Irtört töredékek
– Teóriavers –

Még utoljára Kálnoky szellemében

 
A nagyobb szabadság terepén
több a – széttagolt – önkényesség is.
Minden kiiktatható, a tájékozottság
fokozódik ugyan, felhasználása a
könnyebb ellenállás irányában történik.
Alig-elhúnyt írók és életművek
azonnal kiiktathatók, ismeretük
hiánya nem hiányzik
a jelen érdekértékeléseinél.
Sőt, így még valóban is tetszetősebb
a friss produkció. A foglalkozók
elegendő foglalkozáshoz jutnak
– matériájukhoz – az elméleteikhez
közeli, azokkal jószerén azonos,
velük-variáns elméletek variálása révén,
felujjonghatnak, mint autodafékor,
ha vonulatuk központi alakja
egy-egy konkrét áldozatra fordítja
tudásuk megfényesülő eszközeit.
Nincs vér, csak a pozíciók robbannak,
állnak össze újdonat. Egy cezuravonással
– micsoda vicc, ugye! ily viccekkel –
leválasztható a kívánatosról az elvetendő.
Esetlegesnek minősíthető az evidens – miért is
ne, mitől olyan evidens, nem? adott könyvek
állaga a császármorzsához hasonlítható,
vagy a cipősarokvakarékhoz a lábtörlőn,
felróható, hogy darabokra hull, nincs
igazi kohéziója, a szellem szellemességek
pufogásává sokasodik és fogy; a tárgykörök
az átlag olvasó számára sem igazán
ismeretesek, vagy nem adnak érdemleges
ismeretet aztán; a szerkezet tetszetősségei
az elképzelés hiányát leplezik stb.
Szó sincs arról, hogy a keleti bölcsesség
évszázadait a divattól függetlenül,
átélten jelenítené meg a szerző
a szűk jelen napjaiban; hogy számos
kilátóhelyet nyújtana, szabad járás-kelést,
lélegzetvétellehetőséget; hogy mélyebb
fájdalmát rejtené clown-maszk mögé etc.
Évtizedek termése minősíthető jelentéktelennek,
a szerzőről szólók igyekezete időszerűtlen,
hangozhat, és eleve elvitatható – evidensen
szinte! – az autor autentitása, hogy magát
megítélje: amikor másokról, egy műfajról,
a dalról sem szólt például érdemleg,
hallgatósága úgymond elszállingózott,
a róla készíthető nagymonográfia sosem kell, hogy
elkészüljön, főleg semmiképp sem készülhet
holmi önjelölt lelkesedők közös vállalkozásaként,
íme, a nagyobb szabadság autonómiája
az önmagába zárt monád – önegység –
szakadatlan parttalansága, ami a tekintély gyakorlását
és a gyakorlat elvét illeti, vagyis ott tartunk,
más szereposztásban, ahol a part szakad.
Nyugodtan elmehet az ettől szenvedő
az utundi feketék pöckedobáló bajnokságába
beugrócsapatnak, vagy az izlandi bukmékerek
fókaversenyein állhat, zsíros közönnyel
otthonosak közt, ahol némi izgalma
a magával vitt Szofi vagy kisüsti szilva
jóvoltából pár napig otthonos még,
aztán új szakmát próbálhat: eltalálni
ízes állatok versengésének befutóját, ugyan
édes mindegy ő ezzel mindenkinek, vagy
az utundi pöcke-kör feketéjét célozni
zsetonröptetéssel, forró vagy hideg szélben,
vagy egyszerűen csak a londoni színen sóhajtani
egy hídon, a hattyúknak köpve
a maradék, serces-pörkös sültkrumplicsócsát.
Este kinézhet az ablakon, hazavágyhat,
de nem remélheti, hogy majd minden reménye
nem az lesz megint, hogy kicsit elmegy
hazai tájairól, aztán visszavágyik,
aztán ezt az egészet kezdi nem bírni együtt,
de ahogy torokszoringa-béhétbacilust
hoz neki a hongkongi szél vagy a kocsmai
pohár, meg tudja becsülni legalább az egészséget,
és bízik benne, hogy a nagyobb irodalomtörténeti
áramlatokról mit sem hallva, ily lapok efféle
cikkeit, a vonatkozó rádióadásokat megúszva
végezheti bérmunkáját, végül az életét: szabadul.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]