hogy 4 könyvön is, eléggé sokfelé írhatok, a cikkek egyenletes színvonalúak lettek, mind legalább valami jó B osztályú őszi hendikepbe illő lovak, ezek a B osztályú hendikepek olyanok, hogy hát „nem egy Hommage” stb., de sokszor nagyobb a rangjuk, mint A osztályos 3. csoportú, netán „listás” versenyeknek.
A Derby meg jó pár futam: A osztályos 1. csoportú…
Jól végeztem mondatom, szépen félbemaradt.
„Ezek a lázongások mármost.” Hogy tavaly nyár óta nincs rendes „megélhetési” prózafordítói felkérésem. A Tolkien, szintén legalább őszi nagy B rangban, egész jól sikerült. Azóta Titus Andronicus-t fordítottam Kaposvárnak, Artaud-t az Átváltozásoknak… Artaud még visszajön itt, poénnak… de a rendes gálya dolog elmaradt. Kálnokynak, persze, igaza van: a fordítás egy ponton túl az író gyilkosa.
Nem értem volna rá én vagy hat hónapja se már prózafordítóként gályázni. Csak mégis mondom, úgy „ne tudd meg” alapon (undok, de jó kifejezés).
Tehát a lázongás szervesen megvolt. Látszólag piszlicsárságok miatt. De a tét, amit – kőforgató madár? – görgettem és pörgettem: mi éri meg a lélek feladott nyugalmát? L. Emerson. Valóban úgy festhet, munkamániás vagyok, oh, egy Workaholic-ivadékkal nyertem egy nap, neve Double Amour, l. Alíz és Szpéró, mikor – számomra, minden szempontból monós alkatnak – gyötrelem volt, hogy kétfelé szeretek.
Gyötrelemmel telnek most a napok, mert a „nagy” madaraink egyike sem él már. Ezt nem tartom jó boltnak, ám a kérdés máshová tartozik. Csak a lényeg – itt –: bármit csinálok, úgy érzem, én strapálom magam, de nem good value az ellenérték.
Ahogy megzavar, ha valahová valamit szánok, de mást kérnek, ugyanígy „folt a fehér mellényen” – nem kell fehér mellényben járni! vagy nem is oly fehér az, öcsi, te öncsaló! ezt mondom magamnak rögvest –, ha félig-jót, félig-taktikusat olvasok magamról, vagy csak azt nem értem, hogyan nem lehet ezeket a dolgokat „úgyabbul” érteni, pontosabban, szerintem pontosabban, másként. Pedig oly világos.
Sakkfeladványokkal gyötröm magam, még külön, odahaza a klozetton este. Az indiai probléma. Kohtz (Khotz?) és Kockelkorn műve. Kockelkorn csak finomítgatta Kohtz (Khotz?) ötleteit, olvasom. Miért nincs – szintén a magam fogalmainak megfelelően – olyan emberpárosság az írói életben, ahol az egyik abszolúte csak finomítgatja a másik ötleteit, na ja, pontatlan szavak, a „finomít”, az „ötlet”, de mindenki értheti, hogyan gondolom. És én is tudom, hogy képtelenségre áhítoznék.
Azt írja a – Nowotny, S. Loyd etc. problémákat is közlő – csuda szerzőpáros, hogy „jellemző módon a közönség megfejtette ugyan a »nowotny«-t, de” jellemző módon, ez a lényeg, „nem vette észre, hogy meglehetős merő egy új dologgal áll szemközt”, ilyesmi, az új szó sem pontos.
D. Gy. barátom mondja – s én ilyenkor tiltakozom –, az író meglepi sokszor a kritikát azzal, hogy már máshol tart, mint ahová besorolják, és a közönség még hátrább kullog, ez a kritika, az értékelés létjoga.
Ez mind nem ilyen egyszerű.
Az irodalom elhagyásáról lázongtam. Lehetetlen. A lélek nyugalma akkor se lenne meg – csak elveszne sok jó dolog, a kellemetlenségek elviselhetőek, nem olyan nagyok… erre mondják, persze, hogy „csak a torka véres”. Ma megint rémálmom volt, festői, nem részletezem. Középkori, nem véletlen.
*
Nem véletlen, mert tegnap három iszonyatos dolgot rajzoltam. Volt egy ilyen lapom, tíz-tizenkét éve készült, Madárhekatomba.
A valós és a képzelt halottak. Mellékelem. Bár a színes változathoz képest már semmit se mond.
Mond valamit viszont az Olvasónak három festő – Wols, Dubuffet és Fautrier – neve. Ők meglehetősen fakturálisak, a nyersen finomat, a vulgárisat és a rémségeset, a csekélyet etc. dolgozzák fel, art brut és mikroszkopikus vonalvezetés stb. Nekik ajánlottam a három szürke, átszürkített, elmaszatolt madárhekatombás lapot. Melyeknek újdonsága az volt, hogy a Hekatomba címet megtoldottam ezzel: A kihalt szív – avagy Szikla jövevénylényeknek. Németül írtam ezt, ide Bécsbe szántam, a Gruppe kiállításomra.
Aztán vörös és mélykék krétát kellett ragadnom, fekete olajkrétát is fognom hozzá, és jöttek a tényleg wols-os, fautrier-s, dubuffet-s képződmények, melyek azonban, szív alakúak lévén, hozzám is hasonlatosak maradtak – szellemükkel, l. The heart grows old, Yeats, „a szív hal el”. Nem is annyira a test.
Hogy Alízék halálát „kibírtam” – mit tehettem? –, nyilván a szívem halt ki. Érzek, csak nem érzem, biztos így van. A mostanság megjelent könyveimből ezek a dolgok továbbélve igazak rám.
Mindjárt befejezem.
Létrejött kb. a három rajz. Akkor szemet, szájat rajzoltam beléjük – fakó madártetemeken élő sötétebb madarak ülnek, ez az alapfaktúra –, és három fej lett, három nagyon groteszk, megható, rémséges fej, gorgós és artaud-s.
Aki Artaud fejrajzait ismeri…
Feldúlt a három rajz. Akkorra már a Hekatomba vers „el volt kezdve”. Megvolt a Szégyenszonett és az 1. számú szonett. A három rajz csak felfokozta ezt a… mit is… bennem, és megcsináltam, már ma sem emlékszem pontosan, a rajzok után-e, közben-e, inkább után… nem, a rajzok előtt? csak már hekatomba-rajzolgatósan is, a „Hekatomba” c. versemet; most nem akarom az Olvasót megriasztani, hogy bármi vég-állomásnál állnánk, dehogy is, ez egy professzionalista alkotás, csak hát, persze, valami más is.
*
Na de a lényegek lényegét majdnem kifelejtettem.
Volt még egy nagyon szép felkérés: Szép Ernőről – én választottam őt – írjak 16-20 oldalt. „Régiekről”. Ekképpen én Szép Ernőt… és előjöttek a nagy első világháborús versek, halálversek, mint a Szegények…, a Bocsássatok meg…, a De szégyen élni… és a hosszú versek. Ez a munka feltétlenül hatott a „Hekatomba” létrejöhetésére.
Meg úgy a világ ma… az ilyen érdeklődésem inkább erősödik, mint lanyhul, bajosan lanyhulhatna, mondom, inkább erősödik, és akkor hát itt volt ez:
egy Szép Ernő-dolgozat, költészeti, végre megint eléggé összefoglalóan.
A „Hekatomba” is összefoglaló vers lett. Ám itt kötelezően elnémulok. Ragyog a nap, most nem is bírnám olvasni. Majd megint este. De nem. Hamar, mégis, újra.
|