„Itt éjszaka koalák járnak”

Nem állíthatjuk, hogy a szereplők

„kitalált személyek”.

Ha így lenne, könyvünket valóban

nem kellett volna megírni

sem.

E könyv címét látva nem szabad mindjárt rejtelmes dolgokra gondolnunk. Sőt, a cím jócskán útszéli. Egy út szélén, Queenslandben, Ausztráliában, egy táblán olvasható nagyjából ugyanez a szöveg. KOALAS CROSS HERE AT NIGHT. A képen, ahol ez mifelénk is látható, egy szép könyv szép magyar kiadásában, épp igen élénk a forgalom. Vagyis… ott élénk a forgalom, no persze; a HXC 752 rendszámú személygépkocsi túlhaladt már a jelzésen, és fenyegetően közeledik egy teherautó. „Queenslandben”, olvasom a kép aláírását, „ezen a helyen nyolc év alatt harminc koalát gázoltak halálra a járművek. Ezért állította fel az ausztrál közlekedésrendészet ezt a különös figyelmeztető táblát: ITT ESETENKÉNT KOALÁK MÁSZNAK ÁT AZ ÚTON.” Az „esetenként”, az biztosan „esténként” akar lenni. De hát mit akarunk mi? Mit akarunk, mit akarunk. Szó lesz ebben a könyvben bizonyos helyről, tengerparton, ahol egészen mulatságosnak ígérkezne az örökfekvés… már így elgondolva, persze; de hát az aligha lehetséges. És szó lesz azokról, akik miatt feltétlenül örökké kellene élnem; és ez is aligha lehetséges. Lehetséges viszont, hogy nem lesz szó magáról a címről, mert arról talán egyszer csakugyan írok; már egy kicsit meg is van, hogy mit. „Itt éjszaka koalák járnak”, az lesz a címe; hanem ott se csak erről lesz szó, hogy is lehetne azt. Ahogy most, például; pontot teszek itt, aztán „bemegyek a városba”, és remélem, nagyon-nagyon jó lesz. Még nem tudom, micsoda. De én igyekezni fogok, hogy úgy érezzem; és ez, ha igazságosak vagyunk a dolgokhoz, nem lehet lehetetlen.

Bizonyos mackófajták aztán mindig eltűnnek a boltokból. Ahogy ott állok a papírkereskedés tollastárlójánál, zavartalanul nézegetem a készletet. Döntésem eleve kész. Miért nézem végig a többi tollat, miért mégis; a lila-zöldeket, a bordó-feketéket, a zöld-fehéreket? Kész színek, kész színeket mondok itt én is. Kész szín az a kék-sárga is, amit majd elviszek; előre tudom, hogy a kék-sárgát viszem el. Amikor a boltba beléptem, fogalmam sem volt, hogy tollat veszek. Odaálltam a tollastárlóhoz, megpillantottam a kék-sárgát. Miért veszek mellé majd egy másikat is? miféle bőséget akarok; miféle természetességet; mert azt is tudom már, hogy két tollal fogok távozni. Máshonnét jön ez a felszólítás a másik tollra. De – jön.

Végignézem az összes tollat a kék-sárga körül. Odakint forróság van, itt bent hűvös; véletlen, hogy nem a forróságot hozom be magamban, hanem azonnal a hűvöset fogadom el. Neárer egyik rokonának a fejébe tűt szúrtak, vékony csövet vezettek be a szervezet hőellátását szabályozó mirigybe; onnét nyernek értékes adatokat. Ez a trepanálás nem fáj; Neárernek nincs trepanálása, de ő is tudományos munkatárs. Sárga mellényben, háti adó-vevővel járja az Antarktiszt. Értékes ismereteket továbbít, ahogy jár-kel. Mikor lesz melege; mikor fázik. Véletlen, hogy itt vagyok, a papírboltban. A kék-sárga toll már nem véletlen; hogy azt elviszem. A másik – azt csakugyan nem tudom, micsoda. Ezek mind: jelzések. De semmi nem jelkép.

A Kockás Haverról végig figyelnek engem. Talán a Hükümetivel; talán más radírral. A radírokat most nem nézem végig; azok egyik másik tárlóban vannak. Ez, a Gyógynövények útja, még bőven az a körzet, amely jól látható. Bejön, a Kockásról. Talán Kék-Sárga van épp benézőn; akkor nincs semmi taszigálás, hol az egyikük, hol a másikuk áll a benéző elé. Taszigálás, mostanában már, különben sincs. Érdekes, az a korszak elmúlt náluk. Most az újak már a rendezett körülményekhez alkalmazkodnak; taszigálás a radír előtt, ilyesmi szóba se jöhet. Lapos ül a dobozában, és az AN SW 40-nel néz, talán. Az „AN” azt jelenti, hogy a „PELIK” már lekopott a radírról. Laposnak volt először radírja. Alig használja; nem tudom, mit csinál; ott lakik nála például Postage II, akiről hol azt mondják, hogy „festmény”, hol azt, hogy szintén medve. Laposnak Cs. a barátja; erre vonatkozik az a kis újságkivágás, amely szintén ott a dobozában: „CSÓNAKÁZÓTÓ. Nagykanizsa közelében negyvenhektáros csónakázótó és 500 hektáros parkerdő készül… Több menedékház is épül.” És ott van egy névsor, 1973. III. 4-ről. Tituszék azon még nem szerepelnek; a lajstrom első neve jelölheti az aznapi új jövevényt. Nem hinném, hogy Lapos is néz most.

Most biztosan Kék-Sárga néz; a Kék-Sárga. Három nagy kosárban voltak? egyetlen kosárban? Kék, sárga és bordó színben. Kék-Sárga: „M. O.” Olyan bejegyzés ez róluk, mint a Neárerről a „…: Gyógynövények Antikv.” Ez a „…” a Neárer másik neve; ahogy magánpingvinként és a Koala Bajnokság indulójaként nevezik. A Gyógynövények Antikv. itt van mindjárt a papírbolt szomszédságában. Táskám oldalzsebében két toll; így fordulok be már az Antikv.-ba. Az imént említett bejegyzések a születési vagy lelőhelyre vonatkoznak.

A Gyógynövények Antikv.-ban csakhamar fontos döntést hozok. Ez a döntés is eleve adódik. Érdekes, hogy Rezzonico látképe van mindjárt legfölül; de szép magas mindkét torony. Csak az évszámokat és a hónapokat nézem végig. Neárer III-at azonnal kiemelem; egy 1965 JÚNIUS-t félrerakatok; elkérem a telefonszámot, egy óra múlva visszaszólok. Gyanús, hogy a hatvanöt június már megvan. De nincs velem a listám.

Nem lehet odaszólni nekik. Hogy nézzék meg gyorsan – vagy lassan – a listát. Ott a lista a Művészeti Alap igazolványomban; 1962-től. Alig néhány fehér folt van csak rajta; könnyen megtalálhatók. Érdekes: két évből is december hiányzik. Aztán vannak „valami” júniusok még. Nem tudok odaszólni. Ezt már gyakran próbáltuk, sikertelenül. „T. C. HÜKÜMETI, T. C. HÜKÜMETI, HALL ENGEM, HALL ENGEM?” Nem hallottunk semmit, egyik változatban sem. (Három változat van: ha nem vagyok otthon, és én próbálok visszaszólni nekik; ha otthonról próbálnak utánam szólni ők; és ha mindannyian otthon vagyunk, és úgy szólunk a Hükümetibe. Vagyis ők mindig otthon vannak, én nem.) Könnyen megnézhetnék pedig, mi a helyzet 1965 JÚNIUSsal. Az Alap-igazolványban ott ül Postage III, az az ő helye, és vele biztosan közvetlen kapcsolatuk van. Érdekes, hogy Postage II és III is innen jött, a Gyógynövények-körzetéből; a szemközti bélyegboltból, ahogy Tituszék mondják. Nekik az volt a szemközti bolt.

Százas csomag bélyegből kerültek elő. Vagyis nem azonnal. Akkor még nagy napi adagokkal dolgoztam, és a többi időben valami mást kellett csinálni; egészen könnyűt. Azért vettem a százas bélyegcsomagot egyszer. Nagy szétrakás volt; de a két Postage nem lett azonnal szempont. Hanem amikor a dolog egyáltalán szempont lett, tudtam, hol keressem a II-t és a III-at. Akkor volt ez, hogy a Grzimek-könyvet olvastuk a koalákról.

Én a gombos kirakatok előtt még ma is majdnem ugyanúgy megállok, mint a mackós kirakatok előtt. A bélyeges kirakatok előtt mostanában már nem állok meg. Nézem a gombos kirakatokat, pedig a játékot már nyolc éve abbahagytam. De itt őrzök bizonyos gombokat a külső magaspolcon; azoknak a gombjai, akivel a játékot utoljára hagytam abba. A nagyon-nagyon kedves dr. E. M.-ről beszélek. Ő, azt hiszem, nem hagyta abba; érdekes viszont, hogy a klubjai itt vannak, és akkor biztosan új csapatokat alakított ki. Furcsa, egyáltalán belegondolni ilyesmibe. A nagyszerű G. L.-ről sem szabad megfeledkeznem. Utánpótlást nevel, a csapatai a régiek, nyolc éve nem láttam őket. (Az utánpótlást igen; talán már második általánosba járnak, és ikrek.) Kérdezem is mindig, visszatér-e, mint Pelé. (G. L.-t egy kicsit mindig Pelének tekintettem; nemcsak, mert náluk láttam az angliai magyar–brazilt, de G. L. futballozni is tudott; én nem. Sokat futballoztunk együtt; és sokat gomboztunk.) Dr. E. M. játékosai engem megnyugtatnak; ahogy ott vannak valahol a polcon, arra gondolok: van remény; így ott lehetnek dolgok egy helyen, és élhetik a maguk életét, senki se bántja őket. Persze, Kék-Sárgáéknak ez kevés lenne, azok után, ami itt volt velük. Ezt nem szabad így mondanom. A „volt” helyett azonnal azt kell mondanom, hogy „van”. Mert egyelőre mindez: van.

Amikor a Kék-Sárga például nem volt, akkor csak egy kosárra való vagy három kosárra való, vagy ha az összes boltot elképzeljük, töménytelen ilyen medve volt. Ezek most eltűntek mindenünnét. Nem tudom, hogyan történik ez. Nem is gondolkodom rajta. A délvidéki medvés dobozok sorsán sem gondolkozom; azokon a Medineken, amelyekből kieszik az emberek a mézest, és aztán… És aztán? C.-ban, az ABC-áruház körül óvatosan végigpásztáztam a terepet; de hát, persze, nem lenne ésszerű, hogy mindjárt ott… előbb hazaviszik stb. Fogyasztásra.

Neárernek könnyű, azt mondják; ő egy folyóirat, és bekerül valami könyvtárba, ott jól meglesz. Ez vonatkozik néhány könyv alakú barátunkra is, kétségtelen. Csak az a baj, hogy mégsem. Ha Neárer „jó sorsáról” volna szó csupán, feltétlenül otthagyhattam volna a Gyógynövények Antikv.-ban, a Rezzonico mögötti toronyban. Emlékszem, hányszor láttam azelőtt neárert. Így írom, kis betűvel, mert akkor nálunk itthon még egyáltalán nem volt neárer. Azon a környéken volt egy Antikv., ahonnét – abból a körzetből – senki se került hozzánk. És ott láttam neárereket. Egyszerre kettőt is, ha jól hiszem. Lehet, hogy azért megvolt már akkor Neárer? Mégis, sok időbe telt, mire az öccse hozzánk jött. „A II”. Nem igaz, hogy csak, mert „jó anyag volt benne a szökőkutas albumhoz”. Ha ezt mondom, nem mondok igazat. Most sem azért döntöttem így, „a III”-mal, mert meg akarom csinálni az album másodpéldányát. Persze, végignéztem az anyagot; nagyjából benne van az album. A hiányzó, vagyis a pótolhatatlan képeket másokkal lehetne helyettesíteni. Ha esetleg úgy döntenék, hogy a Neárer III folyóiratát felnyírom. Neárer III-at ez semmiben sem érinti; „a II”-t sem érintette. Sőt, ahol a belső kép szövege került felhasználásra, a Neárer II még ott, a belső képen is megmaradt. Nem szállt be az albumba. Ennél is függetlenebb „az I”, vagyis „a” Neárer. Belőle sosem vágunk ki semmit; példánya marad ép példánynak. Nemcsak azért, mert minden évfolyam minden számából akarunk egy ép példányt. Nemcsak azért.

Az album címe: „Majd akadozik, de továbbot intenek”. Alatta zárójelben: A vezénylőpartitúra. A címlapon még két földgömb látható; a folyóiratból vágtam ki mindkettőt; FEDEZD FÖL VILÁGODAT, az van odaírva. Asztali földgömböket hirdetnek. Alatta, már megint az én írásommal, az idézet: „Elfelejtettem, hogy csillag csillag mellett megkövesül, és elzárkózik a szomszéd glóbusztól…?” Ez azon a bizonyos nyelven van, amin Tituszék „Troz”-órája; érdekes, hogy az album első lapja is órahirdetést használ fel. Egy elviselhetetlenül főnöki vagy családfős, ősz, lebarnult úr ül hanyatt dőlve karszékében (amely Laposék szerint meg sem közelíti az ő Oroszlánosukat a cserépkályha mellett!), és különleges órát tart a kezében. Ahogy ül, a cipője uralkodik főként. A lilás (Dömi nem vállalja a színt!) tónusú kép körül: szöveg. Olyasmi, hogy Bertie Baltimore-ból, Helene pedig Capriból érkezett, és persze, gyerekestül, és így tényleg csodálatos volt a társaság, együtt; pezsgő, emlék-emlegetés, nevetés, minden. Én – mondja Fennhor’d Orr – mégis csaknem elrontottam a jó mulatságot, mert figyelmem állandóan az ilyen-meg-olyan óra felé terelődött (ez mind „aranyszájú-stílusban”, persze), amelyet ajándékba kaptunk. (Vagy a Bertie-től, vagy a Helene-től; akik, fogalmam sincs, kik. Ők meg a lilába derengő öreg jampec, ők itt az elsők, akikről fogalmam sincs, kik.) Látni, azt mondja továbbá a szöveg, ahogy működik a szerkezet; látni az üvegen át. (Új bekezdést nem jelölök itt sehol.) Jön a technikai leírás; effélékhez sosem értettem; legyen elég annyi, hogy az óra – a legremekebb találmány. A rugó így, az egyensúlymű úgy, és mindezt látni. És a legcsodálatosabb, amiért a különben nyilván csodás olvasóval mindezt közölni érdemes Neárer folyóiratában (Neárernek a folyóirathoz semmi köze; ő csak a testhőmérsékletéről és a pingvin-létről szolgáltatott adatokért vállal felelősséget): az órát nem kell fölhúzni! Erőforrása a lég hőmérséklete. Ahogy a hőmérséklet a szobában egy-két fokot fölmegy, az óra üvegburájában – mondtam, hogy az óra üvegburában van? ahogy az ÁPISZban kapható Apolló-minőségű papír az áttetsző műanyag tokban? – kiterjed a gáz. Ha a hőmérséklet csökken, a gáz „összemegy”. És így tovább, gyakorlatilag örökké. Azt mondják, ez a mozgás háromszáz év alatt nem „kopik el” jobban, mint egy átlagóra eze-aza egy év alatt! A lilás-ősz úr így zárja szavait: Természetesen a gyerekek föl akarták húzni az órát, így aztán kénytelen voltam megmagyarázni nekik (megpróbálta nekik megmagyarázni), miért, hogy ezt az (itt jön a márka neve) órát sose húzzuk föl. Egy ilyet – soha. Ez az örökmozgó, mondtam nekik, vagy ahhoz nagyon közeli dolog. Óra, amely úgy működik, mint a barométerek. És – fejezi be Cipőtalp úr – szegény kis pulyáim egy árva szót sem értettek az egészből!

A lilás kép sarkában, lent, külön is ott az óra kinagyítva; az albumban, melybe minden képet ragasztottam, ablakszerűen nyithatóvá tettem ezt az enyhén kiemelt órarészt; ha lehajtjuk, két karikás szemű emberlény tűnik elő, a folyóiratlap túlfelén véletlenül található légitársaság-hirdetményről. Nem túlságosan bizalomgerjesztőek, életkoruk tizenhattól huszonnégyig terjedhet. Ez az album tulajdonképpeni bevezetője. Jönnek a képek, alattuk a szöveg eredeti nyelven; jól feldarabolva. „Talán odafönt vagyunk” – így az első. Iszonyú, térdig érő szürke lében dolgozó, ácsingáló útépítő munkások látszanak, vagy nem tudom, kik-mik. Magas szegélyű az út; mintha aluljáró kezdődne itt, amelyben megállt a gyárilé. A szegélyen, fönt, csülökig, térdig újabb lábak. A következő kép: „Más lények egében”. Zöld pázsit, kőkorlát, olyasféle, mint a C.-i, fák; a fák közt, a kőkorláton ülve, rátámaszkodva, mellette állva két-két lény; egy-egy férfi-nő páros, koccintás előtt épp. „Beszőve”, így az újabb kép (ezentúl csak a szöveget adom, idézőjelben, és a kép jobb-rosszabb ismertetését próbálom meg), tehát „más lények egébe beszőve, akik esténként felnéznek ránk”. Ázsiai falu szélén barna ruhás asszonyok mosnak, köves táj, néhány barom másfele néz, az asszonyok – egy kivételével – a hátsó felüket mutatják a világnak. Kis kék kép: mélázva ránk tekintő cápaféleség; tengermély; a szöveg ugyanaz, mint fentebb: „akik… felnéznek ránk”. Békák, farral egymásnak; egymás fölött: „Talán odafönt vagyunk” (tehát a szöveg ismétlődik).

Most jön Neárer távoli rokona, a trepanált Adélie-pingvin (Neárer gentoo-pingvin!), jól látszik az emberi kéz is, mely a fejbe ágyazott szerkezet megfelelő részét fogja: „Más lények egébe beszőve”. „Beszőve”, a következő kép; földrengés után eltűnt Volkswagen mellett, helye mellett, két alak. Apró a hely, aprók az alakok. Mindjárt lejjebb: esti kikötőrészlet, belső öböl. Fények tükröződnek a vízben, két kisgyerek a móló végébe kuporodva rajzol, biciklis gyerek jön. „Akik… fölnéznek este ránk.” Zöld béka: „Talán dicsérnek…” (A béka szeme kimered.) „Talán dicsérnek minket költőik”: kivehetetlenül apró tűzoltóalakok, fecskendőkkel, az imént említett földrengés színhelyén; „talán sokan imádkoznak hozzánk, föl”, itt a földrengés sújtotta házak egyikének lapos tetejéről kotorják a törmeléket apró alakok, mind lenéz; „hozzánk, föl”: sárga sisakos tűzoltók, le. „Hozzánk föl”: béka, más színekben; néz föl. Sárga köntösben keleties papok sietnek, napernyőkkel, köves talajon: „Talán mi vagyunk a céljai(k).” Új kép: „Talán mi vagyunk a…”, és itt délies környezetben körtánc folyik, légies gyermekruhák, így, m-mel, kapatos felnőttek, csupa vőfély? Igen, aztán házasságkötés a képen: „…céljai idegen átkoknak”; és maflán vigyorog, összehajol a pár, a háttérben a falu népe. „Melyek minket sosem érnek el”: ismét a tűzoltók, a fecskendőből szép sugár víz, mellette, egy fél centire, a képen ott parázslik a kioltandó. „Talán mi vagyunk a cél-…” Itt két főalak van a képen (nagy kép!), s néhány kar. A karok nyugtatólag fogják a csont-bőr sovány, leples Piaf-szerűség vállát; Piafnak azonban esze ágában sincs felugrani, kezét imádkozva összeteszi, és közben, a túloldalról, egy keleties arcú férfi a fejére köp széles sugárban. A túloldalon (az albumban) így folytatódik a szöveg: „…-jai” (emlékezzünk: „céljai”!). Alkalmasint szent épület torony-bordázata látszik; gyönyörű faragások. Lent rengeteg ember, rendezett négyzet-sorokban, mint egy tornaünnepélyen; és két kezüket mind összekulcsolják a fejük fölött. Mintha őket is áldólag akarná leköpni az erre hivatott személy. „Idegen átkoknak”: egészen kis képen egészen kis lány szopja az ujját, és nézi a kőlapokkal kirakott földet; az egyik kőlapon „Shirley Ez-Meg-Az” üdvözlete mindenkinek. Love. A kép nyomtatott aláírása (ez nem Rilkétől ered!): „Modern Shirley Hollywoodban.” Alatta mindjárt: iszonyú busómaszkos afrikaiak vagy ázsiaiak; gyönyörű színek, kaftánok, leplek, övek, jatagánok. „Akik minket sosem érnek el.” (Mert az utaló szó, az eredetiben, lehet akik és amik is.) „Egy isten szomszédai”: teherautón, megkötözve, aranyló-barnálló-mustársárgálló istenfejet visznek; két fiatalember kuporog mellette, úgy mai-ingesen. Aztán mintha a három busó legcsontosabbika térne vissza az új képen, már maszk nélkül: tömeg sorfala közt halad, megragadják vékony karját. Szöveg: „Akik minket sosem…” Nyíl mutatja: fordíts. „Érnek el.” E szavak fölött az album túloldalán fából-kőből faragott primitív síremlék látható. A fafej-kőfej az iménti méltóságos busóhoz is hasonlíthat; de hasonlíthat hozzám szintúgy, aki nem vagyok méltóságos. Mellette hadi kopja. „Egy isten szomszédai.” Itt már az istenek vannak többen, s az őket tisztogató ember egyedül. Kikötő látszik lent, valami Hongkong, vagy mi; és folyik a tisztogatás. Elnéző, boldogult mosoly a fehér kendős férfi arcán. Szereti ő ezeket a… Épp egy istenszobor nyakát csiklandozza. A következő kép szövege tényleg jó tréfa. Mintha azt mondaná a kopaszos öreg tuareg: „Ezt gondolja?” Mármint: ezt a fickót? És a szemközti albumoldalon tényleg ott mászik föl egy kosárlabdacipős, kék nadrágos, zöld pulóveres ifjonc a gumifára; szívja? És mi: mintha őt keresnénk, s a kedves öreg azt mondja: „Ezt gondolja (gondolják)?” Az igazság az, hogy az eredeti szövegben forma szerint sem így alakulnak a dolgok. Az „ezt” ott: „akit”, és arra a bizonyos istenre vonatkozik. A „gondolják” pedig inkább: „vélik, sejtik, hiszik”. Tehát: „akit – ezt az istent – ott hisznek…” „…a mi magasunkban…” Itt egy magasépítkezés képe: kerek kajütablakok a falon vagy min, és vázrendszer, mint a náddal borított állványzatok, amikor a Corvin teret renoválják. Csakhogy az albumban ez az egész kilencven fokkal elfordul, és máris mintha furcsa fürdőlétesítményben evickélnének az alakok. „Ha magányosan sírnak” a következő felirat. Házak sora négyzetrács alakban, tetők, mind egyforma, rengeteg ilyen tető, szép rendben. A „sírnak”-ot kiugratja egy nagy zöld kép, külön is. Békaváladék, esetleg békakönny csöppen egy békából vagy egy békákat mérő műszerből. „Akiben hisznek”; itt az „akiben” lehet ismét „amelyben”. „Amely” (ami): itt egy merő-üres, kék autókarosszéria; ebben hihet az a klottgatyás illető, aki nyílt utcán a vállán viszi, elég könnyedén. Az „akiben hisznek” folytatása az „és akit elveszítenek” („amit”). Y-alakban kivágva, illetve: Y-alakú útelágazás, nagyvárosban. Rengeteg autó, a házak közti utcamélyben. Hogy ott csakugyan melyik-melyik?… Újabb béka következik: „Akiben hisznek, és akit elveszítenek.” A kis béka egy érmét tart két lábával; az érmén egy derengő királyfej valami efféle. Vagy egy gondolkodó? Alatta a kép: a földrengés sújtotta városban (hátul a vulkán; lobog a vörös lángoszlop; tehát mégsem földrengés?) a mentési munkálatok fővezérei tanácskoznak egy térkép fölött. „S amelynek képe…” Majd a vulkán képe kinagyítva, vörös az ég, odalent kékesen dereng a város; éjszaka van, minden ablakban világosság. „Mint egy látszatfény.” Vagy, ez itt a móka: hogy ez a szöveg úgy is olvasható, szlengesen: „Micsoda egy fény!” (v. „Ez ám a látszat!”) Jön egy nem túlságosan kifejező kép; a szöveg csak átvezet „…az ő kereső…” (túl. képp. „az ő keresőjükből”; de aztán alatta a kaszinói termet ábrázoló kép mindent megmagyaráz: lámpa fénykörében izgatott alakok hajolnak az ilyen-olyan játékasztal fölé, és teszik a tétet). „Mint egy látszatfény (sugár) az ő kereső lámpáikból…” Majd: „…futva (futólag) és elmosódottan…” Itt valami perzsa vagy micsoda uralkodópár látszik, régi századokból, mozaikból kirakva, pirossal kékes alapon, elmosódva, mintha szélcsatornába kerültek volna. Ismétlődik a „futólag és elmosódottan”-szöveg: két sziámi bokszoló, helyesebben: két sziámi-bokszoló ül egy rúdon, és püföli egymást. Az egyik összehúzza a szemét, és az ütése betalál, a másik erre csak az ajkát csücsöríti. A csücsörítősnek az ökölvívókesztyűje, az látszik „elmosódottan”, ahogy szintén lendül már. Ismét a vulkán vidékét látjuk; vörös háttér előtt barmok vonulnak vagy állnak tanácstalanul, szögesdrót kerítés is volna? Aligha; de a szikraesőben nem lehet pontosan kivenni, melyik feketeség micsoda. A szöveg: „futólag és elmosódva a mi szórakozott arcunkon”. „Megy.” („Megy” v. „átvonul”, tehát: az arcunkon; de ez lehet egyben felszólító alak is: „Menjetek.” És egy teniszruhás férfi kinyitja egy kombi-kocsi hátsó ajtaját, és teniszütőket vesz elő; láthatóan senki sincs a kocsiban.) Ez a sorozat záróképe. De a sorozat még egyszer megismétlődik az albumban (most már nagyon-nagyon sűrítve). Fatörzsre ugrál föl két ostromló kutya vagy farkas, a szöveg: „Talán odafönt vagyunk.” Erdőrészlet szív alakú kőtáblával, mint a KRESZ-jelzések: JESUS IS COMING SOON a kőtáblára vésett (nyomtatott) felirat. Alatta a Rilke: „Más lények egébe(n).” Majd deszkafal, rajta egy kifeszített prémes bunda (helyesebben: egy kisebbfajta prémes állat lenyúzott bundája kifeszítve). A szöveg: „…beszőve, akik felnéznek ránk” – és a túloldali kép nagyon sok szöveget sűrít: a díszes kőtorony tövében tornaünnepélyszerű rendben álló, fejét fogó tömeget látjuk, a korábban megismert kép keskenyebb csíkját. Valamint: erősen alkoholos, európai (amerikai?) egyéneket, italospoháron átderengve. Ehhez a két képhez tartozik az a sok szöveg, hogy: „…ránk, esténként. Talán odafönt vagyunk, más lények egébe beszőve. Talán dicsérnek minket a költőik, talán sokan imádkoznak hozzánk, föl. Talán mi vagyunk a céljai (talán céljai vagyunk) idegen átkoknak, amelyek minket sosem érnek el: minket, egy isten szomszédait, akit (ezt az istent) ott vélnek (akiről azt hiszik, ott van) a mi magasunkban…” és ez az „a mi magasunkban” már a következő képhez vezet át; öregasszony nyújtózik lámpáshoz, kinyitva a lámpás ablak-ajtaja, és az öregasszony fényt gyújt, talán abban a kikötőben, ahol gyerekek rajzolgatnak a mólón, és kerékpáron közeledik egy társuk: „…ha magányosan sírnak; akiben (ebben az isteni, fölsőbb lényben) hisznek, és akit elveszítenek, és akinek képmása, mint egy fény (sugár, látszat) az ő kereső lámpásaikból futólag és elúszva (elmosódva, lobogva-fújva) a mi szórakozott arcunkon át” – és visszatér körülbelül az első sorozatot záró, és egy autótípust hirdető kép: e kép hasonmása, mert itt már két másik emberi lény is kiszáll, teniszöltözékben, a kombiból, melynek olyan speciális ajtaja van. („Ez egy ajtó” – így a hirdetés szövege – „és semmi külön költség”; vagyis hogy az egész micsoda attól még nem lett drágább, hogy van egy ajtaja is, amelyen át teniszruhás emberi lények és nemcsak teniszütők távozhatnak.) Vagyis nem „Menjetek” a szöveg, hanem: „megy (átmegy, vonul)”. (Az ő kutató lámpásaik fénye a mi ilyen-olyan arcunkon.) Számomra is szinte érthetetlenül alakul már most albumom utolsó két oldala a következőképpen: pázsitos domboldalban (natúrkiskertben; temetőben?) pápaszemes, kalapos, vékony botos öregember halad, overallra, kockás ingre fölvett zakóban; fehér kis körszakálla van, és a bal kezében piros virág. A nyomtatott képaláírás meg olyasmi, hogy ez az öregember itt viszi a felesége kedvenc virágját az ilyen-olyan bokorról a (felesége) sírjára. Szóval valaki, és valakinek a sírjára; a személyek kiléte eléggé mindegy, azt hiszem. Kis, fehér kerítéses temető ez a domboldal, Cumberlandben. Szóval: temető. És még ez áll ott: „Mi, cumberlandiek mindig a legszebb helyet választjuk ki nyughelyül.” (Hogy ezt mondta volna egy ilyen cumberlandi.) Mr. M. – aki a virágot viszi – magányosan él kedvenc tengerimalacaival. Nyolcvankilenc éves. Tavasszal egy kis kertet művel, rendszeresen öntözi. És minden halottak napján (?) elmegy ő is, akárcsak a többi cumberlandi a családi temetkezőhelyekre, ha kell, nagy messzire, hogy megelevenítse elmúlt évek emlékét. Mármost ez, ahogy mondani szokás, a lap egyik oldala; és a másikon, az album utolsó oldalán van az, hogy „Antarctica’s Nearer Side” (ami azt jelenti, ugye, hogy az Antarktisz közelebbi oldala); és alatta apró betűkkel még, hogy „antarktiszi kutató program, amely kezdődött -val, -vel”, és innét hiányzik a kép, a Neárer II (vagy: Szidi) képe, de ő ott maradt a szétnyírt folyóiratban, így könnyebben beszáll, ha segíteni kell a bajnokságban a bátyjának, meg egyáltalán. A hiányzó kép alatt ez áll (nyomtatott szöveg): „Ott gázol egy kutatási célokra megőrzött kontinens havában, hátán egy adó-vevővel ez a gentoo-pingvin; a backpack (a készülék, zsákostól; egyben Neárer kedvenc hangja, amelyet az »e« tökéletlen visszaadhatósága miatt nem kísérelhetek meg ideírni) a vérnyomásról és -keringésről szolgáltat értékes adatokat. A nyakon látható gyűrű a távirányítást szolgálja. (?) (A kérdőjel rám vonatkozik.) A madár néhány napot tölt (nagyon nyers fordítás!) a tudomány szolgálatában, utána szabadon eresztik” És így tovább. Semmi baja nem esik, semmi… nem ismerem a szót. (Neárert kellene megkérdeznem; de ők épp edzenek hármasban.) Lényeg az, amit már én is értek a képaláírásból, hogy ez a kísérlet, amely segítséget nyújt az embernek, hogy jobban megismerje a pingvin-fiziológiát és a pingvin-alkalmazkodást „egy kemény környezethez”, része annak a sokold – – – (Itt a szöveget mintha elvágtam volna.)

Írásom elkezdését.

Emlékszem, kinéztem az ablakon. Gesztenyefák; és bizonyos hiányzó gesztenyefák; nem volt az hiány; látszott közükön a túlpart. Hamarosan át kell mennem; ezt éreztem? Ott ültem, kinéztem az ablakon, még ott voltam, még itt, és mégsem. Át kell menni: ez még nem volt, de már az sem volt – ettől nem! –, hogy ott ülök. Most itt ülök, ugyanott; és az az „ott” máris: itt.

Mindegy, hány éve már.

Mindegy, hogy „aznap” ültem ott, és „azután” kellett átmenni, majd. Akkor ettől – már hadd mondjam így! – mintha nem is lettem volna ott. Most ott vagyok.

Itt ülök, és ott vagyok.

Vajon arra gondoltam-e, hogy át kell mennem? Gondoltam-e arra is, hogy hova? A fasoron túl – nem egészen pontosan ott – kezdődött a két part közti folyó. A túlpart ugyanígy kezdődik. Első pár centimétere aligha érdekel. Az olyan, mint a békés állat- vagy növényvilág. A halottak, az elhanyagoltjaink. Az ártatlanul mellőzöttek. Akiken időt nyerünk. Ülök, és időt nyerek; mihez. Ha ezzel, például, végzek, ez az idő elveszett. Végzek, és az időt máris elveszítettem. Ezért folytatom? Ülök itt, és ami kell, ami most kell, ami abból kell, hogy ültem itt, és ott volt a túlsó part, megvan. Ami megvan belőle, kell, ebben a pillanatban: kell.

Ez a pillanat nincs meg?

Ugyanez volt a dolog mögött akkor is? Nem az, hogy a még csak azt sem tudhatom, hol kezdődő túlparttal bármi bajom lett volna. Nem az volt kevés, hogy csak „ma” ülhetek itt, és így tovább. Hiszen arra az „itt”-re épp a „ma” múltával cáfolna rá az „ott”. Most „ott” az „itt”, ahonnét a túlsó part „ott” volt.

De hát ezt mintha mondtam volna már… Kinézek az ablakon. A gesztenyefák közén át a túlpartra. Ott van. Tudok én arról is, drága Robert Louis; ha átmegyek, ugyanúgy tudok ott lenni. Átmegyek, és ott vagyok csupán. Mintha sosem ültem volna itt annak előtte. Látja, éppen ez az. Ezt nem és nem és nem akarom. Nem mintha „itt” akarnék lenni. Csak itt „vagyok”. – – –

– – – Akkoriban úgynevezett „egyetemista” voltam; tudja, Dömiéknél is van ez, ott ez az „iskola, főiskola, iskola”. Ez sok mindent jelent. Nálam azt, hogy eltartottak. Amikor megszűntem egyetemistának lenni, hozzáláttam önmagam eltartásához. Azóta is ez történik. Vagyis: most már nem megélni akarok; a „meg” az megvan; most már csak élni. Ami, persze, „meg” nélkül nem megy. De hát… Itt ülök, nézem a túlsó partot, ahová már „egyetemre járni” nem kell. Robert Louis, ha most azt kérdezné, várom-e, hogy még ezért és ezért és ezért se kelljen átmennem, mit felelhetnék. Vártam-e valaha is bármit? És csakugyan nem tudom. Holnap például átmegyek, mert szükséges. Tegnapelőtt ott jártam: önként. – – –

– – – Ha mi annak idején, még eltartott-koromban, amikor, mondjuk, még nyaralni jártam (mert az is megszűnik, Robert Louis, úgy az is megszűnik; bár, persze, mindig járunk nyaralni, azért persze járunk), ha akkor ismerjük egymást, ha akkor egy este végigmegyünk az …-i országúton, míg a többiek már az …-i vendéglő kertjében vacsoráznak, és ha a barátságunk épp ebből adódik, bár egy szóra sem emlékszünk azután – gondolja meg, hány éve lenne már annak! tizenvalahány? –, és ha egy nap, most, mondjuk: tegnapelőtt, összetalálkozunk odaát?… Miért tennék én olyan nagy kanyarokat a túlparton, holott egyenesen hazajöhetnék? De hát ha egyszer már csak így történt! És az üres boltban, ahol igazán nem kellett volna megfordulnom akkor, tegnapelőtt, maga, Robert Louis, egyszerre csak megszólalna mellettem. Egy tekercs fekete-fehéret vennék épp, és mint látnám, maga öt színeset. Fortekrómot. Az én anyagom egy kicsit extrább, de a magáé a teljesebb. És együtt távoznánk. És azt mondanám magának: nem, nem, sosem beszélnénk meg találkozást, az időpontokat ki tudja, és maga azt felelné, hogy viszont így, itt, ahogy most is, nyugodtan azt mondhatja bármelyikünk, hogy másmerre van dolga, és azonnal elválhatnánk. Hanem akkor csak továbbmentünk, és maga, Robert Louis, ha megbocsát, elhagyom a feltételezgetéseket, bement egy boltba, és gyorskávét vett, és ahogy ott álltam én is a néptelen üzlet pénztárgépénél, mely egyszerre megindult, nem gondoltam végig, hogy maga a Szigetre megy, a szigetemre; hanem most, nemrég, vagyis már utóbb, az jutott az eszembe: láttam valakit, láttam magát, Robert Louis, ahogy megvette a Szigetre a kávét. A kávé, öt tekercs – ennyit láttam. Mintha… de nem tudom. Most, hogy ezt írom, a kávéból néhány gyorsfőzet elfogyhatott már odaát, és az egyik tekercsen ott (odaát!! ott??) a Sziget néhány látványa; most, ahogy kinézek az ablakon túlra, talán ez van. – – –

– – – Azt mondtam magának, Robert Louis, ahogy a kávéval, melyet azonnal elfelejtettem, kiléptünk a boltból, és még néhány száz métert együtt haladtunk, azt mondtam, érzi-e, miért egészen egyszeri ez a találkozás; mégis, tudom, nem érezhette, ugyanúgy, ahogy én is csak a találkozásunk innenső felét éreztem. Átkiabáltunk azért egymásnak, és ha erre volna mód, azt kérdezném most: Emlékszik? én akkor csakugyan lelkesen fogadtam a… egyáltalán. Ne higgye el, mondtam azonnal, őszinte voltam, látja, Robert Louis, ne higgye el a lelkesedésemet, mert a dolog nem olyan egyszerű, hogy „ez nem magának szól”; azt ki tudja, mondtam inkább, és ezt csak úgy általában mondtam, de hozzátettem: Magának, Robert Louis, én ezt nyugodtan mondhatom; magában megbízom, nem kell tartanom semmitől, de hát arról van szó, hogy mégiscsak hogy jövök én ahhoz? És hogy jön hozzá a másik, a túlfél?

Ehhez az elvonatkozó – azonnal elvonatkozó! semmitől nem is elvonatkoztatott! – lelkesedéshez. Amivel aztán megint csak mennyi időre maradok magam! És még ha magam lennék akkor; de épp ezzel a lelkesedéssel, a leülepedésével nem vagyok szinte sehogy. Állandó átmenet, kedves barátom, mondtam; hogy jövök mégiscsak az állandó átmenetekhez. Itt akarok lenni, mondtam, és nevettünk. Én csakugyan szeretem ezt az egész micsodát, amiben élek. Mennyire örültem én annak a maga Szigetének! Hát hogy oda vágyott mindig; unta, ugye, a helyi szeszélyes nyaralásokat; nem voltak azok már nyaralások; kijelölt idők voltak, és – de hát mi nem mondtuk ezt, mi ilyet nem mondtunk, Robert Louis, ez csak a levegőben volt, ezt talán öt és félezren mondták abban a pillanatban, ott, a környéken, hogy az időt nem lehet megrendelni. Nem, nem, de a Szigeten nem lehet rossz idő; egyszerűen nem lehet, mondta maga. Erre én, emlékszik, Robert Louis, erre én: Kedves barátom, lehet, ott is lehet. No persze, nem főidényben. Ezért megy oda maga főidényben; viszont ezért nem megyek oda én főidényben; mert akkor mindenkivel összetalálkoznék. Például… Ilyen jókat mondtunk. Aztán még megtettünk néhány métert.

Ez egy hosszú barátság kezdete lesz, talán, Robert Louis; vagy inkább így mondtam, ugye, emlékszik: kedves Robert Louis; és egy „nagy” barátság kezdete, azt mondtam; ez a Sziget. Órákig nem tudtam megnyugodni utána. Vagyis ugyanaz történt, mint máskor. Pár óra múltán ugyanaz lett ebből is, mint bármiből. Még, még el kell telnie bizonyos időnek. Aztán majd így ülök, emlékszem, mint most. Mint az imént. Ülök, és ezt is befejezem, és egy darab idő újra elveszett. – – –

– – – – Madarak repülnek át az ablak előtt, a túlpart előtt, a hiányzó fák közt. Emlékszem-e a Szigetről madarakra? Átrepülnek a fák közt, meglepően kevés szárnycsapással. A többi – megmarad? Megmaradhat-e az elmaradó szárnycsapás? Vagy az elmaradó helyett következik a következő? Igen, ez a teljesség megvan. Közvetlen az érintkezés, bármekkorák a közök. Megpróbálok a megpróbáltatásokra gondolni. És ezzel is eltartom magam. Valahonnét és valahova. – – – –

– – – Jegyzet. Robert Louis Stevenson E.-ban született, és S. szigetén halt meg. Skót „inzsellér”-családból származott; lényében szétválaszthatatlanul, de nagyon jól kivehetően keveredik büszkeség és kisebbrendűségi érzés; büszkeség az ősök és a család műve iránt, és szorongás, hogy nem képes számukra érthető módon folytatni munkájukat. Heves vonzódása a „múlthoz”; elveszített gyerekkorának nosztalgikus felidézése. Betegsége; felnőtt kora jelentős részét betegen, megnyomorodva éli meg. (Gyerekverseinek többségét bal kézzel írja, agyvérzése után, amikor egy időre megvakul.) Stb.; ld. (?)

Trombó; tulajdonképpen azt se tudom, mi az.^* Csak most lehet, hogy nekem éppen az van; erre ébredek.

Erre a gondolatra.

Micsoda különbség?!

Az Értelmező Szótárat nem nézem meg; az elég nagy divat lett.

„Trom…” Nem nézem meg. Inkább elkészítem a kérdőívet, amit tervezek! KÉRDŐÍV, MEGSZORÍTÁSOKKAL; ez a „megszorításokkal” itt egy meg nem lelt alkalmas szó; mert a „kérdőív”-hez nem leltem alkalmas mellékcímszót; ez a „megszorításokkal” talán már akkor jutott az eszembe, amikor a lábamban megéreztem a szorítást. Viszont ez így csakugyan irodalmias, igaz. („Ha bolond vagyok, hát jó, részemről rendben – gondolta magában Moses Herzog… Valami varázslat kerítette hatalmába, mert mindenkinek az égvilágon levelet írt.”) Ez még a tegnapi délután gyümölcse; hogy belenéztem abba a könyvbe. A kérdőív.

„1. Amikor Önnel az történt, gondolta-e, hogy… 2. Amikor megtudta, hogy…, beletörődött-e, hogy… (Jó vicc!) 3. Amikor átmenetileg mégis felépült, gondolta-e, hogy ezentúl… (Kedves ez az átmenetileg mégis. Nem, nem; efféle kérdőív lehetetlenség; nincs meg az állandó nézőpont, ahonnét; mert például honnan nézzem azt, ami most van – ami most van-e? – velem; a trombót. Innen nézem; teljesen az alábbiakból.) 4. Amikor újra bekövetkezett, és már nem a saját lábán távozott a lakásból (Ön), gondolta-e, hogy többé soha…” (Gondolta-e!) És a további kérdéseket már nem lehet föltenni; igaz, hogy akkor annak az illetőnek már az előbbieket sem. Persze, volna még egy-kettő. „Egy egész világot jelentett-e Önnek akkor és ott minden emberi kapcsolat? a mi látogatásaink, például? egy medve a közeli trafik kirakatában? ahonnét sósrudat hozatott fel nekünk, ha látogatásunkat várta?” Vagy: „Elkívánt-e minket néha a…” (Megválasztható szó; sajátosan jelentkezik félrebeszéléskor.) „A Semmi volt-e az ott az Ön számára, vagy éppen ellenkezőleg, a mindig megújuló törekvés Valami érdekében?” (Messziről jött, modern gondolkodású látogatóknak fönntartott kérdés; mint egy olyan szék a kórteremben, amelyre nem löttyen ágytál.) És a saját magunknak fönntartott kérdés: „Mondd, azért még ért valamit az az egész? úgy is?” (Mert most egyetlen részletét sem bírnám elveszíteni; ennek a magaménak. Ha csak a híres chatswoodi Blinkey Billre gondolok, aki most már itt van; ha csak arra a kimenésre, amely két útvonalon is lehetséges: egyenest le az ágy végéből a megromlott kilincsű ajtó felé vagy Blinkey fotelját megkerülve, a cserépkályha mellett ki az előszobába, ott balra, és úgy… Ha csak eszembe jut… bármi, hogy például egyszer éjjel úgy bevágtam a lábam nagyhüvelykjét annak a fotelnak a lábába, ahogy kibotorkáltam, hogy eltört; a nagyhüvelykem; de akár: hogy kiültem a párkányra… minden ilyen marhaság annyira kell, és annyira örökké, elfelejtésig kellene; amikor már be kell darálni a felgyűlt lomot, el kell hamvasztani, de azt még mindig én hordjam, alkalmas tokban – kérem, ne röhögjünk – a zsebemben vagy a nyakamban vagy az övemen. Ne röhögjünk, mert semmi kedvem nevetni, mert arra ébredtem, hogy nem mozdul rendesen a lábam.) Inkább abbahagytam hát a kérdőívesdit – hajnali fél öt volt –, és azt próbáltam ki, van-e hányingerem, esetleg hasmenésem, mert hátha az együtt jár a trombós izommal, ami most lehet, hogy nekem éppen… De hát ez az: ilyesmi sosem éppen van; az ilyesmi az „ha már egyszer van, akkor…” Lássuk, van-e; mert három hónapja is nyomban olyan hányingerem lett, amikor a bokámat érte a Stowasser-ház előtt a trauma; a Nippon-ballonomat magyaráztam feleségemnek, ahelyett hogy másik kabátot vettem volna föl aznap, amelyiknek nem rövidebb az egyik ujja; mutattam, mennyit kellene leengedni, és akkor történt; az új jelsai (Hvar) (új: lassan hároméves; csak én ilyen fokozatosan veszem használatba a dolgokat) cipőm leblokkolt a járdaszegélyen, ahol épp nem volt egyenletes a szint, és a divatos (l. utolsó zárójel), kemény oldala vagy elősegítette, vagy enyhítette a traumát; de azt mindjárt tudtam, hogy trauma van, mert jött a hányinger, és a legszívesebben lent maradtam volna, de ahhoz is még lejjebb kellett volna mennem egy kicsit, így csak lógtam lefelé a kisipari Nippon rövidebb ujjánál fogva; akkor vagy két hónapig bámulhattam a fásliból kilógó lábujjaimat; és a lábujjaim épp a nyaralásunk első estéjén, ahogy ott mentünk a bőröndjeinkkel a balatonhőfoki főutcán, és még nem tudtuk, hogy kis híján az árokparton töltjük az éjszakát, mert az EZÜSTOUR előadója elfelejtette megszerezni a házinéninek meg a villatulajdonosnak azt az örömet, hogy tudassa: a kedves Tándori úrék érkeznek, pedig már vagy egy hónapja abban maradtunk vele, hogy mennyire örülnek majd a hírnek – szóval, két lábujjam ott, a törött nagyujjam mellett és ott, a hőfoki úton kezdett zsibbadni; és nekem az jutott az eszembe, hogy ez az első jel; a törött nagyujjamról már a fotel említésekor volt szó, egyébként ezzel az ujjal jártam meg egyszer olyan sikeresen Jelsát; akkor történt, hogy a Kulcsár Győző sérült lábbal végigvívta az olimpiai döntőt, és annak örömére, hogy Jelsán törött lábbal olyan jól ment a járás, vettem az ottani Népboltban ezt a kemény kérgű, tapadós talpú, súlyosan divatos cipőt; szóval, ahogy a hányinger megjött, és hajnali fél ötkor kimentem a fürdőszobába, hogy ellenőrizzem a „velejárókat” – velejárónak nevezek mindent, amiről nem lehet bizonyosan tudni, hogy mivel járnak éppen –, ahogy tehát így elindultam, nem a zsibbadó lábujjaimtól, hanem a trombós izomtól sántítva, a fürdőszoba felé, a fotel-cserépkályha-előszoba útvonalat választottam a közvetlen ágyvég-fürdőszobaajtó vonal helyett, csakis a járáspróba végett, de az előszobába érve eszembe jutott valami, és fölnyúltam azért a könyvért (l.: „E Könyv Írójának”), amelyet most itt tartok az írógépem mellett, idézés céljából; itt tartom, hogy ne kelljen a merev lábammal „egy lépést se tennem”. (??) (Mert azért néha megpróbálok így írás közben is erőt közölni ezzel a lábbal; ráugrom az írógép mellől, rá a három hónapja kificamított bokámra, a nemrég aktívan zsibbadó ujjaimra és a három éve eltört nagybütyökre; ezek akkor mind különféleképpen fájnak; és fáj, megintcsak másféleképpen, a lábszáramon elöl – körülbelül a trombós izommal egymagasan – az a púp, amelyet még régebben szereztem, mondjuk, szoba-lábteniszezés közben, amikor egy cserepes növény is odarepült tőlem valahova, de a kis növényt visszaápoltam szépen új földbe, új cserépbe, és eléggé takarosan megvan – ennek lassan öt éve! –, olyannyira, hogy már nem is szeretjük szuper-aktívan, mert a legfontosabb alap-növényünk; viszont hát a lábszáram is látszólag elég takarosan megvan, és ha a kis növényt nem tudom megkérdezni, hogy egyébként mi van vele, én sem mondhatom el jól [ez egy sakkkifejezés; pl.: „Világos most nem húzhat jól huszár f5-öt…”], hogy a púpos sípcsontom milyen sokféleképpen van; ráugrálok tehát a rossz lábamra, vagy megpróbálom zsibogatni, ahogy máskor csak úgy magától elzsibog, ha mondjuk, a fürdőszobában ül az ember, és az egyik lábát a másikon felejti olvasás közben; most azt szeretném, ha zsibogna, vagyis ha valami más baj is lenne, nemcsak a trombó; és akkor hátha vele megy ez a nem-tudom-mi; azért szeretném, hogy legyen még valami kis rossz, a rendeződés érdekében; és ezt a tapasztalatomat máris E Könyv Írójának ajánlom, viszonzásul.) Ahogy akkor hajnalban a fürdőszoba felé menet fölnyúltam a magaspolcra, ahol eljövendő kultúrértékeinket őrizzük (biztosítottuk az eljövetelünket, mert megvásároltuk őket, mielőtt elfogytak volna, ám az idejük még nem érkezett el például valami jelesebb háziünnep formájában, amilyenekkor többnyire mindent kipucolunk a magaspolcról, kivéve most már évek óta a His Masters Máté-passióját, amit az egyik játékkutyánknak vettem, mert ez volt az első újdonat kutyás-lemez, amit én egy Régiposta utcai kirakatban láttam, és mindenképpen akartam Trafiknak egy ilyen Tölcséres Barátot; azóta egyre több effélét látok, és csalódásomban, hogy ez lesz az egyedi cikkekből, pénzügyi síkra vetítem érzelmeimet: elhitetem magammal, hogy a passió, az ára miatt, kirína ünnepekkor szokásos – bár, mint látni fogjuk, mindig választékos! – kultúrajándékaink sorából, s más holmiknak kisebbségije támadhatna tőle, ahogy tehát fölnyúltam a magasra, ami nálunk – és nem „tulajdonképpen”, hanem tényleg – egy matt-fehér, műanyag ajtósoros előszobaszekrény, tudtam, mit keresek, és hol találom, mert a Könyv titkos olvasásához még tegnap hozzáláttam, amikor nem volt semmi trombó, és az alul felejtett láb csak a művészetért kezdett zsibogni, és akkor még nem jutottam el addig az oldalig sem, ahol az írója így említ engem: „…”^* – és a többit majd befejezésül idézem.

Mivel E Könyv írója fentebbi közlésemből már megtudta a várhatóságot, az idézendőkre pedig homályosan emlékszik bizonyára, mi ketten vagyunk e pillanatban azok a kivételezettek, akik az itt készülő írás teljes jelentőségével tisztában lehetnek. (Így; és nem lehetünk. És még valami, a kérdőívre: „Amikor Ön úgy volt, volt-e kedve a helyzetén tréfálkozni? Ha van kedvünk tréfálkozni a helyzetünkön, úgy vagyunk-e?”) (A második kérdés az adott személy esetében, sajnos, eleve tárgytalan.) Ahogy tehát kivonszoltam magam (hangulatfestő kifejezés) a fürdőszobába, mely a lakás egyetlen anti-munkahelye, és csak a kivételesen tiszta borítójú, antikváriumot nem járt művek kerülhetnek oda, vittem magammal az egyre nyíltabb olvasmánnyá váló Könyvet, egyelőre még csak – ott dereng a felnyújtózó lakó alakja egy hajnali előszobában – a magaspolcról; a hajnali Könyv kicsomagolva, vagyis inkább visszacsomagolatlanul hevert egy köteg levendulán – mert ez tulajdonképpen ruhásszekrény –, egy doboz alufólián, egy tekercs Agfa-Isopanon és egy Patricia Highsmithen. („Hozzánk hasonló lenne még a végén? gondolta Tom. Ez a hozzánk azonban mindig és kizárólag csak őt jelenthette.”) És aligha remélte már, hogy ünnepet, esetleg kutyanévnapot ér meg odafönt. (Naptáramban a „Trafik” név is megtalálható; sőt, a „Medin” név is, például, sok egyéb között.) A trombó jól belehasított a lábamba, ahogy a Könyvért nyújtóztam; aztán a fürdőszobára emlékszem így-úgy; hogy a zsibogás nem állt be; majd arra, hogy hat órakor az ágyban ébredek, óracsörgésre. Akkor még egyszer visszaaludtam, mert tudtam, ha felkelek, sántítani fogok (Gregor!); éreztem a trombós izmot, és abban bíztam, hogy ez a még engedélyezhető öt perc viszi el; akkor fölkeltem, a kávéfőzőhöz bicegtem, és beindítottam a napot. (Úgy látom, jobb, ha a lábammal – ülök; a mozgást kifejező szavakkal ugyanolyan bajban vagyok, mint a kérdőív megszorításával.) Itt végignézek írásomon. Este van, ülök, nem múlt el a trombó. Viszont az írásnak afféle összeillesztési vonalához érkeztem; valamit megszakítok, hogy a következő részt hozzáilleszthessem; és ha jól eldolgoztam a felületeket, minden gördülékeny lesz, semmi sem fog bicegni, nem fog sántítani, nem vonszolja magát. Hinni kell az összedolgozásban; főleg, ha már egyszer több történetet ígértünk. Ahogy Jelsában volt az a fogkoronázás. Nem hittem benne. Sőt. Akkor már második-harmadik éve tört le bizonyos szem- vagy metszőfogam Jelsában. Mindig ott; ahol, egyébként, az életet kellett volna élveznem. Rögtön reggel történt, ez az utolsó eset. A koronával. Ez a korona a már többször letört s végül foldozhatatlanná vált fogrészeket pótolta. Az egyik ilyen rész, emlékszem nyomban az érkezésünk utáni nap tört le egyszer; nem hagyott el azonnal, ott lifegett beszorulva. Semmi remény, hogy visszanő. De még az enyém volt, ott volt; nem piszkáltam ki, nem tettem erőszakot a természeten. Csak az zavart, hogy a napi négyszeri fogápolásomat, mellyel az efféléket kívántam megelőzni, nem bírtam alaposan elvégezni miatta. De azért Steffensen-sört, ásványvizet, erőspaprikát, sajtot egész tűrhetően fogyasztottam mellette. Kétségbeestem, amikor a korona benne maradt egy kenyérbélben? Nem is tudom. (Kérdőív.) Bevágtam a szemetes zacskónkba, aztán indultunk strandolni. Vártam, milyen érzés lesz, ha a csonk először találkozik a sós vízzel. Akkor még bő három hetünk volt. Átmentünk a posta előtti piactéren, ki a JL-nem-tudom-hányas bárka kikötőoszlopához; mert csak odáig értünk el, amikor elkezdett esni. Feleségem nyomban rávett, keressünk strand helyett fogorvost. Aztán, ahogy találtunk, nemsokára futólépésben tértünk vissza (megint a mozgást jelentő igék!) a szobánkba. A szemetes zacskónkban ott volt a fedőpapíron, a „tegnapi” szemét és az aznapi kávéfőzet barna kupacának tőszomszédságában a korona. Valahogy elégtelennek éreztem aztán a tisztogatást (!); a láng nem sziszegett eléggé? nem illett odanézni. A korona visszakerült; és itthon a világért le nem szedték volna; ma is megvan. Azt hittük akkor, hogy a következő évben már visszük is a jelsai foginak az üveg barackpálinkát meg az Allegro barbarót ezzel-meg-azzal. Nem így történt; J.-t annyira megszerettük, hogy – hatodszor – inkább S. C.-ba mentünk; egy kicsit közelebbre, följebb. (A J.-i megérkezések! Negyvenhat óra volt mindig az út, csak oda; ahogy az utolsó előszigetet elhagytuk, a vízen alkonyodott ránk. Amikor a strandmólónk mellett becsúszott a hajó az öbölbe, már a bőröndjeinket hurcolásztuk. A parton aztán, utolsó erőnkből, sört, ásványvizet, erőspaprikát és sajtot vettünk; mindjárt utána zárt a bolt. A szoba! Sosem bírtam az ernyőzetlen villanykörtéket; de ott az a nagy ágy csak még fehérebben vakított.) (Nemcsak a mozgást jelentő igékkel van baj!) (A síkfelületeken egyébként mindenütt friss viaszosvászon, a rézklaffantyús téliszekrényben ugyanaz a tízkilós nagykabát, mint az előző meg az előző meg az előző évben. Vedeltük a Steffensent; ez amolyan helyi sör volt már; és sajtot ettünk és erőspaprikát, aztán még az ásványvizet is megittuk rá. A gyönyörű ágyban, sajnos, többnyire csak az első éjszaka lehetett jól aludni. Később előjöttek a bogarak; egészen nagy pókok is néha… Mégis, érzelmi szálak fűztek minket; csak így, vonzat nélkül. Különösen [trükk!] az otthonról vitt hét deci cseresznye üvegénél éreztük át ezeket a dolgokat; amikor behajítottuk a kikötő vizébe. Eléggé sekély volt ott a víz – nem hajítottunk nagyot, hogy még egy darabig lássuk –, de valóban mélyeket gondolkoztunk.

Azért csak elszakadtunk tőle. Jelsától is elszakadtunk. Pontosan azután, hogy idehaza azok a kiváló rovarirtók megjelentek, és vettünk is; ott őrizzük a magaspolcon.) Ez az érzékenység, ez az; hogy az ember beleméri magát a kontaktusokba; amelyek akkor aztán igaziak-e. (Nem tudom, jól értem-e a fizikusokat.) Ahogy a legújabb Agfa-Isopant vettem, hát az mindenesetre épp a cseresznyésüveg fordított esete. Megfogadtuk, Balatonhőfokra nem lesz Isopan. Aztán mégis; talán, hogy valamit csináljak. Ha az ember Agfa-Isopanért megy, az nem olyan „fixre-menés”. Nem tudom jobban megmagyarázni. Odamegyek a fotóboltba, nem vár ott engem senki, nem sír utánam senki, ha otthagyom az Isopant, és én se sírok, ha épp nincs olyan anyag. Azon se gondolkozom, hogy miért mondják nekem mindig abban a boltban, hogy „Nyolcvan forint!”, amikor kérem. Intőleg. Hanem most legutóbb – ez az az eset, amit még elmondok, ha már az imént utaltam rá (vagyis, ugye, az ilyen boltokban én is mondhatnám magamban mindjárt azt, hogy „Meg vagytok írva!”, válaszul) – valaki más szólt rám. Üres a bolt, egyszerre megszólít egy illető, akit már mit tudom én, mióta nem láttam, és akivel egyszer már megbeszéltük „antira a fixet”. De most behozott minket a sors. Hamarosan kiderült, miért van ott ő; (és én –?); elmondja, azért viszi a… – illetve nem mondja el, dehogy mondja; az ilyesmit legfeljebb én mondanám el; íme, újra a bemérés-a-kontaktusba! – szóval, elmondja, hogy épp aznap este utazik, méghozzá – mert neki mindig nagy vágya volt „a Hvar” – valami J.-ra vagy J.-ba. Mondom erre én: akkor azért egy üzenetet átadhat (és elmondom neki, persze nagy vonalakban, a fentebbieket; főleg a fogi-sztorit; az nagy blikkfang, ha az ember olyanokkal beszélget, akik… szóval, ha az ember beszélget); és hogy persze hogy szép idő van mindig „a Hvar”-on, nekünk csak utószezonban volt annyi rossz időnk. Emlékszem, mit néztük az eget; kimentünk a posta előtti piactérig, le a kikötőbe; esett. Visszafordultunk. Mondtam már, hogy annál a JL-nem-tudom-hányas kikötőoszlopnál aztán gyakran láttuk esténként a fogit? Biztosan addig is láttuk, csak nem tudtuk, hogy őt látjuk. (Kérdőív: „Jelentettek-e Önnek aztán valami vigaszt az emlékek?” Válasz: „Nem, semmit.” „Egyetlen vigaszomat. Bennük éltem.”)

És a többi. Nem akarom tehát elhamarkodni a dolgot.

A trombóval egyelőre nem mentem el orvoshoz. Nem dőlök rá olyan könnyen a fixekre. Jól jött, hogy ez az írás kitöltötte a kritikus időt; ez a jellegzetes anti-fix. Csak ebből is fix lesz, ha jön az este, és végképp végignézek rajta, és látnom kell, milyen. Hogy a holnapi felhasználás szempontjából milyen. Akkor aztán, ha nincs szerencsém, befixeli a másnapot; írhatom át, hogy valamire jó legyen. Holott én semmit se akartam, hogy valamire legyen. Ez a baj a fixekkel. Ahelyett hogy felaggatnám azt a kilencvenhat azonos rímet az ajgáz felező nyolcasaimra (ilyesmi a foglalkozásom; műfordításnak hívják; és nekem ez nem fix, hanem áramlás) („Érzett-e bajt már a mozgást jelentő igékkel is azelőtt?”). Ha mindezt végiggondolom majd holnap, felteszem a kérdést: Hogyan illettem össze ezzel a mai nappal? Ha már ezt a kérdést felteszem, azt jelenti… de nézzük ezt másképp. Nem mentem fixre, büszkélkedem, a trombó se tudott rám ijeszteni. Na persze. Viszont hogy el ne felejtsem, ahogy a púppal a lábszáramon egyszerre hogy beijedtem most már vagy két és fél éve. (Ez az időmeghatározás még nem volt eddig.) Vittem a csontihoz. Fixre. Hanem az a hazajövés onnan. Le a kivilágított Krisztinavárosba, Cseresznyepálinka, sör, ásványvíz; majdnem azt mondtam: sör és erőspaprika. Áramlás. Persze, egyszerű. („Ha a dolog jóindulatú, a beteg engem áld érte. Mondom neki: De ha nem? Akkor meg engem átkoz?”) Szóval, ha az ember nem megy el ide meg oda, nem tud meg ezt meg azt. Talán. Viszont egy s más így is kiderül. Ha például holnap reggel, ahogy a fotel mellett a cserépkályha irányába elindulok, hogy a kávéfőzővel beindítsam a napot, kiszól nekem Blinkey Bill, aki a chatswoodi (Új-Dél-Wales) auszi-koalához már az itteni-mackót is egészen rendesen sajátítgatja az egyik Karinthy-bácsi által Micimackóként behozott, de nálunk Methuen-kiadású Winnie-the-Pooh segítségével (Methuen-kiadású az a mackó, aki Billnek tolmácsol; őrzi az angolságát is, világos), szóval, ha kiszól nekem Blinkey, hogy „Trombós izom!”, amit biztosan nem ő talált ki azért, hanem a Többiek feldolgozták, és őt most beugratják, illetve beleugratják a dologba, akkor tudhatom, hogy minden rendben. Velem egyelőre minden rendben; és tudhatom azt is, illetve azt is még jobban tudhatom, hogy mekkora baj lenne – hogy Blinkey Bill miatt meg egy újabb jópofa dolog miatt is mekkora baj lenne –, ha valami baj lenne. Nem lehet baj; ezt lehet tudni. Mindig egy-egy jópofa dologgal több. Ilyen volt az E Könyv is, amely most már azért mintha úgy kiúszna a képből; nagy nehezen ideidézem, ahogy ígértem (és gondolatban már a monorímeket csinálom a felező nyolcasaimra): „Reménykedik abban, hogy egyedül maradva (??) nem fog lelepleződni benne (kihagyott szavak: a semmi)… hanem éppen ellenkezőleg… (a hanem előtt kihagyott szavak: amitől már félt…) szóval, éppen ellenkezőleg, ahogy (itt az én nevem következik!) írná.” Hát akkor: írom. Még egy jópofa dolog, ezen E Könyv Írója is nagyot mulat: „…hogy ő (mármint hogy én; egy kicsit megkeverem a szórendet, de a lényeg marad) állítólag nemcsak hogy egyedül van, hanem állítólag már mást sem tud írni, csak azt, hogy ő semmi a semmiben.” Hát igen, akkor azért ez így mégis nagyon jópofa dolog, és kár lenne, ha szomorúbban folytatódna. Tulajdonképpen csak: az igazság kedvéért. (Hogy én is rázzam itt, karban, a rongyot.)

I

azaz, mivel ők így a számokat nem ismerik:

1 (Elindulunk)

Mondom neki: talán ott kezdődik, hogy előző este Dömi azt a nem túl szép fényes aranyat kapta tőlem, de aztán, vagy és aztán, megkért, adjam Alacsonynak: ha bemegy a városba, ne legyen teljesen pénz nélkül. Kérdem most Alacsonytól, ez így jó lesz-e; mert ez Igazi Anyagi Alap, még ha az itt következő eseményeknek nem alapja is. Mert, mint Alacsony is mondja nyomban, tudjuk, hogy azt már másnap a „Lány” mondta, hogy –

(Jé, Alfréd!)

Mondom neki: ez így nem lesz jó. Aki olvassa, azt hiszi, hogy engem Alfrédnak hívnak, s hogy a Lány felkiáltott, mert észrevette vagy felfedezte Alacsonyt, holott Alacsonyt és természetesen A-Macit is régen felfedeztük már; akkor „Alacsonyék”-nak hívták őket, mondja, és mindig a két japán-nemtudjamicsodánál kerültek szóba, ez meg nekik tűnt fel lassanként, és akkor kezdődött. Mondom, így van, és az egyik fát azóta kivágták, vagy nem tudom, hová vitték, és a másikat is látni kellene hirtelen, ott van-e. Ők azonban, mondom, biztonságban megvannak, fő tulajdonságuk, hogy nem lehetnek vizesek, mint az olyanok, akik tényleg – vagy: valóságosan – megvannak; nem fenyegeti őket Állandó Veszély, mert ők –

(Itt meg én mondok valamit, hogy)

Megálljunk, végképp bajba kerülünk, mondom. Nem itt kell mindent elbeszélni; az ilyesminek törvényei vannak, az elbeszélés törvényei. Kérdi ekkor, azok ilyen törvénykönyvek-e, mint amelyek ott vannak a hátunk mögött a Nagy Polcon; mondom neki, ezt sem így akartam megcsinálni, a szoba kirajzolódott volna valahogy, meg az egész: hogy írom ezt, és ő itt van. Akkor azt kérdi: itt van, és mit csinál? Elsősorban valamilyen személyben van, mondom neki; azt mondja, ezt minek tisztáznánk, azt sem döntöttük el, hogyan indult velem, hogyan mentünk le a lépcsőn a villamosmegállóhoz, és így tovább, hogy együtt töltsük a városban a délelőttöt. Mondom neki, ez az, most vagyunk

(Helyben),

ismét ott, ahol már egy ideje, hogy ebbe belekezdtem, lenni szeretnék. Egyébként, azokban a könyvekben ez csakugyan így van; ahogy mi is majdnem megjártuk a kérdésünkkel, mert már igazán csak annyit kellett volna elmondani, hogy „Ez év ekkor és ekkor…”; még ez év van-e, kérdi, mondom, még ez év van; és ez év nyarán, mert most már mindenképpen folytatom, Alacsony megkért minket, vigyük le Balatonmacira, és ott töltött velünk.

(Öt)

Ez az első közbevágás, mondom neki, ami eddig valóban fontos; de az ötre amúgy is vigyáztam volna. Hiszen megígértem, mondom, hogy semmi olyat nem fogok Elbeszélni amit ő is nem ért; ez azért fontos, mert másképp neki is csakugyan meg kell írnia a saját változatát, hogy aztán összehasonlítsuk a

2-t, (Ez így nincs megoldva; de egyszer ettől is eltekinthetünk)

csak ebbe A-Maci nem megy bele, mert akkor Alacsony nem ér rá játszani vele. Akkor Balatonmacin, tehát, hogy egy kicsit itt is úgy legyen, mint azokban a könyvekben, fedeztük fel, vagyis felfedeztük – ez nincs megoldva, mondom neki egyébként ez a szórend vagy micsoda – Aloysiust,

(Aloysius)

egy könyvben. Szóval, Alacsony is láthatja, hogy meg tudom csinálni a dolgot úgy, ahogy a Nagyok; ezt, mondom, így; s akkor azt kéri, emeljem föl valamelyest, mert ő a nevében Foglaltatik, és onnét nem látja, hogy csakugyan-e. Ennek nagyon megörülök; ennek a kérésnek, mert a helyviszonyokat csak ritkán szoktuk Tisztázni, és ha mégis, abból tudhatom, hogy a dolgok mégis meg vannak oldva.

(Mármost)

azt kérdi, mi ennek az egésznek az értelme; az-e, hogy ha majd egyszer más is lemegy Balatonmacira, úgy ahogy mi a nyáron, és kinyitja épp ezt a könyvet, megtalálja benne Őt? Mondom neki, ez egy Első Mű, és az ilyen első Műveknek általában az a Hibája, hogy a szerző mindent el akar mondani bennük, úgyhogy, mondja erre, inkább szedjünk le egy Eukaktusz-Levelet; és, mondom neki, írjunk minél több kisbetűt; szedjük le és rakjuk be azt egy könyvbe, a századik oldalhoz, ahol Aloysiusnak is van egy; csak épp Aloysius nincs a századik oldalon, de őt okvetlenül írjam oda. Mondom neki, most elárult Valamit; hogy tudja, mi a „száz”; mondja erre, nem azt árulta el, hanem hogy gyakran használ Szavakat, amelyeket nem ért. Mondom neki: én árulom el itt, hogy amikor ezt írtam, nem akartam beszámolni a helyrajzi számok dolgáról.

(Négy; vagyis mindjárt)

Vagyis, mondom, mindjárt át kell néznünk, hol tartunk eddig; kérdi, azt nem szokták-e tudni. Mondom, azok, akiknek a könyvei itt vannak a hátunk mögött a polcon, talán tudták, talán nem, de akárhogy volt is, nem tudják megakadályozni, hogy sorra le ne szedegessem őket, mert kell a hely a koalák újságjainak. Nem kérdi meg, hogy ő koala-e; ebből arra gondolok, hogy most épp úgy véli: Nem Kell Koalának Lenni, ha nem muszáj, mert a koalákat annak idején mindig veszély fenyegette, állandó veszély, nem voltak mindig ilyen kivételezett helyzetben, amikor már főleg az újságjukban foglaltatnak, és kiszorítják a nagyokat; bár abban a könyvben, ahol Aloysiust találtuk, épp az ellenkezője történt: alkalmasint Aloysiust szorították ki a Dolgok, az Élet Alakulásának dolgai, és nem tudni, elbúcsúzott-e a gazdájától, vagyis a gazdája tőle. Aloysius gazdájának ősei is voltak, akik földrészeket fedeztek fel, és az egyik ilyen részen addig pusztították a koalákat, amíg az egyik koalából, hazafelé a hajón, ahol egyszerre csak Ott Találták [– ez olyasmi, mint az Old Trafford? –], nem-közönséges-kis-játékmackó lett, és azt mondta: többé tőlem el nem Váltok. Ha most mindez szóba kerülne, Alacsonynak nem tetszene a nagy V betű, mert nagy elválást jelent, és Aloysius is csakugyan elvált a gazdájától.

(Mondom neki),

most aztán csakugyan át kell nézni, mit írtunk, mit nem írtunk; és ha jól sejtem, ott hagytuk el, annál, amit a Lány mondott. Nem egészen, mondja, mert kimaradt A-Fenyő; mondom, A-Fenyő kint maradt az előszobában, de róla majd később; azt mondja, hogy akkor talán mégis előbb, mert onnét indul ki minden. Vettem tegnap A-Fenyőt, és visszakaptam azt a nem túl szép fényes aranyat, és majdnem odaadtam az Embernek, aki a fát összekötözte, de aztán annak adtam egy ötöst, aki a fát – aki a fával semmit se csinált; és ezt az egészet ő nagyon izgalmasnak találta, és épp csak megkérni nem merte a Lányt, hogy mondja:

3 (Itt hagytuk abba)

vigyem magammal Alacsonyt; hát igen, mondom, ezt mondta, és Dömi is Nagyot Vonalazott, a Bankárékkal, és a vonal alatt megmaradt ez az egy Nem Túl Szép Fényes: Alacsony első aranya. Ezzel indultunk el. Még kétezerkétszáz forintot vettem magamhoz; ami összesen kétezer + kétszáz és két forint.

(Váltogatni fogjuk)

az elbeszélési módokat, mondom Alacsonynak; így nagyobb élénkséget, nagyobb Élénkséget keltünk; bár ez, mondom neki, nagyon bonyolult dolog, mert itt akkor lett volna a legnagyobb az élénkség, ha nyomban naggyal írom. Mondom neki, a legjobb az lenne, ha kérné: ne írjunk semmit naggyal, amit nem kell, mert így maradhatunk hűek a tárgyhoz, a tárgy lényegéhez, amiben Foglaltatik. Csakhogy, mondom neki továbbá, a kisbetűk ugyanolyan magasak néha, mint a nagybetűk, így aztán nem nyerünk semmit. Mondom neki: kár, hogy ezt nem ő fedezi fel itt, hanem hagyja, hogy én mondjam el; mert akkor olyan jól azt mondhatnám, hogy: ez a legtöbb dologgal így van az Életben is; akkor azonban körülnézek, de csak a koalák újságjainak egyre szaporodó sorát látom sárgállani a nagyok megfogyatkozó Sora mellett; Alacsony eltűnt,

(Talán kiment a fenyőhöz, Aki miatt ez az egész van),

vagy egyszerűen csak kiment. Nem tudom, A-Fenyő jól jár-e így, mert az imént máris kicsivel írtam. El is határozom, hogy ezt közlöm majd Alacsonnyal, ha visszajön; nem biztos, hogy egy kis Mackó fenyője akkor jár a legjobban, ha a Mackó mindig ott játszik vele. Addig azonban csak ideképzeltem Alacsonyt, és úgy mondhatom mindezt. És

(Eszembe jut valami)

hátha ő ezt még nálam is jobban tudja, és azért ment ki; mert sem a Szerzőnek, sem a Medvéjének nem biztos, hogy az tesz a legjobbat, ha örökké ott vannak egymás mellett; jó, ha néha csak oda kell képzelniök egymást. Bár, azt hiszem, Alacsony most nem képzel oda engem. A-Macival és Aloysiusszal kijutottak valahogy az ajtón, és játszanak. A-Fenyő leengedi az egyik ágát a vödör felett, ők hárman – vagy: nem tudom, hogyan – rákapaszkodnak; és Mert nekik

(Hirtelen vágás)

nem kell veszélyektől félniök, mint a Valódiaknak, nem lehetnek Valóban vizesek mint Dömi vagy Bankárék; nyugodtan lengenek,

4 (Ahogy akarnak),

és tulajdonképpen én is így vagyok a legzavartalanabbul Úgy, ahogy engem akarnak. Bár erre azt mondanám Alacsonynak, hogy ez: bonyolult dolog.

(És most)

És most, mert minden Fárasztóvá válhat, ismét változtassunk, mondom Alacsonynak, akit csak odaképzelek magam mellé; ő bólint, ezzel a Jóváhagyással, reméli, elfeledteti velem, hogy hiányzik; mondom is neki: ha a szerző vagy a Barátotok ír, az olyan, mintha –[mintha dadognék]; és akkor olyan is, mintha még délelőtt lenne, amikor együtt voltunk. Olyan ez, mintha elindulnánk, bár nem beszéltük meg, hogyan; nem tisztáztuk, a Kockás Táskában jön-e; a zsebemben? a kabátomba kapaszkodik esetleg? vagy másképp. Nem fog mellettem lépkedni, mert akkor Lépkednie kellene, és most nincsenek nagybetűk; mondom neki, ahogy odaképzelem magam mellé,

(Nagybetűket)

azért nem írok ezután, hogy az olvasónak is hiányozzon valami. Inkább lemondok a nagybetűk előnyeiről; csak a mondatokat kezdem úgy, meg a tulajdonneveket, ha kell; de ha az olvasóknak így bizonyos nagybetűk, mint például itt, a „bizonyos”-nál, hiányozni fognak, ők is arra gondolnak talán: eltelt egy kis idő azóta, hogy ennek az elbeszélésnek az első ötös osztásait átfutották, és nem lettek közben fiatalabbak, nem nőtt az esélyük, hogy esetleg örökké együtt fognak élni itt a földön, vagy itt a Földön, azzal a Bizonyossal, aki – – – vagyis azokkal, akikkel örökké együtt szeretnének élni, ha a dolog csakugyan rendben van. Nem is élni; csak együtt élni. És ha a továbbiakban az is kiderül, hogy ha a szerző egyszer elhatároz valamit, azért határozza el, mert az: elhatározható, és így: be is tartható; mert minden ilyesmi: megkerülhető; ahogy itt a kettőspontok segítségével végül is a nagybetűket helyettesítettük. Az imént tehát azért írta nagybetűvel a szerző a „bizonyos”-t, mert feltételezi, hogy más esetleg épp „bizonyos”-nak nevezi azt, akit ők, a Lány meg ő „Alacsony”-nak, és így tovább… a többiek… és a szerző: nagyon udvarias.

(Bár)

– és itt még egy apróságra felhívja a figyelmet: észrevette-e valaki, hányféleképpen használja fel az ötös osztások további ötös osztásainak alcím-jelölőit; van, hogy az ilyen „bár” a mondatba épül, van, hogy más egyéb, esetleg semmi sem történik vele. Ezt éppúgy érdemes, pótlólag, áttekinteni, mint ahogy a nagybetűkre is nosztalgia nevezetű dologgal gondolunk vissza. Így van ezzel a szerző is; csak ezért kezdte mondatát az „így” szóval.

(Bár)

és ezt kellett volna tulajdonképpen elmondania, nem valószínű, hogy bárki is épp – nos, ez nem valószínű; épp; és ezek olyan kérdések, amelyeket feljegyzésformában közölni hasztalan, kidolgozni pedig, a régi nagyok szavával élve, fájó, feszengető, kényes. Igaz, hogy – nagy betűkkel! – komoly baj csak azokkal van, akik valódiak; vagyis, akik valódiak-és-mégsem-valódiak, mint Dömi vagy a bankárjai; Alacsonnyal, Aloysiusszal és A-Macival ilyen bajok nem eshetnek. Nem jutnak a szerző eszébe, ha egy félemeletnyi lépcsőn leballag a Bonchelyiségbe, ruhákkal; mert kinek és mire adhatna át például majd szerző után bárki is két Bankárt; s ha az is igaz, hogy ilyen helyekre – nagy h! – már csak a hideg miatt se vinnénk Alacsonyt, hiszen: alacsonyan még hidegebb van – nagy v! –, ha

5 (Valaki)

véletlenül mégis lehozná utánam vagy utánunk őt vagy őket „a ruhával”, vagy A-Ruhával, az mégsem lenne akkora baj; mert volna hogyan; azért volna hogyan, mert nem volna mit; illetve nem kellene mit. Látható tehát,

(Hogyan csináljuk)

jól kihasználom az időt; azt a kis időt, amíg Alacsony kint játszik; mégis inkább ideképzelem, legyen úgy, mintha itt lenne, mert akkor nem kell ilyen komoly dolgokkal foglalkoznom. Azt mondom tehát neki: most elsóztam egy-két olyan komoly micsodát, amitől majd elfogadnak minket, vagy amivel jogosultságot nyerünk; most már látszik rajtunk, hogy ez valami. Ezzel nem szabad azt mondanom, hogy most már látszunk; Alacsony ugyanis elárulta, hogy csak a zsebében hordta eddig a sisakját, nem tette fel, mert akkor: látszana. És ha látszana, az rossz fényt vetne rám; mert ki mosná le rólam, hogy: belenyúltam egy ilyen kis medve zsebébe. Inkább ilyeneket mondok, mint az előbb, és megkérdeztetem vele: mi most közeledünk az emberekhez? Ahogy a lépcsőfordulón kérdezte, mikor kora reggel elindultunk; és a kapualjban egy pillanatra – de ebben is megegyeztünk, hogy a helyviszonyokat, amíg okvetlenül szükséges, nem tisztázzuk; látod, mondom neki, olyan ez, mint ahogy az emberekkel nem tisztázzuk most a kis- meg a nagybetűket, mindenki képzelje őket oda, ahová akarja; és itt végre tiltakozna is, azt mondaná, én azért ne képzeljem, hogy őt oda képzelhetem, ahová akarom; ezért nem szabad elmondanom, hogy egy pillanatra mintha mit hallottam volna a lépcsőházban, a kapualjban, mielőtt ma reggel kiléptünk az utcára és elindultunk a villamosmegálló felé. Csak annyit engedne meg, hogy a „volna” szót annyiszor írjam le, ahányszor akarom. Azokat a lépteket még feltételes módban sem.

(Élek a lehetőséggel!)

Ez itt azért jó alcím, magyaráznám neki, mert ha kiírom, hogy „volna, volna, volna, volna”, azt sem írhatom akárhányszor, legfeljebb sokszor, és a sokat nem lehet tudni; nem lehet tudni, kinek mennyi a sok. Megkérdezné, egy arany, ha nem túl szép fényes, az sok-e. És én kérdezném helyette, hogy ne kelljen gyakran használnia olyan szavakat, amelyeket nem ért: kétezer + kétszáz az sok? És elmondanám: Döminek a Bankárok… vagyis, Dömi azt kapja a Bankárok által A-Fenyőtől, most, nemsokára, vagyis A-Fenyőre, hogy megszámolom neki, hány fényes kettese van, de az aligha lesz kétezer + kétszáz; mégis sokkal-de-sokkal több annál; több, mint amennyi pénzem nekem valaha is lehet. Ekkor azt kérdezné: mi az, hogy a Bankárok által A-Fenyőtől, és ha A-Fenyőre, akkor miért A-Fenyőtől; és azt mondaná: A-Fenyőre csak Aloysius tehet valamit, semmi más nem kerülhet A-Fenyőre, erről hadd rendelkezzen valóban ő, hiszen A-Fenyőről is ő mondott le Aloysius javára. Ekkor közlöm, vagyis ekkor

(Ha egyszer A-Fenyőről, nincs többé A-Fenyőre)

közölném vele az iméntieket. Jól látható, mennyivel kegyetlenebbé válunk, ha nincs mellettünk, akit csak odaképzelünk; és milyen tapintatlan önmagával is az, aki így otthagyja a másikat, aki közben mégis odaképzeli. Ebből lesz, mondanám neki, a sok az és aki; mert akkor vonatkozni kell. Nem, mondanám neki, máskülönben nem kell külön vonatkozni; a különbség körülbelül annyi, mint a vonatozás és a különvonatozás közt. Kérdezné, én már különvonatoztam-e; mondanám, nem, azt még soha, és nem is akarok; és akármilyen híresek leszünk, ha ezzel elkészülünk, különvonatozni akkor se fogunk; erre azt felelné, ő is azért ment ki A-Macival és Aloysiusszal, mert nem akart különvonatozni; ahogy a játékboltnál is megállapítottuk, hogy az egész vonatozásban nincs sok fantázia; mert a kis vonat, a vonatk’ csak megy és megáll, és alagutakat lehet fölébe tenni, fákat, hidakat körébe, lámpákat lehet kigyújtani, csengőket megcsendíteni, de mindezt meg lehet csinálni, minket pedig már nem lehet és egyáltalán nem lehetett volna megcsinálni, Dömiéket sem, pedig őket varrták; mi – megvagyunk, és sose vagyunk meg, minket fel kell jegyezni, vagy inkább fel lehet jegyezni, sőt, fel sem lehet jegyezni; ha feljegyezzük magunkat, akkor megvagyunk, és éppen ezért kell feljegyeznünk magunkat. Ekkor azt mondaná: ha nagyon sokat jegyzünk magunkról, abból valamivel bizonyára megint vonatozni fogunk; azt kérdezném: olyan nagy baj az? nem volt jó ma délelőtt is? neki igen, mondaná, csak én nem szeretek kimozdulni; mondanám erre: most udvariaskodjunk egymással, ahogy az emberek szokták.

(Udvariaskodunk)

Szerencsére hamar abbahagynánk. Jön a villamos. Mondanám neki: itt a villamos, ideírtam. Megkérdezné: helyesírással? Utalna rá, hogy ez megint olyasmi, aminek van helyesírása. Mindennek van helyesírása, csak A-Macinak nincs, vagyis: „a Macinak”, „a-macinak”. „a’ macinak” és így tovább; vagyis, mondanám megnyugtatásul, nincs aminek ne lenne, A-Maci viszont van, tehát –? Megkérdezné, az én számomra A-Maci csak egyezményesen van? Ezt hogyan érti, kérdezném. Úgy, hogy a Lánnyal megegyeztünk, hogy ők vannak. Mondom neki: A-Maci van, A-Maci csak azoknak nincs, akiknek a helyesírás, például, van. De hogy ez milyen bonyolult dolog, hadd bizonyítsam azzal, mondanám neki, hogy A-Maci most már azoknak is van, akiknek a helyesírás van. Sőt, reméljük: szeretik. Kérdi, hány helyesírás van; és elolvasnám megint a villamosablak feliratát. Vagyis már a villamoson vagyunk; üres volt, felszálltunk az egyik ajtón, nem csukták ránk, ahogy aztán a 9Y-t; és Alacsonynak nincs igaza, hogy csak az a baj velem, hogy mindig olyan nagy és ismeretlen dolgokba szállok be; mert a villamos is 9-es volt, amivel elindultunk. Bízd rám magad, mondanám neki, én majd számolok, egyáltalán, csinálom mindazt, amit nem neked kell csinálnod. És ő mit csináljon, kérdezné. Mindent, mondanám neki, mindent, amit te csinálsz egyébként. Csak ha a számolással ötig jutsz, fordulj vissza; én is visszafordulok-e vele, kérdi. Mondom, én is visszafordulok.

II

azaz, mivel ők így a számokat nem ismerik:

2 (Elindulunk)

Így mentünk a 9-esen, és nem is volt semmi baj a hídig. Ha ezt Alacsony előre tudja, bizonyára még előbb leszállunk; de így a hídnál se szálltunk le, mert megkérdeztük a vezetőt, akinek épp nem zavartuk a munkáját, mivel a kocsi áramszünet miatt állt, és a vezető azt mondta, mert így kérdeztem, hogy nem, ez nem rendszeres; ettől függetlenül fent maradtunk, vagy ettől függetlenül maradtunk fent. Megkérdezném Alacsonyt, elmondjam-e itt is a viccet az egyszeri angolról, aki a villamosablak feliratát egészen a hídig tanulmányozta, akkor a szerelvény a folyóba zuhant. Áttörve a korlátokat, egészítené ki Alacsony. Igen, a korlátok a nyelvi korlátokat is jelentenék; mert: – Vessel, yes! – kapott volna a fejéhez az angol, már a víz alatt. – De micsoda furcsa helyesírással!… És utolsó gondolatával már csak a kihedzsolnáj-t nem értette volna. Kihajolni hogyan kell, vagy lehet, kérdezné Alacsony; és én most azt mondanám neki, ezt el kell dönteni: az üvegablak miatt kérdéses-e a kihajolás, vagy egyébként. Azt kérdezné: ezt tényleg el kell-e döntenünk. Mondanám neki, hogy nem. És hogy vigyázzon, ha ezt a tréfát elmeséli; ezt már nagyon gyenge viccnek tartotta valaki, akivel szemben pedig én „azt se tudtam, hogyan legyek kedves”, ahogy mondani szokás. Ha dühös vagy az emberekre, mondanám neki, az olyan, mint a kihajolás. Dühös vagy, és olyanokat mondasz, mint ők. Belehajolsz abba, ami – de hát ez bonyolult.

(Jé, Alfréd!)

Mondom neki, szerencse, hogy nem áztunk el mindjárt indulás után. Esett a hó, és olvadt. Így aztán nem szálltunk le az Akváriumnál, hogy a koalák újságjait megnézzük; hogy megnézzük, van-e koalaújság. Alacsonynak megmondanám, persze, hogy az „Akvárium” valóban gyenge vicc; és főleg azt nem szabad kérdeznie, hogy azért nem lettünk vizesek, mert nem mentünk be az Akváriumba. Nem tudom, Alacsony azt kérdezné-e arra, hogy ezt jelenti az a bizonyos „kísértésbe”, amibe nem szabadna vinni minket; ha igen, feltétlenül azt felelném: egyrészt van ez a „ne vígy minket”, másrészt van a „lássuk a medvét”, és az egyik a másikat kizárja. Mivel azonban azt tudni kell, hogy a koalák Akváriumban nem lehetnek, nyugodtan mondhatom így; hiszen ez akkor csak hízelgő annak, aki tudja; aki meg nem tudja, annak mindegy; és az Akváriumot azért írtam nagy A-val, mert ez egy meglevő dolog, és én az ilyeneket tisztelem. Akkor járunk-kelünk köztük a legzavartalanabbul. Csak köztük, kérdezné; nem, mondanám, néha bemegyünk. Arra mondják-e, hogy bementünk az utcájukba? Mondanám, nem, egy egész utcára való ilyen dolog azért nincs; antikváriumokra gondolok.

(Itt meg én mondok valamit, hogy)

De akkor már a Mozit is nagy m-mel kell írnom, mondanám neki; azt kérdezné, hogy a bűnügyi filmet is-e. Mondanám neki, ez így nincs, hogy „is-e”; de a bűnügyit azt nem kell naggyal. Ezek magán-dolgok, mondanám; intézmény csak az, hogy a világon ilyeneket csinálnak és adnak. Intézmény, mondanám, minden olyasmi, amit az ember elintéz. Például mi nagyon várjuk, a Lány meg én, hogy lássunk megint valamit, ami önmagában foglalva olyan, amilyennek lennie kell; ezért én most elintézem a jegyvásárlást, holnap pedig elintézzük a Mozit. A mozi, így, tulajdonképpen csak rövidítés. Megkérdezné, minek a rövidítése. Mondanám neki: nem tudnám eléggé röviden összefoglalni, mi az, hogy megnézünk egy ilyen önmagában foglalt ezt vagy azt, maradjunk tehát annyiban, hogy a mozi azért rövidítés, mert a „m” rövidebb a „M”-nél. Alacsonyabb, mondanám neki.

(Helyben)

vagyunk, mondaná erre, ha ő is így beszélne; mert megint belekeverem

(Őt)

a dolgokba. Mondanám neki, az ötöt talán nem így kellett volna; ő azonban azt mondaná, hogy most belekeveredett, például, az ötbe, és akkor az nem jó. Azt mondanám, jó, de a legjobb az, hogy átértünk a hídon, és nem értünk rá a villamosablak feliratával törődni.

3 (Ez így nincs megoldva; de egyszer ettől is eltekinthetünk)

Nem értünk rá, mert, egyrészt az ablakoknál mindenütt álltak, tehát oda se jutottunk, másrészt mögülünk valahol a híd közepe táján előtolakodott egy ember, és a szükségtelennél, illetve a szükségesnél sokkal erőteljesebben törtetett a vezető melletti ajtó felé. Alacsony megkérdezné, miért írtam szükségeset és szükségtelent is; azt mondanám, ez olyan belekeveredés ahol az ember azzal szemlélteti, hogy semmi köze ahhoz, amibe belekeveredett, hogy kétféle lehetőséget említ, melyek egymást kizárják; Alacsony azt kérdezné, ezért jöttem-e kísértésbe, hogy utánamenjek annak az embernek, és megtoroljam, ami történt, és mondanám, hogy ezért is. Körülnéztem, senki sem figyelt rám; megkérdezné, miért mondom egyes számban; azt felelném: vagyis: egyszerűen csak a zsebemre mutatnék. Sisak! Esetleg Alacsony helyett vágnék egy olyan arcot; amilyet ilyenkor illik; egy arcvágásért nem érdemes láthatóvá válni, mondanám neki. Megkérdezné, ez olyasféle elmélet-e, mint az az enyém, hogy nem érdemes rápazarolni magunkat erre-meg-arra, mert ez-meg-az úgyis csak egy darabig ez-meg-az, és két eset van, vagy nekünk érdekes a dolog tovább, vagy ellenkezőleg, és így ezért minek, úgy meg azért. Ami a lényeg: hogy közben jól kibírjuk; és minél jobban kibírjuk, annál kevésbé kell rápazarolni magunkat erre-meg-arra. Ezt én mondanám el, és nyomban hozzátenném, hogy van benne, persze, valami túlzás; ilyeneket jobb, ha csak úgy mond az ember, és a valóságban valakivel sétál, vagy intézi az intéznivalóit. Megkérdezné, azt jelenti-e ez, hogy

(Aloysius)

nem szeretem az elméleteket, vagy nem kedvelem az embereket, akik elméleteket csinálnak; mondom neki, az még mindig jobb; ha elméleteket csinálnak, de néha lökdösődnek; a színvonaluk azonban többnyire olyan, hogy ha efféléket mondunk nekik, nagyon jól lekötjük őket, mert vagy „beveszik” – ez emberszó! azért ilyen! –, vagy kinevetnek minket, és azalatt csinálhatunk valami mást. Amíg nevetségesnek látszunk. Akkor azt kérdezné: a mi színvonalunk magasabb-e; és erre, tudom, nagyon óvatosan kellene felelnem; azt mondanám: mint már említettem, a színvonaluk olyan, és ez közepest jelent. Azt kérdezné: az alacsony színvonal magas színvonal-e. Mondanám neki, ha nagy A-val írják, akkor magas; és akkor is magas, ha van valaki, aki a gazdája vagy a szerzője vagy a barátja, és az magas. Dömi is alacsony-e, kérdezné. És: ugye, ő nem Dömi? Nem Dömi kivetítése? Mondom, ezt a kivetítés szót hol hallotta. Azt mondaná, a vetítést a Moziban látta, akkor jött rá, hogy már az egészet hallotta valahol. Megnyugtattam: még Aloysius sem az ő kivetítése, vagy kivetülése; és nem kellett volna olyasféle rossz viccet mondania, hogy Aloysius most talán nem ül, hanem hintázik, mert ezen nem nevet senki, vagy ha nevetne, nem lenne rá szükségünk, mert most mi ráérünk.

(Mármost)

Követtem a lökdösődőt a vezető melletti ajtó felé. Alacsonynak azt mondanám: az ilyen helyhatározás lapos dolog; mivel azonban én „mindent meg tudok csinálni, az is jó olykor, ha laposakat csinálok”, azzal az utálatomat fejezem ki; és ha már a lökdösődőt nem lökdöshettem vissza – mindjárt kiderül, miért –, legalább itt kifejezem az utálatomat. Ekkor nagyon sokat kellene kérdeznie; először is, illetve, kezdjük a végén, a legjelentéktelenebbel: tehát, harmadszor is: kit utálok most; mondanám, senkit, ezt csak úgy mondtam, de igaza van, őt nem szabad mindenbe belekevernem; éppen ellenkezőleg, mondaná, mindenben gondolnom kell rá, sőt, Dömire, a bankárjaira, Laposra még inkább; de még rá is, mert képzeljem el – és ezt csakugyan rám bízná, képzeljem el, mert ő ilyet nem bír elképzelni –, képzeljem el, hogy megütöm ezt az embert úgy, ahogy tulajdonképpen szeretném, bár ő ezért nagyon szomorú, ezért a tulajdonomért, de mondjuk, megütöm, és ha csakugyan eredményesen, akkor annak az embernek valami nagy vagy kis baja lesz, és azért nekem feltétlenül nagy bajom lesz, mert bármi bajom lesz, az nagy baj; akinek Medvéi vannak, annak minden baj nagy baj, ha elvonja őt a medvéitől. Akkor nem érnék rá az M-en vagy az m-en gondolkozni; akkor a Világ kezére adnám magam, és ez csakugyan így lenne, mert először is megragadnának a körülállók. Hozzám nyúlnának, holott így nem nyúlhatnak hozzám, és itt kezdődne még sok minden. De hát így is hozzám nyúlhatnak, az az ember is ezt tette; igen, de ha én ezt hagyom, megőrzöm jogos helyzetemet; jogosan felháborodhatom, később leszokhatom a felháborodásról, és annál zavartalanabbul lehetek a Medvéimé vagy a medvéimé. Ehhez az szükséges, mondanám, hogy nagyon keveset legyek az emberek között; csakhogy akkor ki kapcsolná össze a medvéimet a világgal. Megkérdezné, valóban azt akarják-e ők, hogy össze legyenek kapcsolva a világgal. Mondanám neki, ez sosem derül ki, a-valóban ez sosem derül ki; azt az egyszeri angol se tudta meg; csak arra jött rá, hogy vízi járművön utazott mindvégig, többet már nem értett; és nekünk is annak kellene örülnünk, hogy szerencsésen átértünk a hídon. Örülnénk is, de ebben az emberek mindig megzavarnak. Ha másképp nem tudják fontossá tenni magukat, jegyzem meg, elrontják – vagy „feldobják” – az állagunkat; és ha már valakivel ezért van bajunk, az fontosabb, mint kellene. Ez az emeletről kilöttyintett paradicsomosvödör meg a fehér öltöny esete; hogy ezt mondom mindig a Lánynak; és, mondaná Alacsony, a Lány is mindig ezt mondja nekem.

(Négy; vagyis mindjárt)

négy, mert még két kérdés van. Azt kérdezné másodszor, és erre biztosan felfigyelne, mármint arra, hogy a „másodszor” így is „másodszor” maradt, a sorrendcsere ellenére; megjegyezné, hogy ezt kellene csinálnom. Erről eszébe jutna a kérdés, és azt tudakolná, nem nevetnek-e majd az emberek, ha olyanokat írok, hogy „laposakat csinálok”. Mondom, épp neki köszönhetem, hogy nem, az ő rákérdezésének; mert akkor ezt magas fokú tudatosságnak nevezik majd, és nem jut eszükbe, hogy tulajdonképpen úgy kellene érezniök magukat, mintha az orrukat beleverték volna valamibe; de ez mindig így van, ha az embereknek úgy kellene érezniök, hogy az orrukat valamibe beleverték, akkor vagy azt érzik csak, hogy milyen magasrendűen tudatos dologról van szó, és ez legalább annyira az ő érdemük is, mint a magasfokúan tudatos illetőé, vagy egyszerűen továbbra is kiröhögik, aki mondta. Azt kérdezné, hogy akkor hát ez mindegy-e, és erre azt mondanám, hogy nem tudom, végül is miről kérdi ezt. Először fordulna elő ilyesmi, hogy visszakérdezek; s talán ösztönösen is bántani akarna, és azért kérdezné a „harmadszor is”-t; bár ez lehetetlen, mert ez lett volna különben az „először is”, és akkor még a „másodszor is”-ra nem lett volna meg a válasz. Mindegy, azt kérdezné: úgy gondolom-e, hogy tetszés szerint használhatok szavakat. Mondanám, melyik szóról van szó. Mondaná, a „lapos” szóról. Megkérdezném: azért mondja ezt, mert Lapos – a barátunka vagyis az egyikünk? Mondaná, igen. Mondanám ez egy írásmű, és ha lehetne, nagy í-vel írnám. Írásművekben pedig elsősorban, a kihagyás a művészet; és mi ebből a műből Lapost ugyanúgy kihagytuk, mint sok más barátunkat. Ezt nem értené; két dolgot mondana.

(Mondom neki)

Az egyiket általában, mondaná. Akárhogy is, gondolnom csak kell a barátaimra, és a nevüket nem szabad kényre-kedvre használnom. Hiszen, mondaná, amit én mondtam neki: ebből áll a világ: az ilyen vigyázásokból. Bár ezt ő nem érti; de ahogy valamire vigyázunk, és rájuk vigyázunk vele – – – az Anti-Damjánra gondol, tudnám; mindenesetre, ami valakinek rosszul esne, azt nem szabad akkor se mondani, ha nem hallja az illető. De ő ezt az „illetőt” se mondaná. Ő is csak a kedvemre akar tenni, ahogy én az emberekére, mikor ezt írom. Mondanám neki persze, az emberek kedvére akarunk tenni, amikor egyáltalán írunk; de az emberek kedve ellenére teszünk, sajnos, azzal, hogy valamit írunk. Bár ezt csak utólag szokás belemagyarázni, mégis, valljuk meg, azt akarjuk. És, mondanám neki, mi azért leszünk nagyon érdekesek, mert olyasmit mondunk el az emberek kedvéért, ami semmiképp sem érinti az embereket; hiszen ő is, például, ahogy végigtolakodott velem a villamoskocsin, érintett-e valakit. Íme, mondanám neki, a kis mackók nem érintik az embereket. Azt kérdezné: amióta nem gyilkolják őket a Déli Féltekén, azóta nem érintik őket? mondanám neki, ez nem ilyen egyszerű; és az emberekre nem szabad haragudni. Akinek joga volna haragudni rájuk, arról az emberek tesznek, hogy ne legyen módja haragudni rájuk; tőlem az ilyenek meg az ilyesmik távol esnek; akinek meg módja van haragudni, annak oka nincs.

4 (Itt hagytuk abba!)

a tolakodósnál, akire mégis megharagudtam, de láttam, egyéni bosszú lenne csak, amit csinálnék; így is megtettem az első lépést, rá akartam lépni a lábára. Lent állt a vezető mögött, én meg fent a kicsit magasabb kocsitérben. Csak a kockás táska sarkával értem el a lábát. A villamos megállt; elhatároztam, leszálláskor jobban megtaszítom. Akkor rövid szünet után a vezető azt mondta: az ajtó nem nyílik. A szerelvény egyik ajtaja se nyílt. Most kellett volna igazán örülnöm, hogy mindez nem a korlátok átszakításával kapcsolatban történt. Mit csináljunk, kérdeztük. Csavarozzuk ki fent az ajtónyitószerkezettok fedőlapját, ő addig hátramegy, mondta a vezető, és már nem hallottuk, hogy miért, mert valóban hátrament; valaki megfogta és kirántotta az egyébként találmányszerkezetes ajtót; kézi erővel fogta, míg egyenként kipréseltük magunkat. A tolakodós kettővel-hárommal előttem szállt le; jólesően néztem, hogy nem kell, mert nem lehetett, és már nem is volt kedvem bántani. A csuklója feltűnően vékony volt, de – arcából és testalkatából ítélve – felismerni véltem okát, hogy úgy tolakodott. Hogy, félreértés ne essék: ezzel az emberrel szemben alkalmasint mindig a másik húzná a rövidebbet.

(Váltogatni fogjuk)

Mivel a kétezer + kétszáz forinttal és Alacsony nem túl szép, fényes kettesével a Belvárosba igyekeztünk, a Nagy Csarnoknál szálltunk le az iménti módon, és a 9Y jelzésű autóbusszal szándékoztunk továbbutazni. Amíg a megállóban várakoztunk, elővettem a sportújságot, és a következőket olvastam: „A bőséges nyakleves-zuhatag biztonsági szelepként működik… elkerülhetővé teszi a… súlyosabb összezörrenéseket. Ha betiltjuk a pofozkodást, a fiúk alattomosabb és veszélyesebb eszközökhöz nyúlnak – nyilatkozta” stb. stb. egy szóvivő. Míg ezt olvastam, Alacsonynak „AZ ÉN CSAPATOM” rovatot nyújtottam oda. Mondta nyomban, mit írjak be a kipontozott helyekre: „A-Maci, Aloysius, Dömi; Bankár I, Bankár II, Lapos…”. Ekkor azonban

(Talán kiment a fenyőhöz. Aki miatt ez az egész van)

Alacsony felfedezte első-új-kinti-fenyőjét; a hóna alatt vitte egy ember. Megnyugtattam, ez nem a balatonmacii fenyő, akinek a fényképét Bankár I és Bankár II őrzi egy dobozban; „akinek, és az én” fényképemet, egészítette ki; mondanám neki, látja, milyen fontosnak tartom ezt a kiegészítést, talán ez lesz az egyetlen idézet ebben az első műben. Azt mondaná, egyrészt nem az egyetlen idézet lesz, mert a pofozkodást is idéztem; mondanám neki, az egy újságból van; mindegy, mondaná, idézet az is, és ez is, másrészt pedig még egy idézetre készülök, ismét a sportújságból. Ezt a részletet, ismerné fel most látásból a kis kivágást, melyet megőriztem az íróasztalomon, ott nézegettük abban a lépcsőházban, amíg a FOTOBOLT 10 órás nyitására vártunk, és még a JÁTÉKBOLT is zárva volt. Mondanám neki, ahhoz mit szólna, ha beírnám ide, hogy A-Fenyőt önként adta át Aloysiusnak; mert a balatonmacii fenyő az övé volt már, és Aloysius csak vendégeskedett alatta, különben is alig került ki még akkor a könyvből, ahol a főhős az egyik oldaltól kezdve elhagyta, sőt, ahol más szereplők is jöttek, és főleg róluk volt szó aztán. Ez Aloysiusnak még akkor is fájt, ha minden oka meglett volna, hogy a gazdájáról rosszat gondoljon. Egy medve már aztán sose gondol rosszat a gazdájáról, mondaná Alacsony; de azért jó lenne, ha ebben az első műben végig csak mi szerepelnénk; és ha nem is így, de legalább mi lennénk a főszereplők, és a végén együtt búcsúznánk el az olvasóktól, nem pedig egymástól; és ezt meg is ígérném neki, még ha erősen csökkentem is így az izgalmakat, hogy mi lesz a dolog vége.

(Eszembe jut valami)

Ezt mondtuk, egyébként, a Mozinál is; ezt mondtam Alacsonynak, s aztán, hogy jobban megértse, ő is elismételte: tehát ezt mondtuk. Miért, mondtam, miért kell mindig megtalálni a gyilkost. A film vége miért nem lehet az, hogy: sajnáljuk, eddig, és kész; a gyilkos nem került elő. Sőt, a bűneset sincs meg; ott kellene kezdeni; és így tovább. Talán az emberek azt akarják, hogy meglegyenek a dolgok, úgy megnyugszanak ők is, különben nem nyugszanak. Alacsony azt kérdezné, hogy a két „meg”: számít-e; hogy: ezek egyformák, és ezért. Mondanám neki, feltétlenül, ez is ilyen dolog. És azt mondanám: ott, a hídon, a villamoson, ott se lett meg a gyilkos; sőt, mondanám, a gyilkosság se lett meg, mert a tolakodó épségben leszállt. És hogy én megmaradtam mackóimnak, mondaná Alacsony, és ez az egyetlen megoldás; kérné, ne beszéljek ilyeneket, egyébként. Emlékeztetném: valamit akart még mondani, a kihagyásról; aki ugyanis egy kis mackó barátja, az emlékszik rá, ha a medvéje valamit mondani akart. Ekkor mondaná el, hogy: valóban. A másik dolog tehát, amit mondana, az, hogy semmit ne hagyjak ki, ami kettőnkkel történik, mert kettőnkkel olyan ritkán történik valami közösen. És ha én még ebből is kihagyogatok, honnét tudja majd bárki, hogy még ez és ez is történt, egyáltalán, hogy mi történt. Mert az, mondaná, csak összesen az, ami.

(Hirtelen vágás)

Vagyis ezt én mondanám; kérné, mondjam, hogy ezt én mondtam; különben azt hiszik, hogy csak a „szájába adom” a dolgokat; ez pedig két okból is baj lenne: mindenki az ő száját kezdené keresni, mert más részét nem látná, és az emberek ilyenek, hogy azt, amivel más vonatkozgat, mindjárt feltételezik és keresik; másrészt meg „a mackók etetése szigorúan tilos”, ez alap-tábla, és esetleg másokat is etetni próbálnának, még ha csak olyasmivel is, amit gondolni lehet csupán; és így. És még azt kérné, ne felejtsem el, amit ott kért a 9Y megállójában: írjam fel és hozzam haza A-Fenyőnek ezt a dolgot; hogy ő látott egy ember hóna alatt egy fenyőt, a fenyő jól volt, üzente. Így, múlt időben, kérné Alacsony; mert azóta semmit se tudunk róla; és emberkézen van, tenném hozzá, ha bizonyos lennék benne, hogy Alacsony nem olvastatja fel valakivel, hogy én már szétvertem egyszer egy fenyőt; de ez valóban jó, hogy nem fér ide. Mennyire szeretném azt mondani pedig Alacsonynak: látod, így jelzünk valamit; hogy azért mégis; hogy: még volna azért ez-az; ahogy egy királyfi mondta, hogy ő viszonylag tisztességes, mégis olyanokat mondhatna magáról, hogy –! És ez a királyfi már mesének is megjárná; de amíg odajutnék; az nem megy. Örülök, hogy Alacsony nincs most itt bent; tehát: egy-egy pillanat azért mindig van, mondanám neki, amikor örülünk, hogy aki nincs velünk, nincs velünk.

5 (Ahogy akarnak)

És most ugyanezt, az alcímet, idézőjelbe; legalábbis úgy, hogy ezt valaki mondja. A 9Y hamar befutott, de a vezető ugyanilyen hamar elkezdte a csengetést is; a leszállók még nem szálltak le, a felszállók még kevésbé szálltak fel. Így aztán beszorultam az ajtóba; és, mint Alacsony később elmondta, egy pillanatig nem tudtuk, hol vagyunk; ő, hogy én, és én, hogy ő. Ezért volt megbocsátható a viselkedésem, mondta később, amikor már az első zárva talált FOTOBOLT, a második Antikvárium [itt egyik se a Gyógynövény Antikv.!] és az első két sikertelen telefonálási kísérlet után kikanyarodtunk a folyópart felé, hogy egy felüljárót megkerülve, egy aluljárón át visszajussunk a hídra vezető széles út túlsó oldalára. Ahelyett, persze, hogy megint örültem volna, mondta; kérdeztem, ez a vízről jut-e az eszébe; mert a víz most árad; akkor azt tudakolta, ez is olyasmi-e, mint az iménti áram, a 9-es villamos szünete; és nyomban hozzátette, hogy a házról jutott eszébe; mert a házunk, a túlsó oldalon, látszik. Mondtam neki, Dömiék talán ott is vannak az ablakban; és most azt mondanám még: látja, ilyeneket írok be neki; amiket különben a Lánnyal szoktunk mondani. Azt felelné: ha akarná, ő is mindig ott lenne, amikor az ilyesmit mondjuk. Akkor azonban csak a másik-túlsó-parton álltunk; jó messze a korláttól, amely az alsó rakodóparttól választott volna el minket, de az alsó rakodópart már nem választott el minket a folyótól. Azt kérdezte, Dömiékhez nem mehet-e föl a víz; mondtam, ha akarja, telefonálunk, de nem mehet föl. Azt kérdezte, ez is olyan nehezen megy majd, mint az előbbi két telefon. Mondtam, az előbbi két telefon egyáltalán nem ment, mert a fülkék nem adtak vonalat; a Belvárosban ez délelőttönként így van; mert ez a Belváros. Jobbat nem tudok mondani rá. Azért nem lehet benne semmit se úgy csinálni, ahogy akarnánk, kérdezné most. Ez nem egészen igaz, mondanám; a Belváros nem ezért a Belváros; látod, mi is mennyi mindent csináltunk.

(És most)

még azt mondaná: az is a Belvárosban volt, hogy a buszon végiggyalogoltam, és rázörgettem a vezetőre, pedig mindenki úgyis felháborodott azon az emberen; mondanám neki, az is ott volt, de a helyszín ilyenkor mindegy; ha felesleges dolgot csinálunk, akkor kérdi, minden autóbusz mindegy-e; mondom, például minden autóbusz is, és a Belváros is; vagyis nem mindegy. Az is mindegy-e, illetve az sem mindegy-e, kérdezné, illetve kérdezte, ahogy az autóbuszt elhagytuk, hogy azt mondtam a vezetőnek: „Barátom!” vagy: „Hé, barátom!” Nem, mondtam neki, ezt valóban nem lett volna szabad, mert nekem a Dömi a barátom, és a mackók mind, és ez nagy i-vel igaz. És miért mondtam annak a rossz járású öregembernek, hogy én azért járom a várost, mert az ilyesmit akarom megírni, és minek mondtam, hogy legalább hamarabb hazamehetek, mert eddig mindegyik járművön volt valami; holott még nem is járom a várost, csak most fogjuk járni, miután ettől a rossz járású öregembertől elköszönünk. Ezt azalatt mondta, amíg az öregember mesélte a maga történetét; mondtam Alacsonynak: mindjárt elköszönünk, dehogy akarok én együtt lenni bárkivel is, ha már együtt vagyunk, ez mindig így volt, és csak mostanában akad egy-két ritka kivétel; és azt kérdezte erre, hogy egy-e vagy két; mondtam, egy, de abba jól belefér sok minden. Ez az ember belefért-e, kérdezte, amikor már elköszöntem, és egy átjáróházon keresztülvágva a FOTOBOLT felé tartottunk. Mondtam, ez is csak úgy látszik; a járást is biztosan azért mondtam annak az embernek, mert a járása tűnt fel, és így; látszani az egészből már csak az látszott, hogy én azt mondom: járom a várost. Akkor azt kérdezte: azért mondtam tehát ezt, mert nem mondhattam, hogy maga biceg? Mondtam neki, ilyet még csak ne is gondoljon rólam, mert akkor ezzel a dologgal nem leszünk híresek, és akkor mondta, hogy inkább ő is bicegni fog ezentúl; mondtam, ne legyen ennyire érzékeny, mondta, ő nem rám érzékeny, mondtam, tudom, épp ez az, ne legyen másokra ennyire érzékeny, mert látja, én is mindig hogy járok. Megkérdezte, ez a járok most róla jutott-e az eszembe; megnyugodott, amikor mondtam, hogy róla.

(Nagybetűket)

Talán ezért nem mondtuk aztán, hogy: íme, a FOTOBOLT máris büntetésből van zárva, és a Villanó Fény sincs a kirakatban. Ezért aztán hiába láttuk, hogy a bolt tíz órakor nyit, és hiába mondtam Alacsonynak, hogy az kétszer öt, azt felelte: ne menjünk bele ilyen részletekbe, mert nem az a lényeg, hogy ő ezt mekkora é-vel érti, hanem hogy a Villanó Fényt nem látjuk. Mondtam neki, egyet-mást még így is tehetünk, és akkor azt kérdezte, hogy például? Például, mondtam, átmegyünk egy másik boltba. Úgy, kérdezné most, ahogy a „például”-t se úgy írom itt, ahogy mondani szoktuk? mármint ahogy mi szoktuk egymás közt, úgy, hogy benne legyen az „ámul”. Mondanám, igen, az ilyesmi, sajnos; ha az ember átmegy a másik boltba, mert ahol akart valamit, ott az nem megy. Kérdezné: az ember akkor megy, ha valami, amit akar, nem megy, és mondanám: ez nem ilyen egyszerű; nem mindenki akarna annyira egy helyben maradni mindig, mint én; és az is kérdés, ennyire egy helyben akarnék-e maradni én is, ha kénytelen lennék mindig egy helyben lenni. Mint az a… mondaná; de ez lenne az egyetlen félbeszakított mondás; A-Ruhát nem emlegetjük, mondanám; abba az alagsorba őt sosem engedném levinni.

(Bár)

az a rossz járású öregember is azt mondta, mondaná most Alacsony, hogy az autóbuszok sofőrjei azt csinálnak, amit akarnak; mondanám, ez így nem igaz, és nekünk nagyon vigyáznunk kell, mit írunk az autóbuszsofőrökről; azt kérdezné, azért-e, mert akkor csakugyan azt csinálnak velünk, amit akarnak, mondanám, dehogy, fogalmuk se lenne, kik vagyunk, és különben is, eszük ágában sincs azt csinálni, amit akarnak, csak amikor az emberek ilyet mondanak rájuk, nem gondolják meg, hogy ők ugyanúgy vannak a dologgal, ahogy a buszsofőrök, amikor olyat csinálnak, amire ilyet lehet mondani. Hanem azért kell vigyáznunk, hogy mit mondunk rájuk, mert elküldenek egy buszsofőrt oda, ahol ezt kiadják, és megüzenik vele, hogy ezt ne adják ki; Alacsony azt kérdezné, van-e joguk erre, mondanám, joguk, nem joguk, okuk volna rá akkor, és ez nekem elég, mert nagyon méltányos vagyok; és ha már ilyen vagyok, okosabb, ha akkor vagyok méltányos, amikor nem követek el valamit, mint később, amikor be kellene látnom, hogy méltányos, ami következik. Azt kérdezné, ezek szerint én okos vagyok? Mondanám, nem.

(Bár)

Kérdezné, vagy kérdezte: amikor a telefonokat verik, ugye, nem méltányosak az emberek; mondom neki, türelmetlenek, sietnek, elvárnák, hogy a készülékek, ha már ott vannak az utcán, jól működjenek. Ahogy kell, vagy ahogy nekik kell, kérdezné, vagy kérdezte. Mondanám, vagy mondtam: ha a kettő különbözik – ott kezdődik minden baj; vagyis sok baj, mert ha „minden baj”-t mondok, annál még mindig jobb, ha a telefonkészüléket verem. Méltányosabb. Kérdezné, vagy kérdezte: mi jól érezzük-e magunkat; mondanám, mi nagyon jól érezzük magunkat, különben nem jönnénk be a Belvárosba; és nem vele jönnék be; és egyáltalán, akinek mackója van, az már jól érzi magát; de nem erről van szó. Kérdezné, akinek Damjánja van, az is jól érzi-e magát; mondanám, az még nem biztos; az olyasmi csak úgy is jöhet, sokféleképpen csak úgy. Azt kérdezné, ő is ilyesféle szokás akkor? Mondanám neki, vagy mondtam neki, és az előbbiekben is: kérdezné, vagy kérdezte, csak nem tudom megkérdezni, hogy ez így volt-e, miután a második Antikváriumunkat elhagyva a folyóparti korlát közelébe se mentünk, majd egy nagy épületet megkerülve visszakanyarodtunk, nem tudom megkérdezni tőle, mert mind a hárman kint játszanak az előszobában A-Fenyővel: Alacsony, A-Maci, és közrefogják, „másodszor is”, Aloysiust; mondanám neki, ők nem ilyesféle szokások.

III

azaz, mivel ők így a számokat nem ismerik:

3 (Elindulunk)

a házból, ha Dömiék csakugyan ott voltak az ablakban, csak a hátunk látszik, csak a hátam. Mondanám most Alacsonynak: amíg ők kint játszanak, én is csinálnék valamit, csinálnék egy jó cselekményes középrészt; mert az most már nyilvánvaló, mondanám neki, hogy ez a középrész; az ötös szám azért olyan szép és méltányos dolog, mert ha elindulunk, és végigmegyünk rajta, elérkezünk szépen a középrészhez, és ha nem vagyunk nagyon búsulós természetűek, úgy érezhetjük: annyi jó dolog történt addig kis- és nagybetűvel, hogy a többi igazán… Ahogy a nagy épületet elhagytuk, mondtam Alacsonynak, azért érezzük jól magunkat, mert itt van ez a telefonfülke, és ez nagyon végzetes hely. Itt kapta Dömi az első fényes érmét; és ebből indult el a szép-fényes-gyűjtés. Alacsony most megkérdezhetné, hogy egy szép fényes többet ér-e, mint egy nem túl szép fényes, vagy fordítva; mondanám neki, fordítva, mert a nem túl szépet az ember kiadja. Értékben. Milyen értékben, kérdezné; mondanám, kettes értékben. Kétforintosban. Kérdezné, a kettesnek van-e középrésze. Mondanám, középpontja van csak, középrésze nincs; illetve csak tört alakban. Nekünk azonban csupán egészben kellenek a dolgok. Nem tudnám, hogyan kérdezhetne akkor olyasmit, hogy: A-Fenyő mindig egészben lesz-e. Mivel nem kérdezné, nem mondhatnám el, hogy nem. Csak az emberek legnagyobb többsége mindig megvárja azt a pillanatot, amikor le kell szedni és baltával szét kell vágni a fenyőt, és most már mi is közéjük tartozunk; elképzelhetetlenül szerény kisebbség ugyanis azoknak az embereknek a csoportja, akik leszedés előtt látnak hozzá a szétaprításhoz. Akkor, egyébként, aprítóseprű is pompásan megteszi. Vagy, helyesebben: nem mondanám, mert nem mondhatnám neki, hogy ezen a korszakon szerencsésen túl vagyunk; de csak azért szerencsésen, mert van min túl lenni, és legalább tudunk valamit; megkérdezné, ebben a többes számban ő is benne van-e; mondanám, illetve nem mondhatnám, hogy nem; mert akkor ő még nem volt; pedig volt, előbb volt, mint Bankárék; Dömi nem volt még akkor. Akkor még jóformán senki sem volt. Vagy –? Azt mondanám, mindenesetre: jól érezzük magunkat, mert ezen a telefonfülkén itt túl vagyunk, de a hely mégis megmaradt, és vissza lehet tévedni ide néha, ilyen véletlenül, mint most ő meg én.

(Jé, Alfréd!)

Ezt mondanám, vagyis ezt mondtam; ezt mondtam, és megkérdezte, akkor is ez a Kockás volt-e velem; ez a kockás volt velem, és benne Dömiék, mert féltettem őket, a Lány meg egész idő alatt tőlem féltette őket, nem csinálok-e velük valamit; így jött rendbe minden. Ezt nem érti; azt kérdi, akkor ennyire ráértünk? Kérdem, mert ez mégis egy cselekményes rész lesz, így mondom tehát: kérdem, hogyan érti ezt. Akkor azt kérdi: most ráérünk-e. Mondom, most rá, hiszen tízkor nyit csak a másik FOTOBOLT is, ahová Villanó Fényért megyünk, mert az nem annyira belvárosi, és ott biztosan lesz. Ezért próbálunk harmadszor is telefonálni ebből az emlékezetes fülkéből. Figyelje meg, mondom neki, ahogy a táskámat lerakom, érzek valamit, érez-e ő is. Mondja, nem érez, illetve nem tudja, illetve érez. Mondom, ezzel én is szakasztott így vagyok, mert az emberek mind így vannak. Mondja: mert ezt már nem tudom visszaszívni: ezért meg náluk, vagyis a mackóknál nem lennénk híresek; és a FOTOBOLTnál is azt követeltem, hogy ő lássa, van-e Villanó Fény a polcon odabent, holott ha nekem rossz a szemem, és most a telefonfülkében azt akarom, hogy ő is úgy érezzen, mint az emberek, mert én is az vagyok, miért vártam tőle, hogy a FOTOBOLTnál, csak azért, mert nekem úgy kényelmesebb, másként lásson, mint az emberek, vagyis én. Mondom, az „emberek”-et visszaszívom, sőt:

(Itt meg én mondok valamit, hogy)

vagyis nem „hogy”, hanem: de; de visszaszívom. Sajnos, a készülék itt sem ad vonalat. Jó, mondja, hogy nem most ejtem le az egyest, mint a múltkor, mert akkor nem tudnék megint egész idő alatt semmit se enni, amíg a Belvárosban vagyunk; és most visszaszívom, hogy nem lenne olyan nagy baj, mert akkor még csak „akkor” lenne; eszembe jut, hogy akkor ő nem volt velem. Ezért nem kérdezheti, hogy: a Lánnyal is ilyesmiken vesztünk-e össze; és, minden apróbb kiigazítás helyett, nem mondhatom, hogy: nagyjából; és minden ember így csinál, nagyjából, de sajnos, a mackók is így csinálnak. Nem kérdezheti, hogy azért-e, mert a mackókat is az emberek csinálják, és nem mondhatja, bármit mondanék is, hogy: ez azért nincs így, vagy: ez bonyolultabb.

(Helyben)

Így annyit mondok csupán, hogy még másfél óránk van ezzel a telefonálással, úgy látszik, előbb a Villanó Fényt és az egyéb dolgokat kell elintéznünk; addig ez a telefonhívás nem lesz elintézve. Most azt mondaná, vigyázzak, mert ismét haladunk a nagybetűk felé; de én azt válaszolnám, hogy nem egészen, mert ez egy cselekményes rész, és haladunk ismét a Belváros központja felé. Azt kérdezné: a Belvárosnak külön központja van-e, vagy csak tört része. Mondanám neki: most már, sajnos, tudjuk, hogy bár nem volt, és mégis azt hittük, van középpontja, ott méghozzá, ahol ő visszaküldött engem abba az üres élelmiszerboltba, ott hittük, de most már sajnos tudjuk: nincs. Ezt nem mondhatom, mert ez egy cselekményes rész, és még csak a harmadik Antikvárium előtt haladunk el, és azon is ott a tábla, hogy NYITVA 10 ÓRÁTÓL. Megállunk a kirakat előtt, mondom, itt a gróf, három kötetben, aki visszatér. Kérdi, én is visszatérek-e ide, mondom, én ide nagyon gyakran visszatérek, szinte el se megyek, ezért nem jutnak az eszembe olyan furcsa dolgok, mint a grófnak, aki csak egyszer ment el, és mindent arra vonatkoztatott. Furcsa, mondja, hogy a gróf otthon is megvan nekünk, és akkor itt is látszik a kirakatban. Mondom, a gróf még ott, azon a szemközti hegyen is megvolt, vagyis már megvolt öt meg öt meg öt meg öt éve; látja ott, azt a kis völgyet, épp odapillanthatunk a telefonfülkés kis utcán, ha megfordulunk; ne forduljunk meg, mondja. Mondok én még furcsábbat, mondom neki ekkor; mások is itt vannak a kirakatban; ketten is például, akik egy-egy egész napot bolyongtak egy városban, illetve két városban, illetve az egyikük nem is csak egy napot. Kérdi, nincs-e kép arról a városról, illetve két városról. Mondom, otthon van kép is, de még talán útközben is látunk; mint ahogy láttunk is aztán. Mondja, akkor esetleg azt is mondhatnánk, hogy ne kelljen mindent magunkra vonatkoztatnunk: hogy minden helyben van? Mondom, vagy mondanám neki, hagyja csak, hogy ezt én mondjam; akkor megállna a kirakat előtt, és azt kérdezné, én is úgy gondolom-e, hogy ez a mondás neki nem áll jól; és akkor még azt mondaná, hogy inkább hagyjam, hogy ő mondja most, ne én: hogy ő egyáltalán nem is látszik.

(Öt)

Mondanám, vagy mondom neki, most csináljunk mi is úgy, ahogy az emberek, amikor bemennek a Jégbüfébe, és elnyalnak egy fagylaltot, vagy édes és sós süteményt fogyasztanak. Csak mi fogyasszunk el egy szép ötöst, itt helyben. Ne itt helyben, mondaná, menjünk be a mellékutcába, amúgy is arra kell továbbindulnunk, hogy a nem-annyira-belvárosi FOTOBOLThoz érkezzünk. Hát akkor, mondanám neki, fogyasszuk el ezt az alcímet; így lesz minden egyre fontosabb vagy szorosabb, ahogy az idő múlik. Még mindig havazott.

4 (Ez így nincs megoldva; de egyszer ettől is eltekinthetünk)

A telefonhívás még mindig nem volt megoldva, de nagyon derűsen mentünk tovább. Ezüstkupákat nézegettünk egy ezüstkirakatban, és mondtam, jó, ha az ember nem kíván valamit, csak nézegeti, vagy ha rájön, hogy nem kívánja, már abba is hagyja a nézegetést, és megy tovább; vagy nem tartozik az olyan-pénzűek közé… Tudom, melyik szó nem tetszett neki itt; de inkább csak továbbmentünk. Háromnegyed tízkor érkeztünk a második FOTOBOLThoz. Zárva találtuk, ám a kirakatban ott volt a Villanó Fény.

(Aloysius)

Fel-alá járkáltunk az üzletsor előtt, és láttunk egy igazi akváriumot, de csak a madárkalitkát néztük meg alaposabban, mindjárt mellette. Ott is főleg két madarat. Jó, hogy Dömiék nem ilyenek, mondta Alacsony. A madarak egymásnak döntötték a fejüket, és csináltak valamit a csőrükkel. Vagyis az egyik csinált valamit a csőrével a másik fején. Ezt egész nap nem lehetne nézni, mondta. Jobb tehát, hogy Dömiék nem élnek, kérdeztem. Erre is válaszolt; de most azt mondaná neki: ez egy írásmű, adjunk hát feleletet inkább egy újabb fejezetben.

(Mármost)

az idő nagyon lassan múlt; megtekintettük a sírkőlámpákat, a mindenes fogókat, a rosttollakat, a bőrdíszgombokat és amit még a környező kirakatokban láttunk, és még mindig volt nyolc perc. A fenyődíszárus, aki előző nap, amikor ebben a FOTOBOLTban jártam, szintén itt árulta a fenyődíszeket, most érkezett kisteherautóval; kifeszítette a ponyvát, és a hó, melyből lassan eső lett, kopogni kezdett a védlapon. Arra gondoltam: miért nem mertem már tegnap elszánni magam a Villanó Fényre? Behúzódtunk a játékbolt melletti lépcsőházba. Keskeny folyosó vezetett a kaputól a födetlen udvarra, oda nyílt a játékbolt kijárata; még csak a kijárat volt nyitva, szellőztettek, a bejáraton ez állt: Zárva. A keskeny kapualjfolyosó két oldalán főleg játékgéppisztolyok és -pisztolyok foglalták el a magánvegyesboltkirakatok főhelyeit. A játékbolt belső, udvari kirakatában, sajnos, a bicikliző medvék közt volt egy nagy jeges: igen közeli géppisztollyal. Mondtam Alacsonynak, a géppisztoly és a medve nincs együtt; csak ez egy intézményes bolt, és versengenie kell a magánvegyesboltokkal; és szintén kevés a helye. Így is sokalltuk a dolgot; a magánboltokban legalább nem voltak medvék; igaz, ott szinte kizárólag géppisztolyok, előregyártott emlékfényképek, kicsinyített műsírkőlámpák és egyebek voltak.

(Négy; vagyis mindjárt)

mehetünk a FOTOBOLTunkhoz; mert így neveztük el közben. Négy perccel nyitás előtt álltunk oda az ajtajába, a fenyődíszárussal szemközt. Addig a játékboltra néző melléklépcsőházban töltöttük az időt. Alacsony eleinte nem tudom, mit csinált; csak akkor kezdett odafigyelni rám, amikor azt mondtam, figyeljen ide, mert a sportújságban megint van valami. Most nem pofonok; és ezt így úgy mondtuk, ahogy mi szoktuk, t-vel; mintha tárgy lenne; hanem hogy „Damiani elintézte az Ajaxot”. Alacsony megkérdezte, Damiani rokona-e Damjánnak; mondtam, Damjánnak nem lehet rokona, mert Damján nincs; Damján Dömi fia lenne,^* de nem lett; és akkor nézzük inkább a cikket. Azt kérdezte: akinek annyira telefonálni akarunk, az az én papám-e. Mondtam, az az én papám; kérdezte, Döminek én vagyok-e a papája, mondtam, nem; de Damjánnak Dömi lenne a papája; és nézzük inkább a cikket. Értem, mondta; és a cikkben az állt, hogy az Ajax odahaza sem támadt fel, és lényegében Damiani végezte ki a két játékosa távozásával erősen visszaesett holland csapatot. Mondtam Alacsonynak, jellemző, mit emlegetnek mindig az emberek: a feltámadást meg a kivégzést; csak a sorrendet változtatgatják olyan ügyesen, hogy abból van mit tanulni, ha valaki szerkeszteni akar. Most megkérdezné, mi is tanultunk-e ebből, mondanám, nem hiszem, bár lehet. A FOTOBOLTban megvettük végre a Villanó Fényt; és ez nem baj, mert végre elintéztünk valamit ebben a cselekményes részben is; inkább ez az, ami nagyon fontos itt szerkezetileg, mondanám neki; az igeidők és -módok keresése magánügy; a lényeg az, hogy a cselekményes részekben elintézzünk valamit. Megkérdeztetném vele: az élet cselekményes rész-e, és elintézünk-e benne valamit. Mondom, a legtöbb ember nem támad fel, de a legtöbbet ki se végzik. Kérdeztetném vele: melyik mégis a több; mondatnám magammal: ez utóbbi a több. De ilyesmihez mások jobban értenek, úgyhogy mi erről nem is írunk. Kérdeztetném vele, azok a sírkőlámpák szoktak-e égni itt a kirakatban; mondanám, nem tudom, és nem is fogom megtudni egy darabig, mert amikor legközelebb idejövök, az nappal lesz; idejövök, mert a Villanó Fény jótállását nem tudják ideadni, csak a jövő héten, és épp eleget járkáltunk úgyis errefelé. Kérdi, minek a Villanó Fény, ha az elintéznivalók mindig nappal vannak; mondom, a lakásban mindig kell Villanó Fény, ott a megörökítéshez sosincs elég világos; illetve az ember szeretné, ha még több világosság fényeskednék neki, mikor mihez kell épp. Azt mondja, ezt Dömiék is szeretnék, alighanem; de aztán észreveszem, hogy elhallgat.

(Mondom neki)

Hallgatva megyünk egy sarkot.

5 (Itt hagytuk abba!)

Mondom neki: itt hagytuk abba; a műszaki bolthoz közeledünk ugyanis. Mert, mondom neki, a Villanó Fény csak közjáték; és ebből a játék máris nagyon tetszik neki. Most azt mondanám, ez a „neki” eléggé gyanús. Főleg, mert megörökítésről és világosságról volt szó a közelben. Mindegy; most már a műszaki bolttal foglalkozunk. Mondom, ne menjünk be, mert tegnap jártam az embernél, aki a televíziót megígérte. Már régóta ígéri, és megbánta, hogy ígérte, de ez egy becsületes ember, és meg fogja szerezni, azt mondta; mondom Alacsonynak, még ha a sajátját kell odaadnia, akkor is. Ezt mondta; ezt így szokták. És majd a pénznek, persze, örülni fog, amit kap tőlünk, akkor. Kérdi Alacsony, örülnék-e úgy is a televíziónak. Mondom, a papa úgy is örülne, vagy nem örülne, ezt nem tudjuk még, mert neki lesz a gép, de én nem örülnék, és a Lány se örülne, de még rosszabb lenne, ha ott állnánk gép nélkül, mert a papa azt kapja A-Fenyőre, vagyis a-fenyőre; mi lenne akkor, kérdi; nem tudom, mondom, de még az az ember se tudja, csak mindketten becsületesek vagyunk, és ezért bízunk a megoldásban; hogy a másik kierőlteti, illetve, hogy mi hagyjuk a megoldást; itt a másik: az vagyunk mi, és a mi: az ő, az az ember. Bízunk, bár egy kicsit már neheztelünk. Kérdi, azért haza tudjuk-e vinni majd a gépet; mondom, a gép, egyrészt, sosem lesz nehezebb attól, hogy mi neheztelünk; másrészt, eszünk ágában sincs, hogy most bemenjünk a boltba, különben is, ma nagyon könnyed táskával akarunk hazaérni, és így. Hanem az élelmiszerboltba még be kell néznünk; a szép fás mellékutcában van a bolt, és eléggé csúnya a környéke, épp ez a rejtély, hogy miért olyan szépfásmellékutca ez a Lánynak meg nekem is. Megkérdi, nem kell-e a Lánynak is telefonálnunk.

(Váltogatni fogjuk)

Mondom, még ez a szerencse, mert attól a készülékek semmiképp sem adnának könnyebben vonalat; pedig valami összeköttetése lehetne hozzájuk a Lánynak, mondja, hiszen itt dolgozik ő is a Belvárosban, és ezek belvárosi vonalak. Mondom neki, a Lány most ügyekkel dolgozik, meg emberekkel-akik-ügyek, és ilyenkor nem lehet zavarni. Az embereket nem lehet zavarni, ha ügyekkel dolgoznak; kérdi, ez azért van, mert szeretnek zavartalanul dolgozni; mondom, az embereket én ebből a szempontból már nem nagyon ismerem; de ez csak azért van, mert annyi minden van velük, hogy nem lehet úgyse kiismerni őket. A lényeg az, hogy legalább nem kell a telefonnal vacakolnunk, mert akkor komolyan mérges lennék. Kérdi, így nem vagyok-e mérges, a papám telefonja miatt, mondom, ez bonyolult, azért nem vagyok mérges, mert nagyon könnyeden akarok vele sétálni, és így is akarunk hazaérni. Akkor bemegyünk az élelmiszerboltba, ahol nincs senki, alig egy-két kiszolgáló és pár vevő. Mélyhűtött hasábburgonyát és egy üveg uborkát teszünk a kosarunkba; fizetünk és távozunk. Illetve: semmit sem teszünk a kosaramba, és távozom. De Alacsony néhány lépés után azt kéri, menjünk vissza mégis. Visszamegyünk, és megvásároljuk azt az üveg fenyőillatú italt, amit A-Fenyőkor a Lány meg én mindig fogyasztunk, és Alacsony úgy érzi, most kellene befejezni az egészet. Most a táska is olyan könnyed, mint mi magunk; és a fenyőillatú ital: mindezeknek a párlata. Mondom neki, mi lesz akkor azzal a másik fontos elintéznivalóval, amire a nem túl szép fényes kettest hozta; meg kell látogatnunk a rosszjárásúnál is sokkal „kevesebb” járású öregurat a trafikban, ahol tegnap úgy örültem a telefonvonalnak és a viszontlátásnak, és az öregúr szintén úgy örült. Meglepetést szerzünk neki, ha ma ismét feltűnünk. Ismét feltűnök, mondja nekem, illetve rám, hogy én; mondom neki, ott azért rá is fontos szerep vár, döntenie neki kell, én csak kinyitom majd a kis szekrényt, bizonyára el kell kérni a kulcsát, mert az öregúr nem fog odamenni „külön azért”, és ilyesmire nem is kérjük. Kérdi, bűntényt akarunk-e elkövetni, mondom, tulajdonképpen azt is akarhatnánk, eddig egészen jól hangzik. Mondja, vagy mondaná, tartsuk teljesen titokban, amit csinálunk, ha már nem is bűntény. Megígérem, vagy megígérném neki: ezt az egy dolgot teljes titokban tartjuk; és valóban így is lesz. Az élelmiszerboltban még azt kéri, hogy ha már ez a vásárlás nem a párlata mindezeknek, akkor vegyünk még egy zacskó mélyhűtött hasábburgonyát és egy üveg uborkát. Így távozunk; az üzlet ajtajában egy emberrel találkozunk, aki jön épp befelé, abból az irányból, amerre mi kifelé igyekszünk. Belöki az ajtót, készségesen rámosolygok, beengedem, mielőtt kimennénk. Aztán rájövök, nem akadályozhattam volna meg, hogy bejöjjön, de nem is segítettem neki az ajtóval. Akkor miért mosolyogtam, kérdi Alacsony. Igen, mondom neki, miért mosolyogtam, csakugyan; főleg, ha az az ember az arcával nyomban jelezte is: minek mosolygok? Így vagyok-e általában is, kérdi; mondom, bizony, ez meglehet; ez az én hiedelmem az egész világról, vagyis benne magamról; ők a kivételek, vagyis: velük vagyok én kivétel önmagamból. Persze, ha arra gondolunk, hogy az az ember milyen gyorsan reagált, az is valami; akkor már megérte az egész, mert újra megtudtunk egy dolgot, amit igazán tudhatnánk; másrészt, ami nem jó, hogy még mindig nem tudok helyesen lebonyolítani egy napot, mert ilyenek történnek velem. Kérdi, ilyesmit nem este szokás-e gondolni, elalvás előtt. Mondom, de igen, bár hogy elalvás előtt mi van, azt még az egyszeri angol se tudhatta.

(Talán kiment a fenyőhöz, Aki miatt ez az egész van)

Táskámban a fenyőillatú párlattal, ami csak egy italgyár párlata volt s maradt tehát, továbbindultunk, és nagy ívben elkerültünk egy kirakatot. A Lány kérését teljesítettük; mert, mondta a Lány, ha csak egy pillantást is vetünk arra a kirakatra, nyomban megtudunk valami meglepetést; akkor az csak egy könyvgyár párlata maradna, kérdezte Alacsony [??]; mondtam, ha könyvről van szó, igen; de már az is elég rossz, hogy ennyit tudunk; könyvről van szó; hogy könyvről szó van; hogy a meglepetés: könyv. Mit kellene tenni, kérdezte Alacsony. Mondom, semmit sem lehet tenni, az ilyen kérések nagyon megalázóak, és örökké ilyeneket kell kérnünk. Még így olcsóbb. Ha ő odaadná a nem-túl-szép-fényest, elég lenne-e; mondom, túlságosan is, és ennyit azért nem szabad elpazarolni efféle ügyekre. Csak talán külön-külön városokban kellene járnunk; ha az egyik városban vannak a meglepetéseink, a másiknak a másik városban szabadna csak járnia, és akkor nem kellene ilyesmit kérnünk. De ez még hagyján, mondom, vagy mondtam, ha meglepetések miatt kérünk. Sokkal csúnyább dolgok miatt is szokás. Erre csak azt kérdezte, vagy kérdezi, ezt csináljuk-e a különböző igeidőkkel és -módokkal, vagyis ezt kérdezné; mondanám, körülbelül ezt is, ez afféle írói szokás, de egykor mindennek megvolt a maga valóságos alapja; kérdezné, úgy, mint annak a nem-közönséges-kis-játékmackónak is; mondanám, úgy valahogy. Újabb játékboltkirakatok előtt haladunk el a meglepetéskirakattal szemközti oldalon, újabb géppisztolyokat látunk. Mondanám neki, ne emlegessük már annyit ezeket a géppisztolyokat, a végén még azt hiszi valaki, hogy nem tetszenek; pedig nagyon szép fegyverek, és inkább az a baj, hogy a járdán ekkorákat kell ugrani, mert a buszok megsorozzák sárral a nadrágomat. De szerencsésen félreugrálunk, panaszra nincsen ok; csak otthon veszem észre, hogy a nadrágom szára csupa sárpötty; egyelőre tehát vidáman haladok tovább.

(Eszembe jut valami),

és ha Alacsony most itt van, nem juthatna az eszembe; neki legalábbis nem mondhatnám meg, és – és egyáltalán, én már azt sem szeretem, ha eszembe jut olyasmi, amit bárkinek is nem mondhatok! –: és akkor oda se mehetnék a nagyok fogyatkozó könyvsorához, nem emelhetném le, most már javarészt koalaújságok mellől [ = „Neárer lapjai”!] az „Ausztrália különös állatai” című könyvet. Nem olvashatnám: „A brit kormány 1787-ben egy egész hajórajt küldött [Ausztráliába], fedélzetükön 750 fegyenccel, azzal a céllal, hogy… az újonnan felfedezett földrészen fegyenctelepet alapítsanak. Anglia börtönei akkor zsúfolásig tele voltak…” Stb. „Az, hogy hogyan lettek ezekből a fegyenctelepekből néhány évtized alatt virágzó államok, ezen a helyen bennünket csak annyiból érdekel, mit jelentett mindez az állatvilág szempontjából. Alapjában véve ugyanis ők voltak a szenvedő alanyai az egésznek…” [Bizonyos Belle Benchley számára, bizonyos filmmel kapcsolatban, melyet a könyv említ:] „…a koalák sokkal izgalmasabbak voltak, mint a kormányzó, Arthur Philipp és száműzött alattvalóinak sorsa… Ausztráliában még száz évvel ezelőtt is milliószámra éltek a… kis teddymackók. Akkoriban a fiatal legények kedvelt időtöltése volt koalákat lövöldözni; az eukaliptuszfák ritkás csúcsaiban üldögélő koalák könnyű célpontot szolgáltattak… Rendszerint csak több lövés végzett velük, mert rendkívül szívós kis élőlények. Mindenesetre a koala-lövöldözés mint sport nem való érzékenyebb lelkületű embereknek, mert a megsebzett állatok gyakran hangosan kiáltoznak, és hangjuk félelmetesen hasonlít a magára hagyott kisgyermek panaszos sírására. Emellett ezek a kis teddymackók még akkor is görcsösen kapaszkodnak az ágakon, ha már félig holtak, és már csak az egyik lábukat vagy karjukat tudják használni.”^*

(Hirtelen vágás)

Nem az ágat vágom le gondolatban; egyáltalán nem gondolok semmit; a könyv szövegét folytatom, megszakítás nélkül, ahogy ott is folytatódik: „Végtagjaik felépítése tökéletesen megfelel a kapaszkodó életmódnak. Lábaikon mozgékony, a többi ujjal szembeállítható hüvelykujj van, úgyhogy egy vastagabb ágat is biztosan átfoghatnak, a mancsukon pedig – úgy is mondhatnánk – két hüvelykujjuk van. Nemcsak az első ujj állítható szembe a többivel, hanem a második is, ami az emberi kéz mutatóujjának felel meg, úgyhogy három ujj az egyik, kettő pedig a másik oldalról foghatja át a fának az ágát.”

IV

azaz, mivel ők így a számokat nem ismerik:

4 (Elindulunk)

„Ezek a kis fickók”, olvasom tovább, bár az iménti vágás kellemes befejezést kínált volna, „kétségbeejtően tudnak kiabálni, főleg akkor, amikor elevenen égnek el… Márpedig sok-sok millió koala égett már el idáig, sőt ég el még ma is. Ennek oka pedig az az ausztráliai szokás, amely szerint az erdőt minden évben fel kell gyújtani. Az erdő felgyújtása azonban nem jelenti minden esetben annak teljes pusztulását is, mint például Kanada vagy Észak-Európa fenyőerdői esetében. Ez csak akkor következik be, ha a fákat előzőleg »meggyűrűzték«, vagyis a kérgüket teljesen körülvágták, s ezzel megakadályozták, hogy a gyökér felől nedvek áramolhassanak felfelé, úgyhogy a fa teljesen elszárad. Mindenesetre sok helyen ezt is megteszik, hogy újabb legelőket teremtsenek a juhok számára. Annak ellenére, hogy az eukaliptuszfák csak ritkás erdőket szoktak alkotni, ha egyszer a tovaterjedő tűz eléri őket, a hatalmas eukaliptuszok pillanatok alatt gyökerüktől a csúcsukig lángra lobbannak, a szó szoros értelmében felrobbannak. A fák törzsén és ágain lazán álló kéreg ugyanis, ami egyébként évről évre leválik, rendkívül gyúlékony, úgyhogy a tűz rajta pillanatok alatt felfut a fa csúcsáig. Egy ilyen lángba borult magas, sudár fa

(Jé, Alfréd!)

gyönyörű látvány. A legtöbb fa újra kihajt, hiszen az elégett kéreg már amúgy sem volt élő… Az ilyen irtózatos erdőtüzekben természetesen rengeteg kisebb állat leli halálát, mégpedig azok, amelyek a fákon élnek. Közülük is elsősorban azokat fenyegeti a tűzhalál veszélye, amelyek olyan lassú mozgásúak, mint a koalák. De még ezek az erdőtüzek sem jelentették volna a végüket. Sokkal nagyobb szerencsétlenséget hozott e kedves… erszényes medvék fejére a szép, lágy, világosszürke ezüstös bundájuk, amely a tetejébe még rendkívül tartós is… 1924-ben a kelet-ausztráliai államokból több mint kétmillió prémet vittek ki…” Stb. „Miután az ausztrálok végre felismerték, hogy az élő koalák legalább olyan bájosak és értékesek, mint a megölt állatok prémjei, védett állatfajnak nyilvánították.”

(Itt meg én mondok valamit, hogy)

Újabb átjáróházon haladtunk keresztül, a szűcsbolt kirakatában Alacsony egy barátunk prémjét vélte felismerni: Vendelét, a kis rókáét. Mondtam, ez nagyon valószínűtlen, hiszen Vendelről valahol Amerikában készült a fénykép, ahogy, a koalaújság címlapján, előbújik a maine-i vadonból. Így jutottunk ki az első FOTOBOLThoz, mely már, természetesen, nyitva állt. Iszonyú meleg volt odabent, akár előző nap, amikor nem bírtam ki egy ember hosszú vásárlását, s bár eleinte jó tanácsokkal és biztatásokkal halmoztam el, hamarosan ott kellett hagynom a boltot és a Villanó Fényt is. Most a nagy meleg miatt állt nyitva; egyébként is nyitva volt. Előző nap azt hallottam, hogy egy hazai filmfajta különleges külföldi nyersanyagot tartalmaz, ezért rendkívül ajánlható. A második FOTOBOLTban is vehettem volna ilyen filmet, de ki tudja, miért, legalább ezzel a tétellel hű akartam maradni az első számúhoz. Nem értették kérdésemet; végül csak mutogatással sikerült megszereznem a hűségem érdekében kívánt árut. Ekkor vettem észre egy közepes méretű szürke dobozt az üvegpult alatt; és máris úgy éreztem: jutalmam nem maradt el. Lencseárnyékoló, ez volt a doboz idegen nyelvű felirata; méghozzá a mi gépünkhöz, újságoltam Alacsonynak. Meg is vettük, bár a kiszolgáló azt mondta, hogy ez – lencsetisztogató. Az öregúr trafikjában a teljes titkot is megvettük; csak azt mondtam Alacsonynak, hogy ne kövessünk el mégse „bűntényt”. A telefon ott se adott vonalat. Így ballagtunk vissza, továbbra is könnyeden és enyhén cselekményesen, a második Antikvárium érintésével a harmadik Antikváriumhoz. Kérdeztem Alacsonyt, mit gondol, örülni fog-e a Lány, ha odaadjuk neki ezt a lencseárnyékolót, hogy aztán A-Fenyőhöz nekünk adja, meglepetésül? Főképp azt tudakoltam azonban, mit gondol, Dömiék nem fognak-e megijedni majd a Villanó Fénytől; és ő megijedne-e ilyesmitől, kérdeztem majdnem. Ha feltesszük a lencseárnyékolót, mondta, akkor még a lehetőségét is kizárjuk, hogy megijedjenek. A lencseárnyékoló a lencsét árnyékolja a naptól, és nem a mackókat bármitől, mondtam; de azt felelte, ez teljesen mindegy. Mint kiderült, igaza lett, méghozzá oly módon, ahogy ezt akkor még egyikünk se gondolta.

(Helyben)

Az Antikváriumban, ahogy a „harmadikat” most már az egyszerűség kedvéért neveztük, a bűnügyi könyvek polcán szűkös volt a választék, se a Lánynak, se magamnak nem találtam semmit; átkuporodtam tehát a műanyagkeresztlapos forgópolchoz, ahol, nagy meglepetésemre, ismét koalaújságokat láttam. Ott volt az egyik címlapon Vendel; és akkor eszembe jutott valami. Nem szóltam semmit, csak elővettem a tárcámat amelyben a zöld koalás bélyeget hordom; vagyis az alap-igazolványomat; kinyitottam a megfelelő helyen, és a forgópolc felé tartottam úgy, hogy Alacsony egyelőre ne lássa. Aztán tovább nézegettem a koalaújságokat, amelyek tulajdonképpen – [l. fentebb]; s akkor a zöld koalás bélyeg, mint Alacsonynak a későbbiekben elmondtam, „jelzett”: és épp csak ki kellett nyitnom a megfelelő számot. Ott kapaszkodott az ágon a két ezüstszürke vagy inkább csak szürke bundás, otthoni koala. Felállítottam a földön az újságot, hogy Alacsony is jól lássa. Persze, nem vásároltunk semmit, bizonyosra vettük azonban, hogy a „kettő” új helyre – és bíztunk benne: megfelelő helyre – kerül majd. Nagyobb baj nem lehet, mint hogy ismét eladják őket az Antikváriumban. Így indultunk tovább, nem minden szándék nélkül, abba az utcába, ahol Bankárék születtek. Útközben elhaladtunk Dömiék telefonfülkéje mellett; üresen állt, a ládát épp senki nem döngette. Nem léptünk be, és másutt is csak kintről nézgelődtünk, egészen a magán-játékboltig, ahol szűcsáruk és játékállatok voltak csupán a kirakatban. Egy nagy elefánt hátán két kosárban öt-öt különböző színű medve ült, hasonlóak Bankárékhoz. Csak nem barna és elefántcsontszínű medvék voltak, hanem – tarkák. Majmok és egyéb állatok népesítették be a kirakat további játék-részét; a szűcsárukkal nem foglalkoztunk. Bent, a boltban az inkább szelíd, mint szűcsjellegű tulajdonossal közöltem, hogy odakint két síelő medvét láttunk; és nyomban ott volt előttünk egy doboz, s mélyéről három síelő medve bukkant elő. De nem a kék, nem a bordó és nem is a piros medvét választottuk, hanem a kirakatból készséggel beemelt rózsaszínt és halványszürkét. Azonnal megbarátkoztunk a rózsaszín bundával, és hosszasabb gondolkozás után, már hazafelé, a megtorlódott buszban töltött negyedóra egyik pillanatában jutott eszünkbe, hogy az egyiket Non Stopnak, a másikat Eviannak kell neveznünk; ez utóbbi szónak semmiféle komoly vagy tréfás éljenzés értelme nem volt; most már, mondanám Alacsonynak, akárki láthatja, hogy ez nem a mi színvonalunk, és a Non Stop sem a buszra vonatkozott. Mi nem vonatkozgatunk ilyesképpen; semmivel és semmire; hanem a nagy alpesiek viselik olykor az E…-feliratot, a Non Stop pedig: a tréningjük.

(Öt)

Emlékszik-e, mondtam akkor Alacsonynak, csak nemrég volt, hogy körülbelül errefelé bedobtuk az ötöst, búfelejtőnek. Most azonban nagyon vidámak voltunk, mert hazafelé igyekeztünk, és már csak egyetlen buszozás állt előttünk; itt, mondanám Alacsonynak, mert ez valóban olyan ártatlan tréfa, amilyet én is megengedhetek magamnak, az „áll” szó megválasztása igen pontos. De a magánjátékboltból távozván sem tett semmiféle szemrehányást; pedig azt vártam, kifogásolja majd a közlékenységemet. Úgy látszik, okult a koalás bélyeg esetéből. Az első FOTOBOLTból kijövet ugyanis szemrehányást tett: azt kifogásolta, hogy csak szedem elő a pénzt a tárcámból, de a koalára rá se nézek. Mivel erre a harmadik Antikváriumban csattanós választ kapott, talán belenyugodott, hogy most a magánjátékboltban elmondtam: két medvét vásároltam itt négy-öt éve; tulajdonképpen hét éve, gondoltam; és eszembe jutott egy reggel, amikor még… és megkérdeztem Alacsonytól, neki mi jut az eszébe, ha erre járunk; mondta, neki semmi; mondtam, akkor jó, nézzünk olyasvalamit, amiről egyikünknek se jut semmi az eszébe; és azt kérdezte, miért, nekem sok minden jut az eszembe errefelé, mondtam, nem olyan érdekes, néztük inkább a bolyongós New York-képet, a Manhatnámot, az egyik légitársaság kirakatában, amiről aztán kiderült, hogy csak valami tervezőiroda, melynek ablakában a légitársaság hirdet. Sőt, azt is láthattuk az egyik kirakatsarokban megadott címből, hogy a légiiroda előtt is eljöttünk már. Látod, mondtam neki ekkor, megint valami, amire se te nem emlékszel, se én nem emlékszem, vagyis újra egy közös dolog. Ezek egyre szaporodnak, csak együtt kell tölteni az időt. Nem tréfáltam.

5 (Ez így nincs megoldva; de egyszer ettől is eltekinthetünk)

Újabb, ezúttal a folyóparttal párhuzamos mellékutca végén, egy telefonfülkében, megint eltöltöttünk egy kis időt. A telefonálás ügye ezután sem volt megoldva; most kaptam az első vonalat, de a papa száma, mint Alacsonnyal közöltem, mással-beszélt jelzett, mert a papa épp engem hívhatott. Alacsony ekkor azt mondta: vagy kevesebbet kellene érintkezniök az embereknek, vagy tökéletesebb szerkezeteket kellene alkalmazni. Ilyen szigorú lett Alacsony, és ebből arra következtethettem, hogy mindketten elfáradtunk. Vagyis: túl könnyűek vagyunk. Mondanám neki, ez elég kifejező-e; vagy inkább elbeszéljem, mi volt a magánjátékboltban, amiért nem tett szemrehányást, és ha ilyen fáradt volt, és mégse tett, az nagyszerű. Tehát valami hasznunk abból is lett, hogy újra nem sikerült a telefonhívás; rájöttünk, hogy ideje hazamennünk; de már úgyis hazafelé mentünk, és szerencsésen haza is értünk aztán.

(Aloysius)

Olyat, persze, nem mondtam a magánjátékboltban, hogy a két Bankár egyikét Aloysiusnak hívnák; véletlenül sem; Alacsony nem kaphatott hazugságon, csak felesleges közlékenységen, amit, véleménye szerint, az emberek egymásból mindig kiváltanak. Hiszen azt a két medvét, akit ebben a boltban négy-öt, vagyis hét éve vásároltam, majd – miután lakóterükben az egyetlen kincset, a szétzúzott fenyődísz-aranyfüstmedve törmelékét biztonságba helyeztem – „Bankárok”-nak neveztem el, otthon egyszer valóban felültettem az egyik eukaktusz csúcsára, majd kattogtattam rájuk egy sorozatot Certóval. A Villanó Fényről, mondanám most Alacsonynak, egy szót sem ejtettem, például, a magánjátékboltban; holott miért ne; és a hangom inkább lenne öntudatos, mint mentegetőző. Valamint: az is igaz, mondanám, hogy én ezt a síelést, épp a non-stop-üggyel a középpontjában, már vagy másfél éve kitaláltam. S hogy az inkább szelíd, mint szűcsjellegű tulajdonosnak azt mondtam: ezek a dolgok benne vannak a levegőben; valamint, hogy benne lesznek egy gyerekkönyvben; holott nem vagyok gyerekíró. Node –? S hogy a „kisfiamat” említettem, „aki” majd örülni fog, ha látja, hogy más is megcsinálta, amit én; illetve, hogy más meg is csinálta, amit én csak kitaláltam –? Itt, mondanám Alacsonynak, az árnyalatok olyan elenyésző egymásba siklásával van dolgunk, hogy ha figyelembe vesszük: amikor a „kisfiam”-at mondtam, valaki épp bejött a boltba, vagyis már bent volt valaki, és mindent elrontott, ami az imént még volt; tehát utálatból is mondhattam, amit mondtam; utálkozásból, hogy valaki már megint elrontotta a tiszta helyzetet, „rövidre zártam az áramkört”, már ahogy ez az emberek közt szokás, ha azt mondják magukról, hogy beszélgetnek; ha már nem igazi a helyzet úgysem, rajta, miért ne beszélgetnénk is még; vagy annyira könnyed lettem egyszerre, mert befejeztem és el is intéztem valamit, hogy úgy véltem: mindent – legalábbis: ennyit; és legalább: én – megengedhetek magamnak. Ezt mondtam, vagy ezt mondanám neki, és tudom, nem kérdezné meg, mindig így lesz-e vajon; és azt sem kérdezné, amit Dömi kérdez néha, de rajta kívül aztán csakugyan egy medve se merne a szemembe mondani: „Nem lesz-e majd az is egyszer, hogy úgy végképp megírsz bennünket, és aztán leteszel rólunk?” Ez utóbbi: kimondottan Dömi-szófűzés; ezt, mondanám Alacsonynak, azért kell feltétlenül megjegyezni, mert elhangzottak bizonyos figyelmeztetések, hogy Alacsony ne plagizáljon; tisztán állunk tehát, mondanám neki, az otthoniak színe előtt, és ha egyszerre ennyi ismeretanyagot közölhetnék medvékkel, vagyis medvével, mert Alacsony aztán vagy elmondaná nekik, vagy sem, hozzátenném: szerencse, hogy sosem lehet megírni valamit; mert itt is mi lesz: mindjárt összeszedhetjük a felhasználatlan jegyzeteinket, és gyorsan beleirkálhatjuk ebbe az első műbe mindazt, aminek még egy első műből sem szabadna kimaradnia; vagyis szép befejezés lesz, de ehhez jó lenne, ha segítene egy kicsit, mondanám neki. A telefonálást mindenesetre befejeztük, bár nem intéztük el; tehát az iménti mondatok egyike nagyon is tudatos volt, és nem henyeségből fakadt az a megfogalmazásmód.

(Mármost)

Hogy ő jobban lesz-e megírva, mint Aloysius, kérdezte Alacsony, még az elején; mondtam neki, tudom, miért érdeklődik, ne féljen, Aloysiusnak nem lesz kisebbségije. Azt egy regényíró csinálta, azokat a lapokat, amelyek közé Aloysius eukaktuszlevelét tettük; mi meg örülünk, mondtam Alacsonynak, ha szépszerével hazajutunk innét a Belvárosból. Mondtam neki, ez az, amit a legkevésbé szeretek; és ez is hogy van megint: jó eljönni valahonnét, és jó hazamenni, mégse jó a Belvárosból elmenni és hazajönni; vagy hogyan is mondjam: akkor még csak hazamenni, mert egyelőre nem vagyunk otthon. Körülbelül ilyen száraz a szám, vagy nem tudom, mim, belül, mondom ekkor Alacsonynak; amilyen ez a jönni-menni-fejtegetés. Befordulunk egy légitársaság irodája mellett; nem a New York-os; kérdem Alacsonyt, látta-e az előbb a Central Parkot, mondja, nem látta, mondom, ott vajon most is korcsolyáznak-e, mint az antikváriumbeli könyvben, és mi van a kacsákkal; itt közben eláll a hó és eláll a havas eső. Elhaladunk egy immár érdektelen FOTOBOLT mellett és egy élelmiszerkereskedés előtt, ahol a fenyőillatú italt láthatjuk, szabad áron. Kérdi Alacsony, ez nem lenne-e jobb nekünk, a szabad ár; mondom, nem. Úgy a drágább, furcsa; az úgynevezett Csemege-ár. A Szobros tér sarkán a-fenyő-díszeket árulnak; újabb telefonkészülék mellett megyünk el örömmel: ennek már nyitva hagyták az ajtaját, azért meg kellene próbálni. Árkádsor következik, két falikészülék, de a papa már biztosan nincs otthon, mondom Alacsonynak; csak annyit nyugtázok, hogy vonal itt sincs épp, bár a készülék jó, és ha egy kicsit várnánk… Nem várunk; furcsa, ahogy a táskát leteszem a kőkorlátra, és odateszem mellé a lábam. Aki egy autó ablaküvege mögül kinéz, fél pár cipőt lát, meg egy táskát, melyet a fél pár koszos cipőbe bújtatott láb véd. Ha nem lenne ott a lábam, örökké a táskára kellene nézegetnem hátha kinyúl egy kéz egy autóablakon át, hogy elemelje –? Ilyen nincs! De hát – – – Zömök férfi jön; így a zömök férfit nézem, ahogy téblábol körülöttünk: hátha ő lesz az, aki a táskát megragadja, és rohanni kezd vele; vajon lenne-e erőm kiáltani, lenne-e kedvem; a táskában a Villanó Fény; az ital, amelyből nem lett párlat, de mégis; a hasábburgonya és az uborka; a filmtekercs és a lencseellenző; a teljes titok a trafikból; a két síelő medve. Ennyit veszíthetnék a táskámmal. Alacsony azonban megmaradna. Most már nyilvánvaló, hogy nagyon fáradtak vagyunk; gondolatban bocsánatot kérek a zömök férfitól. Közhelyszerű a dolog; hát csak így, közhelyszerűen. Még egy köz-hely: egy buszmegálló. Várunk.

(Négy; vagyis mindjárt)

Nem kellene; el kellene indulni gyalog a hídon. Tizenkét perc hazáig. Már nem kérek elnézést a számokért; magunkba roskadunk, Alacsony is, én is. Át kellene gyalogolni a folyó felett; sok érdekeset sodor a víz. Unnánk? Ahogy az iménti alcím is lassan unalmas. De: most fordult elő utoljára, mondanám Alacsonynak; akkor meg –? És hogy: másutt is így van sok minden. Állnak, hosszú sorban, az autók; az árkádok mellett a kocsisor vége. Felszállunk egy buszra; elhelyezem a táskát a hátsó ajtó melletti csőkorláton; még mindig nagyon jól „együtt” vagyok; nem magam elé bámulok, hanem az ablakon át nézegetek. Így állunk negyedórát; beszélgetünk Alacsonnyal, míg elvonul valami kivárnivaló, vagy egyszerűen kiderül, hogy az egyik hídpillér íve alatt, a „kapuban” három autó összefutott. Vagy: mind a két eset egyszerre. Beszélgetünk, amíg a busz áll; Alacsony nem tesz szemrehányást, csak megkérdi, meg se kérdi, csak említi, hogy a Szobros téren a díszárusnak miért mondtam valamit; miért kellett, mondja, vagy csak annyit mond: hogy mit mondtam. Ilyen fáradtak vagyunk. Igen, azt mondtam az árusnak, hogy csaknem minden van nála, ami nekem majd kell, és visszajövet összeállítjuk a csomagot; most indultam hazulról. Holott, mondom Alacsony helyett; holott. Mindketten jól tudjuk, mit kerestem a díszek közt; olyan nem volt, más minden volt. De hát, persze, nemcsak az volt a lakásban, mondom Alacsonynak; volt egy fenyőtűz is, arra ő nem emlékezhet; harminckét éve, vagy harmincnégy éve történt, egy nagyon huzatos télen; és B. urat, akit itt „Doyen”-nek is nevezhetünk, abból a tűzből mentettük ki; látszik ma is a bundáján. Akkor még csak ő volt meg, B. úr; meg én. És így tovább. Az „és így tovább” az igaz, nem a „hol kezdődött”. Ezért nem mondhatjuk, hogy az „arany” meg az „ezüst” medvével kezdődött minden, egyáltalán, bármi; hogy ők összezúzódtak, sőt, nem is mindketten… de, mondom, ez is „és így tovább”, az van mindig. Állunk a busszal; aztán megindulunk. Ahogy az összeütközött járművek mellett elhaladunk, valaki azt mondja mögöttem: összeütközött három kocsi; most ezt legalább tudjuk; nem felelek, csak annyit mondok végül: Igen? mondom, hogy: most ezt legalább tudjuk; és talán az az ember sem úgy mondta, de ezt sosem lehet tudni, inkább nem szóltam. Leszállunk; a téren, amerről úgy unok hazamenni, filmes kocsik állnak. Ettől nem lesz érdekesebb a tér; csak unalmas helyett inkább „bajos”. De hát: unalmas volt-e bármi? a négy jármű, amellyel volt valami? egyáltalán, hogy mindig volt valami? Panaszkodhatom; tehát nem panaszkodhatom.

(Mondom neki),

most megtettünk egy teljes kört és hazaérünk.

V

azaz, mivel ők így a számokat nem ismerik:

5 (Elindulunk)

fölfelé gyalog, mert lift még mindig nincs. De hogy én is valamit el ne mulasszak, hadd mondjam gyorsan: itt majd, mint a regényírók, megpróbálok röviden beszámolni mindarról, ami az olvasót még érdekelheti. Először is, sokan kérdezik: nem Alacsony nélkül jöttem-e haza; mert a kis medvéről a vége felé egyre kevesebb szó esett; van benne valami igazság, és nem mondhatom, hogy csak arányérzék okán: hogy ti. jól tudom, milyen tapintatosak lesznek majd a kérdések; hogy „Hogy is van ez az Alacsony; ki is, mi is ez az Alacsony”: ilyen kérdés egyáltalán nem is lesz! hát akkor segítsük az áttűnést… Mármost, az igaz, hogy maradék jegyzeteim rendezését egymagam végzem, ők kint játszanak A-Fenyővel, és ez még így a jó. De: együtt jöttünk haza, hogyan másképp? Amikor a buszról leszálltunk, még mondta is: jó, hogy a magánjátékboltban nem beszéltem legalább „a nevekről, melyeket… átadok az eljövendő koroknak; legalábbis a nevek egy részét, kis töredékét”. Dömi, Bankárék, Lapos, Vendel, B. úr [„Doyen”], Alacsony, A-Maci, Aloysius: s hogy csak a nevük marad meg a jövőnek, tárgyuk hova lesz? Ezt nem mondtam tehát; ez is valami: ha egy „lemez” elmarad. Nem mondtam: „Megkérdik majd, ki volt… ki volt… ki volt…? És a nevük tiszteletet ébreszt mint sokezer-éve-halott csillagok fénye, mely most ér el hozzánk.” De hát, mondanám neki, az idézeteket nem kell halmozni; és akkor még valamit tisztáznánk.

(Jé, Alfréd!)

Mondanám: ezt ne mondja, ez rossz tréfa. Azért írtam oda azt a két sort, még a legelején, eredeti-nyelven, mert az én nyelvemen két változatuk van, és nem tudnék választani. Emlékszik-e, mondanám, volt nekünk is ilyen esetünk; a helyesírással. Amiből kettő van, abból egy sincs, így történik ez gyakran. Alfrédből kettő van-e, kérdezné; mondanám, nem, csak én voltam egy kicsit túl alapos, hogy mindkétszer odaírtam. Kérdezné, mit jelent az egyik sor, mit a másik; mondanám… de akkor egyszerre úgy érezném, egyik változat sincs meg a Let us go-ból; valószínűleg csak azért, mert két gyönyörű változat van; mi pedig már haza is értünk. Vagyis a kérdés megint nincs elintézve. Eggyel kevesebbszer kell viszont megint azt mondanom, hogy: „Ez nem ilyen egyszerű.”

(Itt meg én mondok valamit, hogy)

De abban a megfulladásban, amit a második idézet említ, mégiscsak van valami, vagy lehet valami; bár miért fulladnánk meg, ha emberek hangja szólít vagy kelt; mégis, mégis… mert hallom ám, ahogy gyalog nekivágok az emeletnek, hogy feljött a pincébe a víz; és locsog is lent, a lépcső alatt, az alagsori fordulón túl. Ezért mondhatom most, hogy „ez még így a jó”: A-Fenyőre mondom; jó, hogy nem vittük le a pincébe; játsszon rajta inkább Alacsony, és hagyja, hogy egyedül boldoguljak, ahogy tudok; majd a csillagtérképek elkészítésével is. Most rémülne meg igazán, vagyis most rémült meg igazán, hazaérve: mi lett volna, ha. Mondtam neki, ez mindig a legnagyobb öröm, ha ott a ha. Úgy látszik, a vizesek elfelejtettek kivonulni a vízátemelőműhöz; de estére ez is meglett. Ott fagyoskodik egy mellékszereplőm, az őrbódénál; azért nevezem mellékszereplőnek, mert eddig nem tűnt fel a színen. Nem gondolunk arra, hogy felőle A-Fenyő akár meg is… Viszünk neki Alacsonnyal egy termosz jó forró teát; a Lány bízott meg minket. Vagy ilyesmi.

(Helyben)

Most már ezektől az alcímektől is elbúcsúzhatunk. Mi van még? Valami, amit Alacsonynak semmiképp sem szabad megtudnia. Azalatt ugyanis, amíg nem voltunk itthon, kaptunk – mi ketten, a Lány meg én – egy jókora dobozt; ilyenkor, fenyő-időben, ez szokás. De abból is mi van aztán néha? Például nálunk: mi ketten, a Lány meg én, tudjuk: jött ez a doboz, és két üveg van benne. Az egyikben fenyőillatú ital; ugyanez a majdnem-párlat, ami Alacsony fő ajándéka a Lánynak meg nekem; csak persze a Lánynak: tényleg. Erről mi ketten tudunk, Alacsonnyal; de nekem is hamar el kell felejtenem, hogy meglepetés legyen. És akkor –! Csak ajándékot küld valaki, és már ezzel is felborít mindent: mást tudok Alacsonynak, mást a Lánynak; és vajon akkor ez igazi-e még.

(Öt)

Sajnos, még valami kiderült. A lencseárnyékolóról, amit odaadtunk volna a Lánynak, hogy én kapjam meglepetésül, és most már tizenegy napig csak Alacsony meg a Lány tudjon róla. Három milliméterrel szűkebb az átmérője, mint a mi gépünk külső-lencsekeret-átmérőtávja. Vissza kell vinnem az első FOTOBOLTba, és becserélni, esetleg négy tekercs drága filmre; most már viszont legalább tudom, mit nem kell mondanom majd, ha ilyen „anyagot” kérek. Lehet, persze, hogy amikor újra megyek, épp ezt kellene, vagy lehetne, mondani. Ezzel csakugyan az elbeszélés végére értünk. Alacsony azt kérdezte, mikor megmondtam neki, hogy mindezt pénteken, tizenharmadikán csináltuk, hogy mi az. Mondom neki, amit erre mondani szokás; mert én mindig hasonlítani szeretnék az emberekhez. Kérdi, ez olyan „Jé, Alfréd!”? És, ettől függetlenül, ez akkor nagyon szerencsétlen nap volt? Mondom neki, korántsem. Persze, már nem volt nagyon korán, mire hazaértünk; és rettenetesen megéheztem, bekaptam hát egy rumos meggyet az ablakból, aztán még egyet és még egyet. Tiszta maradt a kezem egész úton, csak most meg elfelejtettem enni. Hát így hibáztassunk másokat, mondom Alacsonynak. Ő meg erre azt mondta: „Volt egy nem-túl-szép-fényes kettesem, azt is kiadtam; teljes titok, mire; de azért…” Tizenegy-ötvenet rakosgattunk ki a trafik pultjára; nagyon vigyáztunk, hogy a fényes kettes megcsillanjon. Ám a trafikos öregúr nem figyelt ránk. Épp egy „kettőszáz feletti” bélyegeladást bonyolított; a harmadik újraszámolás közben hagytuk ott a vevőjével. A pultot elborították a bélyegek, az öregúr azonban nem felejtette el megemlíteni búcsúzóul: mennyire örül nekem; akárcsak tegnap; és reméli, ha legközelebb arra járok, még őt találom ott. Én nem örültem annyira; nem is azért, mert ezúttal a bélyegeladás volt neki a lényeg; mert tulajdonképpen nem az volt. Csak… De hát, persze, hogy nem mondhatta „nekem” helyett, hogy „nekünk”, vagyis „önnek” helyett, hogy „önöknek”. Ilyenkor én mégis mindig zavarban vagyok Alacsony miatt. Ne menjünk emberek közé, mondom neki; mit ér ez az egész, ha engem észrevesznek, őt meg… de ezt is milyen furcsa kimondani. Azt mondja erre: ha olyan helyeken járnánk, ahol meg őt vennék észre, és engem soha, nem akarnék-e mégis vele menni, csak azért, hogy együtt legyünk itt-meg-ott? És most kapok észbe: én is megfeledkeztem róla; benne felejtettem őt egy mondatában. Tehát: „…de azért, remélem, mindenki kapott belőle.” Vagy: „…belőle valamit.” És itt ezt, persze, vagy úgy mondta, hogy „minden medve”, vagy felsorolásba kezdett, ami nem nagyon valószínű: „A Lánymaci, Te, a Dömi…” és így tovább. Mondom vagy mondtam vagy mondanám neki: említsen inkább „mindenki”-t; akkor könnyebben lesz sikerünk. „Hát”, mondja erre, „ha a dolog csakugyan beüt, cserében megcsinálom az én változatomat, és híressé teszlek.” Akkor legalább mindkettőnket egyformán vesznek észre. Mondom, vagy mondtam, vagy mondanám neki: csak úgy ne járjunk megint, illetve ő is úgy ne járjon… de ezt mégsem mondhatom. Hogy velem is mi van: itt a Villanó Fény, és senki mást nem szeretnék annyira megvilágítani vele, mint épp őt, épp őt; épp öt. [PS. A befejezés, sajnos, nem ilyen tetszetős mégsem. Kiderült ugyanis, hogy a trafikos öregkapitányt másfél kettessel megkárosítottuk. Nem jó szó a „becsaptuk” sem; lényeg az, hogy amikor a teljes titkot elővettem, rajta volt még a kis árcédula, és azon nem 11,50 állt, hanem 14,50. Mehetek vissza mihamarább; és újra örülünk majd egymásnak. A „titok” tehát még mindig nem teljes, vagy éppenséggel teljesebb a vártnál. És ha arra gondolok, hogy mi minden fog itt még így kiderülni, aligha mondhatom, hogy az Elbeszélésnek VÉGE.]

Ez itt körülbelül tizenöt gépelt oldal lesz; az nem tudom, hány nyomtatott oldal egy karcsú kötetben. Egy ív az húsz gépelt oldal, száznegyven oldal az hét ív. Amióta ez a dolog készül nálam, ez az egész, megrögzött eszmém lett a „hét ív”. Főleg, hogy: semmiképp se többet! „Karcsú kötet.” És tizenegy rész. Ezek érdekes számok.

Aki ebbe a tizenöt oldalba belekezd, most az vagyok én. Aki – ha egyáltalán! de ha, akkor igen, akkor egyáltalán is? mert csak úgy lehetséges egyáltalán, hogy – elkezdi olvasni, annak írtam. És akkor az leszek én. Szeretném elszórakoztatni az olvasómat. Annyit szórakoztam én könyvekkel. Még a reprodukciókkal is. Gérard Schneider! Hány évvel előttem megcsinálta azt a „69. E. festmény”-t, 1960-ban. Sainte Croix-ban született, Svájcban. 1896-ban, egy évvel fiatalabb, mint az apám. Párizsban él, vagyis élt, mert az a könyv, ahol a repró van, 1964-ben jelent meg. Remélem, most is élnek mind a ketten. (Apám a Karinthy Frigyes utcában; mindennap felhívom stb., és azzal bosszantom, hogy úgyis ő él túl engem, mert ő még Mikuska-féle régi jó angol szövet. Ő meg elmondja, hogy a Győri Richards & Richardsnál készülnek tulajdonképpen ezek a… és nem értem, miért mondom erre azt, hogy nekem, ha ilyen ez-&-az jut az eszembe, akkor inkább két versenyzőm nevét mondom, akik nekem tényleg vannak; de hát a régi generációnak ezek a Richards & Richardsok is tényleg vannak; nagyobb dolgokon nem veszekszünk, de pár perc alatt az ilyesmiből is oda jut az ember, hogy megkérdi, mi a fenének hozták a világra. „Téged legalább nem én hoztalak a világra”, érvelek. Ilyen pontatlanul fogalmaz egy állítólagos író. Aztán mintha mi sem történt volna, ülünk a G. utcai közhivatal szép tiszta folyosóján. Én vagyok ott előbb, apám is megérkezik. És nagyon örülök; remek formába lendülök, nem is illik ez az alkalomhoz. Gyengédek vagyunk egymáshoz; vagyis, talán ez a lényeg, nem egymáshoz vagyunk, csak… És bent, az irodán: „Kései házasság, ugye?” Feldönteném az ügyvédi asztalt. Aki kérdez, nagyon rendes, persze, de az asztalt feldönteném. Mit „imádják” itt az apámat. Marha vagyok, tudom. Közben telefon; a kérdezőnek épp most hal meg a… kije is, a fia lányának vagy a lánya fiának az apja? „Hát akkor hol tartottunk. Végrendeletet az elhunyt nem hagyván…”) (És dörög a villanygép; aki dörgeti, olyanféle néni, mint anyám volt, vagyis – amilyen sosem volt. A gépírónévi is megcsodálja, milyen friss a korához képest apám, aztán ugyanilyen átmenet nélkül gépelésbe kezd megint.)

De Staël 1955-ben lett öngyilkos, Antibes-ban, ha jól látom. Született 1914-ben, itt-meg-ott.

Remélem, mindenki máris izgalmasan szórakozik. Dehogy gúnyolódom, én sosem gúnyolódom. Antibes-ot sehogyan sem tudom magam elé képzelni. Vakítóbb, mint… Ki se mondom! Elővegyem az útikönyveinket? Vagy egy regényféleséget válasszak inkább? Azt választom. Fellapozom tizenegyedik fejezetét. De ott csak az van, hogy eltelt ennyi meg ennyi esztendő, és a szerző találkozott egy ismert újságíróval, aki Franciaországból tért haza éppen; hogy Párizsban érte a francia összeomlás, és a beözönlő német seregek elől a Földközi-tenger felé menekült, ezt meséli. És hogy jól, színesen adta elő a menekülés borzalmait. (Ezen most én mulatok egy jót. Hiszen épp az Íróval nevettünk nagyokat, hogy a regényekben mindig az van: „Mentek, és pompás vicceken nevetgéltek.” Az Író azt mondta: „De hát akkor miért nem mond el egy ilyen pompás viccet a szerző?…” Vagy az is lehet, hogy ezt már csak idézte; hogy olvasta valahol, és mennyire igaz. Hát most látom, hogy egyszer ő is beleesett. Sakkmestereknél szeretem az ilyet, ha aztán a saját játszmájukat elemzik. Olyankor a legaranyosabbak a szövegek.)

No, igen, és hogy Antibes-ban is töltött néhány napot ez az újságíró. Ott jutott először emberi táplálékhoz, ahogy mondta. És hogy kapott ajándékba egy pár hosszúszárú harisnyát egy bizonyos úriembertől, aki maga is ilyet hordott, tízszobás, finom kis panziója volt, és elhegedült néhány magyar nótát. És így tovább. Antibes-ról semmi. Ez a magyar (mert, persze, magyar volt) penziós mindenféle festményeket csempészett ki a hazájából úgy, hogy „saját” műveket festett rá. Ezerkilencszáz-nemtudomhányban volt ez.

Mennyire más dolgok történnek ugyanazokon a helyeken. Ugye?

Egyébként én például ezt a regényfélét is úgy szerettem, hogy már csak ezért, hálából is illik szórakoztatónak lennem. Vagy nézzük a detektívregényeket. Ha azt meg lehetne oldani, legalább a legjobbakban, hogy ne legyen bűnügy!… Csak az a jó cseles szövedék. Highsmithekre, ilyenekre gondolok. Nem a Christie-re, meg ezek. Itt nem lesz bűnügy.

Itt tizenöt oldal lesz, és ahogy előrehaladok, szorongás fog el. Attól féltem… de menjünk sorban.

Volt nekem egy Antibes nevű csapatom. FC Antibes, QFr Antibes, ilyesmi. De már nem játszottam vele bajnokságot.

Akkor szűnt meg nálam az asztali labdarúgás. Az volt a hellénisztikus korszaka.

Ezekkel a kulturális fogalmakkal én úgy vagyok, hogy ha nagyon megnézzük, sehogy. Tudom, ki az a Gérard Schneider; de nem olvastam… jó régi nevet keresek, nehogy holtában is megsértsek valakit… Aiszkhüloszt. Goethét alig. És így tovább. Az a sok minden, amit az ember lefordít, arról azt hiszik, hogy mind… nos, nem akarok ízetlenül tréfálkozni, hogy „azokat mind olvastam” azt hiszik; hát azokat én csakugyan mind olvastam, ezer-ezerkétszáz ívet, az húsz-huszonkétezer gépelt oldal, az oldalanként kétezer betűhelyet számolva… hány betűhely is? Valamivel kevesebb leütés, persze, mert vannak a betű-, illetve szóközök is, elég az hozzá… de hát én azokat a dolgokat előtte a legtöbbször nem is álmodtam. Aztán most mit mondok? Ez is túlzás, amit most mondok: hogy ha Murphynek akkor jó voltam, amikor leírtam magyarul, hogyan heverészik a Round Pond körül, hát miért ne heverészhetnék én csak úgy, most hirtelen, két napon belül, egy Round Pond körül. Két napon belül a Round Pond körül; ez úgy hangzik, mint amikor slágerszövegeket próbáltak íratni velem. Hogy meggazdagodjam. Erre én azt feleltem: persze, miután írtam egy-két szöveget, és sehogyan sem volt meg nekem az egész: hát szóval, eléggé lassan feleltem, és jellemző módon, én maradtam a gyenge szerepben, a lelépésem formáját értem ezen, és semmiképp sem válaszoltam olyan csattanósan, mint amit nekem mondana bárki a murphyzésre: hogy „tessék, tessék, de a Murphy aztán valami gázkályhával is fölrobbantotta magát”. Ez az irodalom; ez a fordítás.

De Staël, a „Les Footballeurs au Parc des Princes” festője nem tudom, hogyan végzett magával Antibes-ban. Illetve, azt hiszem, kiugrott… Nem vonz; nem-nem, ahogy mondani szokás. Engem a hét ív vonz, a hétnél kevesebb, de épp hét. És ott a füzet. Elővehetném; abban van anyag. De ha az egyik dolog szent nekem, hogy meg kell lennie, akkor legyen szent a másik is, aminek sértetlenül kell maradnia. E kettő közt lötyögnek valahogy ezek a futballisták. Ott álldogálnak, és csípőre teszik a kezüket.

Ahogy… úgy általában minden. Úgy értem, minden kettő között. Mit érzett erről de Staël? Többet, gondolom, mint Mrs. és Mr. Tremaine, akik valahol az óceán túloldalán őrzik az 56 × 75-ös művet (centiméterben a méretek). Bár ki tudja. Mr. Tremaine azt mondja Mrs. Tremaine-nek: „Így meg úgy, ha ez a kép nem lenne, akkor majd… Ó, de így kötve vagyok.” Vagy letakarják a képet, hogy ne süsse a nap, él köztük a kép, nagyokat veszekszenek, de sértetlenül őriznek meg valamit, azt, aminek ezek a nagy veszekedések is részei, és egy nap… illetve két nap, hacsak autó- vagy repülőszerencsétlenség nem éri őket.

Azt bizonyára nem mondhatja a Mrs., hogy nincs egyebem, csak a Tremaine. (Bár ha magyar kivándorlók… miért ne? Visszagondolnak ők is a körútra.)

Viszont a Rezzonico egyik barátjának reklámrészében (a Neárer lapjának 1970. februári számában) ott a „Futballisták” másik változata. „Sportlátvány” címmel. A szöveg körülbelül ez: De Staël Futballistáinak ez a részlete mintegy a néző sportját közvetíti már. A művész elhagyta a naturalisztikus részleteket (sic!), hogy figyelmünket így más régiókba terelje, ahol az ő játszmája folyik, vizuális síkon. Ekképpen tud többet elmondani nekünk, mint a dolgok forma szerinti lefestésével. (A reklámszövegben mindenütt sok a bekezdés.) De Staël műve jól szemlélteti a vizuális kommunikáció leleményeinek végtelen terét. Az utóbbi években a Rank Xerox szintén rámutatott a vizuális média potenciáljára. (Itt már nem fordítom a nemzetközi műveltség szavait; sőt, az egészet abbahagyom.)

A reklám és a bizonnyal xeroxozott repró Mr. & Mrs. Wildert is szemlélteti, Los Angelesből.

Övék a kép.

Szóval de Staël, ahogy ez már egyebek közt a festőknek is szokása, csinált úgy egyet-kettőt a futballista-alapmodellból. Hacsak nem a kép cserélt házaspárt hat-hét év alatt, amit alig hiszek. Inkább hiszek akkor már a szememnek, mely azt mondja, hogy az egyik képen kék az alap, a másikon zöld. És a naturalisztikus részleteket is másképp adagolja a játszma „régiójába” az antibes-i mester. (Remélem, nemcsak kiugrani ment Antibes-ba; mert akkor ez egy ízetlen tréfa itt, ez az „antibes-i mester”. Viszont ha azt mondom: remélem, ott is élt és alkotott, ahol azután kiugrott, az is micsoda?)

Nehéz mit mondani, ha már mondunk valamit. Ez az igazság. Ilyeneket mondani, azt lenne jó: „Ez az igazság.” Az ember túl van valami nehéz dolgán, tűrhetően megvan minden, és akkor megáll beszélgetni valakivel, és ilyeneket mondanak kölcsönösen. Vagy amit feleségem mesél: hogy az X. utcában látta, ahogy jó tízméternyi távolságból veszekszik valaki meg a felesége vagy kicsoda, szóval olyasvalaki, aki bizonyosan hallhatta, amikor mi voltunk hangosabbak a szükségesnél. Ilyenkor mintha örökké élnék, olyan érzésem támad; feleségem azt mondja, ugyanígy van vele ő is. Aki ezt olvassa, azt hiszi, hogy mi afféle kedélyes társaslények vagyunk, akikkel meg lehet osztani más hasonló élményeket; hogy ki-hogy-és-mint-van-ezzel. Mit mondjak erre? Felépítettem egy szép hatást, most letörlöm a jelleget.

A régiót.

De Staël xeroxos képe fölött, az 1970. februári szám borítóján szép nagy madár ül: Kelet-Afrika egyik fejedelmi flamingója, és egy kis fejedelmet etet. A kis fejedelemnek olyan pirosas az oldala, vagy az anyamadár szárnya alól látszik ki a szín, rejtély. Ezt a képet láthatják a madarak, az ablakvendégeink. Fogalmunk sincs, ők-hogy-vannak-azzal-meg-ezzel. A fekete madarak mindig könnyen elriaszthatók; ők „a lovak”, és érdekes, milyen rosszízű ez a szó, ha ellenszenves, nagy dög galambokat határozunk meg vele. Azt viszont túlzásnak találtam, amikor Dömiék egyszer határozatot akartak hozni, hogy a nagy fekete lovakat le kell szoktatni a párkányunkról. Hallották, hogy a kedves fodrász is azt csinálja; ő is csak a gerléket meg a verebeket eteti. Ez még nem ok a kismackóknak, közöltem velük, hogy efféle határozatokat hozzanak. Vagy valósítsák is meg ők maguk. De ők az ablaknak még a közelébe se mennek; mert van bennük egy olyan érzés. Furcsa elgondolni, bennem milyen érzés van akkor. És bármennyire barátok vagyunk is Dömivel például, nem tudom elgondolni se a módját, hogyan ülhetnénk le egyszer megbeszélni ilyesmit. „Tudod, én nem is hiszem, hogy ezt el kellene mondanom egy hozzád hasonló kis medvének, de amikor én kiültem a…” Nem, nem; akkor már maradjon minden a régiben; legyen az, hogy fekszem én is a Kockáson, felpolcolva a lábam (bokaficam!), hasalok, felkönyökölök, mindent-csinálok, mert kibírhatatlan a fekvés (kibírható!), és mellettem Dömi, lent a földön pedig, a padlón, kinyitva a de Staël. Napokon át volt ott az a de Staël; ezúttal nem a Futballisták. Valahogy ezek az én csakugyan kedvelt valóságviszonyaim.

Most gondolok rá először: csakugyan, mennyire de Staël volt az a de Staël! Amelyiket nagy gonddal tartottam az ágy végénél a földön. Nekem ez eddig eszembe sem jutott. Volt a de Staël, de eszembe sem jutott, hogy így beazonosítsam. Olyasmi ez, amit mindig mondok: hogy én azért nem kívánok senkinek semmi rosszat, mert nekem soha senki az eszembe se jut?

Emlékszem, régen, a nagy barátkozós korszakomban hogyan születtek a barátságaim. Vegyes a kép; erőltetett volna egyértelműen eláztatni magamat. Mert például a „nagy trió”, amelyből a duó két évvel korábban alakult, mint a trió… Az milyen volt? Alaptag: Y meg én. Póttag: Z. (Itt jó lenne „átmenni régióba”.) Két apróság: Z-vel huzakodunk az Alagútban. Egy kesztyűn. Z. megüt. Z. könnyen eláztatható: Y-éknál, a kertkapunál, a zűrök. A jön-nem-jön. Miközben ott a három család, papák-mamák a szépen kivilágított nagy szobákban. És Y meg én. Mi volt az a jön-nem-jön? Nem is értettem akkor. Hogyhogy nem jött Z, amikor mindenki ott volt? Aztán: Furcsa volt az is, hogy Z annyi mindenkivel összejár. Én nem jártam össze senkivel az osztálytársaim közül, csak Y-nal és Z-vel. Aztán, hogy Y-nak rokonai vannak; velünk egykorú kis pajtásai, lányok-fiúk. És összejárnak. Szóval, Y és Z is összejárt. Az egyiküknek a család szervezte a dolgot, a másik maga szerezte, akit-amit szerzett. Nekem itt a házban mindenem és mindenkim megvolt. Y-on és Z-n kívül. Itt volt G. L., vagyis „Pelé”; itt volt, akitől gombozni tanultam. (És aki G. L.-re hagyta a csapatait; ez nem változtatott erőviszonyainkon; G. L.-lel nagyjából azonos klasszist képviseltünk; a visszavonult hagyományozó már a négy éve miatt is fölényben volt velünk szemben.) (Ez a négy év nem négy év börtön, például, vagy javítóintézet; egyszerűen négy évvel idősebb volt ez a barátunk, de most, visszagondolva azokra az időkre, képtelen vagyok négy évvel öregebbnek érezni magunknál.) Y egyszer heves szemrehányást tett tudatos baráti hűtlenségem miatt. Akkor Z-vel volt duónk. Z-vel a duó alapját a gombozás képezte. (Z az a bizonyos dr. E. M., akinek a csapatait a külső polcon őrzöm.) (Ott vannak egyébként Y csapatai is; alig kétszer tizenegy játékos; mert Y sosem fejlesztette föl annyira a sportját.) Amikor úgy láttuk, „elérkezett a pillanat”, elkoboztuk tőle a pléhdobozt. A pléhdobozban voltak a gombjai. Z jól fel tudott használni közülük néhányat. Magam, azt hiszem, nagyon elegánsan, csak egy hátvédet igazoltam: a norvég Bakert, Jonquet fivérét. Jonquet a Racing Paris-ban játszott nálam; jobbhátvédet. Emlékszem, volt egy olyan bajnokságunk Z-vel (különben csaknem azonos játékerőt képviseltünk), amelyet a Racing Paris nagy fölénye miatt abbahagytunk. A Racing utcahosszal, behozhatatlanul vezetett. Érettségi körül jártunk; és Cisowski, a Racing középcsatára, csúnyán kimaradt egy éjszaka. Ez semmi különöset nem jelentett, még berúgást sem, úgy igazából, se más egyebet. Bár azt megint csak nehéz jól meghatározni, mi a „más egyéb”. Szóval, Cisowski a csatársor tengelyében ennek ellenére remekül osztogatott s tört előre. Abba is hagytuk a meccset, nevettünk a Racingon. Még arra emlékszem, hogy senki sincs nálunk a lakásban, Z se, apámék se, csak én fekszem apám ágyán, és mindig legurulok a földre, a Parc des Princes támpilléreinek tövébe. Bár a nagyasztal akkor aligha volt a Parc des Princes; legföljebb a Colombes.

Vagy mégis? Most ott az ágy, ahol hasalok, kéznyújtásnyira előttem: nyitott könyv. De nem zuhant; odatettem. Ezt látom.

Probst egy vaskapufán sérült meg. Nálunk itthon fa kapufa volt, G. L.-nek is fa kapufája volt, a klubban volt vas kapufa. G. L. vitt el a klubba; illetve: G. L.-t valaki hívta a klubba, és G. L. szólt nekem, és én azt hittem, ez a legtermészetesebb dolog, hogy el kell menni a klubba, már csak G. L. miatt is, és egyáltalán; semmi ilyet nem érzek azóta. Soha, mostanában. Legfeljebb, hogy „kell”. Igyekszem szinte sehova se menni; mert mindig az jut az eszembe, hogyan éreztem én annak idején, hogy el kell menni a klubba; ahonnét aztán éppen G. L. maradt el hamar, és Z sosem tudott beleilleszkedni abba a környezetbe. Mintha ezt a fejedelmi madarat vagy mit, akarnám fölrebbenteni a címlapról: és fájdalmasan ott maradna mindig, pedig már én nem is tudom, mi van mindnyájunkkal a nagy biztatástól… már alig van meg az a címlap, és mégis; annyira nem boldogult a klubbeli játékszabályokkal. Idehaza mi nagyjából az ősi, a „négyéves” nagy-barátunktól tanult szabályok szerint játszottunk.

Z-vel és G. L.-lel is voltak bajnokságsorozataim; Z csak ritkán mérkőzött G. L.-lel; azokat a dolgokat mindig úgy hoztuk össze, ahogy én ma ide vagy oda megyek. Miért vannak ezek az alakulások? Z-t nagyon sokáig nem vittem el a klubba. Nem féltettem tőle a klubomat; más egyetemre jártunk akkor már, és Z meg Y lehetett volna abban az időben a duó, ha nem olyan „abszolút mások”. Bajnokságaink azért bőven voltak Z-vel, de én közben lejártam a klubba. Le: ez a Sörtex-pincét jelentette. Egy fáspincében három, méretre készült asztal; a natúrfalon műanyag tábla: azon volt az NB I állása; én ott se Franciaország, se Tandor nem lehettem, se BHSE (az volt a csapatom, még Kispest korából), hanem Győri ETO voltam. Később kivívtam magamnak az általam óhajtott NB I-es csapat nevét. Egy feltétel volt: Tussingert játszatnom kell! A klubszereplés érdekében néhány új játékost is vettem magamnak; nekik a hazai bajnokságban sehogyan sem bírtam állandó nevet találni. Relatívnak éreztem, bárhogy nevezem el őket.

A játékosaink nevei lassan változtak; nem volt már 1960-ban Morlockom, Schiaffinóm, Ocwirkom; igaz, Ocwirkja például Z-nek volt, és ő sokkal jobban őrizte a régi neveket, mint én. Z bélyeget és régi könyveket is gyűjtött; erről fogalmam se volt, nagyjából; de hát mi főleg csak gomboztunk, alig beszélgettünk. Z volt a legjobb barátom, akkoriban. A klub bizonyította be, hogy profi vagyok; profi gombozó. Nem a sikerek; egyáltalán. A légkör; az, hogy fehér porral szórtuk föl a pályát, aztán eldörzsöltük a port szarvasbőrrel. Ronggyal. Zsebkendővel. Nem a pálya szabályos mérete volt az érdekes; az, hogy amikor odamentünk, elfogadottan csak a gombozás volt, az volt az érdekes. Úgy értem: ez lett lassanként a természetes. Ami nem volt természetes: a hazamenések. Restelltem, például odahaza, apámék előtt, hogy „ilyesmivel töltöm” az időmet. Később, persze, nem értem el minden este olyan kiemelkedő eredményt, mint első alkalommal; hiszen elsőre mindjárt bejutottam a kieséses alapon játszott torna döntőjébe, és nem tudom, nem nyertem-e végül is; kettő-egyre kaptam ki. Mindig volt bíró a klubban. Érdekes, hogy bírónak én milyen sokáig nem álltam be. Nem volt az cselekvés a számomra; nem volt profi-gomb. De mindezt hosszabban, részletesebben kellene elmondani; vagy megmaradni a legendaszerűségnél. Ahogy az ember így-úgy mesél.

Emlékszem a Molucca-Mocca boltra. A Sörtex-pince ott volt egy mellékutcában, a Molucca-Mocca bolttól nem messze. Érdekes, milyen sokáig hittem én a Molucca utcáját szép, széles, világvárosi sugárútnak. Nem is tudom. Este volt többnyire, amikor a klubba igyekeztem. De nem mulasztottam volna el, hogy a Moluccába be ne menjek, és meg ne kávézzam. Az volt ott az izgalmas, hogy nem volt az vendéglátóipari hely, tehát nem voltam vendég. De igazi bolt se lehet az ilyen hely, ahonnét nem kell mindent okvetlenül kivinni, hanem ott nyomban fogyaszthatunk. Még a világítása, az is micsoda… mert ma is ugyanaz, de legalább tizenkét éve nem jártam benne este. Feltételezem, hogy ma is ugyanaz az esti világítása. A Molucca-Mocca akkoriban olyan fejlett hely volt, hogy azóta nem volt mit fejlődnie. Ilyen helyen ittam én egy kávét, mielőtt lementem volna a pincébe, hogy az az napra rendelt három fordulót megcsináljam. Nem is tudom, hogy fértek el ott a bírók, abban a fáspincében. A játszók alig tudtak mozogni a három asztal közt. Itt hosszú szünetet tartok, írás közben, annyira nem jut eszembe semmi.

Örülök, hogy a jelek szerint ezt az anyagot jól elintéztem. Nincs ebben annyi, mint hittem. Fejtegetésekhez semmi kedvem; hogy én könnyen alkalmazkodtam az elfogadott szabályokhoz, miközben a hazaiakat is megőriztem; de azzal se szegényítettem magam, hogy lelkifurdalásom volt a vélt hűtlenségem miatt: nem, nem, azzal is gazdagítottam magam, és így tovább. Vagy egyszer mi volt.

A Pretallon-nal volt mérkőzésünk; a Lánchíd utca (így hívtak minket; G. L., az öccse, a klub-ügy megszervezője meg én, négyen alkottuk a csapatot; a szervező azóta felrobbant szegény, nem tudom, miféle nagy teljesítményű lámpával, trafóval, pretallonnal; nem értek a technikai dolgokhoz; Barnabás a technikai zseni nálunk, ezt mondtam már?) játszott a Pretallon ellen. 17:15-re kaptunk ki. Most mit mondok azzal, ha közlöm, hogy mind a négy meccsemet megnyertem? És mit mondok azzal, hogy az egyik Pretallonos csakugyan meghozta a három csapat plexit, amit à 100 Ft rendeltem tőle (csapatonként à 100 Ft), és hogy otthon, a politúron a plexik egyáltalán nem váltak be, de a szabályos klubpályákon még úgy sem, ezért aztán mégis inkább a politúron váltak be, és néhányat Z-nek, néhányat G. L.-nek ajándékoztam; Z egyébként is döbbenetesen sok játékost kapott ajándékba, nemcsak tőlem. Még abban az időben, amikor annyira nem értettem: hogyan játszhat másokkal. Amikor én a klubba jártam, egyáltalán nem éreztem, hogy másokkal játszanék. A plexikre, úgy véltem, kidobtam csak a pénzemet.

Futottam utána, ahogy mondják, és elhatároztam: igazi jó anyagokat vásárolok. Ez volt a harmadik, egyben az utolsó vásárlási hullám. Micsoda nagy szám volt az, amikor megreszeltem Picchit. Picchi a Varese játékosa volt, Észak-Olaszországban. Picchi, Picchi, kiabáltuk. (Semmi érdekes, csak mondom, hogy ezt kiabáltuk. Úgy az asztal körül. Z is kiabált, nagyon sportszerű volt; G. L. is nagyon sportszerű volt; őt azonban el sem tudom képzelni, hogy ugrál az asztal körül, és Picchi, Picchi-t kiabál.) De hát Picchi nem sokat játszott már azután. Az igazi meghalt, én meg abbahagytam a gombozást.

Nem tudom, milyen lehet, ha valaki harmincegynéhány évesen meghal. De Staël is negyvenegy volt, ha jól számolom. De ez igazán nem érdekes; és bonyolult kérdés, persze. Volt egy osztálytársam, vele majdnem összejártam; sőt, érettségi után mintha lett volna ilyesmi, csakugyan… Nálam az mindig külön esemény volt, ha elmentem valakihez. Fogalmam sem volt, tulajdonképpen miért kell elmenni valakihez. Nálam volt a Parc des Princes, Z idejárt; ez mégsem érv, mert G. L.-hez meg én jártam le a földszintre is meg át a Paulerba szintén, ahol a feleségével meg később a két utánpótlással lakott. (Ez az ő utánpótlása volt, és a gombozásé, a két iker.) És följártam a negyedikre, a nagy barátunkhoz, és jártam Óbudára, a másik nagy barátomhoz, akitől az irodalmi ihletést kaptam. (A házidolgozatai nyomán. „…” Anyám hagyatékában ott a kézirat; érdekes, mennyi helyesírási hibával dolgoztam.) Mindez elegendő érv ide is, oda is.

Mindegy; az az osztálytársam egyszer csak fölbukkant előttem az egyik nagy könyvtár kölcsönzőpultjánál; a Gombszabálykönyvet akartam kivenni éppen, előtte meg egy halom munka tornyosult. Azt mondja: „Elveszem valami írónak a lányát, viszem olvasni a műveit.” Ez úgy poénesebb volt, de a poén épp az, amit nem árulhatok el. Kívül akarok én maradni az ilyen relációkon. Hanem az csakugyan meglehet, hogy amit én így nem értek vagy nem tartok jó viccnek (ahogy itt ez az előbbi história is érthetetlen egy kicsit az olvasó számára), az meg előttem marad rejtve; hogy miért van, mik az úgynevezett sors vagy egyéb alkalmazott-ilyen-olyan-régió szándékai a sejthalmazommal? Kárpótlásul az elmaradt poénért annyit mondhatok, hogy ezt csakugyan el ne felejtsem már, az osztálytársam nemsokára meghalt egyféle rákban. Persze, ezért is került itt elő az egész.

A Parc des Princes most odaát van apám lakásán, és ha ekkor-meg-akkor nála vagyunk, és ülök a karosszékben és rákönyökölök a jól ismert lapra, a szőnyeg-terítőre, sosem jutnak eszembe a régi nagy mérkőzések. Elfordítom a lapját, kiszedem az asztalterítőt, elrakom az asztalterítőt, de a nagy mérkőzések az eszembe se jutnak. Nézem a tévé aznapi programját mármint az újságban nézem, mi lesz a jövő héten, és a jövő heti programfüzetben már az is benne van, utalásszerűen, mi lesz a rákövetkező héten. Hogy az ember tudja. Ezeket a dolgokat én azért csinálom. Sőt.

Játszottunk még, de nagyon az utolsó bajnokságokat játszottuk, amikor egyszer a kávéfőző fölhólyagozta a stadion gyepszőnyegét. A félpálya és a tizenhatos között, az egyik szélen. Még kellemetlenebb volt, amikor egyszer nálam volt sakkozni az az osztálytársunk, akivel Z harmadik gimnáziumban elkezdett olyan rettentően haverkodni; mellette ült, minden. Negyedikben is; de akkor már a haverság nem volt akkora; hát csak üljetek egymás mellett, gondoltam; én akkor az utolsó padban ültem, egy bukott osztálytársunkkal; abból az osztályból bukott le, amelyik megvert minket kettőnket, mindjárt megmondom, kit meg engem, illetve csak engem… szóval ez a bukott osztálytársunk csak azért ismételt osztályt, mert ezt-csinálta-meg-azt-csinálta az osztályfőnökével. Körülbelül olyan „Samu” volt; persze, későbbi ismerősökhöz sose hasonlítgassunk, és joggal megkérdezheti bárki, ki az a „Samu”. Hát a „Samu” az, akivel összefutottam az agfás-boltban, és indult éppen Jelsába. Szóval az volt egyszer kínos, amikor elfelejtettem kávét tenni a főzőbe, és csak úgy beindítottam, aztán erre rájöttem, de akkor elfelejtettem vizet tenni bele, aztán vizet is tettem bele, de akkor az edényt felejtettem ki a csöpögője alól, végül ezen annyira… nem is tudom, de puszta kézzel kaptam oda, amikor még arra is rájöttem, hogy nem kapcsoltam ki, és már a gumija bűzlik. Nem ez volt a kínos; hanem hogy az egykori osztálytársam, akinek a kávét főztem, épp akkor jött, amikor még a Parc des Princes-ban edzettek a fiúk. Vagy egy negyedórával azelőtt mérkőztek, és utána nem bírták elhagyni a pályát. Úgy szerették, mit tudom én. És a sakkpartner beállított, korábban vagy nem korábban; de a fiúk ott voltak. Nem kapkodtam le őket, csak leborítottam a szőnyeg-terítővel az egészet. Hanem később épp azon az asztalon kellett sakkoznunk; meg ott állt a szoba közepén. Az nagyon kínos, ahogy így az ember szedi le a dolgokat. Ez a sakkpartnerom volt, egyébként, akivel a távolugrás-ügyben elkaptak minket; csak ő maga is nagy távolugró volt, ezért elengedték, nekem pedig megadták, amit helyesnek gondoltak. Akkoriban határoztam el: nagy író leszek, és megírom, hogy ezek és ezek ezt és ezt csinálták. Író már mindenképpen akartam lenni, de nagy író csak attól fogva. Átmenetileg; talán az higgasztott le, hogy rájöttem: profi vagyok, profi gombozó. Vagy nem is tudom. Most, épp a napokban, egy sárga műanyag agfás-tok került az asztalomra; abból akartam sorsolni a Wimbledont, de aztán mégis inkább egy szép, vékony fémváza alját választottam; a fémváza tökéletesen ép volt, amikor először bukfencezett le egy ingatag zongorán álló rádióról; akkor is csak egy kicsit sérült meg, később ment ketté aztán. Gyönyörű, Gérard Schneider-es motívum van a belsejében, natúr. (Már ahány Gérard Schneidert én ismerek! Egyet láttam tőle, de Staël képének közelében. De azért Gérard Schneider nekem bejött; és nem vagyok olyan sokadmagammal.) Az Agfa műanyag tokjával próbáltam ki megint a gombozást. Van az íróasztalomon az a fémtál (teljesen ép), azon vannak a papírvágó kések (egyik se ép; az egyiknek aktívan lent van a vége, el kell majd vinni a vázával együtt… bár ha a Wimbledon beválik, nem tudom, annak nem kell-e így maradnia; nem így lesz-e „egy érték, kedves Tándori úr”, vagy „Minyu, Minyu, a Salátás Tál”), és a fémtálon vannak a tollak. A fekete-fehér, a régi zöld-fehér, a rózsaszín-szürke, a piros-fekete, ezek mind törött, repedt, tintázós, szétugrott tollak. (Ott az ép kék-sárga meg a többlet-toll is, a tál mellett, az aljon.) Előkotortam az általános halomból egy kis fémgyűrűt, ilyenek tartják össze az olcsó golyóstollak két felét a csavarmenetnél. (És az ilyen leírások fordítása idegesített mindig a legjobban az ívek során; nem láttam magam előtt a dolgot; hát tessék!) Szétcsavartam az Agfa műanyagtokját, és a két henger nagyon jól csúszott az íróasztalom lapján. Elkezdtem lövöldözni a kis fémgyűrűvel; az lett a labda. Az íróasztalomon van egy naptár, azon egy kis mágneses karika, mindig épp aznapon; de a sárga Agfák nem tudhatnak „emelni”, ezért a karikára meg a napokra (az „örökharmincegyre”) nem célozgathattam. Arra céloztam, ami volt: egy levélcsomó meg az állónaptár közti résbe. Meglepően jól ment! Nem is hittem, hogy nyolc év után ennyire érzem majd a dolgot. Ahogy a játékos találkozik a labdával, az a szög; vagyis ahogy a labda megvágódik, ahogy a csatár rászúrja; vagy amikor elhúz a védő mellett, abszolút helyzetbe csúszik be, szerelhetetlenül, vagy amikor úgy vágja neki a védőnek, hogy elé pattan vissza a labda, és persze ő már ott van a védő meg a labda közt, vagy amikor a védőről pattint, és gól! és mindezt ezzel a fémkarikával, és a két sárga hengerrel; holott én profi koromban, de még azt is mondhatnám, hogy amatőr koromban, meg se érintettem volna ilyen esetlegességeket „gombozás” címén, vagyis hogy nem tűrtem volna, hogy a gombozás, én meg ilyen esetlegességek egy napon kerüljünk össze; aztán mi történt, egy nap mégis hogy összekerültünk.

Én itt csak arról írok, amiről nincsenek feljegyzések. Nagy kék füzetbe vezetem a feljegyzéseimet. Ha valamiről úgy gondolom, hogy oda már feljegyeztem, nem írok róla. A feljegyzéseimet csak a legújabb időkben vezetem. Nem tudom, mi lesz velük; ez tőlem is függ. Itt csak belefogok egy-két írásba, de nem biztos, hogy ezeket is folytatom. Hamar gyanús lesz, hogy ha ér valamit, feljegyeztem már. Régebbi dolgokra pedig legföljebb csak emlékszem.

Sok minden mégis segít. Süti a nap Kaktuszt; süti mellette egy észak-olasz tópart színes fényképét a televíziós készülék lábánál. Kaktusz barátját nem süti a nap, őt egy fokföldi ib. nevű növény cserepe mögé állítom, mert ha kifakul, a színe nem jön vissza többé. Kaktusz barátja viaszkaktusz. A tó partján látható helység neve Rezzonico. Hasonlít ez a part Jelsára és S.-re.

A kövek, amilyenek közvetlenül a víz mellett vannak, és a házak, ahogy ott vannak azok is közvetlenül. Hullámzik a víz, keményen fodrozódik a fényképen; a fák zöldje nem természetes, foltos, így jó, az előtérben, mely alig van, mert a víz ezen az oldalon mindjárt nálunk ér véget, befordult már egy vitorlás, és halad. A kiugró lapos sziklanyelv mögött is: vitorlás. Hátrébb teraszos hegy; a színe természetellenesen kékeszöld. Ez is így nagyon jó. A jelsai kaktuszok színe ilyen kékeszöld; nagy kaktuszok; és kis kaktuszok is vannak. Két konzervdobozban akartunk hazahozni nagy kaktuszok tövében nőtt kis kaktuszokat; kiástunk egyre többet, aztán összevesztünk, és visszavittük őket a földjükbe. Ahogy visszaültettük mindet nagyjából az eredeti helyére, kibékültünk. Ott nem lehetett nem kibékülni; így volt jó; hogy visszaraktuk őket. Ha visszatérünk majd mi is, vajon meglesznek-e. Így értem ezt a dolgot, a feljegyzésekkel. A visszaültetett kaktuszok már feljegyzések voltak. Nem mentünk vissza: mintha nem írnék többé arról, amit egyszer feljegyeztem.

Szeretnénk visszamenni.

Visszamehettünk volna, de S.-re mentünk. S. közelebb volt, kényelmesebben megközelíthető. Ott voltak olyan lapos, nyelv alakban kiszögellő kövek. Olyanok is. Gyakran volt rossz az idő. Egy hétig sütött a nap, a szobában le lehetett fényképezni a díványtakaróra kiterített paklit a függöny mögött; olyan éles volt a fény, látszottak mind a figurák. A végén hat napig borús volt. Átjártunk C.-ra. C. lett Certóka városa; ott kaptunk bele csavart; fémcsavart a promenád fotósboltjában, a műanyag csavar helyett. A műanyag csavar Hőfokról hazatérve törhetett el, a bőröndben; vagy talán egy másik helyről jövet, ahol Alacsony és Aloysius fenyőjét találtuk. Ott csak másfél nap volt világos; és három-négy napra borult be. De onnét is Hőfokra mentünk át; S.-ről meg C.-ra. A paklit Suzukival vettük föl; Certo is ugyanolyan éles néha, amikor olyan benne a film.

Kaktuszka nem följegyzés. Másfél éve van meg; több, mint másfél éve. Két barátja van; az egyikről már beszéltem. A másik a Kiöntő. Nem hívta sose vízöntőnek; Csőrös Haver vagy Csőrös, még ez a neve. Csőrös vagy Kiöntő mindig önt vizet egy egészen nagy növényre is, amelynek a tövében Kaktusz áll. Kaktuszra is ugyanilyen kevés vizet tölt. Kaktusz mellett, a cserép oldalánál, három száraz karácsonyfatüske. De róluk már írtam a kék füzetben v. Kék Füzetben.

Kaktusz v. Kaktuszka már mondta, hogy ha meghal, akkor is meglesz most már örökre. Megengedte volna, hogy gondolkozzam a megőrzésén. Vagyis a rögzítésén; lehetőleg csekély alakveszteséggel. Ezen nem voltam hajlandó gondolkozni. Bár épp Kaktuszka esetében következett be az első megnyugvás; ez érdekes; pedig az összes barátunk közül ő a leginkább pusztulékony. Talán ezért. De ez nem felkészülés. Ez – történt.

Van aztán Kövi. Egy virág volt rajta, amikor vettük; mindennap lefényképeztük Certóval, ahogy a többi virágja jött. Rengeteg virágja jött; a fényképezést egy idő múlva abbahagytuk. Ő is helyeselte. Amikor azonban fényképeztük, majdnem mindig ott volt a képen Kaktusz, és a többiek, és aztán Bill. És Rezzonico. Kövinek nincs jó neve; most nevezzem el Rezzonicónak? Fanyar szaga van; kőszaga, jelsai szaga, vízparti kő szaga, növényes, száraz szag. Növényes: a kő növényes. A száraz szag: a bogáncsok és a kórók szárazak. Lapos kövek, egymásra rakva, falszerűen, a jelsai világítólámpás kismóló mögött, a földnyelv végén. Ez a temető alatt van ott. A temető egyik oldalán van ez a kórós térség, néhány fával, sok kutyaszarral, és emberszarral, hulladékkal; de a szag más; a temető másik oldalán, egy kicsit alatta vannak a visszaültetett kaktuszaink. Ha megmaradtak. Valamit oda is tettünk nekik; de ezt nem tudom. Ez épp a feljegyzések ellenkezője. Ez lenne, ha nem lennének fel jegyzések.

Amikor fürödtünk, bementünk a köveken, ott nem voltak olyan nyelvszerű lapos, nagy sziklák; ahol bementünk, volt egy csíkos hal. Nem tudom, felírtam-e. A hal két évben egymás után ott volt; mi azt mondtuk, ugyanaz a hal. Ő a Csikos. Rövid ível; ez nem lényeges, csak mondom. Mivel csak lassan jött be most, félek, elfelejtem. Ezért írom ide, biztonságból. Néha, amikor beereszkedtünk a vízbe, lassan jött elő. Voltak ott még halak, azok általában egymáshoz hasonlítottak; a Csikos egy volt; a második évben talán volt még egy csikos. Kisebb volt a Csikos, mint a hüvelykujjam, és kékes sáv volt rajta. Ovális hal volt, nem annyira hosszúkás; de vékony. Ahogy fürödtünk, ott úsztunk el a temetőfal alatt. A rekordunk az az öböl volt, amelybe a mólóhoz menet azonnal begyalogolhatott az ember. Ott nagy kavicsok voltak. Az öböl akkora lehetett, mint néhány nagyobb szoba; ezt persze, nehéz így meghatározni. El is lehetett volna úszni mellette; akkor az ember lassan beúszhat a belső kikötőbe, de azért az még jó messze volt, és előtte sok volt a vízben a kosz. Nem lehetne meghatározni, pontosan meddig lehetett volna beúszni. Talán a belső lámpa, a közelebbi lámpa magasságáig. Arra a part egyre magasabb lett, meredek lépcsők vezettek le a csónak- és vitorláskikötők betonlapjaihoz; a lépcsőket fenyőtűk borították, száraz fenyőtűk, közülük kilátszott a sárgásbarna talaj. A temetőfal alatt keskeny út vezetett a kis mólóhoz. Este, ha kiültünk a belső kikötőbe, odalátszott a kis móló villogólámpája. Egyszer a temetőfalnál napoztunk; bent a temetőben. Erős szél volt; javult éppen az idő. A szél elállt; akkor lementünk; a móló, persze, hamar benépesült. Másnap meg alig voltak. Amikor ott fönt napoztunk, a falnál, a temetőben éppen dolgoztak. Olyankor az ember nem gondol arra, hogy itt szeretne feküdni, hanem arra gondol, hogy jó lenne, ha elállna a szél. Nem tudom, mikor van az, hogy arra gondol az ember; hogy itt szeretne feküdni. Nem is értem, miért gondoltam ezt. Egyelőre vissza akarunk menni nyaralni. A talaj sose vonzott; a föld; semmi. A tenger helyett egy nagy, üres uszodát szeretnénk, amelynek láttam az alját, ahogy eresztették bele a vizet. Idehaza egy versenyuszodában ezt gyakran láttam.

Rezzonicóba is eljutunk; talán. Ott a tó helyett nem akarok majd uszodát. A tó élővilágával, azt hiszem, semmi bajom. Sokan lesznek majd, persze, ott is. Nem tudom, elő- és utóidényben milyen lehet Rezzonico. Mindenhova azért járunk elő- meg utóidényben, mert akkor nincsenek sokan. Azért nem lehet olyat kérni, hogy ott fekhessen az ember, mert sok az ember, és ha sokan kérnének ilyet, márpedig sokan kérnék, a hatóságoknak igazuk lenne, ha azt mondanák: mit képzelünk. Mégis furcsa, hogy ha az ember meghal, nem fekhet ott, ahol akar. Mondjuk, a tengerben történik vele valami, és sosem kerül elő. Akkor ott lehet, ahol van. De ha meghal simán, akkor nem. Olyan ez, mint ha egyszer nem mozdul az ember lába, és akkor nem kell járni sehova látogatóba. Akkor meg talán az kellene; még az is. Legalább Kaktusznál bejött a megnyugvás. Egy csomó dolog nem lesz rendezve, ha egyszer nem mozdul meg a lábam, vagy fekszem. Hiába jönne be több megnyugvás; az olyan, mint a feljegyzésekkel. Ami már fel van jegyezve, nem jegyzem fel. Ez szintén az egyik fordítottja; hogy nem lehet annyi megoldás. Persze, jó, ha egy példa azért mégis van.

Ha nekem valaki azt mondta volna, hogy én egyszer még Balatonhőfokon fogok rájönni, mi van, kiröhögöm. Közepes időt fogtunk ki az idén, előszezonban; így mentünk át három délután is Balatonhőfokra; de hát tulajdonképpen Balatonhőfokról mentünk át Balatonhőfokra. Akkor meg mi ez egyáltalán. Viszont ha valaki most azt hinné, hogy én ilyen célzatosan teszem-veszem itt a dolgot, és ezzel akarom kifejezni „a nagy egymindegyet”, téved. Hogy az ilyen illetők lássák, mennyire komplex minden, gyorsan elmondom, hogy akkor már inkább mit. Hogy ezt az írást a maga teljességében csak a világnak egy egészen meglepő pontján élvezhetik bizonyos valakik – illetve, akiknek ők még megengedhetik, vagy akiket egyáltalán érdekel ez a história. Hogyan értem ezt. E pillanatban én is élvezhetném tulajdonképpen az írásomat, mert szól az a zene, amelyikre az imént céloztam. Van ez itt, és szól hozzá az a zene. Egy, esetleg két, de talán három vagy négy zenedarab. Ez majd eldől. Miért ne dönthetném el ezt én? Nem lesz az, nem kell félni, hogy átjáróház előtt váratok meg bárkit; ahogy velem csinálták annak idején, amikor még fájt. Eldől, mondjuk így. Csakhogy most engem ugyanaz a zene, amely erre az írásra – arra az egyetlen komplex alakjára, mely a világnak csak bizonyos vetületén élvezhető – ösztönzött, zavar; mert most már írni kellene, de valami makacsság – vagy a megszokott dolgok szeretete – vagy az, hogy senki se akarna megszokni semmit, minden ráerőszakoltatik az emberre, amit szeret vagy kér, az is, maga erőszakolja magára az ember a dolgokat (érdemes egy pillantást vetni ennek már csak a kifejezési lehetőségére is itt!), de ha én egyszer megkedveltem egy ötletet, amellett kitartok. (A szavak itt behelyettesíthetők.) Néha túl hosszan is kitartok valamit, amit rég abba kellene hagyni; ilyen ez is, kicsiben: hogy most írni kellene, egyszerűen csak azt, és levenni a lemezt. Ilyenkor mondja Dömi és Barnabás, hogy jó röhej. Szól a lemez, az egyik szám jó vidám, a másik jó ilyen-olyan. Jó, jó, jó. Kár, hogy a szöveg nyelven van; de hát akkor mindjárt az lesz majd kár, hogy a dallam meg zene. Vigyázva kell az ilyesmit elkezdeni. Egyébként épp Dömiék mondtak valami olyat nemrég, hogy ez vagy az „nyelvül” van – vagy nincs „nyelvül”; az, amit el akarok mondani a balatonhőfoki sétáról, az sincs nyelvül vagy nyelven, viszont van-e, csakugyan, bármire érdemes elmondanivaló, ami úgy lenne?

Akkor nem kellene elmondani, igaz? akkor csak ott lenne vagy a sarki kirakatban, a postáéban esetleg, ahol még nem kaptunk esti lapot, mert csupán a jövő héttől rendeltek; előidény volt; vagy ott lenne a könyvesbolt kirakatában, ahonnét hamar továbbálltunk, mert nem láttuk benne ma… (nem, nem; ez itt nem a mondanivaló!); vagy ott lenne a kis elegáns-csemegében, ahol épp nem voltak vásárlók, csak a két kiszolgáló, de már az első pillanattól majdnem nevetnünk kellett, mert a kiszolgálók is majdnem nevettek, nem mintha ránk lett volna írva, de tudtuk, hogy úgyse fogunk mi itt vásárolni semmit, hiszen vissza is kellett mennünk még Balatonhőfokra (nem, itt is egészen valós a magyarázat: Balatonhőfokhoz csatolták nemrégiben azt a szomszédos helyet, ahol előidényeztünk); vagy ott lenne a kis elegánssal szemközt a ténylegben: az üvegpavilonban, ahol álnaivan Old-ot kértünk, vagyis általában érdeklődtünk, de az Old tényleg ott volt a dolog mögött, mert azt most másutt nem kapni, és itt kint volt, de hát úgy lett, ahogy gondoltuk, hogy ez valutás bolt (nem, ezt sem akarom mondani; komplexség van itt, az a bizonyos több-és-kevesebb-és-akkor-minek). Minek ennyire is? Fújjon végre a még üres, idényre-készítgetett strand felől az a hideg, torokfájdító szél, és kanyarodjunk be először egy kicsit távolabb, másodszorra már egy kicsit közelebb (ez az egy-kicsit meg egy-kicsit ismét jó példa) a védettebb belterületre, menjünk a platánok alatt, mint a „Már álmunkban szólítanak” főszereplőjének apja Brooklynban, amikor megkérni indult a főszereplő leendő édesanyjának kezét, de a főszereplő még álmában, moziban látva őket is azt kiabálta: „Hagyjátok abba!”; menjünk föl a hőfoki állomás fölött átvezető kisösszekötőre, nézzünk le, mondjuk: Egy ilyenről dobálta le… [utalás, hogy kicsoda is; mindketten olvastuk a könyvet, tudjuk]… a tehervonatokra… Mindketten tudjuk, körülbelül ki kicsodát; és most előveszem a könyvet, és látom, hogy Claire Lannes; és hogy Viorne-ban; és hogy a sógornőjét; kezd egyre kevésbé érdekelni. Viszont, hogy a vonatokat olyan könnyű volt bemérni, hogy mind áthaladt egy ilyen – vagy nem ilyen – híd alatt; s ezért hiába, hogy az egyik ez-meg-azt Franciaországban „valahol”, a másikat meg „az ország másik csücskében”, és így tovább, a harmadikat, a hetediket és a kilencediket megint másutt találták meg. A dolog bőven kiderült, és, olvasom, „…ebben a [mindegy, milyen] alaphelyzetben kezdődik ez az [újra kimarad] váratlan és szinte természetes…” [kimarad], amely viszont azért az ennek-meg-annak tekintett „ember… [attól-et]től eltérő” és így tovább.

Mindenesetre jól benyomom a kezem a bredlim zsebébe; ott vannak-e; nem tudom, miért jutnak eszembe ilyesmik (nem ez a viorne-i dolog; az nem az én eszembe jutott, hanem az írójáéba), ha lenézek valahonnét, s egyáltalán. Veszem a lapot, ha a tér hív, és szeretném nyomban együtt látni mindazt, amit végül besöpörhetek. Talán akkor nem kellene kártyázni! De hát a játék ki van osztva szereplőkre; és akkor a szereplőket akarom mindig együtt-tudni. Lebotorkáltam a hídról, a túloldali lépcsőkön; a bokaficamomból, úgy látszik, továbbra is ez maradt meg a legmakacsabbul, ez a nehézkes lépcsővétel, ha lefelé megyek; a fedett állóbüfében még kaptunk májat; annyit ért, hogy meg kellett rá inni egy pohárral, már csak a csatorna túlsó felén, a rönkfalú borozóban. A rönkfalúnak semmi jelentősége. Mert akkor még azt kellene mondani: „egy darabig cementlapos”, „régen aszfaltozott, kitöredezett” „öntözőkanna-locsolás-szerűen kitöredezett”, „tobozokkal szegélyezett”, „talán mégis a másik”, „törmelékköves”. Megittuk a bort, a törmelékköves úton elmentünk a tobozokkal szegélyezett mellékutcáig, ott bekanyarodtunk, aztán az öntözőkanna-locsolás-szerűen kitöredezett, vagy egyszerűen csak régen aszfaltozott, kitöredezett járdán mentünk, és aztán az egy darabig cementlapos úton érkeztünk vissza a mi Balatonhőfokunkra. Hűvös volt, lassan mentünk, a lábam miatt; gyorsultunk, ha a lábamról megfeledkeztem. Ilyen árnyalatokból áll össze talán az egész. Vagy mondhatnám: első alkalommal csak a borozóig mentünk el; az az „először”, amikor a platánok alatt, a nagyhőfoki strand mellett haladva, egy kicsit távolabb kanyarodtunk be, lényegében a második alkalom volt, és amikor „másodszorra” egy kicsit előbb, az volt a harmadik alkalom. Nagy park; kölcsönkönyvtár és étterem a beutaltaknak; mentek épp vacsorához. Jó, hogy nekünk nem kell, mondtuk; jó lenne, ha még mehetnénk, gondoltam, ha majd egyszer egy elfekvőben például arra gondolok, hogy de jó lenne valamit csinálni. Aztán lenéztünk a kis-összekötőről. És az első alkalommal csak áthaladtunk a födött állóbüfén, nem ettünk volna ott semmit; akkor volt az, hogy előtte bent jártunk a kis elegánsban, és mellette az üvegpavilonban. Sőt, akkor még láttunk is valamit a kicsiben, és másnap azt mondtam, menjünk be, vegyük meg, de a válasz joggal az volt, hogy megláthatnák rajtunk: nem akarunk semmit vásárolni most se, és abból nevetés lenne csak; nevettünk hát inkább mindjárt mi, magunkban. Ahogy a strand felől fújó szélben összehúztam magamon a bredlit, éreztem, hogy ez még így, a tizenöt kiló mínuszommal se az a kimondottan lezser bredli, ha összehúzom; de hol voltam már, csakugyan, a mindenképpeni látványtól. Élni, minél hosszabban; és úgy, hogy ne kelljen beutalást meg kölcsönkönyvtárat is visszasírni innen-meg-onnan.

Ha valaki bármi megfogható lényeget keres, itt megtalálta; nem kell tovább olvasni. Így mentünk tovább, mit tudom én, melyikünk mi nélkül már; én anélkül, hogy a bredlit okvetlenül redős borulásúnak akarnám. Árnyas volt az út a platánok alatt, a Karinthy Frigyes utcán; az árnyékok olyan maiak voltak, teljesen aznapiak, nem úgy, mint az újságpapír, amelyen az utca névadója látható, barátaival, az emlékezetemben; az újságpapír, a fotó, a minden, teljesen nem-aznapit csinált abból, ami nekik teljesen aznapi volt; így aztán, gondoltam, ha a műveken kívül még akarunk valamit, tényleg jobb, ha utcát nevezünk el valakiről, ott aztán megnőhetnek a fák, vagy eleve fák alá lehet betelepíteni a névadót, és az árnyékuk mindig teljesen aznapi lesz, és ha ilyen jól összejön a dolog, ami például nekem az Erkel úton sose jön össze, pedig ott kaptuk, szintén fák alatt az esti lapot, egy biciklis árustól, és ennek, ahogy később mondtam, nagy varázsa volt, bár azt is mondtam, ez hülyeség, talán mégis abból adódott az érzésem, hogy a biciklis azt kiabálta utána: Még ez az egy szál újságom maradt; holott nem volt a környéken senki; szóval, ennek ellenére, nekem az Erkel úton nem jönnek össze a dolgok; és az is agybaj lenne, ha valakit a kis összekötőről neveznének el, vagyis fordítva. Már nem szól a zene, amit majd magnetofonra akarok venni, hogy kiegészítse vagy ne egészítse ezt itt, esetleg ne legyen semmi köze hozzá, az is meglehet; szóval, lesz azért egy zene nélkül is komplett megoldás; most csönd van, mi van még.

Ahogy kinyitjuk az újságot, mondtam, ott kezdődik a többi; az, amit a névadó képéről és minden egyébről megállapíthatunk. Egy pillanat se telik el a két alaphelyzet közt. Mert abban a pillanatban, ahogy megveszem azt az újságot az Erkel úton, pedig mennyire kellett az az újság, például ahhoz, hogy az iménti mellékutca, amelyen át a törmelékköves bódésortól az Erkel útra végeredményben derékszögben kijöttünk, izgalmas legyen, tehát hogy ez a nagyjából felesleges variáció, amikor is azt sem tudtuk pontosan, azon az utcán megyünk-e, vagy ez „talán mégis a másik”, megkapja a sajátos emlékképét, a tobozokkal, minden, ahhoz kell az az újság; meg ahhoz kellett a mit-tudom-én-mi, hogy később azt mondhassuk: Na lám, mégis érdemes volt átmenni a csatorna túlsó partjára; vagyis a platános negyedbe. Egy darabig a csatornával párhuzamosan haladtunk, és nekem ebben az volt a legjobb, hogy láttam a helyeket, a régi sztorik helyszíneit, ahogy például már mi ketten is voltunk itt, a hajóállomáson, egy azóta átalakított bisztróban, a sarki szállónál, ahol most a földszinti kirakathelyiségben a posta volt, és a többi; mindez, az egész sztori, az összes: nem volt. És volt, ami annyira nem volt, hogy csak most jut eszembe, például; ahogy a kis összekötőn lementünk, nem is gondoltam egy hajnali kocsma-kocsira, a falépcsős cirkuszkocsifélére, ami annak idején annyira emlékezetes maradt; volt, persze egy fölösleges (persze, miért fölösleges) kapcsolás is, a tehervonatokkal, melyeken a különböző emberi […]. Teljesen aznapi az árnyék volt; most meg, hogy szólt a zene. Megfordítottam a lemez borítóját, mondom, és ott állt a dátum: 1974. március 1. Mi volt akkor? Fogalmam sincs róla. A múltkor Chichester könyvéből kihullt egy mackós papírszalvéta; valamikor fontosnak véltem, hogy ott őrizzem tovább. De ha visszateszem, most hamarosan sokat fogom látni, mert ezt a könyvet leviszem magammal Hőfokra, ha majd ott töltjük idén az utószezont. Régóta tartalékolom a Chichestert; ahogy ő maga, az öreg fiú őrzött, ha jól emlékszem, egy palack ez-meg-azt, az ilyen és ilyen ennyi-meg-ennyiedikek (Üvöltő Negyvenesek?) vidékén magányosan ünnepelt születésnapjára. Vagy másképp; és én is másképp. A lényeg, hogy egyedül van, ahogy ünnepel ott; és ez azt juttatja az eszembe, hogy jó régen, vagy huszonnyolc-harminc éve – ezt még megjegyeztem! akkor még magamra tudtam erőltetni, hogy megmaradjon valami! – mindig behajóztam esténként ezt-meg-azt; akárha most például D.-t meg B.-t, és csak akkor indult a hajó; és a takarót jól behúztam magam alá, a széleinél; és átkeltünk, mondjuk, a Csatornán. Hát ezt a Chichestert is így fogom majd levinni magammal; ahogy a pokrócot olyan alaposan betűrtem mindig. Az első pillanattól nem akartam eltékozolni ezt a históriát. El is tettem olyan időkre, amikor majd mit-tudom-én, erre nehéz lenne mit mondani. Most majd. Amikor nem kell úgy szorongani, hogy ő ott olyan egyedül van, vagy például nyugodtan lehet szorongani, mert én nem leszek egyedül; hát, mondom, nehéz ezt így. Hanem a szalvétára, amit benne hagyok, mert úgy utószezonban már semmi se lesz napolajos az embertől (tessék, egy szempont! ez végre), a szalvétára nagyon ráírnám most, hogy „Dömi + Barnabás” stb., meg úgy, ahogy a címben látható. Ahogy ők ráírták nekem arra a lemezre. Nem azért, mert most megint olyan hamar elfelejteném, hogy ezen még gondolkozni kell, hátha kitalálom, mi volt aznap, helyesebben, hogy ezen gondolkozni lehet, méghozzá úgy, hogy semmit se kell kitalálni, ahogy a zenénél is van ez; nem ilyenekért, hanem akkor már inkább azért, mert ez most az eszembe jutott.

Előkerült ez a régi szalvétám, a Chichesterből, és előkerült ez a felirat, egy lemezről, amelytől ez itt lett, ez, amit azért csak két helyen lehet teljesen egybe-kapni; két helyen, itt, mert nekünk megmarad a lemez, és ahová a magnófelvételt elküldöm, amolyan Chichester-módon vagy behajózás-féleképpen vagy egészen másképp, ott. 1974. március 1. Az bizonyos, hogy akkoriban sokat hallgattam két számot erről a lemezről, amelyet Dömitől és Barnabástól ilyen kiváló jelzőszöveggel kaptam. Én ugyan a zenék szövegét nem értem, valami olasz dolgok, és hát nem Vivaldi meg Corelli, ilyesmi, hanem a Ricardo del Turco énekel az egyiken, akinek egy számára D.-vel egyszer-kétszer táncoltam; ez megvan egy versben. Talán D. és B. – aki D. feleségének unokatestvére, és az ő felesége meg dr. Patti, vagyis P., a… de erről majd másutt, túl kerek lenne az összkép; Patti betegségéről – nagyon mókás hangulatban volt, és akkor ajándékoztak meg ezzel a lemezzel. No mindegy, B.-nek is nagyon jó dolga volt nálunk, amikor még csak várta P.-t; D.-ék mindent megtettek; akkor még kisebb volt a kolónia, de úgy is. Komoly dolgok voltak. Lentről, Hőfokról akkor is sokat irányítottuk őket; vagyis lent voltak velünk, de csak lényegében. Most is így, lényegében voltak velünk, ahogy például az állóbüfé felé mentünk, említettem is őket, egy vonatkozásukat (a „bajnokságukat”! vagyis, ha majd azok a versek is ismeretessé válnak, mondhatjuk nyugodtan így: a Bajnokságukat! a Nagy Koala Kártyabajnokságot); azt mondtam: ma este ez meg ez; például D. – B. meccs, vagy ilyesmi. Aznap nem ők voltak velünk, persze, Hőfokon; hanem Alacsony, Aloysius és A-Maci; élvezték a platánokat. A kis összekötőn egy kicsit féltek; nem azért, mert az a kis összekötő, és így egy kicsit, hanem hogy le ne dobáljuk őket; akkor azt mondtuk nekik, hogy őket nem lehet, mert nincsenek; ez volt a nagyobb baj! hogy ezt mondtuk. Három tobozt szedtünk nekik; akkor máris volt valami emberileg megfogható is a bredlim oldalzsebében; ők viszont arra vigyáztak, hogy amikor a töredezett „öntözőkannás-járdán” mentünk, mindig jelezzék, ha rossz helyre lépnék A-Lábammal. A büfénél, mondom, megemlítettem, kik játszanak. Miért, az újságból olvastam volna föl valamit? az angol I. ligáról? Aloysiusék szerint az N. K. K. B. arrafelé tart töménységben, amerre az angol labdarúgó első osztály. Mondom nekik, ilyesmibe ne éljék bele magukat, ez ugyanolyan história, mint a magyar költészet. Ezért nem jut eszembe, például, hogy ott, a hőfoki büfénél vagy a rönkborozóban, a mit-tudom-én-hányadik pohár után is, elmondjak egy verset. Ezzel vagyunk mi mindnyájan így; próbálnám én magam az angol I. ligához hasonlítani velük. Ezen nagyon elszomorodtak. Mondtam, ha valahogy, akkor még mindig a leginkább velük van esélyem erre. És ezt komolyan gondoltam.

Komoly dolgoknak komoly az ára. Mert én ugyanezt a vonatkozást megcsinálom hazai arányokban: azzal, hogy tudok olyat mondani, ami nagyon tömény, de mégis úgy néznek rám, ha mondom, mintha semmit se mondanék; csak egy fokkal még rosszabb a helyzet; mert hülyének tartanak miatta. Bár nem egészen áll ez sem. Csak… hát körülbelül ennyit, mára. Mit mond, például, mit mond az bárkinek, ha azt mondom: „a Neárer, vagyis Szidi, vagyis Antractica’s Nearer Side”? Hogy a rokonáról már vers is van; és hogy ő B. csapatának leggyengébb, de legkedveltebb pontszerzője a Nagy Koalában? De hát egy Chelsea-Nottingham meccsen se szónokolhatnék a Robin Hood egészen kitűnő magyar változatáról. Ezek a dolgok. Ami van, az akkor még mindig az aznapi két-két találkozó.

A két-két találkozók. Döntőnél: napi egy. És így tovább. Végül, hogy világosabb összbenyomással fejezze be az olvasást, aki itt tart, vagyis aki még itt is tart, az alábbi vers következik. Címe: „Hommage II.” Chichesternek „Gipsy Moth”-ból volt kettő, nekem Hommage-ból. Ezt az olcsó tréfát azért engedem meg magamnak, mert akikkel még most is együtt vagyok, e sorok ennyi-meg-ennyiedikénél, nyugodtan kibonthatom a félretett üveget a tiszteletükre. És ha ilyen a hangulat, sok minden megengedhető. Például az is csak azért van, hogy most így, egy kicsit kapatosan, kapható vagyok (erre a bemondásra egyébként Barnabást kértem meg, akinek a nevét váltogatva hol rövidítem, hol nem) egy vers elszavalására. Amiről például a hőfoki állomáson szó sem lehetett volna. Lám, ismétlem magam.

(Megj. ismét: hogy ez a pingvin nem a Neárer; és a könyv ott van a szobánk erősen napos helyén; a nap egyébként mostanában ritkán süt a már meglevő árnyékkal „rendelkező” pingvinre, s mert attól félünk, árnyékostól kifakítaná, ezért általában az én írásaimmal szoktuk letakarni. Vagyis, költészet és valóság egészséges különbsége fennáll nálunk, vagyis: áll fenn nálunk. Csak ez van még, éppen.) (És D. és B. arra kér, írjam oda, hogy akkor, 1974. március 1-én is biztos valami volt, vagy az én részemről, vagy az övékről; egyszóval valami ilyesmi; mert nekik az én iménti dadogásom nagyon tetszett, és nem értik, miért rontottam el rögtön azzal, hogy javítottam. Mondom, anélkül nem lenne dadogás. Akkor azt mondják, nekem érdemes, vagyis nekem érdemes; úgy egyáltalán. És hogy ha ezt már mindenképpen leírom, vagyis örökké azt írom, amit mondanak, ahelyett hogy foglalkoznék velük, írjam oda legalább a mai dátumot: hogy 1975. július 2. Akkor legalább tudjuk. Nos, mondom, ahogy a dátumot írom, megint jól eltelt egy időhöz képest az idő. Az nem csak olyan, mint a dadogás, kérdik; hogy a dátumokat odaírjuk. Ez azért nem, mondom; kár, azt mondják, mert egyszer valami dadogást kellene fölírni, úgy, ahogy van; nem így kikerekíteni mindent. Hát, befejeződni ez a mi dolgunk úgyis eléggé hirtelen fog majd; addig egy-két kikerekítést is el lehet viselni. De ezt már nem mondom nekik; az írásaimat pedig ők, elvből, nem olvassák.)

Kaktusz és Certo már a Wimbledonra készül.

„A Wimbledon”: ez a Nagy és Kis Egyéni és Nagy és Kis Csapatbajnokság idei szünetében megrendezésre kerülő páros verseny. Most lesz ilyen először, de máris mintha nagy hagyományai lennének. Igaz, Bill keseszínbe játszó, bozontos barna fülei is akár öröktől itt lehettek volna… szóval, ott. Kaktusz és Certo már valahogy úgy mindjárt egy párban volt, amikor szóba került a Wimbledon, rögtön. Bill pedig a két Pooh-val indul, vagyis Micimackóval. Vita egyébként se volt sehol, legföljebb helyességlatolgatás.

Belejátszik egybe-másba az is, hogy most először ragasztottuk be a Füzetbe a Kinti Nagy Füves eredményeit, amelyekhez végül is semmi közünk; sőt, korábban már a Derby County bajnokságának érlelődését is figyelemmel kísértük; nem beszélve a Forma–I-ről, melynek versenyprogramját a tulajdonképpen Lapos és Cs. által használt, de más Valaki tulajdonában levő autó dobozának oldalára még a futamsorozat kezdete előtt ragasztottuk ki; a kivágott anyagok lelőhelye mind a Népsport.

A Népsport – nem tudom, így hívták-e 1948–1952 körül is – nagy izgalom volt mindig. Csak egy dolog nem sikerült; a gombbajnokságról „Népsportot” írni. Volt például egy Kocsis nevű jobbösszekötőm; egy középen-üreges, bástyaszerű barna gomb. Ültem az ágyban, iskolaidőben, pirítós kenyér és almakompót a közel-húzott asztalon (az NB II-es pályán) és papír, ceruza. Így mondom, kész elemekkel; mert az újságom, amit csináltam, az se lett elevenebb. Láttam magam előtt, ahogy Kocsis beível; hallottam a sima alj csúszását a politúron; és mégis, már a mérkőzés izgalma is fakóbb volt, az egész: megvolt-és-nem-kellett-mégegyszer-meglennie; ezért nem sikerült sose „Népsportot” írnom a legnagyobb bajnokságokból sem. Meg aztán, ahogy az első jelsai fényképeink előkerültek, annyira halványak. Nem Certo a hibás; amikor Agfa volt a gépben, még mi is élesre hoztunk mindent. Nem tudom, így van-e, csakugyan; és nem tudom, mi jönne élesebbre, ha láthatnám a Derby bajnokságának alakulását; azt hiszem, semmi; a Tour de France is rég a múlt, rég a gyerekkor; viszont hogy nem tanultam meg teniszezni, hanem helyette „Tour de France-oztam” csak a Volksstimméből a vároldalban, az kár. Az kár? Ahol üldögéltem, gazos kert volt; most olyan ház áll, hogy egy lakás ott… szóval sok-sok ilyen könyvet „megér”. Mondjuk, harmincat-negyvenet. Ezt Dömiéknek el se mondom.

A Tour de France… Milyen könnyen dobálózom az elérhetetlen értékekkel. De amikor a bőröndöt fölvágtam a gyorsított személy másodosztályának csomagtartójába, és benne volt Certo, mindjárt eltört az alapcsavar. Az ilyen törések tesznek engem vigasztalhatatlanná; a panoráma-lakások, a Tour de France-ok, ezek nem is hiányoznak aztán. Ha ez a könyv elkészül, küldök belőle egy példányt Rezzonicóba. A városka tanácsának, vagy mi lehet ott. Feleségem azt mondja, várjuk be először az olasz kiadást. Végül egy nagyon sovány, kopasz öregember száll le a rezzonicói állomáson; és a hóna alatt szorongat egy „karcsú kötetet”; a könyv borító-fülén soványodó, ahogy mondják, kopaszodó fiatalember. „Figlio mio”, mondja a jövevény, ha még akkor is csak annyit tud a rezzonicóiak nyelvén, mint most. És: „Che ora é?” kérdi. Hát igen, amikor a Cagliari bajnoksága érlelődött, azt is megírtuk, mondom feleségemnek, és Vackor költője megjósolta: Gigi Riva hívei jó szardíniai kőfalakba fogják belelövöldözni a „Tandori” nevet. A Tandori nevet.

Vackor egy medve, és Barnabásék remélik, megmutathatják majd Billnek, ha újra műsoron lesz. Ez a Rezzonico ki tudja, miféle titkos rezzonancia. Biztos semmiféle. Apámék oda utaztak a házasságkötésük után az észak-olasz tavakhoz. Nekem is van olyan könyvem; Milánó és az észak-olasz tóvidék. Sok szép útikönyvem van. Igaz, jóval később születtem, nem 1937-ben, csak 1938-ban. December 8-án. De a név, az jöhet Észak-Itáliából; ha nem a törökökkel jött, vagy egy egészen harmadik változat érvényes. Aztán folyt a pásztorkodás, minden; nagyapám szerelte a távírót. Második generáció vagyok. Ezek mind hülyeségek. Ezek mind nagyon komoly dolgok.

Megvan már a Wimbledon sorsolása. Szóhoz jutnak a kisebbek, vagyis akik nem játszanak a Nagy Koala… mezőnyében. Hat ilyen pár alakult. Két pár közülük egymás ellen játszik. Tehát egy közülük biztosan továbbjut. Aztán már semmi sem bizonyos. Lásd föntebb, visszafelé. Ezeknek a dolgoknak semmi közük egymáshoz. Ezek mind összefüggnek.

Bulmárt süti a nap. Ül Bulmár, a két barátjával, akiket a nap kiszívhatna, ezért vannak betakarva az én jelsai düftinkabátommal. Miért vettem a jelsai népboltban düftin házikabátot? Bulmár nyaka körül pirosas-lilás sál; ez külön az ő nyaka körül. Bulmár reumás; ott kapta abban az utcában, ahová a japánakácokon át sütött csak a nap, kora délelőtt. Vagy már nem is emlékszem. Ahogy az ember belépett a kórterembe – vagy inkább: szobába; három ágy volt benne, a negyedik ágy helyén a szekrény, a mosdó; a beteg, akit látogattunk, az ajtónál levő ágyban feküdt; a rossz lába volt kifelé, szóval, az ágy elhelyezése szerencsésnek bizonyult –, az ember belépett a kórterembe, a japánakácok második emeleti lombját látta. Nem is volt az lomb; gyér ez-az volt, vagy mi. De hogy a nap azon át mikor és hogyan sütött?… A trafik kirakata ugyanolyan tájolású volt, mint a kórházablak. Ez magas ablak volt; két szárnya közt, vagyis két… vagyis dupla ablakban mindig Citrál-lé, kompót. Valami virág. A fogas; arra emlékszem utolsónak. Leakasztottak róla egy köpenyt. „A klepetyuska itt maradt.” Mintha a fogason lett volna a „sátor” egyik vége is, megcsomózva. Bár ezt nem tudom. A végén mindig leltár van; hogy a beteg mivel jött be, meg mi gyűlt össze még, amíg ott volt. „A mama mindig (érdekes fél-fals szófűzés) azt mondta, hogy csak ne történjen magukkal valami a tengerben… Mondtuk neki, ugyan, mi…” Sokáig, két és negyed évig ült ott Bulmár a trafikban. Vagyis hogy: mégsem. Egy kirakatrendezéskor vettem meg, korábban. A trafikos tudta, hogy „vevő leszek rá”, csak „kabalából…” Egyszer aztán, gondolom, elhatározta: megszorít. Bulmár, így emlékszem rá, félig eltűnt a kirakatból; bekerült, hátra, a rak-részbe, „egy másik vevőnek”. Aki azonban egyelőre nem jött érte. Így történt. A trafikos nem tudja, hogy Bulmár tudta: mindig majdnem megveszem, és mégse. Ez mind benne van a kapcsolatunkban; vagyis, mindez… itt csak a kezemet emelem föl a billentyűkről, gesztikulálok. Mintha lazán rostálnék valamit. Sokáig a külső polcon volt, Grandínó Apollínóba csomagolva; ott kint nagy a por, azért. Ott vannak a gombok is. Aztán átkerült a magaspolcra; akkor már valóban a miénk volt, teljesen legalizálódott. A félig-eltűnést, azt nem értem én máig se. Pali duma.

Feleségemnek,

e főszereplők társszerzőjének

és szerzőtársának

Most itt ülünk, kettesben.

A Többiek mind rég tudtak róla, csak Dömi nem tudott róla, mert Döminek ez volt a Meglepetés. „Minyu, megleptem magam azzal, hogy nem tudok róla.”

Hát, ahogy ezt mondja, és szinte hallom, hogy nevet, máris megkezdődött a micsoda is.

Az, hogy itt ülünk kettesben, mint afféle ÜGYELET, és várjuk, hátha kimaradt még valami, és most befut, és akkor mi, ugye, azonnal ott vagyunk. Ahogy így várakozunk, azt mondjuk: Olyan ez, mint amikor az az album készült, és szanaszét hevert a szőnyegen a sok kiollózott anyag, aztán a végén minden eltűnt a szőnyegről, és bent volt az albumban. Olyan ez, csak épp fordítva.

Amíg várakozunk, valamit azért csak kell csinálni; de ez nem gond, hiszen ha így együtt vagyunk, valami máris mindig van. „Kár, hogy a Lány nincs itt”, mondja Dömi; és arra gondolunk, tart-e még az egyensúlya. A reggeli gyógyszer, a fürdés, a kávé: ezekből áll össze az egyensúly. És a villamos, az autóbusz, a feltúrt városrész, a hivatal: ezektől kezd ingadozni. „Nincs ez jól, Minyu.” Nincs jól, nincs jól; ha valami jól van, hát az, hogy Dömi sosem mond ilyet; csak ránézek, és látom a szemén, hogy mi a helyzet.

Az egyensúly, mondom neki, az egyik legfontosabb dolog. Ahogy az Adelie-k egyensúlyoztak például tegnap; egy darabig egyensúlyozva totyogtak sebesen, aztán hirtelen le a hóra, és már siklottak is, ugyanúgy. Neárernek volt fia? Mondom erre Döminek – mert ezt csakugyan megkérdezte most –, fogalmam sincs. Hanem az ám az érdekes, hogy maga Neárer – volt. Neárer – van, hallom a választ. Így várakozunk, hátha befut még valami, ami eddig nem volt.

Jól üldögélünk. Egymással szemközt. Döminek most valahogy egy kicsit nagy a Lány fotelja; mondom is neki. „Az a baj, Minyu, hogy ezen a jó mondásodon nem bírok nevetni.” Ezt nem mondja; viszont ha a Lány nincs itt, csakugyan nem tud nevetni. Így hát az együttlét komolyra fordul.

Várunk. Emlékszem-e még, mit írtam be tegnap elalvás előtt a Füzetbe, kérdi; amikor rám szóltak, hogy meddig kell még föntmaradniok miattam. Sajnos, nem. És ez valóban szerencse. Ha emlékeznék, véletlenül ideírhatnám. Így csak ezt írtam ide, amire ő most emlékeztetett. Hogy rám szólnak: „Meddig kell még föntmaradnunk miattad?” Azt hiszem, ezzel zárultak a tegnapi följegyzések.

Nehéz pingvinnek lenni; erről biztosan följegyeztem valamit. Elfeledkeztem viszont a legjobb mondásról; ez most épp ezért „szabadon” az eszembe jut, és ideírom: „Hogy azonban a telet hogyan töltik a pingvinek, azt még nem látta senki ember.” Vagy valami ilyesmi. A képen az Adelie-k sorra beugráltak a vízbe, aztán még egy darabig látszott, hogy egyik-másik ott pillangózik a parttól távolodva, és… vége lett a filmnek.

Fogalmam sincs, mondom magamban, ahogy egy pillanatra eltűnődöm ezen. Fogalmam sincs, mit kérdeztek aztán Neáreréktől a kismedvék. Mind a három Neárer kivonult. Bill nézte még közelről a műsort, a fotel karfája mögül, és még valaki, aki itt említetlen maradt mindvégig. Tulajdonképpen Neárer barátja; de csak tulajdonképpen. A barátság nem bensőséges. Ám ezek a dolgok most, érzem, nem akarnak bejönni. Úgy látszik, mégis meglettünk, hallom Dömi hangját. Ilyenkor szokás felrezzenni. Felrezzenek, és azt felelem, hogy azért ettől, attól félek, nem kell félni. Mivel azonban a nagy bevezetősdit szerencsésen elhagytuk, és most sem tolonganak a szenzációs mottók, és inkább azt ígértük: nem veszünk búcsút ettől a könyvtől, hát így-úgy védve vagyunk. Már persze nem a kérdezősködőktől. És itt a Lány helyzete a legnehezebb. Ül abban az irodában, az emberek kijönnek és bemennek, és mellette is ott ülnek egy csomóan, és… Így, ahogy mi most, kérdi Dömi.

Mennyire kis mackó! Prof és minden, és mennyire kis mackó. Mondom neki, nem, és ez nem sértés akar lenni az emberek… szóval, nem azt akarom mondani, hogy az emberek akár egy ilyen mondatot is ne tudnának ügyesebben megcsinálni, mint én; de hát nekem nem is ez a dolgom. Hanem mi a dolgom, kérdi. Tudja, és mégis olyan izgatottan várja, mit felelek. Bizonyos pillanatokban nincs tréfa. Nekem az a dolgom, vagyis épp ez az, hogy ezt így nem mondhatom, hogy… Nincs tréfa, de egyéb sincs. Még egy pillanat, és Dömi csalódott. Az a dolgom, hogy itt üljek veled, mondom. „Tudtam, Minyu, ugye, nem baj, hogy tudtam? Előre, méghozzá.” Akkor miért kérdezted, kérdem.

Hát szóval, vannak ezek a kérdezősködések, hogy ki ez, meg mi az, meg mit jelent az egész. Az emberek ráérnek finomkodni; aztán ez a finomkodásuk olyan goromba. És kellemetlen. Mert ha ők is… valahogy így, mint mi? hallom a kérdést a szemközti fotelból. Nem, nem, semmiképp sem okvetlenül így; inkább nagyon is másképp, persze. De ha valamiképp (és ezzel megvan máris Barnabás alap-mondása, amire, különösen hogy ő technikai zseni, nagyon büszke: Semmiképp, Másképp, Valamiképp!) többet gondolnának arra… vagyis ha nem gondolnának rá, csak… Megint nincs semmi. De akkor a túlsó fotelból felhangzik a kérdés: „Minyu, ez az anyag meddig fog tartani? Kibír egy medveöltőt?” És látom, a szemével „int”, ne keljek föl, ne menjek oda hozzá; most üljünk szemközt egymással és a Nagy Kérdésekkel, vagyis az egyetlen nagy Kérdéssel, vagyis… Látom a szemén, hogy most ő akad meg. Tudod, mondom neki; most meg én; most nekem sikerül, talán; tudod, mondom neki, ez az. Szemben ülnek a Nagy Kérdésekkel. És nem Valakivel így, mint mi. Mert hát látsz-e itt közelben s távolban egyetlen Nagy Kérdést is? Nem lát, azt mondja. Látod, ez az igazság, mondom. De hát az embereknek már csak mindig lesznek Nagy Kérdéseik, és akkor kis kérdéseik is hogyne lennének. A nagy kérdéseket elaprózzák sok-sok-sok kis kérdésre, és a sok-sok-sok kis kérdésből, úgy érzik, összeállnak a nagy kérdések.

És ebben tulajdonképpen igazuk is van, mondom gyorsan, mert a szemközti fotelból kérdő szemek néznek rám.

Akkor mi a különbség, látom megint a kérdést.

Akkor már soha semmi különbség. Ha van ez az akkor, akkor már semmi.

„Te például azért nem szeretsz időpontokat megbeszélni, mert az már mindig akkor?” Túl bonyolult kérdés ez egy kis medvétől, főleg, ha egyedül ül a fotelban. De azért megfelelek rá, ahogy bírok.

„Nagyon kevés az idő. Ez, persze, mindegy. Az Adelie-k, például, ezer mérföldeket totyognak ezért-meg-azért, és aztán hatvan-nyolcvan mérföldet csak az eleségért. És közben mi minden történik velük.” És néha ők maguk is milyenek, mondom. „Láttad azt a fiókát, ugye; kikeveredett a fészekből, vagyis a kis kövekkel bekerített mélyedésből, és mi lett vele. A pingvinanya se vette vissza, mert már nem az ő területén volt. Csakhogy a többieknek meg semmi köze nem volt ahhoz a fiókához, főleg, ha az ő területükre mászott szegény. Ide-oda lökdösték, és a film készítői akkor már bevágták a közeledő rablósirályt. Lehetett tudni, hogy mindjárt megérkezik; hát akkor vettük le egy pillanatra a képet. A szöveg az volt: És a kis micsodának valóban megváltás a lecsapó rablósirály.” Kérdi, ezért nem akarom, hogy a Füzetből bármi kikerüljön. A füzet, mondom, mégse élőlény; hol Füzet, hol füzet, de már másképp is neveztük; ebből is látható. De hát a füzetben vannak ők… vagyis vagyunk mi, és… Egyszer onnét is ki kell majd kerülni, mondom; ami egyszer bekerült a füzetbe, annak ki is kell kerülnie onnét, hacsak a füzetet el nem égetjük, akkor viszont mi értelme volt az egésznek. Mi az egész, kérdi. Az egész, felelem, lehet ez is, az is. Ha már „egész”-et mondunk, vagy bármi ilyet, az nem nagyon más, mint amikor az emberek kérdezősködnek. Megvédtük-e már a Lányt, kérdi akkor. Igaz; ez még hátravan. A köznapi védelem.

Nem tudsz valami jó mondást, kérdem a szemközti foteltól. (Ez a „szemközti foteltól” olyan kifejezés, mint amikor államférfiak és ilyesmik neve helyett a fővárost nevezik meg.) „A MACKÓK ETETÉSE…?” Fejcsóválásom a válasz, hogy nem, nem. „…A LEGSZIGORÚBBAN…?” Nem, nem; Barnabás is rámutatott az ilyen dolgok gyengéjére. („Szigorúbb, legszigorúbb, szigorúbb.”) Itt tartunk tehát; nem tudjuk jól megfogalmazni, hogy nem kell kérdezgetni erről a könyvről, meg ami benne van, mert ez itt… Ezt nem tudjuk jól megfogalmazni.

A szemközti fotel most azt kérdi: elrontottuk volna az egészet? S hogy talán ő a hibás, azzal a medveöltővel. Nem, nem, a „medveöltő”, épp az ő kérésére, hamar kikerült a füzetből; túlságosan behozza az „öltés” képzetét; és a medveötlő se volna jó vicc, „mert akkor mindenki azt mondhatná, hogy minket csak úgy ötlöttek”. Helyt adtam a kifogásnak; különben is, az ő mondásuk volt; kihúztam a füzetben.

Hogy akkor meg én nem feleltem az ő kérdésére. „Hát nézd meg B.-t. B. urat. Ő már harminchat éves. Sokkal kisebb volt nálad, amikor majdnem ott-égett egy karácsonyfa alatt. Hát, persze, messze volt ő attól, mégis… És most harminchat éves.” Ezen mindketten elgondolkozunk. „És… melyikünk anyaga tartósabb?” Úgy érti, kérdem, melyikük anyaga? Nem, nem; hanem hogy közülünk: melyikünk anyaga tart tovább.

Az mindegy, felelem.

Neked mindegy, mondja; de képzeld el, ha egyszer majd csak a fényképeken leszek meg neked, mert elkezdek szétmenni. Ez egészen biztos, hogy nem fog megtörténni, felelem. Viszont én; az én anyagom; azzal még inkább történhet ilyesmi… Miért, kérdi. Aztán visszavonja a kérdést.

Látod, mondom ekkor, minket valóban csak a leglényegesebb kérdések érdekelnek. Engem az övé, és őt az enyém. És a Lányé, persze, és a Többié, és az Adelie-ké, de azért azoké már nem olyan közelről, mint… Azért-e, kérdi, mert a Sarok nagyon messze van? A kérdésen aztán ő is mosolyog.

És az emberek? Figyelj, mondom; valami bejött, észrevetted? Mindegy, mit felel; én már tudom: ezzel fogjuk befejezni ezt itt, és akkor az ÜGYELET-nek is vége. Éppen azért, mert ez a befejezés mindent fölold majd, több dolog elmondható; gyorsan, röviden. Figyelj nagyon, mondom. Én például ha valahova megyek – és, látod, ez az egyik legelemibb dolog a világon –, megpillantom az előszobában a fogast. Szóval hogy ott áll egy fogas, mondjuk, azoknak az embereknek az előszobájában. És én akkor abszolút nem tudom, mit csináljak. Feldöntsem, ráfüggeszkedjek, kezdjem odadobálni rá a holmimat, csataszerszámnak használjam, faltörő kosnak, tereljem vele a rémült háziakat, befelé, befelé! kiáltozván, avagy ellenkezőleg: perdüljek táncra vele, ágaskodjam föl, és csókoljam meg fönt, térdepeljek le, és csókoljam meg lent, vagy esetleg csak akasszam rá szépen a kalapom-kabátom, ahogy majdnem mindig. De ha ezt ennyire nem tudhatjuk, akkor ez a „majdnem mindig” nagyon sivár. És ezt ti emberek csakugyan nem tudjátok, kérdi a szemközti fotel. Nem, ezt mi emberek csakugyan nem tudjuk.

»A Minyu a mi Barátunk. Ő Igazi Mackó, ő is, meg a Lány(maci) is, bár ő az egyetlen, meg a Lány(maci), aki köztünk nem igazi mackó. Nőtt füle van, például, vagyis nem ragasztott, varrott, öntött, rajzolt, festett vagy fényképezett füle. Bocsánatot kérek, ha valakit itt kifelejtettem, de úgysem mondhatok el mindent, amit a Minyu egy nagy füzetben őriz. Ebből a nagy füzetből ő majd egy könyvet fog írni egyszer. A Minyu a mi Barátunk, vagy Barátkánk, ahogy még ezt mondják nálunk, és úgy is szólítják, főleg a Dömi, hogy Micus, meg Manyus-Minyus, ez mind a Fiú-Mackóból van, és a Lánymacit, aki szintén a Barátunk, szólítják még nálunk Lámnyacinak, vagy általában mindkettőjüket Jacinak, ahogy mi egymást szólítjuk néha, és ez a Maciból ered. A Minyu nincs köztünk egész nap, vagyis nincs ott mindig a Kockás Haveron, például, de mindig velünk van, és többnyire egy asztalnál ül és dolgozik. Ezt a dolgozatot is ő másolja le, mindent lát, amit én írtam. Amikor a Minyu ezt másolja, én, vagyis a Tituce, a Berenisz férje, ott ülök B. úr fején, és a karomon van egy óra, a Troz. Ez egy nyelven van, ez a Troz, olyanon, amit kevesen beszélnek nálunk, mert a Puh meg a Neárer például beszél nyelvet, de másikat; Troz azt jelenti, nyelven, hogy dacára; tehát ez a Troz az idő Ellenőre. (Ezt most úgy súgják nekem, de nem értem egészen.) B. úrnak a Stoffelse is óra, svájci óra, és egy ingről vette le neki a Minyu, amit onnét hozott egyszer, ahonnan az első Medin, de nem aki doktor közülük, származik. Abból a városból majdnem jött hozzánk még valaki, de a Minyuék nem tudták, akarunk-e új barátot; így maradt ott az illető egy trafikban. Aztán jött valaki hozzánk egy itteni trafikból, és mert abban a városban volt egy olyan Körút, és például a Döminek is annyi jó emléke van onnét, ez a mackó lett a Körút Nevű mackó; a neve szintén B-vel kezdődik, mint nálunk nagyon soknak, például a Berenisznek is, de a B-betűsök közt vannak a legtöbben, akik nem akarják, hogy a nevük Főszereplő legyen. Főszereplő aztán egy lett közülünk, a Blinkey Bill, aki Chatswoodból érkezett, a Minyu bele is írta annak a könyvnek a címébe, amelyikhez ezt a dolgozatot kérte tőlem; de ez még nem a Nagy Könyv, amit a füzetből akar írni. A Körút Nevű mackót a Minyu meg a Lány nagyon sokat nézegette, a trafik egy fasorban volt. Annak a kirakatában ült B.; azt nem tudjuk, hogy már akkor is úgy hívták-e. Neki megvan a Füzetben is a története, ezért azt én nem mondhatom el; csak nagy kételkedés volt, amikor jött, hogy ő jött-e, vagyis hogy végig ő ült-e a kirakatban; nem volt elég poros a feje. Most azonban ez már mindegy, mert nagyon szeretjük, és az ő fején, vagyis közvetlen a feje mellett ül Trafik, akiről nem tudjuk egészen pontosan, kicsoda, de most együtt járnak Alapfokra Blinkey Bill-lel. Oda jár még Valér, Lipton, Colours és hát ők ketten; ott most egy nagyon jó évfolyam jött össze, ahogy mondják. Én már az Alapfokot elvégeztem, és Középfokra járok, és a következőket tanulom újra meg újra; ha szabad, most el is mondom:

Ez a Puh, ez a vers is a Puh; a Vini-dzö-Puh, vagy a Tidli-puh, ahogy nálunk a kisebbek mondják, és neki egy változata a Micimackó, az itteni nyelven. De a Blinkey Bill az például csak úgy tudja, hogy Winnie-the-Pooh, vagyis ő ki tudja ejteni a Puhot, és a Puh neki a tolmácsa, szóval nem a Corner, hanem a Winnie (ezt a kettőt nagyon nehéz volt most kiejteni; de nem akartam csak úgy leírni, ezért inkább ki is ejtettem); az, aki nem a Bill tolmácsa, az nekünk tulajdonképpen a Pu, vagy az Antikvár Puh, persze, a kettő ugyanaz, a két Puh az egy Puh. Ezt mind szabad így elmondanom, csak azt nem, hogy például a Puh hol ül, illetve…

Egyáltalán, hogy ki hol van. Azt megint el lehet mondani, hogy az Új Puh, vagyis a Vini, nem a Korner, lett a Blinkey Bill tolmácsa; és aztán a Blinkey nemsokára elmondta nekünk, hogy a Puh-ban a h néma, érdekes, hogy a Puh ezt eddig sose mondta, csak most tolmácsolta, és azt meg a Blinkey nem mondta, hogy benne az e néma; ezt a Puh megkérte, hogy mondja, hogy ő aztán tolmácsolja. Így beszélgetünk, és minden egyre jobban megy. Ez az előbbi dolog ugyanolyan, mint például a gróving. A Minyu szerint, egyébként, a „Dzö mór it sznósz” (vagy a „Hau-ár-máj-tidli-pom”, ahogy én az egész dalt rövidítem néha, amikor nagyon megy vagy nagyon nem megy) így is ugyanolyan jó, mint ahogy itt, ahol a Minyuék laknak, a legtöbben ismerik. Én nem tudom, én már mindig csak így ismertem, amióta a Puh-val, az Antikvárral megismerkedtem. (Most a Minyu, tudom, azt mondaná, ne mondjam el még egyszer; délután fogom majd gyakorolni.) A Bereniszt is mindig ismertem, együtt voltunk egy boltban, csak ő a másik dobozban volt, és voltak még nagyon sokan. Engem a Lány(maci) választott ki a dobozból, és a Minyu választotta nekem a Bereniszt. Érdekes, hogy a Minyu nem rögtön tudta, hogy minket így hívnak; ezt ő csak aztán találta ki. De a Minyu mindenkinek a nevét jól kitalálta; gondolkozik, és aztán kitalálja a dolgokat, ahogy vannak. Azt is kitalálta, hogy a Dömi ott volt nekik egyszerre abban a parkban. A Blinkey Bill nevét csak azért nem találta ki, mert azt megírták neki Chatswoodból, egy magnószalagon. Azt nem tudjuk, hogy a Bill bundája igazi koala-e, vagy igazi egyéb; de ha ő koala, akkor a bundája is nyugodtan lehet igazi koala, nem? ha már igazi egyébből is lehet; mert féltétlenül igaziból van. Csak vannak nálunk, akik azt mondják, nem lenne jó, ha a Bill bundája egy másik igazi koalából volna; ezt én nem értem, de erről csak a profok beszélgetnek, amúgy is. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Dömi például prof. Ezt a dolgozatot azonban az ő megkerülésével írom. Légvonalban jövök vele a Minyuhoz, ahogy a Bill jött Chatswoodból. Még nem mondtam, hogy az: Új-Dél-Wales. Bár szerintem ez a légvonal itt mindegy, csak a Minyu mondta, és a Minyu szeret játszani, és mi mindig hagyjuk. Egyébként, mert ezt a Minyu úgyis tudja, elmondhatom, hogy Játékoknak is hívjuk őket; hadd játsszanak a Játékok, ezt szokták nálunk mondani, akik már profok, meg egyáltalán, nagyok; én még nem merem. Mi a Berenisszel szívesen írjuk ezt a dolgozatot; mert a Berenisz is ugyanezt írja most, lemásolja rólam. A Minyunak egy dolgozat kell csak, ezt ezért lehet nyugodtan lemásolni, nem kell két külön. Amikor megkérdeztük a Lányt, lehet-e, hogy a Berenisz is lemásolja, hogy a neve odakerülhessen, a Lány azt mondta, csuda kismackók vagytok, és hogy irigyel bennünket, hogy ez nálunk aztán tényleg lehetséges is; az emberek csak akarnák, de még nem is olyan sokan. Ezért aztán nem is igen megy így. Velünk külön-külön semmit se lehet kezdeni, a Berenisszel meg velem; együtt indulunk például… de ezt a Minyu úgyis kihúzná, ez iskolaügy. Régen a Lány meg a Minyu is együtt indult néha dolgozni, de most a Minyu itthon játszik, vagyis dolgozik, nem játszik, nem tudom, miért mondják ezt nálunk így is, meg úgy is. Persze, ha a Minyu vagy a Lány rájuk szól, a profok is mindent rögtön úgy mondanak, ahogy a Minyu meg a Lány. A Minyu meg a Lány azt mondja, hogy velük külön semmit se lehet kezdeni, úgy csak addig csinálnak mindent, amíg a kötelesség kívánja. Ezt tőlük hallottuk, tehát. De én is ezért tanulom mindig újra a Tidli puh-ot, és az is igaz, hogy külön tanuljuk a Berenisszel; egyrészt úgyis külön jegyezzük meg, meg aztán nekem jobban kell tudnom, azt mondják. Ha a Minyu teleír egy papírt, új lapot vesz elő, és ha öt lapot és még ötöt és még ötöt és így tovább, teleír, amíg száz nem lesz (helyrajzi szám; hattól – helyrajzi szám – nekünk csak helyrajzi számok vannak; egyébként csak ötig számolunk; de egyszer hallottam, ezt nem tudom, kihúzza-e a Minyu, hogy a Dömi, amikor a körutas városban ott termett nekik a parkban – nem úgy, hogy a zsebükben lett volna, ahogy most Alacsonyék csinálják, hanem a Dömi végig itt volt azért velünk, a Kockáson, csak ott termett nekik, és eljátszotta komonáton a Táá-táráráráá-tarararááraráá-t, és attól fogva egy darabig velük volt, mert annyira várta őket haza, és másnap reggel a Minyuék meg is jöttek; akkor hagyták ott a kirakatban a… ezt nem mondjuk meg, hogy hívjuk magunk közt, mert, sajnos, nálunk már neve is lett, de ezt biztosan kihúzná a Minyu, mert fájna neki; és akkor, mielőtt a Körútra bekanyarodtak volna a Minyuék a parkból, ahol egy nagy uszoda van, a Hajdan vagy Majdan vagy ilyesmi, és egy nagy Főiskola, nagyobb, mint a mienk itt, egyáltalán, mert a Dömi ott egyezett meg a Minyuval; hogy elárulta, tudja tovább is a számokat, és sokan mi is tudjuk, de ez titok marad, és aztán egy idő múlva a Minyuék bevezették ezt a helyrajzit, azt mindig hozzá kell tenni, hogy helyrajzi, ha nagyobb számot mondunk, mint öt; néha elfelejtjük, de aztán helyesbítünk), szóval, ahogy egy csomag papír elfogy, a Minyu mindig elővesz egy új Apollót, az a papír, és tasakban van, és akkor közülünk mindig kap valaki egy tasakot, egy új Apollót, így hívjuk; volt egy idő, amikor sorra mindenkinek új Apollója lett, egyáltalán, Apollója; most már csak tartalékba kerülnek az újabb Apollók, mert több van belőlük, mint nekünk egyelőre kell, de ha a régiek elkopnak, lehet cserélni. Azt hiszem, egy ilyen Apolló addig átlátszó, amíg el nem kopik. Más nem jut az eszembe. A Minyu megígérte, hogy ha megírjuk a dolgozatot, szombaton a Blinkey Billnél alhatunk a Berenisszel; és B. úr is elengedett minket. A Minyutól akartam elkéredzkedni, ő aztán B. úrhoz küldött, és oda is mentem; nemsokára mondták, hogy jó. Előtte még összenéztek, B. úrék meg a Minyuék, és úgy mondták, együtt. Blinkey Bill a mi első igazi Főszereplőnk; senki se féltékeny rá. Kérdeztem, nem baj-e az is, hogy elmondom itt ezeket a dolgokat. A Minyu meg is kérdezte a Lánytól, vagy nem tudom pontosan: hogy nem fognak-e nevetni az emberek. De a Minyu – vagy a Lány – azt mondta, hogy ez egy bizonyos vetület; vagyis hogy mindig azt lehet mondani, hogy ez az. De ebből semmit sem értettem, csak megjegyeztem, persze; pedig minden erőmmel a Tidli puh-on kellene lennem.^* Hanem azt már nálunk hallottam, hogy nálunk például senki se bánja, ha a Minyu ír rólunk; ez, mondják, nem oldja meg, hogy mi lesz majd, ha a Minyuék nem lesznek, én, persze, ezt sem értem egészen, de, mondom, azt mondják, hogy amit rólunk nem lehet megírni, azt a Minyu se tudja rólunk. Még valamit. Ezt egy könyvben láttam, hogy jó befejezés: Még valamit.«

Kedves Kis Barátom, Titusz

(és Berenice, természetesen! mert mind a két dolgozat nagyon szép volt; csakugyan olyan, mintha két külön munka lett volna, és ez igazán komoly dicséret; ezt csak azért teszem hozzá, hogy biztosak lehessetek benne), ahogy tegnap délután, mialatt Te biztos a Tidli puh-ot gyakoroltad, lemásoltam a dolgozatodat (itt is csak azért használok egyes számot, mert úgy egyszerűbb; vagyis csak: ű; és mert Ti már nagy mackók vagytok, és tudjátok, hogy a többes szám nem okvetlenül több; ezért vagyunk mi például a Lánymacival egyes számban; mivel azonban a többes szám ellen semmi kifogásunk, azért vagytok Ti), tehát ahogy lemásoltam, és utána mindjárt elmentem hazulról, és még odaléptem szokás szerint a Dömihez is – emlékszel? akkor integettem neked, és azt mondtam: „Titusz! Hát Kicsi Barátom…”, csak nem akartalak megzavarni; nagyon jól kaptam aztán villamost, ablak mellé álltam, le volt húzva a felső tábla, fújt egy kicsit a szél, és amikor odaértünk a megállóhoz, amelyikben még a vágánycsere miatt is áll egy sort a villamos mostanában (észrevetted a trükköt?), kihajtottam a fejem, nem mondom, hogy kihajoltam, csak félrehajtott fejjel kinéztem, és az lehetett az érzésem, hogy kihajolok. Jól éreztem magam, kellemes volt a levegő, villamosban ez nagy ritkaság, és ilyenkor az ember egy kis többletre is szívesen vállalkozik; például húz még egyet a szíján, sóhajt, kihajol. Más nem jut most az eszembe. De ahogy kinéztem, úgy, mintha az egész villamos helyett csinálnám – látod, ez még ilyen többlet! –, eszembe jutott, hogyan utaztunk, tíz éve már, amikor se a Lánymaci nem volt, se Ti, jóformán semmi, hogyan utaztunk, mondom, hazafelé egy zsúfolt vonaton, az ablaknál, amit alig tudtunk pár centiméterre lehúzkodni, egy gyorskorcsolyázó meg én. Ő volt, talán emlékeztek rá, meséltem nektek, az a bizonyos „nyári gyorskorcsolyázó”, és én már nem is tudom pontosan, ki voltam vagy mi voltam akkor; de lehet, hogy ő tényleg gyorskorcsolyázó volt, és több gyermek apja; csak hát nyár volt akkor, nagy meleg, és azon a peronon megmoccanni se lehetett; nemhogy gyorskorcsolyázni. A gyerekek nem voltak vele, senki, egyáltalán; egy egészen kis összehajtható bőrönd, az volt vele, illetve a bőröndben voltak kicsire összehajtva, gondolom, a dolgai, amelyekkel épp innen-vagy-onnan tért haza. Hát a lényeg az, hogy álltunk ott az ablaknál, amelyből tulajdonképpen mi csináltunk ablakot, azzal a pár centivel, és a levegőt, ami jött, nagyjából el is álltuk rögtön; és beszélgetni csak egy idő múlva kezdtünk, ha ugyan már nem akkor, vagyis azzal, hogy az ablakhoz hozzáláttunk. Emlékszem, a peron mennyezetébe szögeket vertek, arra lógatták a bőröndöket, spárgán. Mindebben még nincs semmi különös, amit érdemes lenne elmondani. Csak Te talán, joggal, tudni szeretnéd, milyen is voltam én régen; és amikor azon a vidéken jártam – tudod, ahonnét az a vonat jön, amelyikkel a Körutas városba utazunk mostanában mindig; szóval az egy másik végpont, az a város, ahová akkor hazaigyekeztem –, hát amikor ezen a másik végponton jártam, csak azért ugrottam át valahová, öt-hat órányira, egy másik tenger partjához, mert idehaza már megvettem a vonatra a jegyet, de az első vonattal vissza is mentem, a végpontra; ez az utóbbi volt a „gyorskorcsolyázós vonat”. Azért is volt olyan jó kedvem, hogy beszélgetni kezdtem, mert hazafelé tartottam. Bár leginkább csak fütyörésztünk, meg a levegőt szívtuk. Négy óra, három óra, két óra, egy óra, és ott leszek a Végponton, vár a szobám, folytatódik az „ideiglenes minden”, ahol abbamaradt. Akkor három hétig tartott; és sokáig azt mondtam, három ilyen hét volt, lényegében, az életem; most viszont azt mondom, hogy ha csak visszagondolnék rá, akkor is egyszerűbb, ha megpróbálok valami olyat tenni, amitől ez meg ez a pont és pillanat, vagy nem is tudom, micsoda, hasonló lesz, mint az a három hét volt. Mint ami abból olyan jó volt. Mert az a három hét se volt csupa-csupa jó; és én is más voltam, azért volt végpont az a Végpont (tudod, ezt nem véletlenül írtam az imént is hol kis-, hol nagybetűvel); meg azért is, mert valami ott ért véget, és nyomban megint ott ért véget, ezt úgy értem: ott kezdődött megint valami, vagyis megint valami más; és az nem ismétlődött; és így tovább. Szóval, ezt mindig meg lehet csinálni, csak akkor ezzel kell törődni; hogy legyenek ilyen pontok, és mi, a Lánymaci meg én, megpróbálunk ezzel törődni, még ha nem vagyunk is egyformák, és az egyikünk egy kicsit így, a másik egy kicsit úgy képzel valamit; és hatalmas nézeteltérések is voltak, csak, tudod, nem voltak azok nézeteltérések, legföljebb úgy egyáltalán, az volt, és akármi volt, semmi sem ülepedett le a dolog alján, hiszen a „dolog”, az itt mi vagyunk, a Lánymaci meg én, és láthatjátok ti is, hogy semmi sem ülepedett le az aljunkon, ha szabad egy kis mackónak egyáltalán ilyet mondanom. Miért ne szabadna. És mindig volt egy bizonyos vetület, ahol akkor is összejöttek az „eltérések”, amikor egyáltalán voltak; és ha hízelegni akarnék nektek, azt mondanám: ez a vetület vagytok Ti, ez a sík; de hát ez ellen joggal tiltakoznátok; a vetület ellen és így tovább. Hanem azért igaz, ami igaz: hogy tudniillik „minden: koala”, vagy „minden: mackó”; hiszen még jócskán meg sem voltatok, és még jócskán – nem is vagytok azok! csak úgy hívunk titeket néha, és Ti is úgy hívjátok magatokat néha – nem voltatok „koalák”, sőt, Blinkey Bill se volt akkor, és még a Neárer folyóiratában se láttunk koalákat, és mégis igaz volt a „minden: koala”. Igaz, a Grzimek-bácsi könyvében – tudjátok, ő az, akinek a fiát megették az állatok – láttunk koalát, a Lánymaci fedezte fel, emlékeztek; és akkor én még rájöttem, hogy van is itt egy koala, egy bélyegen: a Postage (így kell ejteni, ahogy írom), tudjátok, erről most majdnem megfeledkeztem, úgyhogy az egész elmélet eléggé ingatag, de nem is ez a fontos; volt a Postage, még régről, azt hiszem, egy zöld négycentes ausztráliai, és az egyik testvére most ott van Laposnál, a másik meg az én Művészeti Alap-igazolványomban, egy olyan kis tasakban, mint nálatok az Apolló. Ugye, erre Ti is most jöttetek rá, hogy a Postagének Apollója van? Hát attól függetlenül: volt neki; és ha most rájövünk erre vagy arra, attól függetlenül az a dolog még lehetett; viszont olyasmi is van, hogy rájövünk valamire, ami ettől függetlenül nem volt, és ez egy nagyon nagy kérdés, hogy például veletek hogyan van ez, hogy Ti – és most nem szabad megharagudnotok – voltatok-e különben; ez az, amit ti meg úgy éreztek, hogy mi (vagyis a Lánymaci meg én) voltunk-e különben; de hát Te, Titusz, ezt az egész kérdést nagyon szépen érintetted, amikor Blinkey Bill bundájáról írtál.

Annyi itt elég is.

És hát persze, hogy nála tölthetitek a hétvégét, Berenice-szel. Bill már egy kicsit vár is titeket. Ha pedig valaki azt mondja netalán, hogy Ti valami helyett vagytok, arra csak azt felelem: ott az a tilalom, ugye, hogy A MACKÓK ETETÉSE SZIGORÚAN TILOS! Hát ezért etetjük mi a madarakat; és főleg a verebek a kedvenceink, mert amíg a galambok meg a gerlék (amelyek, a balkániak, még szintén eléggé kedvencek; rigó ide nem igen jár, emlékeztek, egyszer jött csak egy, amelyik a Kockáson hagyta a névjegyét, épp amikor azt sajnáltam, hogy megint a tojásos néni csönget, ahelyett, hogy lefényképezhetném a rigót a Kockás Haver sarkán, és megmutathatnám a dokumentumot a Lánymacinak), szóval amíg ezek a többi madarak elzavarják egymást, és így élik „az ügyet” vagy „a históriát”, addig a verebek csak „az életet” élik, és sokszor jóval nagyobb falattal lépnek le a párkányról, mint a fejük; egyáltalán, szeretjük a profiljukat; de a lényeg: az, hogy nem Ti vagytok valami helyett, hanem Ti vagytok, és ebben az esetben – bizonyos vonatkozásban – is helyettetek van valami. Olyasmire van, ami veletek nem lehetséges. Másrészt meg, ez az előbbi madár-kérdés. Még csak nem is érintettem; a madár-kérdést.

A madarakról jóformán semmit se tudhatok. Ahhoz értenem kellene, és ehhez ezt kellene csinálnom. A madár-ügyet. Hogy aztán tudjak róla. Veréb, galamb, gerle, rigó (ez utóbbi már csak milyen kis mértékben! vágyálomként): ez az én madár-horizontom. És, persze, a képes albumok. (Rólatok nem beszélek; a köztetek élő madarakról.) Viszont veletek ez nemcsak hogy másképp van, hanem egyszerűen: veletek – van. Az etetés, mondjuk, az A LEGSZIGORÚBBAN TILOS; de arra van nekünk a madár-vonatkozás; és ami még veletek nem megy, arra van a többi vonatkozás. Hanem hogy egyáltalán mi van, arra vagytok Ti. Nem kell felmordulnotok, ezt itt az embereknek mondjuk, azért beszélünk így. A többit elintézzük úgyis egymás közt.

Az elmondással, tudjátok, mindig baj van.

Olyan ez, mint amikor azt mondtam valakinek: „Én, ha magam vagyok…” – vagy nem tudom, milyen kifejezést használtam; ezek a kifejezések mindig többértelműek, vagyis kifejezőek, ahelyett hogy azt tolmácsolnák, amit épp mondok velük; mert ebből az én kifejezésemből, sajnos csak úgy ordított, hogy: ha például nem beszélnék magával! – „…én, ha magam vagyok, mindig normális vagyok.” Erre a válasz: „Magunkban, fiacskám, mind normálisak vagyunk.” Vagy inkább: „Önmagában, fiacskám, mindenki…” Mert akkor ő nem keverte bele saját magát; no persze, véletlenül se. Hát ő akkor nincs máris önmagában? Ott áll, mondja ezt; és mi amott, csoportban. Ilyenek az óvatos emberek. Én nem vagyok óvatos. Ha valami, akkor már legyen valami. Nem úgy értem, hogy ne én lennék közben azért a világ legóvatosabb embere; csak óvatos, az nem vagyok. Persze, az utcán, amikor átmegyek, tudom, hogy… tudom, amit kell. Mindig tudnám. Csak ha velem van valaki, akkor arra gondolok, arra az illetőre; nem arra, mit kell. Hogy jövök hozzá, pedig, hogy bárkit hibássá tegyek abban, hogy (miatta) hibázom? Nem tudom, érted-e, Titusz. Nem tudtam soha megosztani magam. Ti engem mindig csak magatokkal láttok; és az más. Látjátok, az más; és nektek nincs úgynevezett összehasonlítási alapotok, de nekem van. Veletek meg tudom osztani magam, mert veletek nem kell megosztanom magam. Ezt az az illető, akit az előbb említettem, nem értené. Azt mondaná, ezek lejáratott lemezek; holott ezek nem lemezek; ha már, akkor ezek a dolgok mindig érvényesek. Vannak. Az óvatos emberek viszont, látod, annyira óvatosak, hogy gondjuk legyen rá: ők megosztják magukat, szóval, hogy ennek látszata is legyen aztán. Kivételek itt is az igazi kivételek.

Ha nekem olyan szám lenne valaha, amelyből arany beszéd folyik, azt mondanám, persze, rólatok például: „Valami módon én amióta… szóval ez-meg-az… mindig értük voltam óvatos. Hogy ők lehessenek.” (És azért ez milyen igaz; csak nem így, arany-beszéddel.) Hanem annak az illetőnek azt akartam kifejezni: „nekem a természetes állapotom az, hogy…” Nem tudom, milyen szót használtam. Mert ez a természetes… nos. Szóval, hogy egyedül szeretek lenni, vagy valakivel jól; ezek elcsépelt ügyek. Meg aztán, amikor én emberekkel foglalkoztam, hogy így mondjam, szerettem én azt a dolgot. Ezért nem mondhatom jól, hogy nekem a reláció nem természetes állapot. És mégis… Előbb-utóbb kialakulhat mindenkiben, hogy mi az érdemes-állapota. Az az állapot, ahogy… nem, nem ahogy neki érdemes lennie, hanem ahogy neki érdemes meglennie; ahogy érdemes az, hogy a világon legyen egy ilyen-meg-ilyen… Lehet az egy mackó is, természetesen! Nálatok mindenki rögtön… nálatok-nálunk mindenki rögtön az érdemes-állapotában van! Vagy másutt is; sok mackó sokfelé; például Mármaros, akit mi ajándékoztunk az M. útra; ő is ilyen állapotban van ott. Ami engem illet, az én érdemes-állapotom veletek van meg. A Lánymacival meg veletek. Olykor egyáltalán nincs közös érdemes-állapotunk valakivel; akkor, sajnos, azt kell mondanunk, hogy nem érdemes. Attól még szerethetjük azt, de… szerintem ez a családi vagy hagyomány-állapot. És így tovább. Kinek mi.

Ha elmegyünk a fotelotok mellett, vagy leülünk a Kockásra, ha beszélgetünk veletek, vagy ha egyszer csak „ott vagytok” valahol, mint a Dömi komonátszólója a Tasmajdan-parkban, vagy ahogy a Neárer velünk volt az utolsó tengerparti nyaralásunkon, és persze a menetrend-záró vonaton is, vagy ahogy C.-ból S.-re akkor este átvittük Medin IV-et (ugye, milyen érthető és természetes itt egyszerre minden? ilyenkor a mondatot se kell befejezni, nem kell „kulturáltnak” lenni, nem kell „egymást elviselni”, sőt, nem kell „külön” szeretni se! az érdemes-állapotban, azt hiszem, nem kell és nem is lehet külön szeretni;) szóval, ahogy Medin IV-et akkor annyira fogni kellett, mert este volt, és végig a tenger mellett haladtunk, kanyargós úton, kis bástyák – napozóbástyák és szirtek – törülközőszárítószirtek – fölött, vagy ennél is megfoghatatlanabbul „az alkonyatban”, és talán a megfoghatatlanság tette, hogy Medin IV-et annyira fogni kellett; vagy ha végiggondoljuk azt a légvonalat, amit Blinkey Chatswoodtól idáig a repülőn megtett, vagy ahogy Ti annyira aggódtatok, hogy Blinkey doboza, amiben jött, ne legyen mindig a szeme előtt, nehogy visszamenjen: ha tehát mindez így van, ha nem hagyományból, nem szokásból, nem kikapcsolásból, nem szeretetből és nem is pótlékképpen történik, ha sehogy sem történik, vagyis nem valahogy, hanem csak történik, akkor… Akkor. Itt a nagy különbség. Az érdemes-állapot azt jelenti: hogy-a-dolgok-történhessenek. Csak a legtöbben azt hiszik, a legtöbben meg vannak győződve róla, hogy a dolgok mindig úgyis történnek.

És ha Ti most tréfálkozni kezdtek, hogy „érdemes állatok”-nak nevezek valakit – nem titeket, ezt Ti még viccből sem mondanátok –, abból olyan zavar támadhat, hogy ezek a „bizonyos legtöbben” szintén valami hasonlót mondanak, ha jóindulatú tréfával akarják elütni ezt vagy azt a dolgot. Így szokás viccelődni. Így szokás venni a lapot. A lehívást, minden. És ebben van azért valami igazság; csak ha végig ez megy, lehet, hogy például én végig kimaradok valamiből. Veletek soha nem maradok ki semmiből.

Postage, az ős; ezt mondtam. De hát Postage nekem is sokáig csak egy bélyeg volt; tetszett, de bélyegekkel én sosem tudtam komolyan foglalkozni. Egyébként, ha már a „komolyan foglalkozni” kifejezés egyáltalán fölmerülhet, az a dolog, szerintem, nem „komoly”. Nem tudtam én, hogy így mondjam, soha komolyan „foglalkozni”. Egy-két kivétel akad; de talán akkor se foglalkoztam, az is valami más volt. Kerestük a helyzeteket, együtt; nem tudom, mit mondjak jól.

Nem akarok történeteket mesélni a gyerekkoromról, de tudod, Titusz, amikor én kicsi voltam, nagyon szép helyeken nyaraltam, és nem az volt, hogy „nagyon sokat maradtam egyedül”, és az se, hogy „egyedül akartam lenni”, hanem… még csak nem is a kettő között. Ha például vitorlázni hívtak, ahogy most nem hívnak, sokszor elmentem; és sokszor mentem úgynevezett „szívesen”; de volt, hogy nem mentem, elbújtam a telken, vagy most úgy képzelem, hogy elbújtam, mert valami mást akartam csinálni; mert valami más történt már velem. Valami, amire az imént talán még szintén úgy kellett rávenni; de már történt. Vagy nem is tudom. Én akkor még kisebb voltam, mint ti most. Így mentem el aztán néha mégis vitorlázni. De mindig bíztam benne, hogy majd egyszer semmit se kell mégis-csinálnom. Tudom, hogy az az idő nem jön el soha; ezért örülök, hogy nektek legalább megvan az, ami nekem nem volt meg, és soha meg sem lehetett.

A vitorlázással se foglalkoztam. Abban az időben többen is akadtak, akik szerették volna, ha én ezzel vagy azzal foglalkozom; jóakaratukban tanúi voltak az ügyetlenkedésemnek; és szeretetből nem voltak mindig kíméletesek. Pedig nekem nem kellettek annyira azok a dolgok; de még nem tartottam ott, hogy többször mondjam: nem csinálom, és kész. Vagy hogy ne is kerüljek olyan helyzetbe. Egyáltalán, nehéz „ott tartani”, hogy jól mondhassa az ember, hogy nem csinálja és kész. Eredményesen, úgy igen. Úgy mondhatja. De hogy azt érezd, Titusz, érted, hogy saját magad előtt is megmaradjon az az érzésed, hogy jól mondtad, hogy köszönöm, nem kérem – azt már a másik fél is erősen megnehezíti, az, aki adni akarja azt a dolgot. Nem adás az addig, amíg aki kapná, elfogadja. Ott lesz adás, ahol visszautasítás válik belőle. Persze, az se nagy baj még.

Ezeket az ügyeket általában jól ki lehet bírni, és természetesen zajlik az egész, és ebből áll nagyjából, ami velünk, emberekkel történik. (Ha már, ugye, azt mondtad rólam, hogy nem vagyok igazi mackó; bár az Igazi Mackót azt nem vitattad el tőlem, mert a nagybetűs dolgokhoz nem mersz hozzászólni.) Tudod, én itt, amikor ezt így elmondom neked, nem hiszem, hogy „tekintettel volnék” rád, és ezen sokan csodálkozni fognak. De hát ez is olyasmi; „tekintettel lenni”… Akkor már menjek oda inkább, és nézzelek meg; hogy mit csinálsz; és ha még többet akarok, gondoljak rád; és ha még többet, akkor egyszerre történjen valami, közösen, velünk. Valami egyéb. Ezt a kis részt külön is felolvashatod a többieknek; az Összesnek, ahogy mondani szoktuk. (Ahogy kértétek.)

Mesélte-e a C.-i Medin IV, hogy az ott hogyan volt, az ABC-áruházban? Hát, sokkal többet én se tudok mondani. Először csak a rossz idő miatt mentünk át oda S.-ről. Végig a tengerparton; mire elindultunk, persze, egészen kitűnő idő lett, szép volt a séta; hazafelére viszont jól jött az esernyő. C.-ról már hallottunk korábban; és a véleményünk ugyanaz maradt, ha ilyesmi egyáltalán mondható, hiszen előtte azért valami különösebb véleményünk se lehetett; még annyi se. Azért sokat mulattunk rajta; ez megint olyasmi. De… Háromszor voltunk aztán odaát. Nem ott; ha ott vagyunk, talán egyértelmű a semmi. Hőfok. De odaát voltunk ott; és ez… ez szintén Hőfok! Ezért mondtam valahol, hogy „rájöttem, mi van”. Van ez az „ott és odaát”. Szóval, akármit mesélt is Medin IV, ezt aligha mondhatta el. Igaz, ez csak a háttér volt. Ahogy a C.-i korzón, utóidényben, az a szalonzene szólt a Garni Zagreb mellett; annak is majdnem egy évszázad volt a háttere; meg az Alpe-Adriák úgy értem, ezek a zsalugáteres, régi, sárga falú szállók; az ilyet mi csak megnézzük, nem nyomozzuk a históriát. Volt minden, ahogy volt, és van, ahogy van. Hanem a fasor azért az ezzel együtt jött ki olyan élesen, és a kis oszlopos korlát, a víz, a közeli sziget, ahová bármikor átmehettünk volna, az lett volna a világjárás, de mi csak jó nagyokat jártunk; és nem vagyunk boltozók, de a C.-i ABC-t is jól végignéztük. Lent kezdtük, az élelmiszer-osztállyal (láttuk a savanyúságokat, a sajtokat, az italokat, a kekszeket, a mézeseket – mindezt Medin IV-nek üzenem, mert lehet, hogy azóta egyáltalán meg se beszéltük; most már mosolyogva hallgathatja, mert csaknem egy éve, hogy eljött, és hadd érezzen büszkeséget), és akkor mondtuk, hogy Medin, az nincs; tessék, nincs Medin, azt mondtuk, és akkor egyszerre ott volt Medin, ott voltak mind egy polcon, a színes-négyzet-fonatos, „Klee”-s dobozok, faliszőnyegük előtt a fehér ülőmedvék, a doboz mindkét felén ugyanaz… illetve dehogy ugyanaz! és egy Medin már külön volt ott, nem is néztem a többire, hogy egyet se kelljen otthagynom, akkor mondtuk, hogy maguk közt bizonyára dönthettek már, és Ő vállalta, Medin IV vállalta, hogy ő lesz Medin IV. Hát ez megint mikortól van; és mi ez. A lényeg, akkor az volt a lényeg: hogy eljön velünk. És várt már minket, mondom. De nem lehet örökké csak az a lényeg, hogy valaki eljött velünk; aztán még sok minden jön, anélkül nincs. Jött is; együtt hallgattuk már a térzenét, együtt néztük meg újra a kárpitosok utcáját – ott mintha mindenki kárpitos lett volna! –, és közben, akik ottmaradtak, akikkel úgy intéztem a dolgot, hogy ne hagyjam őket ott, lassan megfeledkeztek Medin IV-ről, kezdtek mással foglalkozni; például fogytak a polcról; de hát megfeledkezhettek-e? vagy fogalmuk sem lehetett már arról, hogy kicsoda és micsoda a Medin IV, „A Négy”, ahogy Ti mondjátok ezt néha, tudom ez a divat; hogy kivé lett azóta az a Medin, aki tőlük elment. Ennyit tudok felelni, ha bárki azt kérdi, kik a mackók. Ennyit: hogy: ha most velük lennék, és nem éppen beszélgetnénk csak a dolgokról, tudnám, kik épp a mackók, hogy legjobban kik és mik.

Most szól a Lánymaci, hogy van valami újság, menjek át Billhez. Csakugyan ott az asztalon az újság, és látom, ott van kinyitva annál a cikknél, amelyet én is láttam, de csak odáig jutottam benne, hogy valaki, egy nagymama taxin elindul a Piccadilly-ésatöbbiről, és ezernyolcszáz fontért eljut Ausztráliába. Taxival. Hanem hogy van ott egyéb is; és akkor már felfedezem csakugyan a szemüvegemet Bill és Winnie előtt (Winnie eszményi kísérő; „a Puh az egy eszme”, hallom máris Dömiéket, a profokhoz annyira nem illő viselkedést, amit viszont ők úgy szeretnek), és barna férctollal be van keretezve az újságban egy bekezdés. Mi van emögött? tanakszom, mielőtt megnézném; és az újság mögé pillantok, nincsenek-e… nem vagytok-e máris Ti emögött, Titusz. De nem, látom, még csak csomagoltok, hogy Bill-lel töltsétek a hétvégét; indultok „Ausztráliába”. (Remélem, így nem érzitek majd annyira szükségesnek, hogy válaszbélyegestül elküldjelek Titeket oda, csak azért, hogy megjárjátok a légvonalat.) Szóval, úgy látszik, mégis a világban történt valami, és nem nálunk.

Így is van. Olvasom a bekeretezett szöveget… előbb azonban a felsőbb régiókra téved a tekintetem. Látom, a mackók mind vigyorognak, amikor azt olvashatom, hogy a melbourne-i bábák a gyűlésükön „nem más állapotokat követeltek, ahogyan a klasszikus szerkesztő egyszer címbe adta”, hanem stb. stb.; aztán hogy az elsőgyermekes apák „segítenek a háztartás átállításában”; hogy Ausztrália „férfitársadalom” (itt Dömi, Barnabás, a Kék stb. kihúzza magát), de a nők nemzetközi éve miatt a kormány ezentúl férfi keresztneveket is ad a tájfunoknak… milyen más lesz, ha Daisy és Tracy mellett „egyszer William is pusztítani fog”. (Ezt nem olvasták fel Billnek.) Aztán. hogy megalakult – vagy jubilál – a Fittség Ausztrál Bizottsága. Táblázatok vannak rá, hogy hány pont kell az ausztrál ember fittségéhez. „A feltételek – olvasom – kemények; egykilométernyi erős gyaloglás csupán egyetlen pontot hoz a konyhára.” Újdonság a „Súlyfigyelő Klubok hálózata”. Telefonon lehet bejelentkezni, aztán jön a „beszélő”, illetve „agymosás”. Egyék csak… stb. ezt-meg-azt. Majd akkor… így-meg-úgy. Sajnálatos, éppen ezért, az új sörfogyasztási rekord Ausztráliában: ennyi meg ennyi liter egy évben. És most jön a keretezett bekezdés: „További rekordok: a Canberra melletti rezervátumban megfigyelt óriás szürke kenguru 12 méter 60 centimétert ugrott, s (sic!) a koala mackók napi táplálékukat két és fél kilogrammnyi eukaliptuszlevélre emelték. Megdőlt viszont az a legenda, hogy a koalák kábítószer-tartalmú növényekkel élnek. Egyszerűen lassúak, lusták és álmosak, amint az már az emberi társadalomban is előfordul.” Látjátok, mondom, eljött onnét a Bill, és máris mennyi minden megváltozott. Hát csak maradjatok szépen a helyeteken.