Hekatomba

Szonettfos (és jegyzetek)

„Keményen, vékonyan”

1

Az ég rádszakad, pedig csak az ég,

ott van fönn, rezzenetlen,

események a fellegekben,

fényesebb csíkkal, arrább, a kék

ezüst üveg fagyott folyékonya. Vég,

semmi vér, barna rongycsomó test, rebben,

kifacsarodik, jobb esetben

alvó halott, ott várja reggelét,

találkozást veled. Sejthetted.

Vársz, semmi mást, csak az időt

húzod, fél óra végül még legyen.

Pusztítsd magad, viselhetőre. Az, aki azelőtt

verekedett veled, játszott veled,

dermed most, félig se viccesen. Tetem.

2

A gyalázatos földön botladozva:

haza. Összecserélsz személyeket. – – –

Éjszaka halálukra ébredek.

Őket álmodom? Vagy nekik volna

egyetlen kedvük: megtérni, oda, vissza,

ahol – én nem tudom. Vagy téveteg

nézem a képtelenség-képeket,

ahogy ott áll egyikük a kalitka

újságpapír alján, ritkás köles

körülötte, adni kell neki.

Fejét fölemeli,

néz rám, nincs még ilyen természetes

páros jelenetem. Túl minden képzeleten,

mondom. Az adagot mérlegelem.

3

Írnám is, abba is hagynám.

Meg kell mutatni. Észak irányból

déli irányba tekeredő nyakak, ficamából

ki nem forduló láb, kötelező olvasmány

nem lehet, hogy meg kell írni. Nem akarnám.

Ahogy a lábból

dől a vér, feltarthatatlan. A torok tájáról

jön és jön a hörgés, a tollatlan

kis ülep zihál. A fej előrecsuklik,

már csak volt itt.

És semmi, semmi, semmi megbeszélve,

micsoda lenne. Egy élő a szélbe,

egy halott a szélbe, repültök, mint agyag.

És köröm az agy, tépi agy az agyat.

4

Nyolc és fél év után nyolc és fél órák

kínban, halálig, és fél nap után

harminchét óra, tollakra a szám,

tapasztva, a leheletek hátha visszahozzák,

nincs mit, égnek vágódik a has, tát

a csőr, a semmi hályoga a szemnek nem szán

kegyelmet, közönyös az egész, rám

marad tudata bármi elemnek, megvolt hát.

Rohanó lábak, evezőtollvégek

akadnak a laktér sarkába, lakat

csattan tüdőn, májon, veséket

önt el a vér. Mekegve sírok.

És várom, hogy ezt írom, hogy a kínok

nálam – „de borzasztó, hogy itt vagyok” – beálljanak.

5

Rohadjon le a száj, ki nevem szájra veszi.

Szakadjon le a kéz, ki „Kedves Barátom”

levelet ír. Semmi ne szánjon,

el akarok tűnni, meg se élni, semmi.

Az egészet abba akarom hagyni.

Rá, rá, a mocsok jeges hóra, ahol szánom

siklott, műfordítási penzumom járton,

állton, ültömön próbáltam. Most mi

ez a hely, minek a helye?

A Tabán. Lebontották. Jékely

alaphasonlata. Nyugalom. Nem segít

még csak gondolatban se senki, ha

azt kéred, az irgalom szükségeseit

gyakorolja. Gyerek a fogalma, unoka.

6

Mindenkim meghalt, vagy meghal, az egész

le van szarva. Milyen élményeket

akarjak? Vagy ez is odavész, két szárnyas öreg,

Dömi, valami kötelesség kapcsolat, kész,

ennyi, ehhez kellene a balsors, az a mész,

mely elmeszel, ennyi jel az úton, lehet

ilyet? visszaszívod heveskedéseidet.

Áldott minden élő lüktetés, ha mészár, ha szék,

áldott a villanyszámla, a posta,

mely a szeretet jeleit hozza,

áldott a nyomda, mely könyvemet

a piac kockázata felett

meglebbenteni készül.

Éj a töredéke is, kiszállnék az egészből.

7

Vissza. Nincs vissza, ezért nincs előre.

Nincs valahova, így nincs sehova,

nincs sehova, mert a helyek sora

egymást felmenti, akár ha összebeszélve.

Az isten verjen meg az összes

átokkal, vagy bottal, vagy adja,

hogy legjobb szívemet az eszem meghaladja,

és fussa egyre trükkre.

Egyikünk kezéből a másikunk kezébe gördült

a még létező test, az élő életkori rekorderé.

A Tabánt dér veré,

személyem a rézsűn ült,

vagy a névnapomon valakinek kalitkát vettem

ajándékba. Egyikük akkor várt elalélva. Értettem.

8

Hát nem, mi? A gyakorlat érdekében

összevissza hazudozom a legőszintébb

pillanataimmal is, így legyek görbém,

ha nem vagyok elragadtatva a magam nevében

magamtól. És az érdem

értékelését várom. Szép?

Holott azon a határom rég

átszédülnék, olyan régen, oly régen.

Persze, elbűvölőek vagyunk magunknak,

rajongással tölt el minket, ami mást untat

talán, idő után,

vagy felfedezés leszünk, ezt ki hitte,

néznek ránk, mint zsenikre;

de én velük álmodám!! Nincs a vissza, csak látszatán.

9

Ahogy felkelt a nap vörösen,

elkezdődött a haláltusa.

Mely egek gusztusa?

A hibát mi követtük el, már látom, igen.

Igen: egy síri kavics. Nem:

a másik. Igen: a harmadik. Vörös sora,

fekete sora, a szem vályoga,

vetem, nem igaz, hogy megvetem.

Vetem vakságom ágyát, alszom álmát,

benne egy fűbe akadó madárláb,

hányszor kiakasztottuk.

De a többit nem tudtuk.

A mineken, a mindenen túlit.

Ő is kimúlik.

10

Csak én, csak én, csak én, miért csak én, csak én?

Mit csak én élek?

Fékcsikorgás, ha a busz alá lépek,

villamos sárgáján kabátom barnaszén.

Zuhanok a Dob utcán. Jó, tény,

akkor élt a nagy tizenegy. Lélek

vándorlása, azok az éjszakák, télnek

telén, lázasan, 55 edény

ellenőrzése még délután: a kintiek

etetése. Fohász, lehet,

ők éljenek. Meghaltak. Nagy evések

– jelzik a véget.

Lihegések, soha el nem tűrt

fordulatok tűrése. Isten, önmagam ellensége vagyok, esküdt.

11

A halálhekatomba

úgy nő, mint a savval lehányt

körömtörmelék, egyikük halálát

így láttam: körömreszelő kettéválva

lötyögtette cérna

vékony szálon a sima végét, hátrált

tőlem, aztán elvált, a szőnyegen nem lát

ily apró maradványt a szem, ami a fej maradéka

volt. Halála hófordulóján álmodtam.

Vagy ez gyönyörűség, kegyelem?

Egész nap ez van velem?

Macskát, fojtsam

napom büdös hordóba.

Kutyát, vigyem sintérdombra, madárral nem is mondom tovább.

12

Legyen ez az iszony, az iszony volt,

ami lett. Az iszony lesz, ami lesz,

csak véletlen, ha ennek időleges

haladéka jön. Vagy égsz, zsírfolt,

vagy átmásznak a kukacok, felpolcolt

agyad tekervényein fehérre fehéres

hidegállag. A végességes

fejet levágtad, nekik finomfalat volt, lisztkukacolt

mezeiverébmeglét. Nézett föl rád, néz,

még egy élő rész, ő se, a másik sem

akar tudni rólad, eltűr és kész,

vagy ki tudja. Ennyi maradt, nem

semmi.

Nem akarok lenni, nem akarok lenni, nem akarok lenni.

13

Fautrier, Dubuffet, Wols, ajánlott rajzok nekik.

Igen, Wols mondta, disznók, akik azt

hiszik, eszük többre jut, mint egy kutya agy,

Antonin Artaud arcképeit

vörös, kék, fekete változatban ma, míg

ez a vers készült hátrább, „Hekatomba”

címmel három halomba

változtattam, ő mondta, semmit

nem remélhetünk a cselekvéstől.

Miért épp az öngyilkosság lenne

lehetséges, ha semmi nem az? Ráadásul

életemtől rég megfosztottak, mondta, társul

egy istenhez nem térhetek, nem is hiszek az egészből

semmit, semmi cselekvésnek nincs értelme.

14

Csak megszűnni. És mi lesz a lélek

ily fényezéséből, hogy tépem, tépem – – –

hány el magát. A végén

a vég lesz, közönséges.

Teljesen mindegy, mit csinálunk. Hogy megéljek,

csinálom. Pár kényszerképzet, köztük éppen

ez is talán, de egyáltalán nem mondanám, mégsem

jó a botrányokozó műve. Betérek,

mint kocsmába, a mába, visszatérek

oda, ahol fűrészporban a lélek

megtaposva hever, akire bízták,

nem húzta le a színház vécéjében,

elment inni, összeverekedett, és fenn

lengett a lámpa, ahogy a halott hamvait emberleg taposták.