Színházi élet

„Katasztrófával fenyeget

minden közeledő

mezítelen talp, sok keres-

nivalónk nincs itt nekünk…”

Kb. Kálnoky László

Megvetem a lábam és megvetem magam,

iszonyú hazaérni és elmenni hazulról,

lesüllyedni saját

szintemre valami úrrá valami úrból,

félretérni az útról,

valahova betérni, minden elől kitérni,

járni pincék sorát,

inni borát,

fogadni senki semmijét,

hogy megvethesd a lábad,

és ne becsüld magad,

ha a törik-szakad,

főleg csak az tiéd.

Borzalmas szellemi betegség martaléka:

ide-oda villogva vagy,

és semmid semmidnek nem tartaléka,

folyton rád ront, ami kihagy,

filmszakadásokig se jutsz, csak szertelifegve

mocskos ég föld közén

súrol fűrészporos kocsmapadlót az agy-

tekervény, hiú, lucsoktünemény.

És semmi kedved ezt a színházi életet,

mely egyetlen porondod,

elölről kezdeni, vagy bevégezteni

módját visszafogadni, az eredeti

üres-helyet, ahonnét – mióta! – egyre rontod

az egyetlen esélyt,

mely mindig új sekély-

t tár, hüvelyknyit, kisujjnyit,

hogy ha túl-zár, ha túl-nyit,

azt nevezed az évszak hisztériáiból

hasítható karéjnak,

sárkenyered köpettel

a szellemlétezés,

bármi gondolkodás,

hiúság-alkotás,

és mezítlábaid vagy tört gumicipőid

körforgásaival pocsétáznád erőid:

meg se szülessenek! ne legyenek!

ne legyen, hogy beteg-állag a téttelenség,

a tétlenség, ha nem

vagy közben tehetetlen, csak épp az Eredetben

vétettek el:

állatnak lenni kell-

ett volna; lenne úgy egyetlen mód sajátod,

az lehetnél magad:

két rém-arc szembetátog,

győzzön az irgalmatlanabb, de a minden-alak

másmilyenség ne lenne örök bíráltatásod.

Ne lenne hűlt helyed e színházi manézs,

melyet felforrósítanod:

rendelgetnek! hibák mind a szóállagok

is, és amit fakult vagy rothadásba hajló

alakjuk felpolíroz,

csak olyan csattanó,

mint ami abból lesz, hogy egy kéz

– mohóságában bőszen feltarajló! –

egy csövet, forgó-tár teret

célzatra zsíroz,

ez lesz majd az úgynevezett Való,

addig csak keress neveket,

elnémulásokat,

hatásokat, legyen neked! –:

a rettegéshez vagy te eszköz,

a magadéhoz, ez a magadé, k-

ínszenvedése még kiszenvedés se,

csak örök akadék,

a tár egy-töltény híja mind üres,

de eljön az a Végleges,

akár a Múltban,

melytől egykor kimúltan

hever, pocsétán, vagy tavaszi sétán,

fűrészpor-ragacsban, hogy létrehoztak,

visszhangjára üres padozatoknak,

és addig töredéknek hagyhatod,

amiről csak képzelged, hogy a „véged”,

és akkor tényleg mindegy, Itt vagy Ott,

avagy sehol:

Egy-Színházi Élet az, mely hozzákohol

ahhoz, ami egy földpokol

kínjaival tarkázza sok igyekvő

gyötrelmedet, amit elhinni meddő,

igyekezet,

minden odaadásod

ezt alakítja: változásod,

hűtlenkedésre-másod,

magad-lába, magad-keze

szétmásolásod,

süllyeszt le, le,

süllyeszt minden fele

semmi-fele.

A szenvedés kipróbált eszméje az Erő,

enyhítése a Gyengeség,

és te mégis örökké olyan Tőrekedő

maradsz, ki egy „Elég!”

sóhajtást mer rebegni, bátorságnak hiszi,

sorakoznak e sóhajok, mint poharai-

nak mocska, vécéülőkék lefosva,

deszkamennyezetet büdösítő szurok

szürkéllve karikázó

ábrándjai, és nincsen erre más szó,

csak az a Semmi,

amiért egyedül érdemes volna lenni,

átesni minimális szerepváltozatok

kurta során, korpasorán,

becsukni könyved – Artaud! –, s az olcsóbb állomány

praktikumára hagyni,

működve, kihagyón

a lélek és az agy mi,

és többé nem nagyon

jelenni meg e Színen, két szárnnyá ne feszítsen,

ormánnyá ne, se csuklyás villámfejjé ne metsszen

az állítólagos Kéz,

melynek tölténye röptéz,

luka fogad, anyag

meg eszme,

hogy mint egy filckalap

tetvét, téged, nemezne,

múlna e forgatag,

aki nem igenel, nem is tagad,

te Semmiféle,

ki „Te” nevére

se méltó, földi rend, szer,

mely annyi förtelemmel elegyíti magát,

mintha a miriád

változaton nem és nem bírna át-

törni oda, hogy a maga poros, pohos

porondján csak megálljon, és – átok? jó szerencse? –

mindent maga után hagyva, már nem „világon”,

magát a mélybe vesse: Élet,

ha megölnéd magad, azt nézném, mi küldene?

El, el, el, elszületne? Akkor közel

lenne, amiért élni érdemes

lenne, megszületetlen,

sehonnan ki se veszve,

ez a Messze,

és messzi lenne, ami végzetekre

oly elvégzetlenül,

oly eldöntetlenül,

oly hitványul közel.

Ott lennék én közönség, már egy Nirvána túlján,

ennek tudásán,

hol semmi üdvözítés, semmi ármány,

semmi költői Angyal, semmi Sátán

nem munkálkodna: az – valóság

lenne! ha mintha

sosem lett volna az anyag se,

valami tinta

kavarulna, de nem, hogy kifejezne

valaha is majd valamit,

csak járnánk massza fordulatait,

mi, tengerbe se fúlt

színi hajósok,

és nem kellene jósok,

írástudók bölcsessége, miből

mi lesz, és ha kidől,

ami úgyse volt végleges,

nem lenne, hogy mi lesz,

és mert emlékezet se lenne, hogy mi volt,

a Jelen volna csak, nélkülünk és velünk,

és nem lenne hova,

és nem lenne sora, nem lenne Ki: ez messze, ez közel

– Nincs Hogy a Nincs Mivel –,

ez Nincs Hova lebegne,

és közben annyi lenne,

mint hogy kutyám,

ahogy fekszem a padlón, házi színházi színen,

még onnan, máris innen,

ügyét átveti rám:

megnyalja a szemem,

de nem

én magam vagyok, ki felriadok,

szemközt ő is az, ott,

és neki adhatom, hogy vagyok, nem vagyok,

ő vágyik erre, meg sem érthetem,

milyen Semmije van, és van, velem,

túl az emberképzeleten.

Felébreszt – s én őt ébredem.

Szárny, ormány, vipera, én-is

társaság nagy szelídje,

akiért, és vadabbakért is,

lehetne mégis Ittje

a világ színpadának,

de az emberföldön soha,

most már soha nem lennék ennyi se:

állat

se lennék már, ez hát a semmije,

hogy rohadás és újjászületés körbeforog:

mi lenne más? kietlen kapkodok.

***

És e hazai színen

kutyánk, Szuszi

„rágja magát”, nyaldossa magát,

s kiált

feleségem imígyen

– ahogy gyakran teszi,

csak Ez A Pillanat! –:

„Mit eszed folyton magad?!”