A mackóról, aki nem hasbeszélő mackó volt

A hasbeszélő mackóknak Született egy fura csemetéje. Ez a bocs még azt se mondta: „Bocs!” A nagyok lábára lépve. De ez még hagyján; más volt itt, Amitől a család megrebbent: Hogy: bárhogy nyomkodták a hasát, Ez a mackó meg sem nyekkent. Több medvedoktor megnézte, És mind azt mondta: „Félő…” S a szülők jól érthették: Ez a bocs Nemigen lesz hasbeszélő. Így is lett. S múlt a medve-idő, A bocsból nagy mackó vált. De egyszer sem nyikkant a hasa, Akárki akármit próbált. Aztán… született egy gazdája. Az nem erőltette a dolgot. A medve szemébe nézett, Látott két üveggombot, De alattuk – el se hinnétek! – Apró képmagnó forgott! És akkor a mackó megszólalt: „Ha tudnád… erre vártam! Az első vagy, aki nem nyekteti A hasam meg a hátam. És egyet kérnék még tőled: Hagyd, hogy soha-soha ne beszéljek; Használj hűséges néződnek, Nekem az a dolgom, hogy nézzek; Mert látod, örökre megőrződnek A szememben a képek.”