Kétszer kettő

I.

Tavaly decemberben újra elkeveredtem Londonba, de

mintha valóban el lettem volna keveredve. Igyekezettel

működtem, nem is eredménytelenül, írtam például –

azóta meg is jelent – verseket, lófogadással soha

ilyen messzire nem jutottam még. De lám! hét napba

telt, mire kedves tavamhoz, a Round Pondhoz, a Kis

Kerekhez elméltóztattam végre, s akkor is valami

nagy szívtávolság volt. Erről írtain az első verset.

Hát nem is tudom. „Nem érzem, amit.” Akkor mégis érzem?

Vers-előforrósításra használtam hidegségemet? Célok

ennyire szentesítenének eszközöket? Ennyire elkevered-

hetnénk? Ahogy jobban magamra találtam, csak nyűni

tudtam az időt, nem bírtam mást tenni. Járkáltam rogyásig,

többnyire ugyanott, és nem a Kis Kerek Tó, hanem inkább

egy Kis Velence nevű csatorna mentén, melynek nevét

a költő Robert Browning adta. Tőle én nagyon régen

verseket fordítottam, és ahol a félreértésekkel tönkre-

ment érzések történetéről volt szó, a szegény lelkek

szegény érzéseiről, keservesen sírtam. Tudnék-e ma?

Ne kelljen kipróbálnom. Maradok annyiban: talán nem.

II.

Kis kerek tó

Nemcsak az ember, a hullámok

iránt sem érzem, amit.

Lehet, hogy ezek már túlzások,

vagy elvesztettem valamit,

vagy más, ami rajtam már túl jár,

s kapkodnék csak utána,

nem lehetek. Mit a szív széttár:

emberre vagy hullámra

III.

És hogy most akkor mit mondjak még? Mivel

kössem össze, válasszam szét a két verset? Fájdal-

mas, hogy nem tudok okosabbat: itt Pesten olyan

hamar elfogy egy nagy lötyeteg adag bor minden

nap, jó, hát persze, hogy önfárasztósra iszom, de

mellette sokat dolgozom is – viszonylag –,

aztán este hétre már csak az van, legyen nyolc,

alhassak legalább másnap ötig, kezdődjék elölről a

körforgás. De Londonban, ahol szintén a legolcsóbbat

vettem, 11,5 fokos bordói fehéret, olyan soká el-

tartott mindig ez a „savanya”. Jó, hát minden meggyő-

ződés nélkül, időtöltésül cigarettáztam is, hazulról

vittet szívtam, a bordói árát bőven visszanyertem

a lovakon stb., de a lényeg: kilenckor kezdtem, mentem

a nagy hidegben – a Csatorna mentén, ld. Kis Velence –,

a dugót mindig rosttollal ütöttem be, lenn lötyögött a

dugó, de még mindig bőven borban. Kitartó volt a bor,

mint itt a „de”. Délután négykor már szabadultam volna

az üveg súlyától, jártam vagy húsz kilométert, többet,

és mindegyre volt az üvegben, a címkétől nem láttam,

mennyi; volt. Ettem sült krumplit. Megnéztem még az

utolsó futamokat. Már mindenhez fáradt voltam. A maradék

borhoz bevettem otthon egy fél altatót, aludtam este

nyolctól másnap hétig, legalább. Összekotortam magam,

a kávét – rossz neszpor – úgy ittam, ahogy kenyeret eszem

különben. Nem vágyom vissza. De hova legyek?

IV.

Madárjóslat

A nap kisütött a Kerek Tónál,

szárnyasok érzékelték.

Mennyi madár! S én semmi madár

nem voltam. Nagy fényesség

feketéllett éggel, vad vízzel,

s kettősük közt ott voltunk;

és ez nem volt rossz jel, jó jel,

csak én nem tudtam, mi a dolgunk.