Milyen az, ha
A „Hashártyaszakadás” utóhangja
Tudom már, milyen az, ha
valamim alább adja,
nem valami alá,
az sincs már, hogy hová.
Fát nem találok el,
mégis rohanni kell,
ha meg nem tart a lábam,
vagy elébem, alábam
zuhanok, ugyanabba
a sár-roncs-fű alakba,
aztán a flaszteron,
megállj, villamosom!
Fel ne apríts, megállja,
rám fénylő kereked,
hagyd egészben, más várja,
amennyi még, e részben,
azt, amivé leszek,
fától hagyd meg az erdőt,
hogy léptem megtalálja,
ha majd józanodása
– de minek? – épp csak elköt,
és felcsap végre szárnya,
állattá tesz a vágta,
verjük a porba, sárba,
az avarlucskos égbe;
de most – e zaj: csupán a
rigóláb riadása,
ahogy bokor tövébe
ugrál, és ráakad
a kézre, fejre, lábra,
a szakadt ruharáncra,
és már szalad, szalad:
maga-istene nézze.
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]