Vér és virághab

Bev.

A D’Tirano iratok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Canal St. Martin mentén haladtunk. Fújt a szél.

– Olyan bárkás, hm? – mondta Brúnó. Nem volt kérdés. Mellette, a halálülésen a kendős szép lány érdeklődve nézegette, ahogy egy uszályhajócskát épp lezsilipeltek. Félrehajtva a forgóhíd, amely egykor a csikkem kis parazsát hozta, hozta vissza felém. Szemem végigsiklott a kikötőköveken, a búbánatosan veszteglő hajókon. Hajók?

– Olyan, bárkácska, szent – feleltem.

A szép lány ügyet sem vetett ránk. Néztem a vállát, a vékony táskaszíjat a ruhája pántja mellett. A két csík majdnem átfedte egymást. Most… most teljesen. Aztán újra nem.

Pikett jutott az eszembe. Meg hogy most akkor telefonálnom kell Koppenhágába. Az imént még úgy volt, az esti járattal megyek.

De akkor nem. Brúnó megállt egy söröző előtt.

– Várj itt, Rose – mondta Brúnó. – Jövünk ám mindjárt.

Választ nem vártunk. Brúnó két sört rendelt. Tudhatta, sosem iszom Párizsban már sört. Rendelt két sört. Megkerestem a függönnyel elválasztott fülkét. Szűk volt minden. Hirtelen elszorult a szívem. A hátsó helyiségben felkattogott valami automata.

– Pikett – mondtam az üzenőbe. – Váratlan itt kell maradnom Strasbourgban. Mihelyt tudok, jelentkezem.

Brúnó, mire kicsit verítékező tarkóval kiléptem a függöny mögül, a pultnál már a harmadik sört kezdte meg. Hálás voltam neki, hogy ezt legalább így gondolja. Kint eleredt az eső.

– Adok majd ernyőt – mondta. A hidat közben visszaforgatták. Az uszályhajócska eltűnt az alagútban. Az ódon, zöld faszerkezeten gyorsan csorogni, zúdulni kezdett a víz, most visszafelé. Vagy ezeket a dolgokat nem is tudom felidézni.

– Helyes bárkácskák, annyi szent – mondta a Rose-nak nevezett szép lány, akit Brúnó Strasbourgban szedett fel. Nem is emlékszem már, hogy. Fura, hogy Topo mégis együtt maradt Cillyvel, Brúnó a lóvételről, amiért jöttünk volna, a jelek szerint egészen megfeledkezett, illetve telefonált Kaufschadnak, de nem kapta otthon. Hosszan beszélt valakivel. Mauryval? Jacques Guibert-rel?

– Irány Párizs – mondta akkor. – Valami történt.

Most itt voltunk. És az „Olyan bárka, szent” azt jelentette, hogy az Anarchist üzent, az Aristocrat, és tőlem akart valamit. Vagy nem tudom, azaz nem tudtam.

Majd az esernyőből kiderül, gondoltam. Fura, hogy amolyan miniernyő volt. Semmi nyél. Nocsak. A szép lány közben az egyik párizsi napilapot hajtogatta össze, szét, össze… megállt a lóversenyfogadás rovatánál. Oké színes rovat volt ez ebben a kék címbetűs délutáni lapban.

– Rose et Fiole, mi a csuda – nevetett. – Az én nevem, egy picit.

– Na, gyerünk, pacim, a bácsi siet – mondta Brúnó. Indított. Köszönés nélkül távoztak. Tíz óra múlt, hirtelen kisütött a nap, az esőfelhő széle elvonult, Párizs odalátszó tetői – a Belleville, az avenue Simon Bolivar, „Sztalingrád” házai, falak, bádogok – szürkén villogni kezdtek. Kezemet végighúztam a mohazöldes-feketés vaskorláton. Szerettem ezt a korlátot. Szerettem rágyújtani itt. Ezt cselekedtem most is megannyi dolgok emlékezetére. Így. A közelben volt a lakásom, vagyis amit béreltek nekem. Bérelték, talán Mauryék. Nem tudom. Kétszer már laktam itt. Csak így mondom: „az ecetkereskedők utcájában”. A hídtól hamar odaértem. Hirtelen megkívántam valamit.

Nem is a szép lány vállát, vagy hogy csak az a táskaszíj lehetne rajta, egy papucs még, jó magas sarkú, ugyanilyen szíjpánttal. Nem azt. Apátlan-anyátlan árva lettem hirtelen, amúgy Brúnó mondásától, és azt gondoltam, nem csalhatom meg ezzel a szép kislánnyal még gondolatban se Pikettet.

Megkívántam egy sört.

Mi van, blöki, akartam mondani a kutyusnak a gyöngyfüggönyös ivó ajtajában. Aztán inkább nem mondtam semmit.

– Egy Carlsberget – mondtam bent, a mohazöld-fekete kötényes manusnak a pult mögött. A dán szívem.

Csak nézett. A hapsi.

– Koppenhága, mégis – magyarázkodtam. Nem sokat törődött velem.

Honnan tudtam, hogy itt mindig van Carlsberg? Ja, a plakát. Az izzadt homlokú krapek, ahogy arcán a világ minden sörüdve ragyog.

Tarkóm rég száraz volt megint, de a szám is szikkadt.

Pikettre, mondtam magamban, és ahogy felhajtottam az első kortyot, még az villant át az agyamon: jó, hogy Brúnó legalább Cillyről leszállt, hagyta, menjenek isten hírével; mentek is, Bázelban váltunk el, mentek fel Koppenhágának, még messze járhattak. Na igen, ezért nem üzentem Pikettnek semmit. Gondoltam, délutánra messze előttük ott leszek rég. Holnap együtt ebédelünk valahol a Kis Sellő környékén.

Idegesen vacakoltam az ernyővel.

Otthagytam a sör felét.

Mentem „haza”. A levelesládából nagy fehér boríték kandikált ki. Nekem címezték.

Vittem a borítékot és az ernyőt a második emeletre. Vicc, ahogy kinéztem az ablakon, láttam megint a nemrég nyílt utazási irodát. „MAURY TOURS”. Ez több volt, mint vicc. Mégse; mégiscsak annyi.

Nem nekem üzentek vele.

A borítékban apró cédulát találtam, amin valami vegyszert hirdettek. Hm. Kimentem a konyhába. A mosogatón ott állt a vegyszer. Szép mohazöld-tengerkék flakon. Rajta a használati utasítás. Mindennemű huzatra (bútor, kárpit, napernyővászon, esernyő).

Eresztettem egy lavór vizet. Aztán inkább egy dézsa mellett döntöttem. Kinyitottam benne az ernyőt. Látható lett hamarosan az írás.

Ha jól emlékeztem, a flakont már nyitva találtam. Hamar kihagy mindig az emlékezetem.

– Rue Viole – mondtam ki a címet félhangosan. – 22.

A szép lányt, barna vállán a tarka vállpántot, a fekete, a mohazöld és fekete táskaszíjat rég el is felejtettem.

– Ki van bérelve – olvastam még. – Ötödik emelet 2.

– Az ecetkereskedők utcájában ekképp sok keresnivalóm nem lehetett, a rue Viole valahol a Montmartre-n van, tudtam, nekivágtam. Finoman eleredt az eső.

Nem nyitottam ki az ernyőt.

A vegyszeres flakont bevágtam egy szeméttartályba. Na, mászunk egy kis hegyet, gondoltam. Körülöttünk szép lányok alusznak, a stricik amúgy szerteszéjjel sörözgetnek. Vagy mit tudom én.

Brúnó, gondoltam még, hogy rohadnál meg, de jó lehet most neked.

Holott Pikettre kellett volna gondolnom, akit néha Kis Sellőnek hívtam, és ő azt mondta, ez a legvaginárisabb elnevezés, és megálljak csak, ha egyszer akkor ő alul összezárul nekem, örökre.

Most ez nagyon úgy festett, meglesz.

Pikett azzal búcsúzott tőlem, mielőtt Budapestre mentem – onnét jöttünk Brúnóékkal, de hát minek mondom ezt –, utoljára enged el így. Kicsit összevontam a szemöldököm. Minek mond ilyeneket. Mire gondol? Féltettem. Ott egye gyengécske kapcsolatunkat Skagerrak-és-Kattegat, a fene, de ilyeneket ne mondjon, másnak végképp ne.

Mindegy. Rose. Pikettnek is jobb lesz, ha engem többé nem lát. Előkotortam egy telefonkártyámat.

Hívtam Pikettet. Az üzenő.

– Édes drága, kis sellő – mondtam. – Hazudtam az imént. Rio de Janeiróba kellett mennem.

Javítottam.

– …kell mennem.

Ez volt az egyezményes jelünk. Néhányszor így már „örökre” véget vetettünk sanda szerelmünknek.

Most, éreztem, mondanom kell még valamit.

– Évekre, talán. Simogasd meg a kicsikét!

Ezt az igazi Kis Sellő szobrára értettem. Ismertem Pikettnek ezt a tulajdonságát, bolondultam érte. Egy kicsit legalább az érettség jelének vettem. Magamnál.

Legyen Pikett boldogabb, mint…

Mit tudom én. A rue Viole kaptatóján elértem a 20-as számot. Felnéztem a 22-es ötödik emeletére. Mit tudom én, persze, erre néz-e majd az ablakom. Vagy hogyan lesz ez.

Már tudtak rólam, vártak.

– Hozzák a bútorokat is – mondta a házmester. – Most telefonáltak, monsieur.

– Rendben – mondtam. – Másszunk föl.

A szomszédban valami Mis Haka lakhatott, nyilván „Miss”, de a második „s”-et valaki lekaparta.

Pikett jutott az eszembe. Ő volt ilyen srácos, csibészes. Neki voltak ezek a viccei. Megint elszorult a szívem.

A lakás töküres volt.

Kivéve egy ódon hűtőbatárt a konyhában. Meghitten brummogott. Két üveg Carlsberg várakozott benne. A házmester elvigyorodott láttomon.

– Megisszuk? – kérdeztem. – Egy Rose nevű koppenhágai lány egészségére.

Ez nekem Párizs. Máris Maury modorát vettem át? Könnyen felejtek, hamar átveszem a helyi modort.

„Ez lesz még a veszted”, mondta Pikett, akit a háziszobros sellősimogatásért akkor – éretlen fővel – jól lehordtam mindennek. Soha vissza nem tér. És azt éreztem, megőrülök valami ilyesmiért. Pikett… és ez a Mis Haka, mondjuk. Utána egy jó menet, külön-külön, persze mindkettejükkel.

Most meg Rose-t csalom meg?

De hát neki nyilván ott van Brúnó. Tudat alatt is felettébb jó szándékú vagyok. Észre se vettem, mikor tűnt el a házmester. Kinéztem az utcára, oda, ahol az imént álltam. Kezemben az ernyővel. Azám, az ernyő. Az nem volt sehol.

A házmester…

Kezdődik.

Hátha van még egy sör.

Akkor láttam…

Az ernyőt az előbb, a sörök helyére, betettem a frigóba. Vigyázz, öcsi, mondtam magamnak. Fejedbe szállt valami.

Akkor a tűzlétrán megjelent egy fej. Onnét, ahol „Mis” Haka ablaka nyílhatott, szintén a Fehér Utrillo-Templomra. Aztán megjelent egy meztelen váll, rajta táskaszíj.

 

*

 

Nem Rose volt az.

Nem is egészen a megálmodott öltözék. A mandulaszemű hölgy, például, mezítláb érkezett.

Különben nem volt túlöltözve. Az kétségtelen. Integetett. Intettem neki. Mi a helyzet?

Köldök alá csusszantott fekete nadrágot viselt, nyakában sál virított, néha eltakarta a kérdéses helyeket, néha ezekkel külön kérdéseket tett fel. Ahogy meglengett a szélben.

– Jöjjön – biztattam bimbózó kapcsolatom légtornász felét. Magamban máris „Mis Haka” névvel és szégyentelen gondolatokkal illettem.

Nem vagyok észnél, villogott bennem a játékautomata megfelelő jelzése.

– Hát így kell beállítanom – monda bimbózó ismeretségünk sokkal szebbik fele. – Már mióta kopogok.

Mióta? Ezt gondoltam. Fordultam egyet, zavaromban talán, ahogy ott állt utcai szobám – szobánk – átkopott szőnyegén. Szép volt tőle, ahogy állt ott.

Én meg, ahogy fordultam, bevertem az orrom. Az ajtófélfába. Ezért szoktak „Pakli Cyranó”-nak is nevezni. Pakli a százhatvanöt centis zsokémagasságom. A többi, amit az ajtófélfába néha beverek.

Reméltem, ez a művelet nem fog ennyiben maradni. De ezt nem tudtam volna megmondani most.

A látogató hölgy alakra Pikett volt. Nem ő volt, hát persze, nem. Ki ez.

Bal arcán volt egy lángfolt.

Egészen kicsi.

Felfordult a gyomrom.

Szabályos kis torreádorarcom van, épp csak hogy szőke zsokéüstök Dániából. Amatőr küllem. Amatőr jellem. De a hölgyektől elvártam a tökéletességet. Nem a jellemüket illetően.

– Mit keres itt? – kérdeztem. Néztem, másképp milyen szépséges a köldöke. Olyan kis csiga.

Megkerültem, a lángfolttal ellenkező oldalról csodáltam meg. Őt.

Rose, gondoltam. Kurva anyádat, Brúnó. Tökéletes Rose. Lent megállt egy bútorszállító autó.

– No, mi lesz – kérdezte „Mis Lángfolt Haka”.

– Milyen értelemben – mondtam.

 

*

 

Bútorozott szobában ébredtem.

Láttam, az utcai szoba szőnyegpadlója szürke. És ahol az imént…

…ahol egy fekete nadrágos, félmeztelen, lángfoltos arcú hölgy állt, szakadt. A szakadt szőnyeg. Ez a rue… mi is? Rose, rue Rose. Rue Rose et Fiole.

És a rue Viole.

Kitámolyogtam a konyhába. A jégszekér. A batár. Benne… két üveg Carlsberg. Megint.

Kösz, Pikett, motyogtam.

De mi van velem? Bizsergést éreztem a tagjaimban. Egy tagomban, egy középső, de nem közepes fontosságú testrészemben főként.

Másnapos magabiztosságát ennek a testrésznek. Benyúltam hozzá.

Gyorsan le kellett dobnom a nadrágom. A gatyám. Az ingem. Ott álltam meztelenül. Az ernyő nem volt sehol. Az előszobában idegen fogas fehérlett a falon. Visszapillantottam az utcai szobába. Láttam magam egyszerre egy fehér nagyszekrény tükörajtajában. Utálom látni magam. Szőke szőrös, pakli alakomat. Szemem az üres könyvespolcokra tévedt. Révedt.

Miss Haka, villant agyamba hirtelen.

Minden olyan hirtelen volt. És olyan bizsergően lassú. Kivéve a testrészt. Ő a jogait kezdte követelni. Baszd meg, mondtam.

Abban a pillanatban nyitottam ki a fürdőszoba ajtaját.

– Baszd meg – mondtam a testrésznek, mint aki kutyát szabadít valamire. „Kapd el.”

A folyamat elindult. Megkapaszkodtam a fürdőszoba ajtajában.

Tudtam, a folyamat valami szernek az eredménye így. Emlékeztem ilyenre. Egyszer már tették velem.

– Baszd meg – mondtam a testrésznek. Akkor pillantottam meg a kádban a meztelen nőt.

A kádamban. Egy meztelen nőt. Tényleg minden nélkül. Kendőtlenül, vállszíjtalan, mondom, minden nélkül.

És hogy elsősorban élettelen volt, ez volt az, amit láttam. Ezt nyugtáztam.

– Ez a nő… baszd meg… halott.

A testrész nagyot rángott. Pont ekkor.

Egy hullával fajtalankodom, gondoltam. Elfordultam. Már hánytam. Ugyanúgy jött ez a folyamat is. Csak közben megint bevertem, ezúttal a fürdőszoba ajtófélfájába, az orrom.

Megint elvesztettem az eszméletemet.

 

*

 

Néha tíz percet alszol, rossz éjszaka után, nappal, de épp csak annyi az egész, hogy lefut közben a szalag. George Michael, mit tudom én, Shade. A kedvenceim. Na, mindegy. Egy örökkévalóság volt, úgy érzed. Holott csak egy fél George Michael-kazetta. Egy fél Shade.

Ez most is így volt.

Magamhoz tértem, és mindent tudtam.

Csak mi volt ez a minden?

Csak lassan, mondtam némán. Gyorsan visszakapkodtam magamra a ruhámat. Ott álltam mezítláb.

A fürdőszobában, megint.

A hulla nő ugyanott volt. Egy hullajó nő.

A kádamban.

Már amennyire ez az én kádam, gondoltam. Rendőrautó szirénája hangzott fel. De el is halványult. Nem ide tartott, bárhova is. Nem ide. Egyelőre?

Az ernyő nem volt a nő mellett.

Miért lenne ott?

Egy újság volt a kád mögé hajítva. A klotyó és a kád közé, egészen pontosan.

A kék címbetűs napilap. Kinyitva a lórovatnál. Aláhúzva: Rose et Fiole. A versenyszínhely: Maisons-Laffitte.

És egy pokoli mezőny. Ez: Prix de Longpont.

Rose or Nothing

Ni Vu Ni Connu

Il Cipriani

Fabulous Swinger

Mawharna

Dweadel Dona

Manuscrit…

Ez a versenynap ma van, gondoltam.

A kádbéli nő arcán nem volt lángfolt.

A köldöke is más, láttam.

Hova lett Miss – vagy „Mis” – Haka? Már ha ő volt az az imént. Egyáltalán, mikor volt „imént”?

Miss Haka jött, aztán kimént.

Kimérten így viccelődtem.

Biggest John.

Ez is egy lónév volt. Elvigyorodtam. Ijedten kaptam el a sliccemtől a kezem.

Egy hullával fajtalankodtam az imént? Ezt gondoltam. Nekiláttam feltörölgetni a hányadékomat. Az újság széle véletlenül beleért.

Azt törölgettem.

A kis okádék alól a mezőny további része bukkant elő megint. Mint…

…ha jönnének ki a kanyarból.

Meg is néztem, Maisons-Laffitte-nek, a Hosszú Koporsónak melyik pályáján futják ezt a Biggest John-os Prix de Longpont-t?

Ilyen szakbarom vagyok.

„Droite”, olvastam, „Corde à droite, poteau no 2.” Na, nem két numera, na, nem. Kimérten viccelődtem. A hulla erre se mozdult.

Megroppant valami.

Az egyik jövevény bútor.

Jóisten. Ha az ablaknál vagyok, átdobom magam rémületemben a rácson. Oda is siettem.

Nem a bútorhoz. Azt nem tudtam, melyik volt. Feltéptem a tükrös fehér szekrény ajtaját. Benne senki, semmi. Miss Haka kendője se.

Miss Haka merre távozhatott?

A hullát a bútorokkal hozták.

Néztem a tűzlétrát.

Bal kezemben a párizsi napilapot szorongattam. Visszasiettem a konyhába. Hajrá, Carlsberg. Pikett, Rose az eszembe se jutott.

Az üvegeket táskámba gyömöszöltem.

Ujjlenyomatok eltávolításával nem foglalkozhattam. A tűzlétrán kell távoznom, állapítottam meg.

Hová tűnt Miss Haka?

Tűnt, ahová tűnt.

…Bokilian.

Dimbokro.

Magamban halkan azt motyogtam minden további lónév után, hogy „pont”.

Másztam le, kapaszkodtam lefele a tűzlétrán. Kissé meg-megremegve olykor.

Remember Dady.

Per így, Dady. Egy dével.

„Mis” Haka.

Na Végre. Ez nem lónév volt. „Pont”, tettem hozzá mégis. Sétálós léptekkel elindultam lefele, vissza a rue Viole-on.

VIOLE, hirdette egy söröző cégére. Nem tértem be. Nem volt annyira virágos kedvem.

Valamivel odább, már a rue Ordeneren ittam egy doboz luxemburgi sört. Abban a műintézetben mindig volt ez a luxemburgi sör, s rólam azt tudták, apám az ellenállás luxemburgi hőse volt. Lengyel emigráns, aki a RAF, vagy mi a franc, pilótája volt, meséltem áhítattal a rue Ordeneren. Újabb és újabb részleteket mondtam el „Daddy” (Dady?) életéből.

Most azonban valami idegen manus állt a pult mögött, nem az „én” csaposom.

Rue Ordener. Talán soká, soká nem látlak.

A boulevard Ornanón mentem tovább. Irány a bolhapiac. Vagy nem is. Az Ornanón remek használtcikk-üzletek sorakoztak. Vásároltam 20 – húsz! – frankért egy bőrkabátot. Félhosszút. Egy sporttáskát vettem még, egy pár olasz tornacipőt (45 frank!), váltás fehérneműt (gatyám elég használtasnak érződött, kimerevedett a folt), sálat (Miss Haka!), sapka… egy rézláncot a csuklómra, egy pepita kockás napszemüveget már nem mertem megszerezni, helyette teknőckeretes simát szereztem be. Ettem egy adag fasírtot, megittam egy zubogó málnaszörpöt. Pfuj, sör.

A place Kahnon nem volt kedvem elálldogálni, továbbindultam, a place des Joffrin erre alkalmasabbnak bizonyult. A templom mellett. Szintén árusok tere. Majd a Joffrinről a 12-es metróval lemegyek a Gare St. Lazare-hoz, onnét egy ugrás az R. E. R. gyorsvasút.

És ki, ha így kell lennie, Maisons-Laffitte-be. A Hosszú Koporsó városába. (A pálya jó kétezer méter hosszú egyenese miatt nevezte el valaki így, találónak találtam.)

Az Auber megállótól visz ki az R. E. R. Majd. Hol van az még. Bár…

Hoppá, sietnem kell, néztem a toronyórára. Dél van! De elment az idő, gondoltam, humortalanul.

Miss Haka leüthetett. Vagy mi volt? Mivel kábított el. Sejtettem nagyjából. Egy Joe Lopiccolo nevű úrtól sajátítottam el ezt a képességemet.

Hogy a legkellemetlenebb dolgokat elgondolni sem gondolom el. Gondolni se gondolom.

Pénzem, ha bőven nem is, volt. Valamennyi, ahhoz, hogy Maisons-Laffitte-ben, például, Rose et Fiole-t szerényen megjátszhassam.

Még végigfutottam a mezőnyön.

Hol is hagytam el?

King’s Counsel. Tanácsra én is rászorulnék.

Grand Riviere.

Striptop. (A szentségit!)

Scripte D’Auge.

Maryem. Női nevek, francba.

Boumboum Pont. Bumm.

Val et River.

Gabinette.

Rose et Fiole a harmadik futamban indult. De itt, a „Longpont”-ban is volt egy Rose. Rose or Nothing. A második futam a szép nevű Prix de Courbevoie, nyugtáztam idegesen. Már a föld gyomrában. A 12-esen. Ami az én gyomromat illeti, forgott.

Elérni a Gare St. Lazare-t!

A harmadik futam a Prix de Nonant-le-Pin. Ezekbe a nevekbe kapaszkodtam. Szemem előtt elhomályosultak a betűk. Csak az aláhúzott nevet láttam. Rose et Fiole.

Az ne legyen, hogy a kádbeli hulla nővel fiolát haraptattak.

Nem éreztem cián szagát.

Tényleg, hogyan halhatott meg?

Kibírni!

Még egy megálló.

Meg se néztem, mi lehetett a halál oka. Miért kellett volna megnéznem.

Elélveztem egy hulla nő mellett. Erre, lásd Mr. Lopiccolo, nem gondolni.

„Mr. Lopiccolo”. Ez is olyan volt, mint egy lónév.

Gare St. Lazare. Megváltás Lázárnak? Révbe értem. Kint voltam az utcán.

Nekidőltem egy vaskerítésnek. Tovább. Nem nagyon vonzott a szép kilátás, hogy az Auber megállóban ismét a föld gyomra vár. Nem kellett volna a fasírt.

Böeff. Ez egy zsoké neve. Dominique Boef. Böeff. Buff. Kiment a taccs. Szerencse. Hogy nem látták. El innen.

Az Auber megálló…

 

*

 

Megváltások sora. Maisons-Laffitte kis vasúti átjáróhídjára úgy néztem, mintha építészeti csoda lenne. Több annál. A sarkon túl a piszkos csorgókút: megváltó forrás. Izzadt arcomat frissen vásárolt zsebkendőkbe törölgettem. Kettőbe. Ezek az olcsó zsebkendők ilyenek. Kicsik, hamar eláznak.

Sapkám fejembe csaptam. Feltettem napszemüvegem. Bementem a Bar Anglais-be. Egy pohár sörre.

Böeff? Nem. A sör meglepetésre jólesett.

Mentem a gyönyörűséges fasoron. Maisone-Laffitte csillag alakban kiképezett negyede… A szép villák… Iskolás lányok lóháton jönnek ki díszrács kapukon.

A Girlschool együttes hangversenye jutott eszembe. Miért is? Maisons-Laffitte-ben egy „Girlschool”-nak becézett nővel voltam kint először. Volt egyebekbeni neve? Vagy mi. Ahogy nekem Andi Ort? Netán Dani Rot.

Most jobbra. Az Ismeretlen Ló szobra mellett vizeltem, szokásos helyemen, a magyalbokrok közt.

Szállingózott a közönség.

Befutott egy párizsi busz is. Harmincan-negyvenen buggyantak ki belőle.

Buggyant vagyok, hogy eljöttem ide. Nicsak, az nem Brúnó? Nem, nem, csak ugyanolyan autó. Nyitott sportkocsi. Itt lesz-e Miss Haka? A lángfoltjával…

Sodródtam befelé. Jegyet vettem, pecsételtettem. (Nyolc versenynap-látogatásért négy szabadjegy jár. Majd ha megbolondultam megadni a címemet. Nem is lesz párizsi címem, talán. Miért lenne?)

Rue Viole 22. Ha jól emlékszem. Elfelejteni. Direkt azért az nem megy, Mr. Lopiccolo.

Kaufschadnak… nem is, St. Mondainnek volt egyszer, hallottam, valami ügye a Joe Lopiccolóval. Egy amerikai hapsit kellett elintézni. Elhamvasztani utána, „befüvezni”. Szó szerint. St. Mondain nagy füvesítő szakember volt, de valóban. Nem „fű”, nem ilyesmi. St. Mondain amúgy sáros lehetett ilyen fűtől is, fogalmam nem volt. Nekem semmit se kötöttek az orromra.

Az orrom…

Lejjebb húztam a szemüveget. Feltűrtem a bőrkabát gallérját. Szerencsére hűvös volt.

Láthatóan senki sem törődött velem.

Villogtak már az esélyszámok.

Striptop 5/2, azaz 35, Dweadel Dona 2/1, azaz 30, Remember Dady, az ígéretes Olivier Peslier-vel a nyergében csak 9/1, azaz 100 (a 10-hez). Rose or Nothing 17/1, semmi jót nem ígért. Bár olykor ez van: végig valami hasonló szó. „Royal” nevű lovak. Netán „Rose”-ok.

A hangárszerű földszinti fogadócsarnokban két sötét bőrű férfi között megpillantottam Rose-t!

Elfordultam.

Megint odasandítottam. Rose egymaga volt, a két sötét bőrű legalábbis eltűnt.

Ez is valami. De mi?

Rose válla most nem volt meztelen; vicc. Kis bőrzeke volt rajta, másik táska az oldalán, hosszú, bő nadrág. Vad jó volt így is.

Az a hulla nő…

Most Rose-nak ahhoz mi köze?

Itt cselleng-e Brúnó? Ha megőrült volna! Vagy Brúnó, vagy Rose. Engem keres-e Rose? Netán keféltek egyet, Brúnó adott egy kis játékpénzt Rose-nak, jönne ki ide. Esetleg direkt kiküldte. Találkozzon velem.

De hát tudhatta-e Brúnó? A lakást, eleve. A bútorszállítást. A hulla nőt.

Ki volt Miss („Mis”) Haka? Ő volt az egyáltalán? Átmászott a szomszéd lakásból? Felkapaszkodott a tűzlépcsőn? Valószínűtlen. Bár a sztriptízt megcsinálhatta az ablakom előtt is. Zsebre gyűrte a selyemblúzát. Annyi.

Striptop: 5/2. Megtegyem?

Biggest John mellett döntöttem. Helyezésre. Szóval, második lesz, harmadik. Ötven frankot rá!

22/1 állt, 230-on a Biggest John.

Az enyém nem volt „biggest”, de tűrhető. Most egy nulla. Böeff.

Heinekent, hamar. Hanyadik söröm volt ez ma? Egy sajtos-sonkás szendvicset. Legrix, öregzsoké viszi a Biggest Johnt. A házmesternek mi lehetett a szerepe?

Indították a futamot. 1800 méter, jobb kanyarral. Dweadel Dona, a favorit hamar az élre állt, Biggest John és Val et River, Il Cipriani, Boumboum, Remember Dady alkotta vele a vezető szextettet. Szextett.

Rose-ról el is feledkeztem. De az nem volt rossz, hogy Rose or Nothingot is mellőztem a fogadásnál. Messze lemaradva jött. (Végül tizedik lett.) Dweadel Dona (hülye név, de hogy „Dona”, ebben zaklatást éreztem, lásd „Donna”) vezetett, mögötte Biggest John, Dimbokro, Remember Dady, Ni Vu Ni Connu, Il Cipriani etc. Akkor Dimbokro veszélyes lett… de nem, de nem. Két hosszal nyert a „Dona”, és az én Biggest Johnom fél hosszal megőrizte harmadik helyét Grand Riviere (na, nézzünk oda!) előtt. 10 frankra 55-öt fizetett, jó kétszázat kasszíroztam. Pár sör, szendvics, hazaútra jegy.

Haza? Hova?

Az ám, innen hova? Mi van közben „amúgy a világban”?

A Prix le Courbevoie felőlem akár el is maradhatott volna, nem törődtem vele. (Holott egyik kedvencem futott, s ő is nyerte. Maecenas! Nyergében Coffigny… Ah, huh, coffin, koporsó! Minden jel felém mutatott. Persze, Maecenas 22 frankot dobott volna 10-re. Nem érdekes.)

A házmester szerepe az érdekes?

Olivier Peslier-vel egy Három Nővér (Three Sisters) nevű paci lett az utolsó.

Rose, Miss Haka, a hulla nő. Három nő.

Vér a kádban nem volt. Ciánszag nem volt.

Mikor ölték meg a (már így hívtam csak) hulla nőt? Ott ölte meg Miss Haka? Lehetetlen. Várjunk csak.

(2400 méter volt a „Courbevoie” – jobb kanyarral –, volt időm még plusz is külön, gondolkozni.)

Na, a házmester. A házmesteren volt okom gondolkozni.

Szóval a ház maga. Megkaptam a címet az esernyőn. Eleve micsoda ötlet. A vegyszer.

Visszamehetek-e lakásomra? Kizárt ügy.

Lehet, a költöztetők rég elvittek onnét mindent. Ha az Anarchist („arche” – kb. bárka; „an” – olyan; „archi” – bárkácska; „st” – szent; stb.) így üzent, Brúnóval… attól Rose, Meztelen Vállú Rose, a fekete szíjas, még nem okvetlen tudott róla.

Most is ezek a gondolatok egyre, most is ezek! Holott Rose teljesen semleges tereptárgy volt… amott van, ni! Jön felém!

Töksemleges.

Mégis ezek a gondolatok… Az emlékek. A házmester be volt avatva. A házmester azoknak az embere, akik engem odacsődítettek? Na, igen. (Maecenas, két fölényes hosszal… második Fiasco Argento… de jó vicc! A második a Fiasco, a fiaskó.) A házmester tudta, ki lakik a szomszédomban. Ha a lángfoltos arcú nő (de szép hasa volt! ám a lángfolt törölte az emléket, egyből; nem vagyok elég érett, mégse; Pikett nem veszít velem semmit; sellőcske ifjúnő… mit tudom én) …ha az a nő Miss Haka volt, ha nem Miss Haka, számít az bármit is?

Menjek vissza mégis Koppenhágába? Használni merjem a hitelkártyámat? Miért ne! Tényleg miért ne?

Köröznek már netán?

Jött Rose. (Mármint a szép lány. Még nem a ló.)

Harmadik Lizard d’Allegra. Mit jelent ez? Fogalmam se volt. Rose belém karolt. Pár órája mit nem adtam volna ezért az odasimulásért. Böeff.

– Na – mondta Rose. – Nyugi, Dani.

Még ezt is tudja.

– Andi – mondtam –, neked csak Andi.

– Nekem mit? Rose… Rose vagyok. – Nézett rám. Hogyan nézett rám? „Annyira főbe kólintottak, beszereztek, szegény Dani, hogy a nevem is elfelejtetted?”

Megfogta a combom. A lovaglóizmot vagy mit. Részemről semmi válasz, éreztem kétségbeesetten, nem is lesz. Nem akarta hagyni.

– Na, itt vagyunk a lovacskánknál – mondta. Hangja szakértelmet árult el. Ez ugyanaz a lány? Aki Brúnó mellett, előttem ült a Mercedesben?

Sportkocsink nem volt feltűnő. Nem. Rose sem volt feltűnő. Csak szép, meg még valami. Rose and Something. Mi az, hogy „Fiole”? Vannak már nyomdagépek, melyekből ez tódul, lapszám, tízezerszám? Ez: „Fiolás gyilkos a Viola utcában.”

Rose most nem tudott izgatni. Nem bírt felizgatni. Ez a Rose – az a Rose? Mi van?

Szédültem. Ezt Rose is érezhette, erősen fogta a karom. Közben a táskájában kotorászott.

– Hé – mondtam. Egyből észhez tértem a pénz láttán. Ötszázasok. Jó pár, nem mondom. Hány ezer frank? Négy ötszázast a kezembe nyomott.

– Tedd meg Rose et Fiole-t – mondta. – Négyszer ötszázzal.

– Hát te? – kérdeztem.

– Négyszer elég lesz – felelte.

– Miért nem te csinálod? – tudakoltam.

– Te ebből a pénzből fogsz elpályázni.

– Melyik pénzből? Milyen pénzzel?

– Menj két kinti kasszához, és aztán föl az emeletre. Ott ezrest rakhatsz, egybe.

Rose faképnél hagyott. Mutatta, a Heineken-pultnál vár. Láttam, pezsgőt rendel. Henkellt. Kis különbség.

De nem rossz ötlet.

Az ezrest azért inkább felosztottam kétszázasokra. Bár akkor már nagyjából mindegy. De a kétszázas-kasszáknál se tolongtak. Amatőrfutam volt.

Nekem a múltkor egy ilyenben esett le a lóról a hölgy, Marianne, Magdy, Marinette XY. Nem bíztam az amatőrfutamokban (sem). Brúnó küldte a pénzt? Az Aristocrat?

Maury? Morny? Kaufschad?

Kaufschad pesti lakása…! De messze volt. Mentem vissza Rose-hoz.

– Honnét a pénz? – érdeklődtem. – Egy kis üveg Henkellt – mondtam a pulton túlra.

– Már rendelve van – intett le Rose. – Nyertem. Ezt a pénzt.

– Milyen alapon?

– Dimbokróra tettem ezret. Kétezer-kettőszázat hozott. – Így mondta.

– És amid még van?

– Brúnó adta. Jó kislánynak.

– Ennyit nem adnak.

– Attól függsz – paskolta meg a hátam. Még jó, hogy nem egyebem, gondoltam.

Kisodródtunk, vittük a Henkelljeinket. Én az üveget, Rose a poharát.

– Löttyents meg eggyel – mondta. Töltöttem neki. Ahogy sodródtunk a tömeggel.

Kicsit félrehúzódva álltunk, így néztük végig, hogyan tör az élre a jobb oldalról (az egyenes pályán) érkező mezőnyben ezer méter után Rose et Fiole, nyeri az 1400 métert három hosszal.

Kétezrünk volt rajta.

6/1 volt a Rose et Fiole.

– Nyolcezret tarts meg – mondta Rose. – Maradj itt éjszakára. A barátaim várnak. – Megmondta a címet.

– És holnap?

Nem kérdeztem, „és te”?

Nem kérdeztem.

– Kivisznek a CDG-re. Irány Koppenhága. Vagy bánom én. Pikett nyilván vár.

– És…

Honnét tudja Pikettet? Nem volt rejtély. Mindenki tudta. Pikett nem vár. Pikett-tel ezt mi ketten befejeztük. Befejezzük. Pikett meg én.

Miért, magam sem tudtam.

Most már csak szadiból. Magamra értettem. A szadit. Pikett nagyon fog hiányozni. Sajnos nem nagyon fog.

Szédültem. A pénzt ketten kaszáltuk be, ilyen arányban tartottuk meg.

– Na, még egyet – mondta Rose. Tudtam, ezt csakis a Heinkellre érti.

Érdemes volt nem játszanunk többet aznap. Volt eszünk. A negyedik futamot (Prix Massy, azaz „de Massy”) egy Glazdoun nevű nyerte, 21/1; aztán The Sol tündökölt (én Djekart vagy Florianipolist játszottam volna, egy Flórián nevű kutyám, egy dán dog emlékére), Rose csak legyintett. Az utolsó két futamot nem vártuk meg, másnap olvastam csak a reptéren már: Vangelys és Serrant győzött, ez utóbbi egy Hata nevű előtt. Miss Haka.

Hata Mari.

 

*

 

Hallucinálok vagy mi van? A Charles de Gaulle reptéren a házmestert pillantottam meg! Julien Renal társaságában.

Aristocrat legjobb embere! Julien Renal, az író. Ismerős arcok a továbbiakban nem akadtak.

Ha a napilapokat leszámítom, ahol ott volt a hulla nő képe. Madame Jacques Guibert!

Julien Renal barátjának a neje! Maury féltestvérének a felesége.

Rólam nem esett szó.

A házmester – nem volt a házmester. Az egy foglalt ház volt, épp kiürítés után.

Egy foglalt ház! Melyet a tulajdonosok visszafoglaltak. Ki a tulajdonos? Erről nem esett szó a cikkekben. (Később derült ki: Rose apja. Azaz egy bizonyos Mr. Joe Lopiccolo, amerikai illető.)

Rose apja Mr. Lopiccolo?!

Rose…

Rinette Guibert (Jacques Guibert felesége) kábítószer-túladagolás áldozata lett. Feltehetően öngyilkosságot követett el. És most következett a java.

Öngyilkosságot követett el, miután egy Agrin Kaufschad nevű egyén tragikus balesetet szenvedett. Kizuhant egy szálloda ablakán.

És agyonverte (agyonverte!) az odalent sétálgató…

…Madame Julien Renalt!

Kaufschad egyelőre eszméletlenül fekszik az X… kórházban. Kihallgatása után derülhet fény bizonyos ténykörülményekre. Julien Renal a tragikus baleset pillanataiban a szálloda portáján tartózkodott: érdeklődött, hol találja Agrin Kaufschadot. Nevezett személy kihajolhatott az ablakon, alacsony ablak. Julien Renalt várta. A negyedik emeleti ablakból kizuhanva agyonverte az ott sétálgató, férjét váró… stb. stb.

Nem derült ki, Julien Renal feleségének mi volt a keresztneve. Vagy csak én nem emlékszem.

Ijedten ejtettem el az újságot.

Tehát várjunk csak…

Egy szó nem volt róla, hogy Julien Renal és Jacques Guibert kebelbarátok. Pláne nem, hogy mindketten „összefüggésben állnak”… kivel is? Fogalmam sincs, ki Anarchist Aristocrat. „Az Aristocratot” sosem láttam. Rinette Guibert halálát mindössze Agrin Kaufschad balesetével hozták összefüggésbe.

Rinette ebben a foglalt házban találkozgatott Agrin Kaufschaddal. Erről több megjegyzés nem esett. Miért találkozgattak, például.

Még sok időm volt a gép indulásáig.

Láttam, „a házmester” – ki ez az ember? – a genfi járatra vár. Julien Renal elköszönt tőle.

Nyilván Julien Renal is repül. Néztem szikár alakját, gyér fekete haját, kis bajuszát.

Meghalt a felesége, így… hova repül? Szólították a genfi gép utasait.

Még csak Miss Haka hiányozna, gondoltam. Vagy egy hír róla az újságban.

Ilyen hír nem volt.

Három nővér. Meghalt Julien Renal és Jacques Guibert felesége.

Rinette Guibert mikor? Hogyan jöttem ebbe én? Mihez kellettem?

Fogalmam nem volt.

Valamihez biztos. Közben meggondolták magukat. Kellettem: biztos, ami biztos.

Brúnó állt meg mellettem.

– A végén mégsem kellettem? – kérdeztem tőle.

– A végén mégsem – mondta. – Vissza Kopiba?

– Aha – mondtam.

– Rose nagyon jól érezte magát veled.

– Julien Renal hova repül? Hogy engedik el? Most? – kérdeztem.

– Nem megy sehova. Keresnek valakit. Egy férfit, aki felment Kaufschadhoz. Aki esetleg kilökhette.

A házmester nem lesz az, állapítottam meg… azért egy kicsit hevesebben dobogó szívvel. Akkor nem mutatkozott volna vele Julien Renal.

– Mi van Guibert-rel? – kérdeztem még.

– Szerencsére szabadlábon maradt. Maury és Morny próbálja kiszöktetni az országból.

Mi ez, őrület, gondoltam, kik ezek az alakok egyszerre ilyen nagy bőségben? Holott tudtam, kik, nagyon is tudtam.

Mégis, mintha Miss Haka műve lettem volna még most is: lázálmodom az egészet a rue Viole 22. ötödik emeletén. Vagy hol? Felejteni?!

Julien Renal két civil alak társaságában kószált „diszkréten”.

Ki olyan őrült, hogy a CDG-ről akarjon lelépni, ha kilökött valakit az ablakon?

És épp Madame Renal fejére!

Szólítottak.

– Na, öregem – mondta Brúnó.

– És te hova? – kérdeztem.

Vagy mondta volna már?

– Juliennel vagyok – mondta szerényen Brúnó.

Mindent értettem. Nem sokat. De abból mindent.

– Kaufschad, reméljük, megél – mondta még Brúnó. – Az Anarchist nagyon sajnálná. Kaufschad szeret túllőni a célon, de helyes tag.

Kaufschad szögletes állkapcsú, brutális fickó volt. Én így ismertem.

– Egy időben Rose-zal járt – mondta még Brúnó.

– Aha.

Indultam a kijárat felé.

– Mennyiben lőtt túl a célon?

– Beleszaladt az Anarchisttal egy lókamionba. Mikor azt hitte, az Anarchist halott, agyonverte a kamion sofőrjét. A kamionból ráadásul döglött lovak dőltek ki. Túl hosszan várakoztak valami határon, ilyesmi. De ez már lényegtelen.

– Az Anarchist hogy van?

– Már jobban. Maradandó sérülés csupán, hogy dadog. Sokkhatás… vagy nem tudjuk? Egy darabig néma volt.

– Most legalább…

– Felejtsd el.

– Mire kellettem volna?

– Milyen értelemben? – kérdezte Brúnó.

– Elfelejtettem – mondtam szórakozottan. – Rose et Fiole jó tipp volt.

– Szegény Rinette egy egész fiolányit kapott… kapott be.

– Kapott? – kérdeztem faarccal.

– Le akart lépni Julien Renallal. Julient gyanúsíthatták volna Kaufschad dolgában. Szerencsére a szállodaszemélyzet tisztázta őt. Egyelőre.

– Szerencsére.

– Azért volt egy olyan pillanat, amikor Julien le akart volna lépni. De kiderült, előtte felment valaki Kaufschadhoz. Vagy legalább felmehetett. Ilyesmi. Azt a hapsit keresik.

– Nem fogják megtalálni.

– Nem? – Gyanakodva néztem körül. Mikor lép hozzám valaki, hogy…

Esetleg én mentem fel.

– De Kaufschad nem a rue Viole-on esett ki?

– Francokat. Persze nem – mondta Brúnó.

– Hát akkor… Viszlát, öregem. Üdvözlöm Rose-t.

– Koppenhágában kiviszed őt majd egyszer a galoppra, igaz? Ha meglátogat titeket, esetleg.

– Csak engem.

– Felejtsük Pikettet?

– Aha.

– Nem is találkoztok már?

– Nem hinném.

– Megadod majd a címét? Ráér – mondta Brúnó. – Vonz a dolog.

– Ahogy gondolod. Kilátogathattok a Kis Sellőhöz…

– Te meg kiviszed Rose-t. Adsz neki pár jó tippet. Viszonzásul.

– Fogalmam sincs koppenhágai tippekről – mondtam. – Most muszáj. Örülök, hogy nem kellettem.

– Bocs – mondta Brúnó. – Kellhettél volna.

– Guibert volt az? – kérdeztem.

– Hogy mi lett volna Guibert? – mondta Brúnó.

Nem is kérdeztem, hogyan találták meg végül Rinette Guibert-t. Elfelejtettem.

A koppenhágai reptéren senki nem várt. Kisétáltam este a Kis Sellő szobrához. Eleredt az eső. Nem nyitottam ki ernyőt, nem húztam a fejembe sapkát. Áztam – aztán beültem valahova, kértem egy pohár zubogó málnát. Feltűrtem a gallérom. Orrod, mondtam magamnak. Baszod. Ez volt.

– Falvédő – mondta Topo. Ez nem hiányzott.

Már Koppenhágában is ezt éreztem: fáj elhagyni Párizst – és főleg így –, és ha London következik (erről mindjárt), elég zordság leszek hozzá, hogy csakis ez permetezzen köröttem és rám, s ehhez máris egy Katherine Mansfield-novellát olvasgattam, álmatlanságban, és lassan lecsusszantottam a könyvet ágyam s a falvédő közé.

– Oscar – feleltem. – Vagy a falvédő, vagy én, egyikünknek el kell tűnnie.

– Az még nem a halálos ágy – tiltakozott Topo.

Néztem őket. Legalább megvan neki Cilly. Topónak. Brúnó megkeresi Pikettet, tegye; Rose átjön Párizsból, már ha átjön, hogy kimenjünk Klampenborgba. Klampenborg Vaeddelöbsbane Galopbanen. Holnap kiszaladtam volna. Még én se jártam ott soha. És ha Rose jön – sütni fog talán a nap, vállán átvetve a mohazöld-fekete szíjú táska… vágyaim, valaki távolában.

– Pikettet fel se hívtad? – kérdezte Cilly.

– Már nehéz.

– Hülyeség – mondta Topo. Tőle szokatlan hevességgel.

Cilly ásított.

– Bocs – mondtam –, de nekem jól jött.

– Ahogy ránk csörögtél, Pikett ugyanannyi. És fontosabb.

– Nekem jól jött, hogy egyáltalán eszembe jutottatok – vigyorogtam.

– Kösz, Dani Rot – viszonozta ugyanígy Cilly. – Lassan olyan leszel, mint Tim Roth.

– Csak zömökebb – feleltem. – Kompaktabb.

És megfintorítottam az orrom, hogy „Cyrano”, mindeközben.

– Nem baj, ha megyek – mondta Cilly. – Topo elmondja a többit.

– Ha nem kerestelek volna titeket? – kérdeztem, hülye kérdés.

– Pikettnél érdeklődtünk volna – mondta Topo magától értetődően.

Cilly fizette a számlát. El se köszönt. Ég áldjon, gondoltam, ég áldjon, Koppenhága. Holnap délelőtt kimegyek még az Assistens Kierkegaard-ba, a temetőbe, ahol Pikett-tel megismerkedtem. Hogy a filozófus (a temető „nagy névrokona”) sírhelyéhez is odazarándokolok-e (ahol Pikett-tel egy esős napon megismerkedtünk), nem volt biztos. Ott nyugszik Andersen is.

– Mese nincs – mondtam Topónak. Úgy egy kicsit szórakozottan. Arra gondoltam: valahányszor én Londonban jártam a közelmúltak során, mindig valahogy Maury és Morny miatt volt. Most szemerkélni fog az eső, köd szitál, és nem fogok megismerkedni senkivel.

– Örökös bánatodba balzsamozva – mondta Topo, tanulmányozva arcomat.

– Menj a fenébe, Topo. Csak kérdem: ismersz egy Rose Rattin nevű lányt?

– Rattin kicsoda? – Sanda kérdés volt.

– St. Mondain polgári neve – válaszoltam. – Elváltak. Brúnóval és Rose-zal érdekesen kocsikáztunk Párizsban a minap.

– Kocsikáztatok?

– Ez az a Rose, aki aztán egy ideig Jacques Guibert-rel is élt?

– Felejtsd el Rinette-et. Guibert-nek semmi köze a halálához.

– Aha.

– Guibert mindig a magáéval volt elfoglalva.

– A maga micsodájával?

– Halálával – mondta Topo.

Akkor is örültem, hogy mindjárt első bánatos koppenhágai estémen, frederiksbergi búsulókocsmáim egyikében üldögélve eszembe jutottak. Másnap futottak be. Topo és Cilly. Féltem, lesz olyan íze ennek a mohó találkozhatnékomnak, hogy rájuk akarok akaszkodni. Kapaszkodj mások felhőtlenségébe. Aztán kiderült, Topo úgyis keresett volna.

– Esernyő nincs? – érdeklődtem.

– Miféle ernyő? – csodálkozott Topo. – Vehetsz magadnak Londonban. Az szinte úgy illik.

– Csak a speciálisan vegykezelt ernyőt kedvelem – válaszoltam szórakozottan, és eszembe jutott egy ló, a Rose et Fiole, eszembe jutott Rose, eszembe a rue Viole.

– Na – mondta Topo. – Holnap még eltücskérezhetsz itt.

Nem volt tücskérezőkedvem. A Galopbanent megúszom legalább. Felálltunk asztalunktól, slattyogni kezdtünk a Hortensiavejen. Hortenziák jutottak az eszembe, nagy fejű, bókoló virágok a Halászbástya tövében. Ha jól emlékszem. Ha azok ilyen virágok voltak. Anyám kedvelte őket.

Pokolba bárki felmenőivel.

Topo kitalálta gondolataimat?

– Nem kell ezen rágnod magad – mondta. – A múlt az a múlt. Ne kövesd Maury példáját.

Befordultunk az Amicisvejre.

– De Amicis – mondtam. – A szív.

– Ne legyen olyan nagy szíved.

– Maurynak sincs.

– Feltehető. Bár sose tudhatod.

– Csak ha már beszélünk valamiről. Ha valakinek nincs, Maurynak nincs. Nem az, hogy nincs. Csak ha valakinek nincs, hát…

– Értem, értem. Még egy sörre, jó?

A Frederiksberg Alle színházai most nyitottak. Neonok lobbantak mindenütt. Szórakozottan arréb rúgtam egy málnaboros üveget.

A Kochsvej sarkán telepedtünk le. Eszembe jutott a Kochgasse. Bécs. Egy barátom kedvenc trattoriája. A Corsaro. Ott mesélt egy párizsi dolgáról. A fehér frankocell anyagról, mely a Crimée szürkés egén angyalként szállt alá – göngyöleg, pakolóanyag egy építkezésről. Messze még a májusfa, de neki ez az „angyal” ígéretesnek tűnt fel. Megmászott érte egy romhalmot. Aztán eltörte a kezében a szél. És fantasztikus dolgok kezdtek történni vele, egészen addig, míg egy lángjegyes arcú nő fel nem bukkant, s tőle közben egy arab diák tüzet nem kért, s akkor elkezdett szemerkélni az eső. Párizsban volt mindez.

– Ne legyél olyan elfogult – mondta Topo. – Már úgy, ami Párizst illeti. Londonban jó lesz. Igazából csak ott kell lenned.

– Párizsban is csak ott voltam – feleltem szórakozottan ismét, s arra gondoltam, bécsi barátom lángjegyes arcú ismeretlene aligha lehetett Miss Haka.

– Milyen volt?

– Mi volt milyen?

– Párizs – mondta Topo türelmesen.

– Na jó – válaszoltam. – Kösz a sört, menjünk. Alszom egyet, ennyi már elég lesz.

– Cilly éjszakás – mondta Topo. – Ne csatangoljunk egyet? Mintha angyal űzne lángpallossal, úgy érzem, ki a Paradicsom környéki terekbe.

– Hagyjuk a tereket – mondtam. Kezet ráztunk. Topo átölelte a vállam. – Vagy ha visszajöttem. Ha egyáltalán.

– Most épp ez van akkor? – nevetett Topo. – Az előbb még hallani se akartál Londonról.

– Csak a külső terekről jutott eszembe – mondtam. – Mauryék ott vannak már?

– Ott. Átkísérték Guibert-t. Biztos, ami biztos.

– De ha egyszer a hatóság úgy gondolja, nem ő tette.

– A hatóság – sóhajtott Topo. – Többet ér a hathatósság.

Ez hathatós érv volt.

– De nem kell majd Guibert-rel sétálgatnom, például a Hyde Parkban, Belgraviában, ilyesmi? – kérdeztem vigyorogva. – Magányos kedvemben vagyok.

– Nem kell vele sétálgatnod. Guibert örül, ha békén hagyják.

– Ennyire megviselte?

– Nem tudom. Meglepte. Hogy Julien Renal és Rinette ilyen jó pajtások voltak, és ennyi ideje. Tudod, még én is elgondolkodtam ezen. Rinette oda járt Julienék szomszédságába. A szomszéd lakásba.

– Ha Kaufschad nem esik a fejére – mondtam –, mármint Madame Renaléra…

– Kaufschad – mondta kitérőleg Topo – rendbe fog jönni. Majd elmondja, mi volt.

– De nem nekünk.

– Nem nekünk. De Maurynak vagy Mornynak.

– Ha az Anarchist őket küldi oda, nekik.

– Mikor Maury és Morny Londonból visszatér.

– Persze. És ezért leszel te az, aki Londonban Guibert közelében marad. Ilyen egyszerű, és semmi több.

– Ha megérjük – mondtam kicsit fanyarul. Visszagondoltam a rue Viole 22-re. Ahogy Guibert neje, Rinette ott hevert az én állítólagos fürdőkádamban holtan.

– Tűzlépcsőmászástól ne tarts ezúttal – mondta Topo, és ezzel értésemre adta, hogy mindenfélét tud.

– Ez is valami – mondtam. És arra értettem, hogy legalább mindenfélét tud. Hirtelen mintha nem lettem volna olyan egyedül. – Rendben van, csatangoljunk egy kicsit – tettem hozzá engedékenyen.

– Az Abel Cathrines Gadén felfedeztünk Cillyvel egy kis bárt – derült fel Topo.

– Cilly is kedveli az ilyesmit?

– Mennyire! Mondom, ne vedd olyan nagyon a szívedre Pikettet.

– Túl bonyolult nekem – mondtam, lehunyva a szemem. – Pedig másképp maga a tökéletesség.

– És neked az kell. A külső-belső tökély.

– Csak a külső – mondtam. – Vagy az olyan belső, ami ilyen külső.

– Ilyesmiben lesz részed – mondta Topo.

Nem sok kedvem volt hozzá. Azért csak vele tartottam. Otthon a filozófus sírján járt volna az eszem, ahol egy szemerkélő esős napon Pikett-tel megismerkedtünk. Mindketten menedéket kerestünk volna egy gesztenyefa alatt. Egyedül akartam volna lenni, zavart, hogy Pikett is odatelepszik. Alvajáróként felkeltem, elindultam.

Nem is néztem, hova ülök. Nevetést hallottam.

– Tudod, hol vagy? – kérdezte Pikett, aki ott állt már előttem, és tulajdonképpen leszólított így. Nem is vettem észre, hogy a filozófus köve mellett ülök, háttal a nagy gondolkodó hamvainak. Vagy mi. Muskátlik virítottak. Érdekes, muskátlik porosodtak a kis bár előtt is – „Striptop” –, de az utca nevéről, sajnos, Catherine jutott az eszembe, bécsi barátom élettársa, akibe beleszerettem. Ezért kellett otthagynom Bécset. Barátom ismerőse hozott el, egy Rattin nevű fickó. De hagyjuk.

– Ne rágd magad családtörténeteken – mondta Topo, és rázta a shakert, mint a rumbatököt. Egy lány mást rázott, egyértelműen neki. Topo oda se hederített.

Brúnóra és Cillyre gondoltam.

– Sok Katherine Mansfieldet olvasol, ő nem bírta Londont – mondta Topo, miközben a lánnyal is foglalkozott. – Ne vedd készpénznek mások hangulatait.

– Egy másik Catherine járt az eszemben, nem a Mansfield – mondtam. Intettem egy másik lánynak, nem igénylem a szolgálatait. Kimentem az alkonyatba. Cipőm orrával a muskátlis ládát piszkáltam.

Örültem, hogy nem fordul ki belőle parányi szelence nekem szóló üzenettel. A magasban, a pályaudvar felé a Konica reklámja villogott, a Tivoliból odahallatszott a mulatságok szűrt zaja. Inkább visszamentem a bárba. Topo széles vigyorral fogadott, a lány az ölében ült már.

– Csak elköszönni néztem be – mondtam, és újra felballagtam a lépcsőn. Amilyen barom vagyok, aggályos barom, azt gondoltam: remélem, nem sértettem meg őket.

Remélhettem volna ugyanígy azt is, hogy a Konica céget nem sértem – a nem is tudom, mivel.

Haza, gondoltam. Ennek a lakásnak még örülni is tudtam mindig. Nem várt meglepetés, ittam egy sört – Carlsberg –, hallgattam valami zenét (Shade, a kedvencem), egy hableányról (sellő), aki a tenger alatt nagyon szépséges és szerelmes. Hívtam Pikett számát.

Az üzenetközvetítő is idegenkedett tőlem. Megtelhetett. Fél Koppenhága tudja, hogy Pikett szabad. Mindenki őt keresi. Bevettem egy altatót. De csak lassan hatott.

Rattinra gondoltam. St. Mondainre.

Rose, az exneje, Mr. Joe Lopiccolo lánya. A foglalt ház, ahol Guibert feleségét – a hulla nőt – megtalálták (megtaláltam), Mr. Lopiccolo háza volt állítólag.

St. Mondain egyszer hamvak alakjában szállított egy hapsit Joe Lopiccolónak, aki persze megbízásból csinálta csak az egészet. Jó, hát a lánya Rattin felesége volt. Fura volt ez, Rose-ra mint feleségre gondolni.

Fura volt, ahogy így potyogtak a feleségek, mint ősszel a legyek.

Hullanak a nejek, mint ősszel a legyek. Hullanak a Kaufschadok.

Na, itt csak egy példányban.

Memento mori, mondtam magamban. Amúgy a Carlsberg sörnek. Holnap a temető helyett, határoztam, inkább a Carlsberg múzeumba megyek el.

Pikett ott volt restaurátor.

Benézek, határoztam el. Shade utolsó nótája már álmomban kattant el a magnón. Tunéziai vétel volt a kazetta, kalózmű. Nem volt meg rajta az utolsó nóta vége. Joe Cocker ugyanígy járt a Night Callsszal.

Felébredtem fél három tájban, hívtam Pikett számát. Mással beszélt. Mellé rakta?

Neki meg valaki berakta biztos, és addig van, benne van, gondoltam durván. Előszedtem Pikett fényképeit. Kirakosgattam őket a párnára, választottam. A legkedvesebb most egy fürdőlepedős volt. Ezzel kezdtem foglalkozni. Aztán lehunytam a szemem. Félóra múlva ébredtem fel, és nem is emlékeztem, volt-e valami. Mint egy Amerikába szakadt bánatos osztrák író regényében, gondoltam. A bécsi Catherine jutott az eszembe, aki nagyon hasonlított – kire is? Cillyre.

Előkotortam Topóék számát.

Cillynél vidám társaság volt.

Ez egyből hallatszott.

– Nem jössz át? Na, ugorj be – mondta Cilly. – Épp asztalt táncoltatunk, megidézzük Katherine Mansfield szellemét, megmondja neked, milyen idő vár Londonban.

– Nagyon kösz – feleltem mérgesen.

– Utána kiértékelhetjük – súgta a telefonba Cilly. – Ezek hamar elmennek.

– Gyere át akkor inkább te.

– Jó. Itt van Brúnó, ő odavisz.

– Itt van Brúnó…

Ezt szinte nem is kérdeztem. Csak…

– Meg Rose. Egy Rose nevű csaj. Nagyon érdeklődött utánad. Egész féltékeny lettem. – Kis csend következett. – Topómat hol hagytad? De hagyjuk. Egy óra múlva ott leszek.

– És Brúnó?

– Holnap megkeresi Pikettet a Carlsberg múzeumban – mondta Cilly. Tudta, mit mond?

– Hozasd át magad – mondtam rekedten.

Zuhanyoztam, puha kék köpenybe bújtam, semmi másba. Iménti élményem inkább felélénkített. Londonban sosem volt kedvem ilyesmivel. Akkor hát Cilly lesz a búcsú Koppenhágától.

De hajnali hétig vártam – és nem jött.

Pikett száma változatlanul mással beszélt. Aztán valaki felvette.

– Halló… – Megismertem Topo hangját. A háttérben mintha Cilly és Brúnó nevetését hallottam volna.

Letettem.

Meg egypár dologról. Beszedtem még két bogyót. Aludtam fényes délig.

De akkor már nem nagyon izgatott. Örültem, hogy teremtett hang nem keresett az üzenőmön. Telefonáltam az SAS-nek, utána a BA-nek, módom volt a legkedvezőbb londoni járatot választani.

Foglaltam egy helyet a 18 óra 45-ösre. Jó drága volt így, utolsó-pillanat-jegy.

Levélszekrényemben jókora boríték várt.

Benne jegy. A 18 óra 45-ösre. Visszamentem a lakásra, lemondtam a rendelést. A telefon csörömpölni kezdett. Nem vettem fel.

Ebédeltem egy jót, volt egy magyar étterem, gulyást kértem. Vörösbort ittam hozzá. A sarkon valaki újságot olvasott. Nem ismertem a hapsit.

Aztán, hogy csomagolni hazatértem, a szomszéd kapualjban társalgott valakivel.

Kezdődik, gondoltam.

Csak akkor miért mondják azt, hogy én fogok megfigyelni valakit. Guibert-t. Szerencsére nem várt hulla nő a zuhanyozómban. A hulla nejek elhulltak, pillanatnyilag, és ezt is eredménynek könyveltem el.

Taxit hívtam, nekilódultunk. Kedveltem a repteret, a Kastrupot. Az újságos hapsit – egy londoni lóújság volt vele, Sporting Life című – nem kedveltem, de most már közönyösen hagyott. A gépen nem került mellém. Nem is, mert az étterem teraszáról integetett utánunk. Akkor illatfelhő libbent le mellém, és Cilly volt az. – Na, öreg – mondta.

Nem örültem neki. Azt éreztem: senkinek sem örülnék. Nem tudok senkinek örülni. Szinte megkönnyebbülés volt, hogy felbukkant Topo.

– Gyertek előre, a fél első osztály üres – mondta. – A kapitány apám barátjának a fia, jól ismerem. Charlene-nel is élt egy időben.

– A nővéreddel? – kérdezte Cilly.

Néztem Topót. Ezek a családi történetek! Vajon lehetett az? Vicc, hogy Klampenborgban volt D’Azarayék háza. Galopbanen. Topo apja sokat járt oda, Charlene maga is lovagolt, amatőrként. Hol lehetett, egy toronyszobában, egy fürdőszobában, a zuhany alatt, a kertben – aligha –, hogy Charlene elcsábította a féltestvérét?

Mentünk előre. Hol lehetett, ahol Morny rajtakapta Mauryval? Charlene akkor Morny felesége volt. Na ja. Ez egy másik história. De talán Enghienben. A rue Amélie-n.

(Jártam ott egyszer-kétszer, mindig ősszel, vöröslöttek a terméskő falakon a vadszőlő levelei, még hatalmasabb platántenyerek hulltak az esős úttestre, megakadtak a kerítéseken, őszi virágok hulltak szét – na ja, ősszel –, mentem a kis enghieni pályára, ahol Maury úgy szeretett. Mit? Mit szeretett Maury? Nem lehetett tudni, mit szeretett Maury valaha is, szeretett-e bármit, bárkit is valaha. Az anyját szerette volna. Vagy hát szerette is, egy bizonyos módon. „Kétszer basztam meg anyámat”, mondta egy alkalommal, állítólag. Topo mesélte. Mauryt én csak messziről láttam eddig, igen, épp Enghienben. Csontos arcát, örökké állkapocstőig érő szőke barkóját, nagy ádámcsutkáját, szakadt térdű kék farmerben volt, valami elmondhatatlan színű bőrdzsekiben, legalább két hónapja nem mosott, viaszmerev fekete trikóban. Egy visszavonult fedélzetmester. Elképzeltem, mennyire viszolyogtatta, mikor Mornyval a két zsebmetszőt „megcsinálták” a longchamp-i tribün melléklépcsőházában, míg a Grand Critérium eredményét hirdették: „Győz Arazi…” Már ha azok mindketten zsebtolvajok voltak, már ha ők mentek Morny után – és mögöttük Maury – de hát Maury volt az, aki mások kezét is szétlépte már, nemcsak azokét ott, és a cipője talpában, vastag torreádorcipőjében, rugós pengét hordott, meg kellett ütnie a sarkát, a cipője sarkát, kiugrott a kés. Morny egyszerűbben járt el. Nyolcvanöt kiló volt, és mint a kő, Morny, és mint a rugany. Eltörte a mögötte érkező „alfabéta” gégéjét. A mozgólépcsőn; hanyatt bukott, elsodorta a társát, ketten együtt kis híján Mauryt, a többit csak elképzelem. „Győz Arazi…” És hatalmas volt a zaj mindenütt. Más zsebesek persze szorgalmasan dolgoztak, nyilván, eközben. De azok nem zsebesek voltak. Ahogy a lókamion, amelybe Kaufschad beleszaladt – ha beleszaladt! –, az sem volt egyszerű lószállító kamion, a szlovén-olasz határ környékén vagy hol. Miféle elhagyatott út, annyira elhagyatott útszakasz lehetett az, miféle út lehet ilyen néptelen? Meséltem egyszer Guibert-nek – aki nagyon hasonlított Mauryra, na persze, anyai vonások, közös anyai vonások –, vele erről nyugodtan lehetett beszélni, mondtam: nem hiszem, hogy így volt. Kaufschad látja, az Anarchist kikészült, az ütközés következtében… kiráncigálja a kamionost, már eleve, hogy az egyedül van?!… agyonveri, zsák a fején, úgy veri agyon, apróra a fejét… aztán eltűz az Anarchisttal. Hová vitte? Az Anarchistot még soha életemben nem láttam, nem tudtam, ki az, elképzelni se tudtam, nem is akarom látni.)

– Kaufschad magához tért? – kérdeztem, ahogy a konyakot hozták. Egy egész üveggel kaptunk. Duruzsolt a gép, a csatorna felé közeledtünk. Vagy hát a belga partok fölött jártunk, nem ismertem ezt az útvonalat.

– Nem – mondta Topo.

– Guibert?

Nem volt szellemes elgondolás, hogy itt beszélgetünk. Hanem hát ha a kapitány Charlene-nel élt már… nekem mindig biztonságot jelentett, ha Topóék családtörténetét hallom. A múlt: jöhet. Pillanatnyilag: elég volt annyi, ha elbírok bárkit. Más, hogy Pikett képeit előszedem és… Az más.

De Topo mintha úgy értett volna: „Pikett?”

Így értette?

– Tőlem kérded? Ja, hogy az éjszaka… Nagyon hiányoztál. Hampsteadből szólj neki oda.

– Aha – mondtam.

– Azt mondja, szeretne neked az ő szokásos módján odapiszkálni, imádná – mondta Topo, és nagyot kortyolt a konyakból –, ha kicsit felbosszant. Ez Pikettnek nagyon hiányzik.

– Nem hittem, hogy ilyen kérdésekben is van humora – válaszoltam tétován. Mert különben persze volt humora Pikettnek. De abban, hogy a végén félórányit se bírtuk egymást elviselni, ugyanúgy nem láthatott jó viccet, ahogy én sem.

Heathrow csarnokában nem várt minket senki. Lilásan és sárgásan alkonyodott, mint egy germán expresszionista képen. Én legalábbis ezt gondoltam. Topo kerített taxit, hamarosan Hammersmith felé közeledtünk.

Itt kellett elköszönnünk: Topóék Belgraviába igyekeztek, ott volt valami nagynéni lakása. Fáradtság fogott el, nem tudtam odafigyelni a családi akármicsodákra. Merthogy Cilly – Topo helyett – szabadkozott, miért nem hívnak meg, lakjam ott.

Egy szál sporttáska – Head; kedvenc zsokém, Freddy Head tiszteletére vettem egyszer Lyonban –, a reptéren vásárolt esernyő, más nem volt velem, az ernyőt nem kellett kinyitni, taxistandnál tettek ki Topóék, hamarosan úton voltam én is a repülőjegyes borítékban talált címemre.

Láttam, hogy valami cím az, rögtön láttam, de nem néztem meg. Fölösleges lett volna elkottyantanom Topóéknak.

Vagy Topo eleve tudta?

Lopott elv: Lopiccolo úr hite felejtésdolgokban. Annyira fáradt voltam, gondolom, nem itattak meg velem semmit, s nem azért – mondom, annyira fáradt voltam, hogy arra sem emlékeztem hirtelen, mit is keresek én itt Londonban ilyen nagy hirtelen.

Sebaj, majd eszembe jut. Ezzel nyugtattam magam, ahogy a Mayfair negyed egyik jókora parkjának hajlatánál kikászálódtam, s megindultam a 27-es szám kopottas lépcsejű kapuboltíve felé. Mint egy óriási halszáj, mely el akar nyelni, Jónást. Nem volt menekülhetnékem. Egyszerűen aludni vágytam. Csak lesz fekvőalkalmatosság a halban, viccelődtem magamban, így, kimérten.

 

„A rab ind doktor Anát a góré mögé vezette”. A papa gályarab. Memento mori, Memento Maury, Memento Morny.

Félálmomból erre ébredtem?

Félálomba így zuhantam? Imamalmozva? Azt kellett bizonyítanom a Tirolian Légitársaság zsűrijének, egy bécsi (miért bécsi?!) út reményében (az volt a díj!), hogy józan vagyok. Egy hölgynek azt kellett mondanom: „Fazon vagy nálam.” Erre ő: „Azon leszek.”

Egy éjszakát, egy álló napot töltöttem, mint kiderült, állva, s mikor nem hittem, a szőkeség ezt közölte: „Nem az ujjadból szoptam.”

Erre tényleg felébredtem.

Sose hittem volna, hogy a memento-mori-maury-morny ilyen imamalmom lesz. Józan vagyok-e?

Józan voltam-e? Ahogy a Berkeley Square-re kinéztem, először is ez jutott eszembe: miért említette nekem Topo Hampsteadet? Miért?

Megcsíphettem volna magam, feleslegesen: láttam, ez a Mayfair. Hányszor ültem ott, ni, ott a Berkeley Square fái alatt, hogy a D. Street irodájára menjek aztán, vagy Arthur Prince-hez benézzek (most már Coral, a nagy halak felfalják a kicsinyeket?). Szobámban volt egy akvárium is!

Az asztalon könyvek. Mi ez? Kedvenceim egyike. Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal.

Belelapoztam, lapozni is alig kellett, a Potocki-öngyilkosságnál nyílt ki. Célzás Kaufschad kizuhanására?

Párizs, Koppenhága. Észnél voltam, de a szemem csupa „ödéma”. Anyám szemhéja volt ilyen, mielőtt aztán meghalt hamar. Néztem magam – nemszeretem művelet – a tükörben.

Ugyan mennyi idő telhetett el? Tényleg egy éj, egy nap? Fenéket, kint rendes reggel volt már, „morning”, azaz mély délelőtt, fél tizenegy. Aludni azért aludtam, nem vitás.

Az üzenőn – ki tudhatja a számomat? – két híradás várt. Na ja, Topo. Ebédeljünk együtt, várnak a Sheperd’s Market vagy Shepherds Market?, egyik kis éttermében. „Dady Bear”, hahaha. Remember Dady, jutott eszembe egy ló neve. És erről: hogyan is szoktam üdvözölni Cillyt? Egy ló neve szerint. Vip Tilly. Ez a ló.

„Vip, Cilly!”

Fura álom, gondoltam, és belelapoztam a Kellér-könyvbe. Potocki Deauville-nél. Csak nem oda vezet legközelebbi utam?

A másik üzenet Hampsteadet említette. Költözzem át este hat felé. Jó vicc, ebéd után aludni szerettem volna, vagy benézni kicsit az egykori Arthur Prince-hez, na, mindegy, ebből semmi se lesz. Vagy miért ne?

Átvitetem magam a… de fura. Shepherd’s Walk. Ott fogok lakni. Kicsit sok a Shepherdből! Még megjuhászodom. (Ezt jelenti a szó.)

Ébren vagyok? Észnél vagyok? Részeg lennék? Mitől? Ezek az álmok! Hogy a Tiroli Kisasszony álló derék fél nap mondhatta el, nem az ujjadból szoptam. Micsoda hülyeség. Hamar felmondtam szokásos nyelvtörőmet. Ha ez megy, észbeli képességeimmel nincs baj.

Persze kedvenc énekeseim egyikével kezdődött. George Michael.

Folytatódott pedig egyik kedvenc francia lovammal: Michel Georges.

És ez még semmi. Jött a párizsi tér neve. Vagyis ott mentem, képzeletben, Saint-Cloud felé, Saint-Cloud az Saint Cloud-ban a pálya, a lóversenytér, kötőjellel… hát mit tudom én… Shepherd, csak fura, akárhogy írják is, miért kell ott laknom, egy másik ilyen helyen ebédelnem. És az üzenet nem Topo hangja volt. Lehallgatnák a telefonomat?

Mennyiben az „én” telefonom ez, persze?

És miféle lakás? Néztem a Berkeley Square fáit. De jó volt egykor lóesélyeket latolgatni alattuk!

Potocki a deauville-i lópálya közelében lett öngyilkos a kocsijával: fának rohant. Közben főbe lőtte magát. Remélhetőleg be is altatózta.

Potocki volt a mi nagy lójátékosunk (és kártyásunk), Szemere ősellenfele. (Kifosztotta őt a báró, de genere Huba.) Amikor már csak pár potom milliója maradt a lengyel főrendnek, azt mondta (olvastam épp az imént Kellérnél), ezt is elkártyázná, meg satöbbi, maradjon ennyi a fiaira.

És bumm.

Charles Michels. Ez az. A párizsi tér neve. Na, ezt gyorsan darálni. Énekes: George Michael. Ló: Michel Georges. Tér: Charles Michels. Még egyszer. Georges Michels… nem jó.

Azért olyan nagyon jól nem voltam. Azért úgy se.

 

– Vip, Cilly!

Ezen rég túl voltunk, néztük a sokadik Queen Street forgalmát, vagyis a Curzon Streetét, vagyis ahogy egy kis flaszteres utcán a taxik szinte szakadatlan áramlottak arra, és „Dady” medvéje ringatta a hintakosarakat, a famedve, motormeghajtással, és a hintakosárban gyerek ült. Ebédeltünk. Sütött a nap.

A Market sarki kis fogadóirodájába szállingóztak az agarat játszók, a korai madarak.

Ezt viszont most megint csak jó volt olyan távolból nézni!

– Mauryra visszatérve – mondta teli szájjal Topo, tányérja mellé ejtve egy adag chillit –, Mauryra, szóval, Cilly nem is tudja, hogyan értettem azt ott a gépen tegnap, ha jól emlékszem.

Ami engem illet, ezekre a körülményekre nem emlékeztem. Sőt egész koppenhágai ottlétem emlékei is kimosódtak. Mi volt velem az éjszaka? Na, mindegy, most már volt, ahogy volt, de Cilly arca érdeklődést árult el, tehát erről szó lehetett. Erről, hogy Maury állítólag gyakran hajtogatta: ő kétszer baszta meg az anyját.

– „Kétszer basztam meg anyámat”, mondta Maury – folytatta száját törölgetve Topo, de egyáltalán nem úgy, mintha a szavak mocskát tisztogatná le, ellenkezőleg, hogy a Nagy Maury, a Nagy Morny féltestvére még méltóbban tündököljön ezzel az elmeszüleményével –, méghozzá először, ugye, mikor apám belekefélt, így Maury, anyámba, ugye, az ősz várúr (Morny apja; így voltak féltestvérek ők), és fogalmam se volt, intézetben töltött inaséveim során, miért nem látogat anyám, idézet zárva.

És Topo újabb falatot tömött magába.

Cillynek új volt a történet.

Cillybe, most már tudtam, pillanatig se voltam szerelmes. Volt, ami volt (köztünk), nekem csak Catherine járt az eszemben. Megjegyzem, ő volt, ha nem is a Tirolean – vagy Tirolian? lásd Shepherd –, de esetleg az AUA, a bécsi BA, vagy nem tudom, mi, egyik irodavezetője, vagy efféle. Megkereshetem bármikor, tudtam – egy kis szabadságolás rám férne.

Persze ehhez tudnom kellett volna, mit pihenek ki. Vagyis mit dolgozom Londonban éppen, és a pihenő nem inkább örök áron megváltott nyaralóhelyen következik el, egy-két méternyire a boldogító földfelszín alatt.

Miért gondoltam hirtelen így a halálra?!

Nem értem rá ezen töprengeni, mert Topo folytatta.

– Maury „inaséveknek” nevezte azt az időt, előkelő intézet, árvaság. Nagynénje látogatta…

– Mint egy Graham Greene-regény – vágott közbe Cilly, de tapintatosan leállt, nem akarta megzavarni Topót.

– Úgy van, „utazások nagynénémmel”, idézet zárva. És hogy akkor Maury, ugye. Mornyt tizennyolc évesen ismerte meg. Mármint hogy ő, Maury volt tizennyolc. Amikor egy nyáron…

– Egy nyáron, hirtelen… – mondtam.

– Igen. De Cilly is hadd értse – mentegetőzött Topo. – Maury gyakran találkozott Jacques Guibert-rel. Aki belátogatott hozzá olykor. A másik féltestvére.

– Anyai ágon – mondtam magyarázólag Cillynek.

– Á, kezdem kapiskálni – mondta ő.

– Éljen, éljen – emelte poharát Topo –, félmagyar–féldán baráti találkozó a Mayfairben, nem inasévek!

– Morny apja, az ősz várúr tehát Madeleine Guibert-t kefélte meg, Jacques Guibert anyját – mondta Cilly, hátradőlt, ismerős alakján mindkettőnk szeme végigsiklott, ám sértőn kevés érdeklődést árultunk el, Topo is, én is, magam inkább a „Dady” medve gépies, mégis lelkesítő munkálkodását figyeltem.

„Dady” medve, ellentétben velem, legalább tudja talán, ha gépaggyal is csak, mit csinál.

Salátát kértünk desszertnek. Ettük.

– Igen, Morny apja… a nevekre most ne térjünk ki… az akkor egyéves Jacques Guibert mamáját kefélte meg Párizsban, nem messze a Trocadéro kis temetőjétől, persze nem a pad alatt, és aznap hazarepült még Koppenhágába, ahol… mondom, még aznap este… nemzette Mornyt. Saját törvényes gyermekét, hogy így fejezzem ki magam – lengette meg a sárgászöld fejessaláta-levelet Topo –, a hites nejétől. Koppenhágában, Klampenborg satöbbi.

– Galopbanen – mondtam. És Rose jutott az eszembe.

Rozét ittunk.

Rose Or Nothing, Rose Or No. Vagy kis o-val. Lovak egész sora.

Mutattam a szemem.

– Nem, csöppet se ödémás – mondta Cilly. – Vagyis Maury anyja ilyesképp…

– Szép kifejezés, jelen esetben, az „ilyesképp” – vigyorgott Topo. – Maury ezt nevezte így. Amikor apja nemzette őt, amikor megkefélte Madeleine Guibert-t. Akkor baszta meg ő, azaz Maury, először az anyját.

– Jóisten – mondta erre azért még Cilly is.

Sportkocsi húzott el mellettünk, a Tygers Of (of) Pan Tang hard rock nótája, a Speedfreak bömbölt a rádiójából. Két lány integetett oda nekünk, azaz Topónak (azt hitték, Cilly velem van?), később visszatértek, leírtak két kört még, és a Castle lemezcég „Metal Killers” kazettája (CD-je?) lehetett meg nekik, mert ismertem ezt a sort, a Red Dogs jött, aztán a Saxon meg satöbbi. (Working Late ect.)

Nyányánnyá-krööööhaáhh.

– Nyányánnyá…

Akaratlanul elhörögtem ezt. Felhördültem.

– Ha, ha, ha – mondta Topo. – Azt azért nem tudom, Maury nemzését milyen hangjelenségek kísérték. És persze nem volt olyan se, mint a bűnügyi regényekben, hogy az akkor egyéves kis Jacques rájuk nyitotta az ajtót. Nem nyitotta rájuk.

– Ajtó mögött csinálták? – kérdezte Cilly.

– Aligha a Villa Guibert kertjében.

(Visszajöttek a lányok, Red Dogs. Ezúttal nekem integettek.)

– Vagyis – foglalta össze Cilly –, Jacques Guibert és Maury anyai réven féltestvérek, Maury és Morny apai ágon.

– Ez így van – mondta Topo.

 

Alibi libi. Alibi baba. Ilyen emlékeim is feljöttek. (Az éjszakámból. Az éjszakámról. Kint a Berkeley Square sötétje, fényei.)

A „Dady” kora délutáni élénksége.

Mindent fordított sorrendben csináltunk. Most rendeltünk sherryt. És Cillynek tortára támadt kedve, a Curzon Streetről hozattuk át a pincérnővel.

(Még egy kör: Saxon.)

Olyanokat persze Cilly hiába kérdezett Topótól, hogy Morny és Maury apjának mi a családneve. Nem tudom, miért lett ez egyszerre olyan nagy titok.

– Nem D’Azaray – mondta Topo D’Azaray. – Nem állok ily mód rokonságban a fivérekkel.

Fura volt, hogy „a fivérek” kifejezésbe most már Guibert is beletartozott.

Holott mintha tudtam volna én ezt, régről, de honnét is? És Maury meg Morny igazi családnevét is.

A keresztnevüket, vicc, nem.

– Mi is volt Julien Renal nejének a keresztneve? – kérdeztem.

– Te, fogalmam sincs. Ahogy az egész nő olyan jelentéktelen volt. Julien Renal válni akart tőle, mi több – tömte szájába a tortát Topo –, már válófélben voltak.

– Amikor a nő fejére esett Kaufschad.

Ez Cilly volt.

– Vagy a fejére ejtették.

– De nem a nő volt a lényeg, igaz? – kérdeztem. – Kaufschad a lókamionos balesettel kapcsolatban zuhant ki, igaz? Talán… hm?

– Csönd, te.

Bár magyarul társalogtunk. Azért csak elővigyázat. Utólag legalább.

– Kaufschad véletlenül esett ki, a hatóság ezt hathatósan hiszi – mondta még Topo.

– És így is van – mondtam nagy komolyan. – Így lesz.

– Reméljük, így lesz. Julien Renal – folytatta Topo – a Guibert neje miatt akart elválni. Erről Jacques Guibert-nek fogalma sem volt. Meglephette. Ráadásul együtt voltak valamennyien. Az Anarchist körül. Na, vén igazhitű, ne vágj olyan pofát.

Topo tudta, hogy én csak a nihilizmust tartom igaz hitnek. Mint bécsi író barátom, Catherine férje (férje?), aki azt írta? „Már a 2x2 is anarchia, csak az 1x1 nem anarchia, hanem a Semminek valami megközelítése legalább.” A kétszer kettő is anarchia, csak az egyszer egy nem anarchia.

Saxonos lányék eltűntek. Nem voltak rosszak pedig. A zenéik semmiképp. Dühítették az értelmiségieket, legalább. A hard rockkal.

– Maury a nyarakat is az intézetben óhajtotta tölteni – mesélte Cillynek Topo. – Ez apjának…

– És Morny apjának – mondta Cilly nagy okosan.

– …persze, és Morny apjának némi többletköltséget jelentett. Személyzet satöbbi. De állta.

– Ha, ha, ha. – Ez én voltam most. Nem az ujjából szopta a Mauryt a Madeleine Guibert. – Jacques tudta, hogy Maury a féltestvére? És a papája, Möszjő idősb Guibert… tudta, hogy kakukktojás leledzik…?

A válasz megannyiszor nem, nem és nem – mondta, száját megint törölgetve, Topo.

– Az intézetben Madeleine Guibert látogatta Mauryt? – kérdeztem. – Mint a nagynénje?

– Olyasmi. Morny apja és Guibert apja, az idősb möszjő, ahogy te mondtad, szintén Jacques, úgy tudta, Maury az ő fia. Csak kimutattak valami korai idegbalhét, epilepsziáshajlamot, efféle, amiből egy szó sem volt igaz… vagy ki tudja – mondta szemét lehunyva Topo. – És egy dániai intézetbe vitték. Morny apját különben úgy hívtuk, Möszjő Gauguin. Dánia, linkség, amatőr festő is volt.

– Isteni – mondta Cilly.

– Teltek a hosszú inasévek…

– És inasnyarak – mondta Cilly, ahogy kicsit, érződött, berúgott. Eltökéltem, megveszem azt a kazettát, a lányokét, az autósat. Van rajta egy Euthazánia… bocsánat, Eutanzánia… bocsánat, Euthanázia című szám. Vicc, szintén a Tygers Pan Tang előadásában. Euthanasia, mint még délután kiderült. Hampsteadi lakásom felé gyalogolva (mert gyalog mentem végül! nekem a jármű, írta bécsi barátom, rabság, és nihilista nézeteit lelkesen vettem át rendre-másra) megláttam egy kirakatban (a kazettát), már walkmanezve, boldogan lépkedve közelítettem a (hampsteadi) Shepherdst, a Walkot.

De most még ott zártuk ebédünket, roncsai közt ott ücsörögtünk a Marketen. Az irodába már az első lófutamok közönsége szédelgett be, vagy csalódottan, cetlit elhajítva, jött ki emez-amaz alak.

– Guibert-t, a Jacques juniort – magyarázta Topo – ösztönösen is utálta Maury. Anyját viszont imádta. Begurult tőle, valahányszor odalátogatott a később már párizsi, ottani, környéki intézetbe. – Topo körülményeskedve beszélt, megártott neki a koktél, ami a rozéból, a sherryből és a bourbonból lett. Bécsi író barátom, akinek Catherine-jére egyre többet gondoltam, újabb alkoholszintemnek megfelelően, azt mondta mindig: „Olyanok vagyunk, mint egy üveg bourbon. Semmit sem tanultunk, és semmit sem felejtettünk.” Vagy: „Henyélem a papírt.” Nem „elrontom”, nem „javítom”. Ezt onnét tudta, mert ő is félmagyar volt.

Ez a „félmagyar” szó nagyon megtetszett. Bár az autós lányok visszatérését vártam volna igazából, figyelmesen hallgattam Topo történetét. Éppen ott tartott: egy ilyen nyáron, Maury tizenhét volt, Madeleine belátogatott hozzá, és Maury megerőszakolta.

– Akkor baszta meg másodszor az anyját – mondta Cilly. – Jóisten.

– Igen, csak azt nem tudjuk, mi történt aztán – mosolygott Topo. – Kitől tudta meg Maury, hogy az anyjával kefélt. Aligha tőle magától.

– Ki tudja – mondtam. – Madeleine részéről még ez lehetett a védekezés egyik módja. Megelőzendő a továbbiakat. Kérdés inkább, hogyan tudunk erről? Maury mesélte szanaszét?

– Azt hiszem. Éspedig azért, mert akkor már tudta, ki avatta fel. Maury még szűz volt, anyjával kefélt életében először – dőlt hátra ezúttal Topo. Nem volt sok elégedettség az arcán.

– Morny tudta, hogy öcsikéje van? – érdeklődött Cilly.

– Nem biztos, hogy öcsikéje – figyelmeztette Topo. – Bár, az igazságnak megfelelően, Morny született előbb. Csak Maury mégis a bátyja. Mert az ősz várúr délelőtt csinálta őt… de ezt már mondtam.

– Jacques Guibert helyzete tiszta csak – számolgatott Cilly. – Ő a féltestvérek bátyja, idősebb náluk.

– Hát az ő helyzete – nevetett Topo –, ha így akarod, tiszta. Való igaz.

– Él még Madeleine? – kérdeztem.

– Nem – mondta elkomorulva Topo.

– Harmadik halott nej – hümmögött Cilly ittasan.

– Jó pár éve meghalt. De – intette le barátnőjét (nejét? nem tudtam) Topo – tiszta ügy volt. Repülőgép-szerencsétlenség. Egy kis Cessna zuhant le vele; a férjével és a pilótával.

– Ki volt a pilóta? – kérdeztem, mert a történetnek ezt a részét nem ismertem.

– Az ősz várgróf – mondta Topo. – Morny és Maury apja.

Valaki dühösen szökkent elő a sarki irodából, összegyűrte, a falnak repítette két fogadószelvényét.

 

Ez úgy-valahogy ennél szebb nem lehetett volna.

Metal Killers.

Kazettám címe. Mentem, az utcák így következtek: Abbey Road (Beatles! ilyen év is volt, centenáriumféle), Boundary Road (kötelék? haránt irány? határ? nem tudtam hirtelen), a nagy Finchley Road (menjek moziba? volt ott egy Odeon Mozgó), következtek a vasútállomások (South Hampstead Station, Finchley Road Station, Finchley Road and Frocnal Station… ez a Frocnal olyan orvosszakértőien hangzott, úgy éreztem). Szép szakadékos pályatestek a mélyben. A hidak, felettük, magasan rácsozva, betonozva, vaslemezelve, rajtuk graffitik, rajtuk kosz, rajtuk rozsda, kopás. Minden kosz a pályatestek mellett. Ahová szem belátott. Graffitik, hihetetlen magasokban. Vasúti kocsikon.

Ittam egy kávét. Nem volt elég. Vettem egy üveg bort. Késsel piszkálgattam a dugóját, aztán visszamentem a Victoria Wines boltba, kinyittattam. (Szabálytalan, nem szabad, de húsz esetből tizenhétszer megteszik.) Eleredt az eső. Kaptatón haladtam, kicsit túl is szaladtam (bár minden összerímelni látszott) a „magasságon”. Sebaj, szerettem a Mount Vernont (orvosi kutatóintézet; ott; mennyi ráérzés).

Egy dologra nem éreztem rá csak (hogyan is érezhettem volna?). Topo azt kérdezte, búcsúzóul, ahogy Cilly kiment pisilni: – Morny üzenetét megkaptad?

– Miféle üzenetét?

– Na, hová mész most?

Vagy úgy, ez volt az. Morny szólt, vagy Morny szólatott. Az üzenet. Hogy hová költözzem át.

Vicc, ott felejtettem a sporttáskám a Berkeley Square-i lakáson. Annyi baj legyen.

Ha a Ladbrokes Handicap befutóját így tudtam volna, ilyen fixre. Mint hogy a táskát utánam hozzák. Vagy ízekre szedve a szeméten köt ki, egy kukásautóban netán.

Mentem a Frocnal (Frognal?) Streeten, felkapaszkodtam „Mount Vernon”-omhoz, a Hampstead High Street a kopottas fogadóirodából kiáramló népséggel fogadott, gesztikuláltak, egy Oscar Schindler nevű ló (nyergében a nagy ír champion, M. J. „Mick” Kinane, ejtsd „kinán”) nyert, ellenfele a favorizált Oscar volt. Vicc. Megteszed mindkettőt, „Oszkár”-rokonszenv alapján, az egyik 7/2, a másik 3/1, vastagon nyersz.

Nem voltam vastag. Kedvem se volt játszani. Úgy éreztem, egy életre elment ez a kedv. Nem Mauryék miatt. Mégis. A Hampstead High Streetről vissza kellett kanyarodnom, völgybe ismét, jobbra; ez olyan kedves a Hampstead-vidéken, ez a dimbom-dombom. Doboltam magamban, bbom, bbum, a walkman metál killereire. A metál gyilkosai, gyilkos erejű (és sikerű) számok.

Metál killer, gondoltam. Cessna. Pár éve.

„Tiszta véletlen.”

A Guibert család emez ágának (ők a „Kis Ág” voltak!) megannyi tiszta históriája.

A hosszú intézeti inasévek.

Nem volt kétséges: az Anarchist Aristocrat Morny mellett Mauryval is jól választott. Ászt húzott. Már ha Maury feltehető kedélybetegségeitől eltekintünk.

Megérkeztem újabb otthonom orgonás kapuja elé. A cementjárdát barna foltok pettyezték. Apró, szétlépett termések, levélkék. Fülembe bömbölt az UFO fájdalmasan vad gitárbevezetője (franc tudja a szakszavakat, mi az ilyesmi; nem „riff”, akkor mi?), és megsajdult a szívem. Szemem lehunytam. Csengettem. Valaki előcsoszogott, hallottam csak, nem láttam még. Az öreg tulaj?

Jó lesz nyújtózni, végigdőlni. Mosdani egyet.

 

Nem volt semmi gond, ablakom előtt orgonabokor. Délnek nézett, a Thorlow Road felé. Mentem, sétáltam egyet. Zsákutcaszerűség volt, a forgalom számára feltétlen az, a Shepherds Walk.

– Mr. Guibert – szólított meg valaki. Megpördültem. Nem volt ez kérdés. Közlemény volt.

Morny? Nem, de szintén százkilencven, mit tudom én, Morny pont annyi-e, kilencven kiló, „metál killer” alak, bronz. Fehér ember. Selyemsállal, szürke dzseki, csizma, mit-tudom-én bricsesz, mi. Fekete sapkája behúzva. Orra (egykorról) bezúzva. Lilás szemüveg, kétnapos fekete borosta.

– Bocsánat – mondta rögtön.

Most ő pördült egyet, távozott.

A zsákutcavég felé.

Honnan a csudából bukkant elő? Mintha a föld köpte volna ki. A lépteit se hallottam.

Fél hétre járt. Sötét felhők tették, hogy látni lehetett: ma korai lesz az alkonyat.

 

Lopiccolo jelszava: ne is gondold el, amit feledned kell. Hogy melyik állomás volt.

Nem mondom ki. Felejteni.

Álomtalan mély álomra ébredtem. Semmi osztrák légitársaság, semmi Maury anyja, ujjból szopás. Nem is ittam pedig. Altatót se vettem be. Kilenc óra volt, mikor elaludtam, hajnalban ébredtem.

Járjunk egyet.

Mivel a Mount Vernont megmászni nem volt visszakedvem (visszájáról is megmászni), lefele kanyarodtam. Hallottam a mentők, a rendőrkocsik szirénaszavát.

Nem érintett.

Így gondoltam. Semmi közöm hozzá. Nem is felém közeledtek. Miért tették volna.

Hampsteadben én még sose fogtam ki olyan helyet, hogy tisztességgel le lehessen látni Londonra. Le lehet, egyáltalán?

Most sem adódott ilyen szerencsém.

A széles Roslyn Hill úton haladtam, átmentem a vasút alatt (ez a vonal vezet a Nyugat-Hampstead elnevezésű állomásokhoz; teher? személy? ilyesmi), balra fordultam, tehát vissza a Finchley és a West End Lane felé.

Vissza kellett fordulnom olyan értelemben is, hogy: megint át, északnak, Londontól parányit el, a vasút alatt. Arkwright Road, ha jól emlékszem.

Nincs előttem a térkép. De annyit néztem, hogy ha lehunyom a szemem, nem (képzelt, valódi) arcokat látok, végképp nem pucér hölgyfenekeket, köldököket kis babos kendők felett magasan, más testrészeket, érdekes, képtelen vagyok (látni így, képtelen), nem. Térképet láttam a hunyt szemhéjak alatt, utcákat. Azaz látok, most.

Láttam akkor is.

Át a Finchley Roadon.

Lymington Road. (Frocnal v. Frognal.)

Itt azért már feltűnt valami. Túl nagy volt az élénkség. A napszakhoz képest.

Lilásan-sárgásan, de alig világosodott csak a hátam mögött.

A mentőautók és a rendőrkocsik, minden jel szerint, ide igyekeztek az imént.

Nem engedtek át. A kordonon. Persze.

Elég sokan összeverődtek már. Az egyik (hagyjuk) Nyugat-H. állomás környékén.

Nem olyan rég volt, hogy én erre jöttem. Mi történhetett. Tegnap óta. Na ja, tegnap óta rengeteg minden, szinte akármi történhetett.

Nem volt akármi.

Elkattintottam a Metal Killerst. Nyakamba ejtettem a fej-fül párost.

Nem tudom, honnét jött a hang. Hol hallottam, kitől. Mit is?

Mondom, nem volt akármi. Amit.

– Fasírt lett – mondta valaki.

A vonat alatt, már nyilvánvaló volt. Azám, a sínek. A pályatest. Ahogy átjöttem-mentem alatta, kétszer is, kísértetiesen csöndes volt. Hogyhogy az ember ilyet megérez?

Ezzel foglalkoznék?

Hamarosan megerősödni látszott (érződött) ez az érzésem (ez a látszat). Kicsit minden összezavarodott.

– Nem tudták azonosítani.

Sok közöm nem lehet az ügyhöz, gondoltam, hazabaktattam hát, közben bekaptam egy szendvicset a fürgén nyitó bodegásnál, ő tőlem hallhatta „az első részleteket”. Okosabb nem lettem.

Okosabb nem lettem akkor se, mikor üzenőmön kis „jegyzetet” (hang-) találtam, mennék moziba délután. Finchley-Odeon.

Megint egy fura megérzés tegnapról.

De nem a „Morny-II.-hapsi” várt ott.

Senki se várt. Le volt adva számomra egy boríték a pénztárban.

– Az Odeon-nyeremény – magyarázta a nő az üvegablak mögött. – Gratulálunk, uram.

– Aha. Pompás.

Nem is tudtam. Volt ez a pályázat. Én nyertem meg az Odeon-bérletet. Nem is pályáztam. Nem járok moziba.

– Megtekintheti nálunk rögtön a…

Sorolta.

– Megtekintem – mutattam –, ott.

Mert a falon, meg kint, display, is ott voltak, mit játszik a Finchley Odeon vagy mi. Nem beszélve a neontábláról, mely azonban most, hajnalok délelőttjén feketén komorlott.

„Hívja fel irodánkat, hadd köszönthessük személyesen.” Ez volt kiprintelve egy ékességes Odeon Centrum papírra.

A túlvégen megismertem az előző esti férfi hangját.

„Mr. Guibert.”

Ezt a két szót ugyanúgy mondta akkor. Így most is.

– Morny úr üzeni – mondta a bronztömb hangja –, a megboldogult Mr. Guibert ingóságaiért méltóztassék elfáradni, kéretik, a…

Így, ezekkel a kifejezésekkel.

Teljes tisztelet jele.

A cím a Berkeley Square volt.

Az a ház.

Az a lakás. Csak az előszobájából másik ajtón. Egy ilyen nagy lakás.

Sok mindent nem találtam.

Egy kis táska.

Nem volt utasításom, mit tegyek vele. Sportszatyrom is ott várt, belegyűrtem a táskát. A kicsit.

A megboldogult Mr. (inkább „möszjő”, nem?) Guibert-ét.

Volt egy fogadásom rá, kit találtak meg a Ny.-H. állomáson, fasírt alakban.

Miért éreztem, hogy a Potocki-dolognak köze van hozzá? Miért, hogy Guibert nyilván nem csinálta ezt csak olyan egyszerűen. A táska mellett altatósfiola hevert. A táskában kis kötélvéget találtam.

Mert most belekíváncsiskodtam már. Egy teli tárat. Fegyvert nem.

Mást sem. Semmi irat. Ennyi. Egy kötélvég. Felkötötte magát, agyonlőtte magát? Elvágta a kötelet? Bezuhant a vonat elé? Potocki. Dúdolni kezdtem a „Felmászott a nyúl a fára” címezetű dalt. Együtt ennyi – sok. Sietve távoztam a házból, a térről. Topóék már elutaztak, hallhattam. Nem volt kedvem visszatérni Koppenhágába. Táskámban nagyobb összegű készpénzt leltem váratlanul (nem is olyan váratlanul?), tegnap ez még nem volt ott.

Mi van, ha nem felejtem ott a táskám?

Nem felejtettem ott. Mármint tegnap.

Összeklappolok, mint a gólyakelepelés. A kedvenc mondásom.

A Victorián jegyet vettem Párizsba. Irány – életemben először – az Alagút.

De nem.

Helyibb érdekű vonatra szálltam. Kimentem Folkestone-ba. Lementem oda, mert volt egy csekély verseny, az utolsó füves ebben az idényben.

Egy Pistol nevű lovon elég tisztességesen nyertem. Egy Nyaka Kötele nevűn ennek felét elvesztettem csakhamar, majd egy Rose o’ Glennen a többit.

Piszok gyász, ahogy az egykori akadálychampionból lett krimiszerző írta valahol. Egy ilyen nap volt ez. Másnap olvashattam, hogy Mr. Jacques Guibert holttestét azonosították. A halál körülményei tisztázatlanok, öngyilkosság történt, „foul play”-nek (umbuldának) nyoma nincs. A rendőrség a nyomozást folytatja.

(Nyilván: a francia szervek bevonásával stb. Erről nem szólt a hír.)

Ott volt Guibert fényképe. Hosszúkás, szögletes arc, mint Mauryé, szőke. Széles (oldalvást széles) homlok, kis bajusz a fanyar száj felett. Mauryéval ellentétben inkább tudósarc. Fakó. Maury is fakó. Egyszer láttam, ha igaz. Lopiccolo elve. Elhajítottam az újságot. Lehunytam a szemem. Megnyugtató volt: utcákat láttam, térképet. Ha nekem ez kell.

Hajó vitt át Boulogne-ba, onnét másnap megcéloztam Párizst. Vonatom a…

…Lopiccolo elv.

Egy pályaudvarra érkezett. Felnéztem sorra a hidakra, a közúti hidakra, a pályatest fölött.

Megvoltak, szokásosan.

Rám fért egy kis Enghien. Egy kis rue Amélie. Itt járt Maury. Itt lakott Morny – amolyan „Akasztott ember háza” volt a jó erős terméskő épület –, itt élt, mikor Charlene volt a felesége (Topo féltestvére; az a nő, aki tizenhat évesen először csábította el Topót; fura, hogy ez egy kastélyban – így mondanám: egy kúriaépületben – esett, Dániában; Topo, aki szeretett viccelődni az anyanyelvén, így mondta: „Kúria… és Charlene volt benne a fúria”.) Egy nap itt jött (ment) haza Morny, nagyot nyert egy Can Can nevű lovon, és tánclépésekben tette meg az utolsó száz métert… akár Can Can, ahogy ő látta, és ott találta a jó erős terméskő épületben, az emeleti hálószobában, ráadásul az ő hálószobájában, ahogy Maury és Charlene, aki akkor a felesége volt még, jó erősen kúrnak. Az ő ágyán. Nagy, négyzetforma ágy volt, igazi luxusbordély-ottomán, Charlene így nevezte. Akkor volt az, hogy párbajoztak a „fivérek”. Elraboltak egy buszt. Ez volt az a híres buszrablás.

(Később ott álldogáltunk a Benjy Boum rézkorlátjánál, támasztottuk a pultot hármasban: Cilly, Topo meg én, és fogadtunk. Melyik karját teszi fel Cilly a korlátra. A sörözőbe besütött a nap, csillogott a rézmatérián – és Cilly karján. Be voltunk rúgva. Fej vagy írás, pénzt dugtunk a hátunk mögött Topóval, és aszerint, hogy mi jött, csókolhattam meg én Cilly karját, csókolhatta meg Topo Cilly karját, de ez attól is függött, hogy Cilly melyik karját tette fel a korlátra, és összesen hétszer csókolhattuk meg másfél óra alatt; Guibert halálát egyikünk se hozta szóba.

Még csak annyit: „később aztán”, persze, mégis. A mellékutcában egy házat bontottak épp. Szürkésfehér por szállt, szürkéssárgás tapéták váltak le, falak omlottak, a magas toronygép, mint Baudelaire versében a vérpadot ácsoló hóhér, döngette a… de összekeverem. Összekevertük. Részegek voltunk.)

– Ez valaha luxusbordély volt – mondta valaki hirtelen. De mit kavarom a dolgot. Gigi Harrison, Topo egykori fölfedezettje – és mindenki szerelme – a semmiből toppant be. Ott álltunk négyen, és abbahagytuk a játékot Cilly karjával.

De ez később volt, most ott mentem az elhagyatott rue Amélie-n, Enghienben. Néztem a kiszögellő verandát. Morny egykori háza. Ültek itt, kártyázgattak, pénzeztek – négyesben, hetesben, mit tudom. Gigi Harrison talán kiment konyakért, a konyha a lópályára nézett. Ügetőnap volt, mondjuk. A pálya kétsávos volt. Kétsávos az enghieni pálya. Akadály- és ügetősáv. Az ügetőkanyar kicsit emelkedik a pályaközép kis tribünje mögött, az eredményhirdető táblán túl. Gigi kiment konyakért, nézte, ahogy a mezőny feljön ebbe a kanyarba, a háttérben a randa lakótelep… a mezőny eltűnik a pályaközép kis tribünjén túl. „4-es, Cum Laude… 8-as, Titina… 9-es, Urgundu Landi galopp…” Nemzetközi verseny volt. A franciák évjáratról évjáratra azonos betűvel elnevezett lovaikkal az U-nál tartottak, Cum Laude Dániából jött. Ez Topónak talán mondott valamit, Gigi Harrisonnak semmit. Hirtelen megjelent mögötte valaki.

Gigi Harrison mögött.

– Hé…

Elképzeltem a jelenetet.

Nem tudtam elképzelni.

Anyámat láttam egyszer… majdnem… Hagyjuk. Verebeket szoktam látni újabban így. Kefélnek a járdán. Kopuláció, így mondják?

Gigi felmegy Topóval (Mauryval, Rattin úrral), de semmiképp se Mornyval, Julien Renallal, felmegy az emeletre.

Itt, a rue Amélie-n nem volt luxusbordély a Morny háza. Terméskő épület, barna, sűrű vadszőlő piroslott, nagy levelek; a platánok elhullatták már a fölösleget. Később, mondom, ragyogó novemberi délután, ott álltunk négyen a Benjy Boum korlátjánál, aztán úgy döntöttünk, kimegyünk nézni a bontást.

– De nagyokat keféltem például… ott ni… abban a szobában. Vagy nem is, egy emelettel lejjebb.

Ez Gigi Harrison volt, persze.

Akkoriban Jacques Guibert-rel élt, úgy különben. Vagy nem tudom, hogy.

Még ennél is később, hogy a hölgyeket magukra hagytuk, sétálgattunk Topóval a folyó partján, némán, átmentünk a Művészetek Hídján, Topo megállt, köpött egyet. Ügyetlen köpő volt Topo, a nyál java végigcsorgott halszálkás zakóján.

Topo szeretett halszálkás öltönyökben járni. Képzeletben láttam őt, ahogy besétál a bontott ház kapuján. Milyen lehetett? Besétált-e? Vagy egyebütt. Hol szedte össze Gigi Harrisont?

De erre így nem is volt szükség. Összeismerkedhettek bárhol, bármikor. Jacques Guibert, Maury féltestvére… És Charlene, Topo féltestvére. Ezek így jöttek össze?

– Milyen volt? – kérdeztem. – Akkor.

– Mint most – felelte Topo. – Nyertél tegnapelőtt?

Enghienben, úgy értette.

– Nem volt nagy a munkakedvem – feleltem szórakozottan. – Három Workaholic ivadék futott… ha pausáléba játszom mindhármat… persze a két favorit galoppozott, a harmadik Workaholic ivadék nyert. Nagyot fizetett.

Hagyjuk.

Ráadásul Topo így folytatta: – Ivadék!

Ez ugyanolyan volt nekik, a nevetséges szóhasználatom, amilyen a bécsi barátom cigarettázása. Elképzeltem, ahogy Catherine elmegy egy ilyen luxusbordélyba.

Egyáltalán, mi „az”. Luxus, nem luxus. Na ja, luxus, persze.

– Keféltél már luxusbokorban? – kérdeztem, csak hogy Topo olyan fene nagy fölényben ne érezze magát.

– Ha, ha, ha.

A Diáknegyed felé vettük utunkat. A rue Bonaparte-on kívül a többi utcatáblát nem néztem meg.

Kerekes korcsolyákon, élesen, fiúk és lányok húztak el mellettünk.

– Nézd azt – mondta Topo. – És Gigi Harrison az ő madame-ja.

– Lebontották – feleltem.

– Tudható – mondta Topo. – Persze hülyeség.

– Aha. Egyáltalán, mit jelent az is, nem? Mindenki tud.

Támasztottuk a fakóbb rezet, foltos volt, és Cilly karja is hiányzott róla.

– Elválnak utaitok?

Ezt Cillyre értettem. Topóra és Cillyre.

– Igen, útjaink elválnak, ha, ha.

– Jobb lesz?

– Majd találkozunk megint.

Ezek itt mind elválnak, és összetalálkoznak, gondoltam. Okosabb nem jutott az eszembe. Milyen lehetett Charlene-nel? Ez szinte perverz gondolat volt, úgy most, nekem. Gondolni se bírtam volna rá. Persze, milyen. Semmilyen. Olyan. Másmilyen. Maury és Morny elrabolt egy kis távolsági buszt, talán fegyverrel támadtak a gépkocsivezetőre, kiparancsolták az utasokat, akiknek össze kellett kötözniük egymást, akkor Maury és Morny nekilódult. A busszal.

A járművet kőszikla zúzta szét. Kiégve találták meg. Nem volt magyarázat a tettre.

Máig se, gondolom.

Maury utána tizenkét évig élt Charlene-nel. Morny ennyiben eltűnt a színről.

Ezeket mesélte Topo, még délelőtt, mikor ugyanitt jártunk kettesben. Visszatértünk el nem követett bűneink színhelyére.

– Hát Guibert – mondtam.

– Pszt – mondta Topo.

– Mauryék hol lehetnek? – kérdeztem.

Ez volt a mély, pontosan a mélyek mélye.

A mélypont. Eltoltam magamtól a sört. Valaki rám vigyorgott. – Hm? – kérdezte. Bólintottam, igya meg.

Szalmakalap volt rajtam, szétült szalmakalap. Nem szeretem a kalapot, mégis, van, ahová kalap kell. Akkor ráülök a vonaton. A buszon. Néha ott is felejtem.

– Tényleg, Andi – mondta Topo –, nem félsz, hogy egyszer úgy maradsz?

– Néha úgy maradnék – feleltem.

– Költözz ki Enghienbe.

– Hülye. – Nevettem.

Ez lett volna csakugyan a mélypont. Bár aligha gyanúsították Mauryt és Mornyt Guibert „öngyilkosságával”.

Szépen van kifejezve. Mondtam Topónak.

– Remek. Jacques Guibert öngyilkosságával a hírhedt testvérpárt gyanúsítják.

– Nem is lehettek Londonban.

– Lenni lehettek – mondta Topo.

És igaza volt. Mondtam: – Aha.

– Csak mondom. Itt nem lehetnének.

Zártak a boltok. Szállt a felvizeződő halszag, ahogy söpörtek a járdaszegélyeknél, lassan előtűntek a leeresztett vasredőnyök hosszú lapbordáin a graffitik.

– Együnk valamit.

– Kanapéhátsót kérek Gigi-farral, erős mustárral. Virslit hoztam.

– Hahaha.

Topo ritkán nevetett ilyen összefüggően.

A pincér meggyújtotta a gyertyát. Lopiccolo-elv. Felejteni, melyik utca, műintézet. Terasz. Lombok arrébb. Templomkert, ódon kövek. Ráksalátát kértem.

Elvigyorodtam. Bécsi barátom elhányná magát a ráksalátának csak a láttán is.

A lombok közt madarak alusznak. Nem zavarja őket a lámpafény. Engem zavart. Behúzódtam a léckerítés mellé, az árnyékos sarokba. Topo tésztás arcán villogott a fény-árny.

– Cilly szép volt, igaz?

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.

Tudnak. És nem tudnak semmit. „Vip, Tilly” vagy „Vip, Cilly”. Szerettem így köszönni neki. Hogyan mondhattam volna: nekem a bécsi Catherine jut eszembe Cillyről. De közben mégis kimondhattam (Lopiccolo-elv?), mert Topo azt felelte (és potyogott a ráksaláta a halszálkás nadrágjára közben): – Neked mindenkiről mindenki az eszedbe jut.

– Na, azért nem. Vegyünk például téged.

– Te engem ne – mondta Topo. – Gigit kell kalauzolnom – tette hozzá. Ez nem lepett meg.

– Nem tudnak – mondtam épp ezért –, nem tudnak mindent, és nem is tudhatnak.

– Például?

– Gigi kanadai francia, igaz?

– Kanadai angol.

– Azért mentek át? – kérdeztem. Válasz nem jött. Hülye volt megint a kérdés.

– Nagy fiú lettél, Dan, nem szorulsz támogatásra. Julien majd keres.

– Renal?

– Aha. Ne ijedezz. Megtalálták, aki fölment előtte a Kaufschad emeletére. Persze semmi bizonyíték, hogy az lökte volna ki Kaufschadot.

– Még kihallgathatatlan?

– Még soká az lesz.

Kaufschadról beszéltünk.

– Nem tudja, például – folytattam bölcselkedve, és az árnyékból a gyertyafénybe perdítettem a poharamat, a vörös lötty megcsillant, fehérlett kicsit valami habja; fiola a fogak közt? –, Gigi Harrison nem is tudhatja, mert nem értheti a viccemet.

– Vannak neked vicceid?

Ezt tizennégy éves koromban kérdezte tőlem egy kislány. Akivel a bécsi író barátom járt akkoriban.

„El tudsz te szórakoztatni egyáltalán valakit?”

Féltem, nem. Főleg úgy nem, hogy a jelenlétemben bárki is beszélni kezdjen magáról. Mesélni. De hát: gyakorolják a Lopiccolo-elvet.

– Rose már kint van?

– Kanadában, úgy érted?

– Hát ott.

– A faterjánál van, L. A.-ben.

– Biztos, ami biztos.

– Mi lenne biztos? Mondd el inkább a viccedet. Mit nem értheti Gigi.

Így mondta. „Mit nem értheti Gigi.” Még jobb lett volna: „Mit nemi…” Mit nemi.

Gigi nem volt olyan irtózatosan „nőies”, mint Charlene. Ezt Topótól hallhattam. Gigi azonban…

Kivágtam: – Gigi, ha te agg leszel, akkor is A-g-i-g-i leszel.

– Szép-karcsú-fekete-bubifrizurás hölgydzsigoló.

Mondta Topo, és végre vihogott. Fura volt a tésztaképe a gyertyalángban. A halszálkák felett.

Charlene arca nem ment szét így. Talán mert a mama más volt. Charlene úgynevezett „magas pofacsontú” nő volt, gesztenyeszőke.

Platánbarnás-zöld.

Ránk fért az alvás. Szedelőzködtünk.

– Gigi ezt a viccet azért nem értheti, mert nem tud magyarul.

– Nem ért a nyelvünkön – tódítottam. – Hoztál virslit? Fizess, aztán a sarkon megeheted.

– Én addig visítok.

– Te virslítasz, én visítok.

Itt tartottunk.

Nem emlegettük Hampsteadet. A vasúti hidat, melyről Jacques Guibert a vonat elé zuhant. Hogy a rohadásba’ nem láthatta a mozdonyvezető. Vagy ki.

De hát ezeket a kérdéseket feltették ott az erre hivatott személyek, és nyilván megnyugtató választ kaptak.

– Magánügy. Guibert súlyos lelki beteg volt.

– Rákja volt. Leukémia. Azért volt mindig olyan sápadt.

– Ez csak vele jár. És értetődik.

A tetőkön az utolsó fények sárgállottak. Elköszöntünk. A kis templom kőkerítése mellett még elcigarettázgattam. Aztán egyéb eznap nem történt.

 

Cigarettázgattam a kőkerítés mellett, arra gondoltam: Most jó. Most nem történik semmi.

A madarak hallgattak. A lomb között. Kutya ugatott vadul. Vágtatott felém. Repültek a kései virágszirmok, ahogy elsöpörte a fejeket.

De hát ez két napja volt Enghienben. Nem itt. Mornyék háza mellett.

Persze hogy Maurynak és Mornynak Párizsban semmi keresnivalója.

Ez is magánügy.

Már ha az magánügy volt. Mikor a két zsebes kezét szétlépték. Maury szétlépte a hátsónak a kezét, annak, aki rázuhant. A másikat Morny megkéselte, és szétlépte.

Maury cipője viszonylag tiszta maradt. Megtisztálkodtak az emeleti vécében, Longchamp tribünje ilyenkor, főfutam (országos ötösfogadás) közben halotti csöndes. De akit Morny megkéselt, meg is halt. A fivéreknek nem lett volna tanácsos. Ha magánügy volt.

Ezt nem lehetett tudni. Mit szólhatott akkor az Aristocrat.

Nem lehetett tudni. Szólt-e bármit.

A lókamionos dolog után az Aristocrat, mint Topótól hallottam, szépen javul.

Gondolom, ezzel arra célzott, hamarosan találkozhatom vele.

Bár én már-már azt hittem: például Brúnó az. Az Anarchist Aristocrat. És rég találkoztunk.

De nekem mindenkiről mindenki az eszembe jut, szavalok csak a Lopiccolo-elvről.

Fél napba – egy éjszakába és egy délelőttbe – telt, hogy rájöjjek, mit is gondoltam még. Erről, hogy „nem tudják”.

Charlene volt az. Mit foglalkoztat annyira?

Charlene, erre másnap ebéd közben jöttem rá, nem tudja, hogy őt…

De ez messzebbről kezdődött.

Mondtam is Cillynek. (Topo elutazott a hajnali gépek valamelyikével a CDG-ról, nem tudtam, hova. Nem is kérdeztem.)

– Tudja Charlene, hogy hívják? A háta mögött?

Cilly ráért, Gigi Harrisonra várt. Hát mégse kell Gigi Harrisont Topónak kísérgetnie? Ez így ment.

Változtak a dolgok az utolsó pillanatban. Elváltunk a Diáknegyedben, a kis templomnál, Topo meg én, és Topo akkor még üzenetet kapott. Vagy nem is. Én adtam át neki egy lóújságot, amit kért. Egy heti szaklapot. Abban lehetett. Az üzenet.

Valahogy abban.

Néztem Cilly fülét. Egy elszabadult hajtincs folyton ráhullt. Hajnalban megnyiratkoztam. Szőke, randaszőke üstököm kurtára nyírtam. A homlokom valamivel magasabbnak látszott, de az orrom még nagyobbnak.

– Elnyírtad magad – nevetett Cilly. És az én fülem mögé mutogatott. Így nézd valakinek a fülét.

– Nálad? – kérdeztem.

– Nálam te sose.

Ez most mit jelent? Mintha nem szórakoztunk volna prímán. Ezért mondtam a dolgot. Charlene-nel.

Hátha.

Mit „hátha”? Mit akartam? Hova viszi Cillyt Gigi Harrison? Legalább húsz évvel idősebb. Mármint Gigi. Csak ő hatvanévesen is huszonhatnak fog látszani. Vagy mit tudom én. A bőre se öregedett. Nem nagyon. Öregedett. De csak az arca. Másutt nem. Mutatta egyszer. Így. Mutatta.

És ennyi volt.

Nem mondtam, mire gondolok. – Mit csinálhatnánk. Mert nem gondoltam arra. „Hm?” Ezt kérdezte Gigi. „Morny ma is megveszne értem. Persze amolyan szeszély.”

Hallottam ezt Gigiről. Ezt mondta nekik mindig: „Ez amolyan szeszély.” Egy hatalmas kefélés után is. Mit akart volna? „Nagy eszem van, csak hülye vagyok hozzá!”

Gigi volt a legnagyobb csavargó, akit valaha is láttam. Jól lehetett vele csavarogni. De más csavarra csavargott, az esze más srófra járt, iszonyú okos volt, és játszotta a bolond lányt. Arisztokratikus és közönséges bolondot játszott. „Hát ahogy gondoljátok.”

– Na, nem tudja a Charlene, hogy így hívják.

– Hogy hívják? Kik?

– Volt ez a Can Can, a ló. Meg van az, hogy Tee Tee Too. Ilyenek.

– Hagyd a lovaidat, jó?

– Szóval, hogy egyszer nagy vita volt. A Can Can mintájára Cun T.-nek akartak elnevezni egy lovat. Félutas megegyezés: lett Cun Cun Tee. Így se rossz.

– Mi ebben a jó?

– Én inkább tudom – mondtam. Vigyorogni próbáltam. Ez lett a viccemből.

– És mit nem tud Charlene? Az ötödik ikszben?

– Te csak ne ikszelj. – Elharaptam a szót. Ha Cillynek bármi hibája volt (is), az ikszes lába. Enyhén. Nem tudtam, a hibátlanság kategóriáját kimeríti-e nálam. Ki kellett volna próbálni. – Azt nem tudja, hogy Cun Tee-nek hívják.

– Kik? És mi ebben a vicc?

– Mauryék. Még Julien Renal is elmosolyodik néha. Amikor hallja.

– Az pedig nagy szó – fintorgott Cilly. – Nem tudnál normálisabb dolgokról beszélni? Szerinted miért lett öngyilkos Guibert? És így? És hogyan? Miért lesz valaki az?

– Látod, most te beszélsz ugyanúgy, ahogy én, és ahogy nem bírod.

– Én téged nem bírlak – mondta Cilly. De akkor megérkezett Gigi Harrison, s a hölgyek elvonultak a klozetra. Rám is fért. Fizettem, mentem.

 

Charlene délután ötre kérte a találkozót.

Ismerem-e az „Enchanté”-t.

El vagyok bűvölve, mondtam. A rue Paradis-n volt bérelt lakásom (Lopiccolo-elv), oda telefonált. Nem sokat kertelt, a tárgyra tért, nekem itt annyi volt újdonság, hogy ezek szerint tudja a „csúfnevét”.

Cun Cun Tee. Mi ez, ha nem célzás. Enchanté, Cun Cun Tee.

Sejtettem, tesz rá.

Öt óra nekem Auteuil miatt is jó volt. A pályától a kis tó, a Lac Supérieur mellett átsétálni, át tudniillik a Lac Inférieurhöz, semmiség. És megnézhetek addig legalább három futamot.

Ha nem négyet.

Ez így is lett. Gyönyörű időm volt hozzá. A Supérieurön siklottak a modellvitorlások, zürrögtek a kézi irányítású kishajók. Gondolom, biciklisták rótták amatőr köreiket a longchamp-i pálya mentén, ilyenkor ott az idénynek régen vége, az övék a terep.

A versenynap egész tetszetősnek látszott ilyen nevekkel: Tinopasa, Pampa Pearl, Pedisten… ismertem őket. Nem érdekeltek.

Tolerante.

Pierre d’Anzy.

Elie des Mottes. Ó, a kedves Elie des Mottes. Most ha valakinek ezt mondom, „a kedves Elie…”, nem tudja, miért mondom. Nem? És mit magyarázzam. Nyerőm volt.

Azt se tudom, miért vannak az embernek ismerősei, amatőr kapcsolatok. Vannak. Az ilyenek köszönnek oda aztán a legrosszabb pillanatokban.

Épp azon voltam, hogy elképzeljem, mit mondok majd Charlene-nek úgy életemben először akármit. Érdekli-e, hogy Gigi Harrisonról így gondolkodom: „Egy üdvös kurva.” Ezt le tudtam fordítani franciára nagyjából úgy, hogy vicc legyen, mint anyanyelvemen. Dánra ugyanez nem ment volna.

Csak példának mondom ezeket.

Erre valaki rám köszön: – Jó vagy, csak mit csinálsz majmot magadból a kalappal?

Erre, mert franciául kérdi, nem mondhatom: „Te faszkalap.”

Közben beindulok. Ezeket gondolom: „Rövid, hosszú, vékony, vaskos, száraz, lucskos, mi az?” – Válasz: „Te fasz.” Hahaha, szóval, hogy te vagy az.

Feltettem inkább a fülemre a két fekete bársonyt. A Stranglers 1977–82 volt velem, vagy mi. Ha valaki tudja. Peaches, Hanging Around, Bear Cage, Nice ’n’ Sleazy. Meg a végén La Folie. Franciául. Eleve az „Enchanté” törvényes neve ilyesmi. Mi ez, ha nem üzenet?

Ki üzen, mit akar, tehetek egyáltalán valamit?

Gigi Harrisonról csak áradozásokat hallottam eddig. Most láttam a hölgyet. Persze imádják. Meg nyilván unják. Hét unó, tíz újabb imádó. El lehet létezni így.

Az a fajta nő, aki ilyeneket mond aztán: „Verj be már valami mást is, ne csak mindig az orrod az ajtófélfába.” Megszoktam az ilyeneket. Akinek nagy orra van, megszokja.

A napokban tényleg az átlagosnál többet vertem be az orrom mindenbe. Nyilván Guibert halála miatt van. Ki csodálná?

Miért is lennék olyan elkapatott, hogy egy ilyen találkozásnak ne örülnék. Topo híres nővérével. Életemben először.

Mi a fenét kéne rakni: Le Major, Mister Rederie, Little Point, Perrichois. Az első és emez utolsó a favorit, de ezek nem meggyőző ügyek. Prix des Provinces. Vidék, provinc. El kéne menni. Jobb vidékre.

Álmodott a nyomor.

A The Stranglers úgy lenyűgözött (No more heroes any more, no more heroes, no shakespeareoes… stb. Nem jó?!), hogy csak ücsörögtem az oldalsó sörözőben, fent az első emeleten, és még a pályatévén sem követtem, monitorról se, mik történnek. Hallottam az ordításokat, ahogy a mezőny, az élmezőny a célegyenesben jött, jött, jött, mit tudom én, ki. Charlene nem lesz az a nő, aki sértegetni jön.

Ez az egy megnyugtató volt.

Naiv elgondolás, szögeztem le a következő sör után. Nem lehet másképp, határoztam a harmadik mellett.

La Folie.

Ez volt az utolsó nóta, megfordítottam a kazettát. Hideg napfény ragyogott kint. Szép lesz, átsétálni, a másik tóhoz, ahol még jár talán a kishajó. Nem túl feltűnő hely? Az hiányzott volna, hogy Charlene a szigetecskére kérje a találkozót. Ahol a hajó kiköt. Abszolút feltűnés nélkül.

Az egyik oszlopnál, támasztotta, megpillantottam újságolvasó haveromat. Mikor is szentelt nekem utoljára ennyi figyelmet? Még jó, hogy százkilós bronz úr, Morny alakmása, ahogy neveztem, nem tűnik fel.

Reméljük, ő Hampstead tartozéka. Vagy Brazíliáé, bánom én. Ne, még egyszer aztán, ő, tényleg ne.

Kezdtem unni a Stranglers buliját.

Elkattintottam a walkie-t. Akkora csönd tud támadni ilyenkor. Még az lenne jó, ha valaki bele is beszélne. Hallottam, persze, zsongott körülöttem a tér. Jöttek vissza a futam végétől, hozta őket a mozgólépcső. Jég koccant, tényleg, jéggel is kérhetném a sört.

Ha meg vagy fázva, nem annyi már, ha rá is fázol. Mondd már.

Elvből nem hordtam mobilt.

Ezt azért már én határoztam meg. Ezt az egyet.

Most például hiányzott. Legalább Pikett felhívhatna. Pikett persze „részben az anyja volt”. Nekem meg egyszer már volt anyám. Nem kértem senki anyjából.

Hallom, Brúnónak Gigi Harrison az anyja? Nem is gondoltam, hogy Gigi már annyi, Brúnó meg még csak annyi. Brúnó abból az ötvenből, aminek látszik, a felét letagadhatja, semmi kétség, de hogy már huszonöt, így is, nem hittem.

Ha, ha, ha.

Át kellett baktatnom a másik tóhoz. Enchanté, madame.

Milyen lesz Charlene. Még fényképről se láttam. Tetszettem magamnak a szétseggelt kalapomban. Még rá kéne gecizni kicsit, akkor talán én se tenném föl.

Föltevés. Minden beállítottság kérdése. Vigyáztam azért, olyan nagyon ne legyek beállítva. De a mai nap úgyse volt szó már semmiről. Vagy nem is tudtam, lesz-e szó.

Helyemben (majdnem) mindenki más olyanokon töprengett volna, hogy „és ha Charlene az Aristocrat…?” – kiderül, dadog-e, látszania kéne a lókamionos dolog nyomainak. Nem fog látszani, nem ő az. Vicc.

Emlékszem, mikor lőni tanultam, magamon gyakoroltam. Saját körvonalaim (nézetek kérdése) festettem a falra. Ördögöt a falra?

Az orromat főleg szívesen lőttem át tiszteletlen távolból.

Holnap pia semmiképp nem lesz. Mit rendeljek Charlene-nek? Sznob is vagyok, azért ez nem semmiske, hogy a Nagy Charlene-nel, Topo Fehér Nővérével, aki Morny neje volt már, Maury élettársa (neje?), Jacques Guibert szerelme, Julien Renal (a világhíres író!) barátja, barátnéja (úgy hallottam, tisztára elvi alapon; ezt én meg tudtam érteni, lásd: muter-kérdés).

Charlene már várt. Phh, ilyennek képzeltem, aha, rám nem hozta azt a nagy ragyogást, holott cseppet sem volt öreg. Vagy én voltam az, aki most már nem vehettem áron felül semmit. Bocsánat, értékén felül. Halálosan komolyan veszem, amit úgy akarnak tőlem, hogy én is akarom.

Berkeley Square, magad voltál a kínszenvedés. Lopiccolo-elv: magad előtt is játszd a hülyét. Dani Rot-elv: a hülyét veszélytelenül játszhatod, nagyokos. A nagyokost ne játszd, te hülye.

Charlene-nel franciául fogunk beszélgetni. Éreztem, ezt a nőt én örök életemben csak magázni tudom majd. Reméltem, az örök élet nem túl hamar kezdődik nekem. Nem holnap, például.

 

Mennyi kérdés lesz, amit nem teszünk föl egymásnak. Tollat, ceruzát nem is hordok – csak írásban semmit! Mégis, úgy éreztem, ahogy papírfoszlányokat, újságdarabokat láttam szétszórva bokrok tövén, itt ritkaság e tarkállat, íme, ennyi. Kitörölték a seggük a papirosokkal. Mennyi kérdés lenne.

Guibert öngyilkossága. Miért így. Ha egyáltalán! Mindenkit felkavart, több, megrendített a dolog. Nem mertem elképzelni a húsdarabokat. A csontok metszésvonalait. Azt, ami Guibert-ből lett. És közben, előtte: kötél? Golyó? Ledobták a hídról (volt egy ilyen regény, apróra vágva dobálták tehervonatokba a hullát), ott lógott, elvágták a kötelét? Lehetetlen. Teljes magányom, írtam fel képzeletbeli cetlimre. E dologban. Ott kellett téblábolnom, közben.

Azt azért nem kérdeztem, miért.

Bécsi barátom írta: „Valamit tisztázni: a legpiszkabb ügy.” Catherine-re hasonlít-e vajon egy kicsit is csak… Charlene?

Nálam jó tíz évvel idősebb. És nem a Gigi Harrison-féle időtlenség ő. Charlene, így éreztem, öregszik.

Volt kis időm még, elkanyarodtam, beültem (nehéz erre ilyet találni) egy sörözőbe. Ponyvás intézmény volt, alkalmi-versenynapi, nem szeretem az efféléket, mégis, kötelezőnek érződött. Időt beiktatni. Nyerni nem, persze. Éreztem kint a pályán, nyerni nem akarnék. Még egy kérdés volt, persze. Lesz-e anyagi kérdés? Mekkora? Mire lehet elég? Volt azért ez a kérdés. Lopiccolo-elv ide, oda.

(Fura volt, hogy Bruce Springsteen – nem épp a kedvencem, de elmegy – „Philadelphia” nótáját hallhattam a söröző sátrában. „Unrecognizable”, ha jól mondom, „for”, vagy „to myself”. Nem így voltam-e most?)

A metró megállójának lejáratánál mintha ott olvasgatta volna az újságját valaki.

A pultnál mintha a házmester sörözött volna!

A házmester a rue Viole 22-ből, ha szabad. A házmester?!

Van azért kockázat is, gondoltam. És ha velem kezdik?

Ezt a gondolatot azonnal visszatemettem magamba. Nem lehet elképzelésem. Aztán elindultam. Tudtam késve érkezem, de nem baj.

 

Hogy akkor ez Charlene?

Mit is mondhatnék, hogyan mondhatnám másképp?

Ő volt ő.

Morny felesége… nem, Topo nővére… nem… Mondjam: semmi különös? Milyen alapon?

Egy pillanatra győzött a legenda. Egy másodpercre fontosak lettek. Megemeltem a kalapom.

Charlene tekintete: hogy a kalap túl jellegzetes. Kontrának is, talán.

Talán.

A magas pofacsontok. Állj, állj, állj.

Nem.

Ő nem lehet az.

Az volt.

Ch., pontosabban Mademoiselle Ch. D’Azaray. Amatőr akadálychampion. Ezt… én… elfelejtettem.

Az évről évre gyűjtött könyvek. Évkönyvek. Az újságok. Ch., mint Charlene.

– M… mi… voaan…? – kérdezte hörgő hangon. Dadogva. Belerohantak egy lókamionba.

Kaufschad kizuhant az ablakon.

Így se találkoztam még senkivel. Első gondolatom ez volt – gondolatom ez maradt –, eladják nekem, Charlene D’Azaray az Anarchist Aristocrat.

Indult a szigetre a hajó.

A parton a virágágyak meglepően tarkálltak.

– Nem kell dánul beszélni, ugye? – kérdeztem. Ő igazi dán volt.

– Roa… rohadat… roha… rohadt alak – vigyorgott. De kivágta. – Maoa… radjunk a froa…

Nem bírta befejezni.

Láttam, ahogy az útpadkán hever. Kaufschad kiugrik, a lókamionos is, vagy Kaufschad előráncigálja. Charlene ájultan hever. Kaufschad agyonveri a kamionost. Előtte zsákot húz a fejére.

Maury szétlépte volna a kezét. Maury túl jellegzetes. Mit gondolhat erről Charlene.

Azzal akarnak átverni, hogy Charlene az Aristocrat! És ez már így marad. Nekem ő lesz az. Akkor nem mindegy?

Valami eldőlt. Eldöntötték.

De főleg más volt.

Nem lehetett sokat beszélgetni.

Tőmondatokká se zsugorodhatott, hogy:

mennyi emlék, Koppenhága, közös, mégis; Mauryék hol laktak, merre volt az intézet; összefoglalás, mi van „velük” (kikkel?); szerelmek (nincs szerelem! bejött, nekem jött be, kimenés Freudenauba – bécsi barátoméknál –, ennyi: egy képzelt élvezkedés, magammal, a nap ragyogása, tündökletben a bor színe, szar bor, és mégis, otthagyni mielőbb a történések úgynevezett színhelyét, magammal maradni… olyan csoda volt a kimenés, hogy csak egyre vágyhatsz: a hazamenésre; cseresznyét árulnak helyes osztrák kislányok a nyaralónegyedben… tovább! rágyújtasz… egy Gauloise-ra, mezítlábas… Canal St. Martin; Brúnó… és Rose);

Brúnó.

Itt megálltunk. Mintha a gondolataimat állította volna le. Egy feltételes megállóban.

Be vagyok rakva?

Beraktak? Mit ettem, mit ittam, kivel voltam, hol? Auteuil-alsó, most jön?

– Brúnó – mondta. Megismételte: – Broa… uoan.

Minden se ment.

Értettem, értettem.

– Guioa… guiberoat… Guibert – nyögte ki – foa… fio… fia.

Guibert fia? Brúnó Guibert fia?!

Elmaradtak a kérdések. Nem Charlene miatt. Magam nem lettem volna képes.

Járt-e a Berkeley Streeten… már a Lopiccolo-elv… a Berkeley Square-en. Akkor éjszaka. Miért álmodtam azt.

Milyen vicces.

Ott járt. Talán ő járt ott. És azt álmodtam: „Nem az ujjadból szoptam…”

Fizikailag elképzelhető?

Milyen rég nem érintettem igazán nőt.

Pikett, mellesleg. Eszembe jutott.

Franciául beszéltünk. „Beszéltünk.”

– Aokkao… akkor…

 

Ez ő volt.

Ő, de ki?

Egy életre adják el nekem, hogy ő az Anarchist Aristocrat. Egy életre, bármeddig tartson is, ehhez kell tartanom magam.

A Lopiccolo-elv. A többi mindegy. „Rest ist Schmarren.” Bécsi barátom hülye mondása. Így.

Nem derül ki soha, Charlene D’Azaray-e az Anarchist Aristocrat. Nekem ő az.

Tovább?

– Gétöndszaáz – mondta. – Frank. Eze… aar.

Durván fogalmazva. Mutatta. Fele.

Kétszázezer frank a fele. A honoráriumnak. Amit kapok. Nyilván ez lesz. Végezni Brúnóval?

Ennyi eszem nekem is volt. Ugy értem: ennyit összeraktam.

Guibert fia.

Valamiért megölték Guibert-t? Brúnó balhét akar? Nekik minden pénzt megér, ne legyen. Ez.

A fele kétszázezer. Fegyverem nem volt. Vártam a folytatást.

Nem számolhatnak azzal, hogy „a szögletes Miss” előkerül, nekem.

Charlene arca is maga volt a dadogás.

(Volt valami őrület benne. Hogy személyesen.)

„Fiacskám, hány éves maga?” – „Negyvenegy.” Ez a nő legalább ötven. Számoljunk. Morny és Maury negyvenkilenc, Guibert ötven. Ez nem mond semmit. Topo ötvenegy. (Charlene ötvenkettő.)

Fiacskám, képzeltem el a dadogó hangot.

Észnél volt, mikor Kaufschad ölt?

Miatta.

Akkor miért kellett Kaufschadnak kizuhannia?

Hogy Julien Renal elválhasson a feleségétől? Vicc. Elváltak volna. Hogy is hívták Madame Renalt?

A keresztneve nekem talán sose lesz meg.

Kaufschad belevezette Charlene – az Anarchist – kocsiját a lókamionba. Utána agyonverte a kamionsofőrt. Aztán kizuhant az ablakon.

Nem áll össze a kép. Kaufschad tényleg véletlenül zuhant ki. Homokszem került a gépezetbe. Kaufschad kizuhant. Julien Renal gyanúba került. Julien Renal le akart lépni. Az Anarchist segítette volna, rendben. Kiderült: baj van.

Az volt a baj, hogy Julien Renal Jacques Guibert feleségével, Rinette-tel együtt lépett volna le.

Miért nem tudta ezt Jacques Guibert elviselni?

Kinek a fia volt Brúnó?

Vissza jelen időbe. Kinek a fia Brúnó?

– Gigge… Gijieh… Gigi…

Kitalálta a gondolatomat? Itt tartott? Ennyi volt a lényeg?

– Gigi fia…

Meglepő készforma közlés volt ez.

Brúnó Gigi Harrison és Jacques Guibert fia.

Jó lett volna centiről centire. Végigbeszélni. Erről szó nem volt.

Van, hogy „erre van szó”. De „erről szó sem lehet”. Bécsi barátom stílusa.

Akadnak pillanatok, mikor hirtelen… nincs az, ami van. Ott rendelek egy adag gombafejet a Liechenstein Strassén.

Charlene mintha ezt látta volna a szememben.

A többit is ő akarta elhabogni.

Ez nem megjátszás, tudtam. Már tudtam.

Jó isten.

De mit vagyok meghatva.

A következők jöttek össze.

Majd elmondom. Nem akarom őt megszégyeníteni a dadogásával. Jóllehet: az egyetlen nő volt, aki semmit sem ébresztett bennem. Egy ideje az egyetlen ilyen. Mégse.

 

Miből, semmiből.

Így derült ki.

Gigi Harrison. Brúnó anyja?

Hagyjuk az anyákat, ezt én mondhatom. Pikettnek megnyugtató lehetett (volna?): aki anyját…

Semmi gondom nem lesz az ő anyjával.

Ez mind a múlt.

Senkivel nem beszélhettem most már.

Ilyen kérdések: „Guibert nem merte maga…?” (Megtenni.)

Maury és Morny csinálta?

Felkötötték… fejbe lőtték… és odahajították?

A Potocki-történet a szobámban. A könyv a Berkeley Square-en. Másnap a jelek. A kötél etc.

Elaltatták.

Jacques Guibert ott volt ugyanabban a lakásban.

Félt a haláltól.

Félt attól, hogy Rinette meggyilkolásáért…?

De nem ő gyilkolta meg Rinette-et.

Brúnó bosszút akar állni.

Brúnó el akarja venni Cillyt Topótól?

Ezt hagyjuk. Nem. Szó sincs a „nővérke” segítségéről.

Még mind, mind rendbe kell raknom. A magam módszere szerint.

Dadogtam én is.

 

Még most se tudom másképp elmondani.

Mehetek Rose után Amerikába.

A Lopiccolo-elv. Rose nagyon bír engem. Hol vagyunk még attól. És igaz-e?

 

És ha Miss Haka rám lő először?

Kockázat.

Nincs, hogy „plusz hány tízezer”.

Tinopasa, Penny Sky, Patteries Arboreto… röhej. Ehhez.

Nem?

Ha Miss Haka lesz az.

 

Volt, hogy az újságolvasóról hittem, ő az Anarchist Aristocrat.

Vicc most. Mint egy balatonfüredi emlék. Ahogy Bad Gastein korzóján lett valóság. És olyan egyszerű volt.

Pikett barátnőjével.

Mit akarnék Pikett dolgában? Tőle?

Persze, anyámat sem bírtam. Miért tettem volna? Garancia kell? Mire garancia ez tőlem?

Milyen garanciám van Charlene-től?

Egy napot kell kibírni ital nélkül. Annyit se.

Bevettem két Fixobeent. Aludtam. Reggel kilenckor ébredtem. Brúnót tízre kellett várnom. Csak úgy. Ebédelünk, kimegyünk Vincennes-be. Cillyvel. Beszámolok Topóról. Brúnónak.

 

Good to Worse fut.

És Poison of Good.

Nemzetközi verseny Vincennes-ben. Megyek gesztenyefasoromon, a kis patak mellett. Válogathatok. Melyik fahidacskán – „bürün” – megyek át, netán kövekből rakott utat-gátat választok; alattam akkor csatornabeton csövön át áramlik, vonul lassan a békalencsés víz. Beleköpök: álom-lassan tűnik a szétbuborékolódó fehérség.

Álom-lassan.

Jobbra a földig pala ház. Szürke. Párizs. Villog egyet-egyet az akácokon átszüremlő fényben.

Fenn a felhők is: zsaluzat. Földívig, messze. A Marne torkollik a Szajnába ott, Vincennes alatt? Tudja a franc. Letelepszem.

„Someone was cheating.” A Pulp Fiction zenéje szól. A szürke házikónál filmeznek. Maury áll az egyik kamera mögött, Morny zsarnokoskodik.

Nem hiányzik Julien Renal sem. Esernyőmet hozza a Kelenföldi pályaudvarról. Ott a vonatból kidobták.

Cillyt Brúnó kezével nekem kell megfojtanom. Csalt. Topo hazatért a vadonatúj budapesti lakásba.

A fal az esernyőtartó felett beázott. Mert nem álltak ott ernyőink, tócsák a mintás kőpadlón.

Miss Haka a bokrok közül lő. Szögletes fegyvere – Szögletes MIS, hogy ne mondjam – megcsillan a fényben.

Vincennes ügetőzaja nem hallatszik oda. A filmesek fapofán, így, dolgoznak. Julien Renal, az író rábólint, így, így, gyerekek. Csak így. Mindig csak így.

Mi lesz, ha Miss Haka rám lő először?

Mi van akkor, akkor mi van?

Miért képzelem, eleve, hogy hármasban ücsörgünk egy padon? Brúnó, Cilly és én.

Kiviszem őket a versenyre. Eddig jó…

…lassan felébredek.

Mauryról hallottam ezt? Csak ha bal oldalára fordult, volt neki szex.

Jobb oldalára fordult, alhatott. Nem gyötörték szerelmei. A mijükkel? Mi egy szerelmes létezése? Egy testé. Egy nem is csak testé.

Akkor mié?

Bal oldalamra fordulok. Nálam fordítva lenne ez? Ki kell vinnem őket.

Már értettem – kint lilásan, barnásan, okkerben világosodott, a fene! –, miért ücsörögtünk úgy Topóval a Benjy Boumban. Cillyvel. Miért volt Cilly köztárgy.

Kiviszem őket a versenyre.

Leülünk valamelyik padon. A kis pataknál. Brúnót a hidak valamelyike alá gyűrik be? Elviszik egy filmes furgonnal?

Hé. Miféle filmes furgon.

Most már tényleg felébredtem. A kis ház. Ááá, most. Most ébredtem fel. A kis ház nem lehet senkié. A társaságból. Sok lenne. A foglalt ház után.

Az újságolvasó férfi lenne St. Mondain? Rattin? Mr. Lopiccolo exveje? Hol lehet Rose?

Ennyi volt bizonyos: az ég egyre világosabb lett.

Álmomban, emlékeztem rá, még ez is volt: hol a fegyver? Amit Cun Cun Tee adott át.

Sehol sincs, mert nem adott át semmit.

Járt ott, Guibert-nél netán, a Berkeley Square-i lakásban? Charlene? Elaltattak? Mellém feküdt? Guibert mellé? Járt-e ott Guibert is egyáltalán?

Ez még az álom volt.

Guibert-nek nem volt bátorsága, hogy végezzen magával. Ezért…

Mauryt, a féltestvérét kérte meg. Maury természetesen Mornyval együtt lépett akcióba.

„Lépett akcióba.”

Nyilván nem élve dobták Jacques Guibert-t a vonat elé. Már ha így történt.

Amennyiben.

Elaltatták (elaltattak), aztán… Fogalmam sincs. Potocki dolgát se tudtam elképzelni.

Rágyújtottam. Mi ez a lakás, hol vagyok? Vagy úgy, rue Paradis. Szemközt a kerületi kulturális ház. Nagy csönd, hétvégi csönd.

Eleve két-három óra még, akkor ébred Párizs. Hagyjuk ezt.

Felakasztották a hídra? Igen, de… akkor a vonatvezető látta volna. Mégis, Guibert fel volt akasztva. Fel volt akasztva Guibert. Álmodtam az egészet? Mondta bárki is, mik lehettek, mik voltak a részletek?

Nyolckor hívom Brúnót. Még tegnap megígértem neki, Cillyvel kiviszem Vincennes-be. „Vip, Cilly.”

Reméltem, Miss Haka nem rám lő elsőül. Kéne valami azért, ez ellen. Hogyan megy Párizsban az?

Most már tudtam, ébernél éberebb vagyok.

Semmi jobbra fordulás, semmi olyan, hogy „Pikett megérkezik a strandra… és milyen az, amikor belebújik a papucsába… lehuzigálja magán a trikót, a képtelenül rövid ujjú trikót, combközépig, aztán mikor felmegy a kaptatón” – Klampenborg strandja. Galopbanen, egy magánstrand, ahol Pikettet a szerelem művészetébe beavatták („a szerelem művészetébe?!”), felmegy a kaptatón (előtte megbassza az úszómester), lehúzza a trikót a fején át, ott áll…

Talpra.

Álltam.

 

Így képzeljem, mi volt Topóval?

Vip Cilly miatt?

Brúnó és Vip Cilly.

Ja, Charlene mondta, hogy Tatiana Viennoise helyett más lovat kaphatok csak. Elpusztították. Békésen. Elaggott. Fiatalon elaggott.

Kösz, nem. Másik lovat nem. Tatiana sem kellett. Anyámra gondoltam. A szerelem művészetének határai. Anyámat nem tudtam elképzelni.

Anyám megérkezik a klampenborgi strandra. Ami egy luxusbordély. Brúnó eladja Cillyt egy luxusbordélyba.

De nem ez volt. Brúnó megöli Mauryt. Megöli Mornyt. Az apjáért.

Ellenben én elviszem őt és Cillyt a vincennes-i erdőbe (ott megyünk az ügetőre), és Miss Haka az akácosból, a kis háznál… Vagy nem tudom.

A jégszekrényben volt minden.

Mandulát rágtam, ittam rá egy Carlsberget. Még egyet. Cillyt hétkor, Brúnót fél nyolckor hívhatom.

Nem együtt töltötték az éjszakát?

Mit beszélt meg Cillyvel Brúnó anyja, Gigi Harrison? Álmodtam csak, ezt is?

Lent a járda mellett elindult a víz, Párizs bőséges fürdetője. Átbukdosott a rongyokon, a távolból – zöld! – seprűk surrogása hallatszott. Ledőlt egy stósz sörösláda a sarki Napóleon Műintézet előtt.

Még egyszer benyúltam középütt, aztán hagytam a francba. Kimentem a fürdőszobába, megeresztettem a forró vizet, kávét szórtam piros műanyag poharamba. Lent valaki nekiesett a kulturális ház falának, de nem csusszant a földre, megkapaszkodott egy akácfa törzsébe. Visszakevergett egyenesállásba. Így dülöngélt tovább.

A kávé pocsék volt, szokásosan.

 

Pikk Daun.

Volt egy ilyen.

Volt egy olyan, ami aztán van – nem „aztán”, annak nélküle, tehát az aszketikus oldalról fölkelve –, vagyis: hozzáérni se tudnál. Senkihez. Iszonyú és a legtermészetesebb távolság.

Charlene mondott egy ilyet Julien Renalról: „Nem a történet… hanem legalább rendes emberi beszéd…”

Így fog meghalni Brúnó?

Brúnót föl kéne világosítani. Apja öngyilkosságra készült. Hosszú ideje. Most akkor (talán) megölte a feleségét, aki nem járt luxusbordélyba Gigi Harrisonnal (talán), ja, Brúnó ezt örökölte az anyjától, Gigi Harrisontól: ezt a kortalan külsejét…

Elég volt (a kávé is).

Lementem. Akárhova.

Rakták ki a nagy láda epreket. Eper októberben? Vagy novembert írtunk?

November, láttam a söröző rácsán át a naptár sárgásdohánybarna bepördült lapján.

Rakták ki a kivigyümölcsöt.

Brúnó feje, mint egy kivigyümölcs.

Tudja-e Brúnó, hogy ez egy nagyon régi történet? Milyen lehetett (mennyi kérdés maradt el!) Maurynak? Hogy Guibert (Jacques) erre kéri. Hogy őt kéri. Miért, ki mást kért volna.

Számított-e igazán, hogy Julien Renal…

…miután válófélben (micsoda szó) volt a feleségétől (akinek a nevét most se tudtam még), megszabadult tőle (miért váltak? na ja), mert Kaufschad, őt lesve, túlhajolt a párkányon, kizuhant, agyonverte az ott sétálgató… kit is (még most se tudtam a nevét)… és, vicc, valaki felment arra az emeletre Julien Renal előtt. Hol ment ki, mikor? Azt senki se látta? Rattin lett volna az, St. Mondain?

Aligha Mr. Lopiccolo. Vicc. Ő egy szuper úr, már. Úr ír, ezt gondoltam, összefüggéstelenül. Csak Julien Renal miatt.

„Nem és nem: bírtuk egymást (to have). Nem és nem bírtuk egymást.” Kikről gondoltam ezt. Az első „nem”: hímnem és nőnem.

Nincs piszkabb dolog: tisztázni valamit.

Julian Renal egy szót se értene ebből. Ez magyarul volt. Még csak dánul se.

Dánol-danol… dzsesszt énekeltem. Benjy Boumi Dánol Danol, Pabaraba Pábom-babam.

Brúnót hívtam először, mégis. Elsőül őt. Persze utcáról.

Miss Haka lángfoltját láttam képzeletben. Mellette a torkolattüzet. Látja azt az ember?

Nagyon meg tudtam érteni Jacques Guibert-t.

Mit tud erről Brúnó?

Többről lenne szó?

Cilly miatt nem csinálnák.

Nem csinálnánk.

– Halló, Brúnó…

 

Dusty Springfieldet és Sandy Rogerst hallgattam a walkie-n. Pulp Fiction.

A legszarabb változat. Két mindenekfeletti nóta. Preacher Man. Fool of Love.

Son of a Preacher Man: Son of a Bitch. Azt énekli a Dusty lány, hogy őt csak egy ilyen hapsi taníthatta, érhette el stb. Pikett jutott az eszembe.

Brúnó volt egy „Son of a Preacher Man”? Nem létezik, hogy ezért. Brúnónak nem Cilly miatt kell. Bele akar zavarni a…

Mibe? Fura volt, és a legtermészetesebb, hogy „abban” ott voltam én is.

Vágytam-e rá, hogy bárki is úgy szeressen, ahogy – „ahogy”! – Charlene például Mauryt?

Mire megy vele Maury?

Szólt, üvöltött a fülembe a Lively Ones. A Surf Rider. Úgy olvastam mindig: „sure” rider. Biztos lovas.

Biztos, ami biztos, fegyverrel megyek. Ki fog ellenőrizni?

A szomszédos utcából eltűnt az újságolvasó alak.

Ja, nem mondtam, végig ott volt, ahogy telefonáltam.

 

És ha Julien Renal bosszúja volt az?

Guibert halála.

Charlene szava az egyetlen, ami az ellenkezőjét „bizonyítaná”.

(Sandy Rogers. Dusty. Surf.)

A telefon.

– Ugorj fel a fiúhoz.

Ismeretlen hang.

Nem a bronz óriás (Morny?).

– Menj Cillyvel.

Cilly címét legalább tudtam.

Jó volt, hogy tehetek valamit. Kibírhatatlan lett volna délig. Nekilódultam. Képzeletben már Brúnó fiókjait huzigáltam. Melyikben van fegyver. Azzal… nyilván nekem szánják a feladatot. Brúnó öngyilkos lesz a vincennes-i erdőben. Miért, hogy nem állt tőlem távol ez a változat?

Ébren vagyok?!

 

Brúnó jó kis helyen lakott. Simon Bolivar. Fél Párizs odalátszott.

Ahogy Cilly és Brúnó magamra hagyott a lakásban, sejthettem, a fiókokat hiába is huzigálnám.

Mindössze egy papírvágó késre akadtam. Az íróasztalon – ez Brúnónak nagyon fix lakása lehetett, úgy volt berendezve – Guibert képe. Mennyire hasonlított Mauryhoz. Csak az volt a különbség, hogy Maury…

Nem, nem, az se. Hosszúkás, szőke fej, szögletes. Nagy barkó. Csúnya állkapocs. Vizenyős szem a sok dioptria mögött. Ez az, Maurynál nincs dioptria.

Honnan tudtam ezt? Lopiccolo elve. Nem is tudtam. Huzigáltam a fiókokat.

Persze hogy nem volt fegyver.

 

Szólt a rádió valahol.

„Music of the Future… and Music of the Past…” Rímelt, persze, a „past” arra, hogy „last”.

My last love.

A love-ről a lóvé jutott az eszembe. Eléggé kockázatosan rejtettem el a kétszázezret. Egy csomagmegőrzőben, a Gare du Nordon.

Vagy talán ez volt mégis a legjobb hely. Eljutok-e oda még? A kulcsot senki se kérte tőlem. Ja, a pénzüknél lehetnek. Ki is mondta: Jacques Guibert pénzén indult az egész. De mi? Mi indult? Nem kellett hozzá a Lopiccolo-elv, hogy ne tudjam.

Fogalmam se volt. Helyből.

 

– Nesze – mondta Brúnó. – Csak a biztonság kedvéért.

És odalökött egy kis Berettát.

Cillynek valami mást.

Megvolt a fegyver.

– Lemegyünk a Boumba? – kérdezte Brúnó.

Hamarosan ott ültünk hármasban, ahol tegnap (tegnap?! őrület) Topóval.

Music of the Past.

Cilly karján ragyogott a nap.

– Játsszuk azt, hogy…

 

A Benjy Boumtól egyenes út vezet Vincennes felé.

– Pikett kért meg, vigyázzak rád – mondta Brúnó. Mire értette? Nem volt vitás.

Szerettem volna átugrani a Nordra (nem volt messze), belökni a Berettát a pénz mellé. Vagy felülni bármelyik „Grand Lignes” vonatra. Játszottunk Cillyvel.

– Te kurva – mondtam, és hosszú ideje ez volt első őszinte megnyilvánulásom.

Gigi Harrison háza teljesen eltűnt. Ahogy rossz regényekben írni szokták. Brúnó vigyorgott.

– A muter – mondta, és megpaskolta Cilly hátát.

– Lemosom mocskodat – mondta Cilly, és eltűnt a fürdőszobában.

Miss Haka a szokásos módon érkezett.

Talán az időzítésen múlt. Nem tudhatta.

– Halál rátok – kiáltotta Cilly tréfálkozva.

Ezzel igen közel találta az igazságot, de másképp történt.

Miss Haka egyszerűen „szándékot” sem nyilvánított, a dolog világosnál világosabb volt.

De Brúnó odarántott maga elé.

Nem tudom elmondani, milyen érzés volt ez. Mint délután négyre éjfél előtt húsz perccel magadhoz térni az alkoholelvonóban, holott csak elaludtál a Városmajorban vagy a koppenhágai Öt Tónál, ahogy én nevezem őket.

Ott voltam. Brúnó és Miss Haka között.

Valami ordibálás hallatszott. Miss Haka figyelmét ez köthette le. Végzetesen.

Cilly, keze tisztasága érdekében, nem csupán a mosást választotta. Játszadozva forgatta a kezében a magáét – ma sem tudom, mi volt; egy kis Brownie, más –, és ahogy Miss Hakát a kényes helyzetben meglátta, azonnal lőtt.

A lángfoltot találta el az arcán.

Miss Haka feje úgy ment szét, amilyet ugyanúgy nem tudok azóta se.

Hogy hogyan. Hogy ez milyen.

A tűzlépcsőn bukott le, a belső udvarra. A Simon Bolivar, az előkelő avenue nyugalmát semmi meg nem zavarta.

Galambok rebbentek fel az udvaron zajosan. Ennyi volt.

– Hárman háromfelé – mondtam. – Nem, Cilly, a kapun. Mozgás, Brúnó.

Brúnó nem volt kezdő. Ennyi hibát mégis elkövetett. Elengedett engem, amikor Cilly lőtt.

Első mozdulatommal az orrát törtem össze. Arcomra fröccsent a vér. Második mozdulatommal a fegyverét kaptam fel a földről, ami azt jelentette, az enyém még tartaléksorban volt az övemben.

– Mozgás.

Brúnó akármire vélhette az ütést.

Válasznak spontán gesztusára. Hogy engem kapott maga elé. Cilly tisztázta helyzetét. Már el is tűnt az előszobában.

Nem könnyítette meg helyzetemet.

Persze, ha másképp tesz – ha itt bármi másképp van –, semmiféle helyzetem nem lett volna aztán.

Miss Hakát nyilvánvalóan Brúnó látta meg elsőül.

Előttem haladt a tűzlétrán.

Ráléptem a kezére.

Nem az, hogy ebből Maury jelenlétét hinnék el (kik?), mégis. Csak úgy. Felordított. Elengedte a létrát.

Ráléptem a másik kezére.

Recsegés-ropogás közepette indult el.

Mint Kaufschad – mondjuk. A mélybe.

Leértem. Furcsa. Miss Hakára esett, élt.

– Mozgás, mondom – mondtam.

Sok mindene össze volt törve, úgy azért. De felállt.

Pofán vertem. Hogy ne ordítson. A ház hiányzott volna a legkevésbé.

Erősen tarkón vágtam. A tenyerem élével.

Tagló volt ez neki, volt miből feltápászkodnia ismét. Talán veszélyes időhúzás, gondoltam, de megéri.

Erős térdemeléssel tökön rúgtam.

Szétrúgni nem akartam.

Jóllehet, ezt tudtam, semmire nem fogja használni úgyse. Már nem.

– Merre? – kérdeztem.

Vasajtón haladtunk át, pincehelyiségeken.

A park felőli oldalon értünk ki az isten ege alá, nem a Bolivar-részen, amerre – nyilvánvalóan, a kapun – Cilly.

Álltunk ünnepi csendben.

A csend Brúnónak nem lehetett könnyű feladat.

Kapott még egyet.

Autómhoz vonszoltam.

Most már – biztos, ami biztos, „Pikett” jeligére – irdatlan erővel, háromszor, tökön is rúgtam, és elájult.

Akkor kifosztottam.

Elvettem mindenét, nem volt sok.

Még egyszer tarkón vertem.

Már a kocsiban mellkason tapostam, tökön rúgtam, ha az még az volt.

Felnyögött.

– Mozgás – mondtam, már a Porschénak.

Nekilódultunk. Néptelen volt a Bolivar.

Irány a vincennes-i erdő.

Kíváncsi voltam, ott lelem-e Cillyt. A zsalus háznál. A földig pala épületecskénél. Ott leltem. Renault-ja nem messze piroslott.

Brúnót egyelőre a kocsimban hagytuk.

Megváltás lesz neki, gondoltam.

 

Brúnó magához tért.

Odamentem. Három ökölcsapással csontig törtem az arcát. Elvesztette az eszméletét megint.

– A kocsid? – kérdezte Cilly.

Arra értette, hogyan számolok el.

– Kaptam – feleltem, és megvontam a vállam.

– Az akkor…

Eddig jutott. Az akácok közül ekkor hallatszott a pukkanás.

Cilly lerogyott.

Fekete bajuszos, gyéres hajú, sovány férfi lépett ki a bokrok közül.

Fegyverével intett nekem, mozgás.

Megemeltük Cillyt. Letettük a palás házacska drótkapuja elé.

Julien Renal előkotorászta kulcsait.

Cillyt vittük be elsőül, aztán Brúnót.

A házacskában üresség fogadott minket. Azaz: engem. Julien Renal tudta, mi fogja fogadni.

Felásott talaj.

– Mauryék jönnek holnap – mondta. – Késesek, köszörűsök nem lesznek e tájon. Ma lezajlik Vincennes, egy kis időre. Nulló analfabéták.

Kocsimhoz ment, a csomagtartóból – tudtam?! – ásókat szedett elő.

Mutatta, mozgás.

Brúnó még élt.

– Hm? – kérdezte Julien Renal. – Ne siránkozz. Végigcsinálta volna. Maury, Morny…

– Mi legyen? – Nem is az én hangom volt.

– Menj ki – mondta Julien Renal. A gyéres hajú, bajuszos, aszkéta, barna ember.

Nem hallottam lövés zaját. Öt perc múlva visszatértem.

Brúnó, arccal a földnek, élettelenül hevert.

– Elég lesz – mondta Julien Renal. – Húzd mellé.

Ezt Cillyre értette.

Az aranybarna kar – a Boum rezéről! – eltűnt a rögök alatt.

Nem sokat igyekeztünk.

– Mauryék holnap eljönnek, lebetonozzák – mondta Julien Renal. – Gyerünk. Custenato Turbo biztos tipp. Felrakunk rá egy…

Indultunk Vincennes fekete salakja felé. Hamarosan meghallottuk zaját.

Még soha nem örültem neki ennyire. Felülmúlta azt a karácsonyt is – örömem –, amikor „szentjózsefesen” friss asztalosmunka szaga szállt, és kolbász sült, tájjellegű bor folyt.

– Hát szia – mondta Julien Renal. A szavak francia megfelelőjével.

– Hát… – mondtam. Elképzeltem Cilly meztelen hátát. Lehunytam a szemem. – Gyerünk akkor.

 

– Cun – mondtam a légikisasszonynak (Légike Kettő) a koppenhágai gépen –, bebaszottan csajos vagyok, tudja.

– És hol szokta kielégíteni ezeket az igényeit?

 

De még előtte ez volt.

Vincennes-t learattuk. Nyertünk Boum Bijou-val (13/1, azaz 130), Gordon Ebuvel (svéd ló), és Aramis Amours-on is ott volt a szemünk.

Találkoztam a házmesterrel (!), az újságolvasó férfit Julien Renal diszkréten bemutatta (épp Boum Bijou-ra figyelt a nép), Rattin úrtól elkértem Rose címét, boldogan megadta. Kacsintott.

A pályaudvarra (így neveztem csomagmegőrző szekrényemet úgy egészében) Julian Renal kísért el.

Dumálgattunk.

– Tudod – mondta –, Guibert-nek így a legjobb.

Ezzel nem mondott semmit, és mégis minden megvolt.

Ennek örültem.

Maury és Morny „vágta” oda Guibert-t a vonat elé? Másképp történt? Öngyilkos akart lenni a betegsége miatt? Vagy mert megölte Rinette-et? Olyan mindegy volt már.

Ott várt a másik kétszázezer. A szekrényben. Ezen nem is csodálkoztam. Ott volt Rose címe. Azaz: egy telefonszám. Tudtam, ott lesz. Rattin gyors sportkocsija.

Első csengetésre felvette Rose.

– Ne kajálj annyira – mondtam neki első óvatos megnyilvánulásom után. (Ahogy combomra hajolt, ajka.)

– Hm? – kérdezte. – Mmm.

– Gyereket akarok tőled. Ez zsarnoki parancs.

– Rendben, uram. Én is éreztem, kéne efféle.

Ebben megegyeztünk.

Visszagondoltam a táskaszíjra a vállán. Hol volt az. „Szerelmes” voltam Rose-ba.

– Most kivel jársz? – kérdeztem.

– Majd lesz valami. Koppenhágában maradsz?

– Árván.

– Ó.

– Ha lány lesz?

– Ha mi…?!

– Na.

– Ja, vagy úgy. Rose or No.

– Hahaha.

Hát nem is Pikett.

 

Légike Kettővel természetesen semmit sem beszéltem meg, még ugyanaznap kellett nemzenem a két jövendőbelit. Ha isten segít.

Jobb ma, mint holnap. Tudtam, ettől a tervemtől már el nem állok. Vagy: elállok addig. Hahaha.

Pikett nem volt nehéz eset. Megegyeztünk, összeházasodunk. Megkeféltem őt, s azt mondta végül: ha lány lesz, a neve Rose, ha fiú, akkor Brúnó. Elsápadtam, azért.

Avval együtt bíztam benne, Rose-tól és Pikett-től is fiam születik majd, és magamban Maurynak, Mornynak fogom hívni őket.

És valamivel előbbre vittem a világot.

Ha Rose is úgy akarja. De nagyon úgy festett.

Rég nem rajzolgattam. Előcsomagoltam a palettám, felállítottam a „Gauguin”-t (így hívtam festőállványomat), de inkább a krétázás mellett döntöttem, és még egyszer megbasztam Pikettet.

Biztos, ami biztos. Neki nagy erőssége volt ez az „áramszedés”. (Így neveztem.)

– Jaj, édes drágám – mondta.

Eszményi nej, gondoltam, ahogy a Tivoliban vacsorázgattunk. S még nem volt éjfél.

Persze, felőlem.

Én megtettem, amit kellett, amit lehetett.

Nem várt telefonüzenet.

Élveztem a nyugit.

Lilásan-sárgásan virradt. Pikett, reméltem, „a leendő Mauryval-vagy-Mornyval”, még aludt.

Lementem cigiért, mert ez az egy volt, ami nem volt. Krétarajzomat magammal vittem.

– Csao – mondtam egy kukázónak. – Nesze. Add el az óvárosban. Van egy szál, addig is?

Volt neki, és így valamivel jobban kibírtam a Non Stopig. Még hosszan csavarogtam. Elmentem az Assistens temetőbe is, ücsörögtem Kierkegaard sírjánál.

Akkor, ha a házmestert nem számítjuk, Guibert helyén most én vagyok a hatodik, mondtam a Vagy-Vagy-Atyának. Némán fogadta. Filozófus, hiába, már csak.

 

– Gurul-é á guru? – kérdezte Pikett, merő hirtelen, reggelinél. – Kaengooroo.

Magyarul.

– Te – mondtam. – Te. Hogyhogy?

– Hm? Szótárból.

Maury, Morny ide-oda, nekirontottunk a dolognak.

Szerettem volna elmondani neki, miért tragédia egy 100 tagú férfikórus (kiírva láttam, hirdetik őket): egy-egy tag maga minden hapsi, négy végtag, és a „tag”. De ez akkor fejenként hat. És 100 hattal nem osztható.

Ketten fogyatékosak.

A „hat” azért furcsa volt. Hogy megint ez jött elő.

Mire éjfél lett, a hatodikat gyártottuk, és itt jött egy telefon, és Torontóba utaztam.

 

Ha – ez főleg pióka közben van, savanyú bor stb. – úgy érzed, a szíved akar kiszakadni, nem a szíved az.

Ezt a világ legnagyobb írójának, Szép Ernőnek az emlékére gondoltam így a torontói gépen.

Az, ami ki akar szakadni (nem is akar), csak valami hónalj- vagy mellizom. Ha ilyenkor még a savanyú lé is feljön, az többnyire végigcsorog rajtad. Ez történt velem a gép kis vécéfülkéjében.

Néztem magam, néztem valakit a tükörben. Nagy orr. Valami még.

A reptéren Rose várt. Apja társaságában.

 

Ráksalátát kellett fogyasztanom.

– Tehát – mondta Mr. Lopiccolo, az ősz kvéker (így neveztem chicano Őkeresztapaságát) – maga, fiam, a lányomat most Sumer St. Mom álnéven nem veszi feleségül. Író tud lenni, nem? Alig esik messze a festegetéstől, úgy látom.

Büszke voltam: magyar vagyok. Ha Mr. Lopiccolo magyar, így mondta volna: „A festéstől, úgy fest, nem esik messze az írogatás.”

Aztán, tök egy, nekilódultunk. Rose, Mr. Lopiccolo, myself.

Reméltem, négyen vagyunk.

Ha fiú lesz, Rose gyerekét fogom magamban Maurynak nevezni.

Gondolatolvasó volt Mr. Lopiccolo?

– Fiam – mondta –, maga nem normális. Anyja helyett kell magának anya. Engedje meg, én legyek az.

Rose benyúlt a lábam közé.

– Oké – mondtam.

– Na, csak azért – mondta Mr. Lopiccolo Őkeresztapasága.

– Széttaposom – sziszegte Rose –, ha azzal a nővel…

Valami irodalomrajongó hölggyel kellett megismerkednem. Nem mondhattam Rose-nak: „De hát apád…”

Hohó, megvolt első írói poénom: – Anyád…

Mr. Lopiccolo értette. Majdnem felmásztunk a Chevyvel az első fára. Ahogy Kellér Szemeréjénél Potocki. Csak mit tudtak ezek!

Sárga krétaragyogás volt, Sakura Triumph, a kaliforniai nap.

– Tinkers Osmaston – mondtam. Kedvenc lovam neve, ritkán említem.

Nem, nem. Épségben megérkeztünk.

Folytatódik, éreztem, ahogy Rose körmei a seggembe mélyedtek, a kordnadrágon át.

Mert az irodalomrajongó hölgy…

…de, mondom, folytatódik.

– Széttaposom – sziszegte Rose.

– Engedje meg – hallottam köldökön át Mr. Lopiccolo hangját –, hogy az új Sumér Szent Mómot bemutassam lédiségének.

– Brúnó – sziszegte Rose.

Szóval őt is megkefélte, és az nem szó, hogy csak szóval.

– Nagyon örvendek – mondtam.

 

De az írásra Rose biztatott.

Hogy ezt, meg.

Ahogy őt meg. Meg és meg. Akkor jutott eszembe. Hogy meg kéne. És hogy ilyen álnéven.

– Láss hozzá – mondta Rose.

Hozzáláttam. Az eredményt szégyelltem megmutatni neki. Pikettnek mutattam meg. (Bosszú a „Brúnó”-ért?!)

Első írásom így kezdődött: „Hugyoznom kellett, szarni akartam, ugyanakkor elsütni a farkam.” Egy reggelről szólt. Fekete felhők Torontóm egén. Persze csak az élet alapdolgairól, semmi szervezeti. Pikett nem is azon volt felakadva (rajtam ült, ahogy olvasta), hogy satöbbi, hanem az „ugyanakkor” szó használatán. Húzzam ki ezt, aztán meglátjuk. Itt tartok. Kihúztam.

 

A házasélettel (házaséleteimmel) meglehetős sok utazgatás jár. Pikett is, Rose is teherben volt. Tőlem.

Julien Renaltól, az írótól sokat tanulok.

Egyik könyvében előfordul efféle.

Magam még csak gondolni sem gondolhatok rá, hogy valaha könyvet írjak. A vizsgálatok fiúgyermekeket ígértek.

Jártam egyszer Vincennes-ben. Mauryt és Mornyt biztosítottam (ha már Párizsban voltam amúgy is). Gyanús alakok kóvályogtak körülöttük. Egyet elkaptam, szelídebb fordulóra. A klozeton, Digamist és Difference You befutásakor. A zajban. Most én is csak nosztalgiával gondolhatok vissza Vincennes fekete salakjára, a Digamist és Difference You befutóra. Pikett kérdezte: „Volt befutód?”

Kettes, páros befutó. Rose jutott az eszembe. Pikett or No, Rose or No.

Szorítok nekik – mondtam, ha segít az ég, két fiam fog születni, és mindkettőnek lesz törvényes apja, Maury sorsára egyikük se jut –, legyen rendben minden. A szülés, utána az egész. Velem, minden.

A dolgok jól alakulnak, másban is. Kaufschad magához tért, vallott, azaz tanúsította, egy idegen férfi nyitott rá hirtelen (tévedésből), ahogy az ablakon kihajolva épp Julien Renalra várt volna („lestem őt”), az illető azt mondta: „Hi!”, erre ő megijedt, kizuhant az ablakon. Julien Renalhoz a gyanúnak így még csak az árnyéka sem férhetett, tisztázódott végre.

Bef.

Talán késő dél lesz, mikor magához tér, nem tudja, miből, nem tudja, hol. Talán emlékszik rá, Julien Renal hogyan hozta ide: nem volt ismerős az útvonal, a jellege. Nem lehet Vincennes, ezt gondolja talán. A ház, ahol temettek. Jure-ral. Ahogy Julien Renalt rövidítették, ha róla volt szó.

Nem tudja, miről van szó. Ajtókat nyit, körbejár, erre rájön végül, körbe. És hogy a föld alatt.

A falak neonfénnyel világítanak, sugárzó festék. Bekapcsolja a tévét.

Nem sok idő: saját magát látja. A bank kamerája. Nem ismer, persze, magára. Jó volt a tréningruha, az álarc. Fiatalkorúra vall a bikafej ábra, az amerikaias felírás. Talán már nem emlékszik, mi is.

Talán eltöpreng: és ez épp az első kikapcsolódása: bár az igazi szorongás még el sem kezdődhetett: bódulat, amit érez, valami szer utáni bódulat.

Eltöpreng, esetleg: Julien Renal és ő… de pontosabban ki volt a másik kettő? A bemondó szerint a halottat nem tudták azonosítani. Jure tehát csak úgy összeszedte valahogy. Nyilván nem hagyott nyomot, nyomot ennek során.

Talán örül, hogy a halott nem Kaufschad. Ahogy a bankhoz hajtottak, és ott ült előtte „az” – a mostani halott –, nem is gondolta, talán nem gondolt olyat, hogy ez Kaufschad.

Kaufschad, álszakállal – ??? –, ezt gondolja, Kaufschad talán az a figura volt a bankban. Az egyik ügyfél. Aki utánuk lőtt. Akire ő visszalőtt.

Eltalálta? Nincs róla hír. Meg nem halt, ennyi bizonyos. Mert üldözésükre indult. „Üldözésükre?” És nyoma veszett. Azt az ügyfelet, aki a bankrablókra lőtt, aki tehát „John Jones”-t megölte, nem találják.

A bankrablók üldözésére indult… talán utolérte őket… és…?

A tévébemondó is csupa „talán”.

A közönség, ezt látja ott lenn a föld alatti, csupa műfény, ablaktalan lakásban, tiszta képet kap a teljes homályról.

Tesz talán egy fogadalmat: nem gondol a saját életére. A többiekre gondol. Esetleg épp a múlt képei kezdenek előperegni képzeletében: Maury és Morny és Guibert ifjúkora, Guibert-ről semmit nem bír képzelni, de Topóról annál többet: az az első éjszakája – délutánja? délelőttje? – tizenöt évesen a nővérével, a féltestvérével, Charlene-nel, aki ráerőltette magát, elcsábította…

Akkor jön talán a tévéadás. Mikor úgynevezett gondolataival itt tart. Furcsa, a tévéadás mennyire konkrét. Ő maga nem is gondol rá: talán beadtak neki valamit, szert, ami a konkrét gondolatokat – utcanevek stb. – gátolja. Alighanem lehetetlen is. Nem gondol ilyenre.

Talán valóban különös – ő, így, saját magának. A bank magas kamerája felülről mutatja most. Balra kanyarodik, előtte – torz hangjára – testek zuhannak a földre, élők. Kaufschad nem látszik. Ha Kaufschad volt az.

Ha Kaufschad, oda volt telepítve.

Julien Renal megbízásából.

Amennyiben, gondolja talán, ez csak Julien Renal akciója volt.

Vagy Kaufschad találmánya.

Ezt kérte, a rabolt összeget – 96 millió francia frank – Kaufschad végkielégítésül.

Vég – ez nem jön össze. A vég Kaufschad vége is lenne. Átmeneti összeg a 96 millió. Ennyit raboltunk, gondolja alkalmasint meghökkent arccal. Persze nem járja be a lakást, nem kutat. Tudja, a pénz nincs ott. Itt aztán, ezt bizonyára tudja, nincs.

És ha itt van?!

Talán ilyet is gondol. Semmi lázas cselekvés, igen, az nagyon lehet, így nyugtatja magát. Elégedetlen, hogy a tévé mást is sugároz. Julien Renal ment a kasszához. Aki meghalt – egy ismeretlen, igen, az nem Kaufschad volt, lehetetlen, Kaufschad révén nyomra jönnének! Julien Renal ilyen hibát nem követ el – középen maradt. De nem is. Behatolt a páncélterembe.

A hírekben nem szólnak róla, hogy valaki is ott lett volna már. A trezoroknál. Egy ügyfél. Aki „az ismeretlen” lehetett volna – a halott. S akkor Kaufschad jött velük stb. – és a páncélteremben álruhát cseréltek. Ez képtelenség.

A bankhivatalnok tudná. Ő ezt a változatot nagy valószínűséggel elveti.

Kaufschad kihozta az értékeket, Julien Renal zsákba hányatta a pénzt, menekültek.

És akkor…

Ez eléggé kísérteties volt. A hírt háromszor ismételték. Utána, talán, nagyon hiányzik neki, hogy többször nem. Várná, biztos.

Akkor a földön heverők közül valaki – ezért nem lehetett személycsere a trezoroknál! Ez az alak végig a földön hevert – felugrott, lőtt. Utánuk lőtt.

Ez volt a szakállal álcázott Kaufschad. Ezt ő most már, hogy „erre föl nézte” a dolgot, talán úgy érzi, biztosan tudja.

Utánuk lőtt, eltalálta harmadikukat.

Ő visszalőtt.

Eltalálta Kaufschadot?

Julien Renal miért nem mondott neki bármit, valamit legalább, hogy ez lesz.

Kaufschad oda volt telepítve. Julien Renal ordít: „Gyere! Hagyd!”

Ő rohan.

Be az autóba, nyomás.

Aki lőtt, állítólag, motorkerékpárral száguldott utánuk. Üldözte őket.

De ő semmi ilyet nem látott. Motoros őket nem üldözte. Ott maradt a halott, eltűnt „Kaufschad”.

Miért tűnt el? El kellett tűnnie? A maga érdekében tűnt el, így akart eltűnni? de akkor a pénzt: megkapta?

Ha Kaufschad kényszerítette Julien Renalt a bankrablásra.

Zsarolta Julien Renalt, titokban.

Hogy visszatért „a beszélőkéje”, a sokk után, a kómát követően: Kaufschad azt vallotta, üvöltött. Le a magasból. Az utcára. Julien Renal feleségének.

Ez akkor így lehetett, gondolja végig ő, talán, ez így volt talán:

Julien Renal felért az emeletre, kopogtatott, belépett, azt mondta. „Hú…!”, erre Kaufschad, aki az ablaknál állt, összerezzent, kiesett az alacsony párkányon, a párkányon át, az alacsony ablakon.

Julien Renal, ahogy a szálloda személyzete tanúsítja – lehet ennyi embert megfizetni? –, nem ért föl az emeletre. Mások lökték ki Kaufschadot.

Mások, az Anarchist megbízásából. Mert Kaufschad tanúja volt egy bűncselekménynek – tanúja, elkövetője –, amely összefüggött az Anarchisttal.

A lókamionos megölése.

Az Anarchist ott kómába került, nem tudott rendesen beszélni talán ma sem – talán! eszébe jut esetleg Charlene; lehet az, hogy Charlene tényleg az Anarchist Aristocrat? vagy más az, valaki, akit ő sosem látott… és Charlene a baleset okozta rekedtséggel azt akarta elhitetni, csupán elhitetni akarta vele azt, hogy ő, sőt esetleg ő, igen, hogy esetleg ő az Anarchist?

Ha így, ha úgy: Maury, Charlene, Topo és Morny, alkalmasint a mindenre megfelelő válasszal előálló St. Mondain „a kemény mag”. Guibert meghalt. Most Julienen lett volna így a sor?

A bűvös hatos szám… Van ilyen buggyant koncepció? Ezen gondolkodna talán.

Akkor ő és Kaufschad kerülne Julien Renal és Jacques Guibert helyére?

Áltathatja magát így? Vagy Julien Renal idezárta őt, itt fog meghalni? A jégszekrényben – két jégszekrény is volt, hűtőláda, villanytűzhely, sok víz, bár csap sehol, ez az, flakonokban ásványvíz, az asztalon kávépor dobozokban, cukor kis tasakokban, nem cián-e valamelyiknek a tartalma, gondolná-e ezt? – kaja. A tévé. Légfrissítő, föld alatti szellőző. Rengeteg ideig lehet itt élni.

Meddig, gondolná.

Itt fogják hagyni?

Elevenen egy föld alatti lakás két szobájába temetve? Plusz konyha, vécélyuk, ez az, vízöblítés ott se. Egy lyuk. Bele is ugorhatna akár.

Bele fogok ugrani? Gondol-e ilyet? Az egyetlen kijárat: még mélyebbre a föld alá.

 

Tovább gondolná talán ekkor, vagy sokkal később, vagy már korábban is gondolta: ha Kaufschad most, hogy beszédképessége visszatért, azt vallotta: kopogtak, ő azt mondta, „tessék”, és nem, nem-de-nem Julien Renal állt ott, hanem két alak… mondjuk, a lókamionos haverjai… csípőfogókkal, és a tökére mutattak, letépik a tökét… erre ő kiugrott.

Vagy nem ezt mondta?

Ezt Julien Renal mondta csak – neki, direkt neki?

Kaufschad azt mondta volna: látta lenn Julien Renal feleségét.

A hotel előtt, a járdán.

Julien Renal és a felesége: „válófélben voltak”. A pénz az asszonyé volt. Hogy meghalt, Julien Renal jelentős összeget örökölt.

Julien Renal újabban nem adott ki könyveket, visszavonult a közszerepléstől, a lóversenyen és az enghieni kaszinóban jelentős összegeket vesztett.

Most körülbelül 2 és fél millió frank szállt rá. Semmi sem jutott volna neki ebből, ha elválnak.

Julien Renal lökte ki Kaufschadot?

Lehetetlen.

Hogy a kirepülő testtel, mint eleven bombával, megcélozza a szálloda előtt rá váró, fel-alá sétáló feleségét.

Mit is mondott volna Kaufschad? Hogy a nő, Julien Renal felesége át akart menni az úttesten. De jött egy kocsi. Ő üvöltött: állj! Erre a nő: vissza. Jó, de ő a lendülettől: ki.

Vagy a csípőfogókkal jöttek? Melyik kinek a változata?

Vagy nézzük ezt, gondolná talán. Közben kijáratot keresne még mindig, ezzel lassan felhagyna. Itt fognak megölni? Gondolna ilyet? Itt végzem. Két gyerekére gondol, ez bizonyos. „Maury” és „Morny”. A leendő hasonmásaik, talán. Nem lesznek árvák. Ezért lett ő bigámista.

 

Valamelyik család műve lenne ez?

Tucatszor végiggondolná.

De ugyan!

Ugyan?

Ugyan hogy is volt.

Julien Renal véletlenül összeakadt vele a Rivolin. Párizsi tavasz.

„Üljenek le, gondolná végig, egy teraszon.” Leültek.

„Volna valami…”

Hogy hárman csinálnák.

Persze hogy szó sem volt a figuráról, aki rájuk, utánuk lő majd.

Az volt Kaufschad.

Az egészet Kaufschad találta ki. Bízott benne, hogy Julien Renalt kicselezi? Ledurváskodja, így?

Egy bankrablás pénze, hogy hallgasson róla: igenis Julien Renal volt az egész mögött.

Hogy ő, Kaufschad, Julien Renal feleségére zuhant a hotelablakból, és agyonverte.

Tiszta képtelenség, hogy Kaufschad ebbe „belement” volna.

Akkor, gondolná tucatszor is ő, ott tartunk, hogy mégis Julien Renal lökte ki, és Kaufschad ezt tudja.

És Julien Renalt ezért zsarolja.

„Jure Die”, igaz lenne, de ki mondta ezt neki, hogy Julien Renal ilyen leveleket kapott? Mondta ezt valaki? Nem mindig tudna, most lassan már, mindent.

A föld alatti lakás kezdené megtenni a magáét.

 

Ráadásul, ez tiszta véletlen, látna egy filmet, ahol valami buggyantnak az a mániája, hogy elevenen akar eltemetni valakiket – bármit – a birtokán, és ez sikerülne is neki. Egy szerelmespárral. Előbb a nő. Aztán a nyomozást abbahagyni nem bíró, lassan megbuggyanó férfi. Elevenen a föld alatt. Meghalnak. Külön-külön. Több év időtávolában.

 

Megbuggyannék? Ezt gondolja, talán.

Nézi a tévét.

Lekapcsolja a tévét.

A neonfényt nem tudja lekapcsolni.

Valahogyan maga a fal világít.

Mi lehet még ide beszerelve?

A tévé: talán mérőkészülék, gondolja talán. Méri a reakcióimat? Azt, hogy valóban tudom-e „a megoldást”?

Azt gondolná, minden bizonnyal: fogalmam sincs a megoldásról. Hogy mit játszanak itt.

Fiára gondolna Amerikában. Mr. Lopiccolo unokájára.

Koppenhágára gondolna. A feleségére ott, a másik feleségére.

Telne az idő.

Akkor…

 

Látna egy tévéhíradót, és azt hinné, tényleg megbuggyant, talán.

Neveket még csak így magában, némán se merne kimondani.

Kialakulna talán ez: semmit a jelen életemről. Idézzük fel, mit tudok, gondolhatná, a múltakról. Maury, Morny ifjúságáról, Topóékról, Saint Mondainről.

Mornyról, hamar összegezhetné, Saint Mondainről: semmit sem tud.

Semmit sem tudok róluk, mondaná. Nevüket rövidítené, így gondolkozna, talán.

Maury más. Mur, My, Mau, M-Abszolút: így gondolná a nevet? Ki tudhatja.

Napok telnének el?

Még koppenhágai felesége nevét is így rövidítené: P.

Volt egy ló, Anja P. volt a mamája neve. Dam. Ez angolul a lómama.

Topo lett volna velem, gondolja talán. Topo! Aki tud magyarul. Ő értené, miért nem hagyná ki magyar ember azt a lovat, ahol Anja P. a mama.

Én kihagytam, gondolná talán.

Ez lényegtelen. Hogyan veszthetett Julien Renal annyit, annyit? Sehogy. Kaufschad zsarolta.

De az is lehet: az Anarchist Aristocrat akarta eltörölni a balesetnek, a gyilkosságnak a nyomát is. Hogy Kaufschad megölte a lókamionost. Akivel összefutottak valami országúton.

Akkor Julien Renal az Aristocrat megbízásából cselekedett.

De – akkor! – így mi értelme az egésznek? Ha Kaufschad volt a bankba telepítve, ő lőtt utánuk?

Kaufschadé akkor nem lehetett az áldozat szerepe, töprengene talán, nyilván nem! Aki velük volt, harmadikuk, akit Julien Renal talán összeszedett valahogy – nem félt volna, hogy nyom így mindenképp marad? de engem, gondolná, hogyan szedtek össze? hát ez az –, ő volt, az volt az áldozat.

Rosszul tettem, hogy visszalőttem? Julien Renal, erre nem emlékezne talán, mondott olyat, hogy lőjön vissza, ha rájuk lőnek? Mondott.

Nem mondott?

Akit eltaláltam, az az ember, aki lőtt, aki megölte „Harmadikat”, nem halt meg, sőt. Üldözésünkre indult.

Fenét indult, gondolná talán. Ez volt neki a lelépés módja. Ő volt a kivégző.

De miért kellett egy senki harmadik alakot kivégezni?

Honnan tudnám én azt, gondolná. Hátha ez a lényeg! Hátha nem az a szereposztás volt a lényeg, amit ő tud, gondolná. Egész másról van szó. Miért lenne ő a középpontban, miért lennének azok a figurák a középpontban, akiket ő ismer?

Ez nagyon messzire vezet. Megállna talán ott, hogy Kaufschad előtörténete a lényeg. Vagy zsarolta Kaufschad Julien Renalt, vagy az Anarchist akarta kiiktatni Kaufschadot.

Vagy… ez is sok változatot ad, gondolná bizonyosan. És akkor a tévéhíradó, megint. P.???

Még így, magában, teljes magányban, elgondolni is rövidítésként gondolta el a felesége, dániai felesége nevét.

 

P.-t Dániában hamis papírokkal vette el. Jószerén nem is ő.

P.!!! Ez most nem volt papír dolog. Ez nem!

P.???

P.

Párizsba érkezett. És egy iszonyú baleset. Viszik el P.-t, egyelőre szó sincs róla, hogy kinek a felesége, hogy ez az ő felesége…! Viszik el, ponyva alatt.

Mint egy lelőtt lovat.

A taxis… ki ez a taxis?

Kaufschad!!!

Kaufschad?

P. halott.

P. idejött Párizsba, utána, őutána, idecsalták? és megölték.

Egy taxis felajánlotta a fuvart.

Figyelték P.-t.

Egy taxis odalépett hozzá.

Az egyik srác máris félárva.

Ha itt halok meg, gondolja talán, most már nagyon komolyan, teljesen árva. Az amerikai srác félárva.

Telefon sincs a lakásban. Nem szólal meg Mr. Lopiccolo – az ő apósa – hangja Amerikából: „Na, öcsi, akkor…” Hogy hátha Mr. Lopiccolo van az egész mögött. Oké, élve hagyja őt, de a koppenhágai nőnek vesznie kellett. Mr. Lopiccolo veje nem lehet bigámista.

Semmi ilyen telefon, nincs készülék. Mobil sincs vele.

 

Hogy „rövidítve”: Mr. Lopiccolótól „tanulta” ezt.

P. halott!

Mintha tévén üzengetnének neki.

Ezt gondolja, talán. S hogy „el se gondold”. Ne ugorj!

Megbuggyantam. Ezt mind csak álmodom, ez volt a filmben. Ahol élve a koporsóban a fazon…

Kávét főz, talán. Ne gondolkozz! Akkor pont kávét?

Cukrot nem tesz bele, biztos, hogy nem tesz. Ilyesmikre kell nagyon is gondolni! Ezt gondolná?

 

P. halott.

Talán nem érezne semmit.

Talán azt gondolná: Mr. Lopiccolo akkor őt így életben hagyja. Mr. Lopiccolót ő halálosan tisztelte?

Mit is mondott, gondolná, mondjuk, mit is mondott Julien Renal, mikor idehozta őt, a kocsiban bekötötte a szemét – ő hagyta!! –, mit mondott?

Jövünk magáért.

Magázza őt. Magázta.

Na, mindegy volna ez, talán.

Várjon türelemmel. Türelem, barátom. Hogyan is mondta?

Jönni fognak magáért? Jövünk?

Két és fél nap telt el azóta.

Kezdene rákapni az italkészletre.

Egy üveg konyak… egy üveg whisky fogyna el. A tévét elfelejtené talán rendszeresen kinyitni. De semmi érdekes, ha kinyitja is. P.-ről, persze, semmi, miért is. Az ő dolgukban a nyomozás nagy erővel folyik. Nyomok?

 

Kezdene „visszazuhanni” a múltba?

Maury ifjúkora…

Ezen már rég szeretett volna – talán – elgondolkozni. Elgondolkozni, mi az?

Zajt hallana? Mi az?

Nem hallana?

Az ajtót sokszor megvizsgálta volna, nem is kell részletezni, gondolná. Mit várhatott? Zár sincs. Kívül rátolhattak egy tolóreteszt.

Egy reteszt.

Harmadik napja nem jönnek.

Nézte mindennap a tévét?

Furcsa az „időjárás”.

Mégis Vincennes? St. Maurice? A közelben futnak az ügetőlovak?

Aligha. Ezen a környéken… nagyon is nevezetes szervezetek törzshelyei vannak. Gondolja ő. Hogy mintha így hallotta volna.

Akkor lehetetlen, hogy Vincennes erdeje lenne. Ahol a három testőr raboskodott, azaz kettő, ők is.

Teljesen mindegy, gondolná, hol vagyok. Inna. Van tojás, készítene rántottát, jó hagymásat. Van hús, csinálna pörköltet. Ha most jönne Mr. Lopiccolo.

A fiam Amerikában. Gondolna ilyet? A nagy terv már megbukott. Gondolna-e rá, hogy Mauryt és Mornyt akarta volna „reprodukálni”? Gondolna viszont az igazi Maury ifjúságára. Az igazi Maury pillanatnyi élete semmit sem jelentene neki, arra nem is gondolna. Hibásan?

 

Hány nap telt el, tudná. Nem hinné. Öt nap telt el. A kávét cukor nélkül inná. Egy délben elaludna – a delet a tévé jelezné. Ahogy felébredne, cédulát találna az asztalon: „Jure Die.” Haljon meg Julien Renal? Egy másik alkalommal: „A kék tasak cukor Mauritian.”

Igaz, hogy Maury mindig hord magánál ciánt? Ezt gondolná talán? Elképzelné, hogy vannak a fivérek? Morny, a törvényes nagydarab alak, Maury, akinek apja Morny apja volt, anyja Madame Guibert. És Jacques Guibert halott, a fia halott, Madame Guibert halott.

Lehetetlen, hogy Maury akarta volna így, gondolná.

Mauryt látná maga előtt, az intézetben, ahová beadták. De ahonnan Maury még nyáron sem jött el, nyolc éven át. Nyaranta egy hölgy látogatta. Az anyja. Csak nyaranta.

A kék tasak a cián…

Kibontana egy fehér tasakot, gyöngyözik-e a pohár vízben? Nem gyöngyözött.

Nem tudná, mit is csinál a cián. Tényleg kellene-e gyöngyöznie? Kék tasak csak egy van.

Mi ez a levelezés? „Itt volnának felette, magában a házban?” Kockáztatják, hogy ide látogatnak? Miféle ház lehet ez egyáltalán, gondolná, van-e ház? Vagy csak ez a föld alatti traktus?

Mi lesz a következő üzenet?

Akkor, tizenhét évesen, Maury, a szobájában – kong az egész kollégium – megerőszakolja a hölgyet. Madame Guibert nem közli vele, hogy ő az anyja.

Leveleznek. A hölgy nem megy többé Mauryhoz. Maury tél elején megszökik, abbahagyja tanulmányait. Ezt ilyen furán gondolná? Azt hitte volna, élvezet lesz ezt mind felszámlálni. Szinte vágyott is rég erre a csöndre.

Felesége halála ritkán jutna eszébe.

Két fiam van, ritkán gondolná.

Eljutok azért még Amerikába, életem egyszerűen élem. Gondolna ilyet? Gondolna ilyeneket.

Mr. Lopiccolóra gondolna, az apósára.

Ki tud róla, hogy bigámista voltam, töprengene. Már nem vagyok az. Dániai felesége miért jött Párizsba? Hogy meghaljon. Ezt ki csinálja?

Dánia. Elgondolná: Mauryéval párhuzamosan elindul egy másik történet. Charlene, Topo d’Azaray nagyon is törvényes féltestvére elcsábítja Topót.

Topo számára is furcsa, ami ebből marad. De talán ugyanúgy intéződik el, ahogy neki a felesége halál, mindenféle terve. Hogy Maury és Morny általa újraindul.

Nem gondolná el külön, hogy ebből így semmi sem lesz. Hirtelen merőben közömbössé válna számára, mi lesz dániai fiából? Maury büszke volt, hogy őt nyaranta „a hölgy” látogatja!

Mr. Lopiccolo tudja már, hogy a veje bigámista? „A veje”, ostoba szónak tartaná? Vagy Mr. Lopiccolo az ittenieknek olyan fontos, hogy az ő sorsán fordítaniok kellett egyet? Ezért volt Julien Renal egész akciója?

Elindul a másik cselekményvonal. Nézné a tenyere vonalait?

Charlene megismerkedik Mornyval. Innen egyenes az út: felbukkan Maury. A komoly, fakószőke, hosszú képű, csupa ín és bőnyeg és csont kölyök. Amilyennek meg is maradhatott. Nem tudná hirtelen, életében látta-e valaha is Mauryt, Mornyt élőben?

Londonban?

Saját életére nem gondolna. Nem akarna tudni róla. De ez nem volna semmi ilyesmi: „akkor talán itt sem vagyok, akkor ez mind nincs”. Ilyeneket képtelen volna gondolni.

Enghien, a rue Amélie? Ez a ház, ott volna? Ahol Charlene élt Mornyval, amíg a felesége volt? Ahol Morny egy délután Mauryval találta őt az ágyukon?

Akkor volt a fivérek párbaja.

Jacques Guibert lett volna „a bankár”?

De miért ölték meg? Nem gondolkozna a saját életén. Volt egy változat: Maury lánya, Coline.

Maury nem tudhatta, hogy az ő lánya.

Charlene-től?

A válás után, meg a buszmerénylet – a párbaj! – miatt Maurynak és Mornynak nem lehetett maradása Franciaországban.

Mikor tűnik fel az Anarchist Aristocrat?

De hát nem lehet Charlene az! Mégse.

Saját életének ezeket az eseményeit félretologatná. Hatodik nap nem kapna üzenetet.

Maury és Charlene összeházasodik, de Coline nem él velük. Coline intézetbe kerül. Milyen lehet Coline? Nem akar Coline-nal képzelődni!

Nem akarna? Valóban?

Visszamegy egyebüvé. Az az országút. Kaufschad a volánnál. Mögötte – mellette? – az Aristocrat.

Belerohannak a lókamionba. Beléjük szalad a lókamion? Kizuhannak a félholt lovak. Kaufschad agyonveri a lókamionost.

Utána mi történik?

Kaufschad viszont igenis tudta akkor, ki az Anarchist. De ki az Anarchist? Mi?

Az ajtót nézné, igen, hogy hirtelen mégis belép valaki. Keskeny ajtó, mélyen a falba vágva, vastag a fal.

Átmenne a másik szobába. Fejét egyszer sem támasztaná a halványkék, ciánfényben derengő falnak.

Ez lenne élete egyetlen ilyen találmánya: hogy a falat ciánlángkéknek nevezné.

Látna egy esernyőt, ahogy a magas emeletről a föld felé vitorlázik. Hagyja a saját életét!

Kaufschad zuhan…

De nem, de nem még. Kaufschad a félhalott Aristocratot elszállítja valahova. Hova?

Kaufschad tudja egyedül, mi történt ott az országúton. Julien Renal, Charlene és a többiek: Kaufschadtól tudnak csak egy változatot.

De ha Charlene az Aristocrat?

Vagy ezt csak neki játszotta el?

Ez már a saját élete megint, ezt félrelöki. Nem kell neki. Akkor Mr. Lopiccolo unokájára kellene gondolnia, aki az ő fia, a srácra. Az amerikai srác lett volna a Maury, a dániai a Morny?

Saját élete…!

Kaufschad hova hozza az Aristocratot? Talán Guibert-hez. De miért gondolná, ezt gondolja, hogy Jacques Guibert volt a Hatok közül a leglágyabb szív?

St. Mondain volt a legtevőlegesebb. Képlékeny, semmi gátlás, mindenhová „beáramló” anyag.

Egyszerre most akkor St. Mondainre sem akar gondolni. Eszébe jut, hogy Mr. Lopiccolót, mikor először jött át Amerikából, először kereste meg „őket” – gondolná-e, „minket”? nem merne ilyet gondolni –, St. Mondainnél kötött ki. A Füvezőnél. Amikor a megbízója ezt kérte, vagy ezután kérte? hogy a vejét, vagy kit, gyeptéglák formájában akarja taposni a háza előtt? Semmiből sem állt, hogy ezt St. Mondain, a pálya- és kertfüvező megcsinálja. Megölni egy embert, emlékezne valami regényre, semmiből sem állt St. Mondainnak. Elhamvasztás, fűszőnyeg. Feltekerhető.

Fű van-e a feje fölött, gondolna ilyet már a hetedik napon?

Levegő – szellőztetés – van, minden működik. Ennivaló van. A hűtőládákat is megtalálta. Fagyasztott kenyér, a pincében, mert még az is volt külön, bor, sör, pezsgő elég.

Nem akarna berúgni?

Egy este leinná magát.

Akkor ereszkedne le a vécégádoron. Így nevezné: vécégádor. Holott a szó nem volna pontos. Azt hinné, „gádor”, lejáratot jelent, barlangutat. Holott a „gádor”, gyanítaná, „előtér” inkább, pince „belépője”.

Részeg lenne. Lemegyek a gádoron, mondaná. Végre az én életemre is kíváncsi vagyok, gondolná vigyorogva?

A szerelőruhát hamar fölfedezne, ott lóg a fürdőszoba egyik fogasán. Nézné arcát a tükörben? Nézné magát a ciánkék szerelőruhában? Csatornatisztító-kezeslábas, inkább. Ezt gondolná?

„Alászállok a csatornába?” Ezt? Ki tudja.

„Ki tudja, mi vár lent.” Gondolná ezt, részegen?

Julien Renal itt végzi vajon? Ezt gondolná hirtelen? Nem gondolna olyat, hogy valaki hamarosan meg fog jelenni nála személyesen?

Mikor van „hamar”? Miért jelenne meg bárki is személyesen? Lent víz csobogna, nagyjából tisztaság fogadná, az ürülékét, vizeletét ez a víz viszi el? Milyen egyszerű. Hová vezet a meder?

Könnyűbúvár-szerelés nem lenne.

Körbekopogtatná a falakat. Üregesen konganának. Visszamászna a kötélen, melyet a vécémosdó porcelánlábához kötött.

Így járna el?

Csakis kötélen ereszkedhetett le.

Megkeresi, nincs-e szerszámkamra.

Találna szerszámkamrát?

Keresne egyáltalán?

Lelne erős fúrót hosszú vezetékkel? Levinné a villanyfúrót „oda”?

Fúrni kezdené a kongó hátteret bongató falakat? Csak az egyiket? Vágna átjárót?

Eljutna valahova, egy végképp zárt térbe?

Kijutna egy föld alatti folyosón a szabadba?

Megállna a csillagok alatt, nagy, csillagos éj lenne?

Hirtelen elsötétülne előtte a világ? Leütötték. Ez történne?

A ciánkék falak között térne magához, a tévé hajnali klipműsora menne, 4 óra 27 perc volna? Honnan tudható ez? 3 óra 53?

Találna az asztalon újabb cédulát?

A nyolcadik nap.

Forgatná a kék tasakot.

Egy fehér és egy kék tasak.

Két csészét készítene elő. Kávét főzne. A termoszban meleg marad a kávé.

Ha két tasak cukrot odakészít… Nem, a kék legyen jól látható. Aki jön, majd kávét kér. Kávét kínál. Aki jön… honnan tudná, hogy valaki jön?

Visszamászott volna a vécégádoron, vagy kintről cipelték volna be a házba megint?

Ebből tudná, hogy most már jönni fognak?

A kék tasakot a keze ügyében kell tartania, ezt gondolná. Ezt?

Valaki jönni fog, miért érezne ilyet?

Persze, hogy ilyet érezhetne. Ez a legtermészetesebb volna.

Keveset gondolkozna. Így lenne ez? Inni kezdene nappal is? Cigaretta? Tűzszerszám? Nem lenne vele, ilyesmit nem hagytak volna nála?

Robbanóeszközt aligha. Annak a föld alól is zaja lenne.

Julien Renal nem akarta bevonni St. Mondaint. Jó, Maury és Morny esetleg elérhetetlen volt. Topo? Julien Renal magánakciója volt, gondolhatná, a rablás.

Három ember kellett az akcióhoz. Kaufschad a kontrához.

Miért épp Kaufschad? Visszatérne korábbi elméletéhez. Vagy ez már csak visszaderengene, nagyon messziről?

Julien Renal egymaga dönt a sorsomról: gondolna ilyet? Vagy Kaufschad. Vagy Kaufschad és Julien Renal? Mi ez a „Jure Die”?

Idejön majd Julien Renal, neki kell megölnie a ciánnal? Merésznek találná ezt az elképzelést?

Neki kell így végeznie magával, erről lenne szó? Persze hogy azonnal gondolna ilyet. Igen?

Julien Renal nem szadista. Nem gondolná el így: gátlástalan gyilkos, de nem szadista. Nem gondolná?

Kínzás lenne, hogy bezárták ide?

Miért tölti itt már a kilencedik napot is? Nem tudná. Nem tudná, hogy hamarosan megtudja?

Hamarosan megérkezik valaki.

Mit fog mondani, aki megérkezik, ad magyarázatot a kilenc napra, ha a kilencediken jön, a tízre, ha a tizediken?

Miért kellene az érkezőnek magyarázatot adnia? Miért ne adna!

A vécégádoron nem mászik le többet.

Hat-hét méteres mélységbe.

Nem mászik le?

Ha kiért a csillagok alá, nem akarná megpróbálni újra? Csak hogy tudja, igenis itt vannak. Mikor kiért, ha kiért a szabadba, miért nem kiáltott? Azonnal lesújtottak?

Kalandos elképzelés?!

Egyre többet aludna?

Hirtelen zajra riadna fel…?

Álmodna? Kaufschad kinéz az ablakon… zajt hall… jönnek. Kik jönnek?!

A hölgy jön. Akkor hogyan? Maury egy nap csak úgy ráveti magát? Topo elbeszéléséből tudhatná: a levelezés!

Maurynak a hölgy, „a Hölgy” volt „a Szerelem”. Maury fölfedezte magának a szerelmet.

Hogy leveleivel ne ostromolja – Madame Guibert-nek férje volt, családja, vegyük csak Jacques-ot! –, Madame Guibert eljár Maury kedvéért egy luxusbordélyházba.

A luxusbordélyház ötödik emeletén, ezt álmodná, kinéz az ablakon Kaufschad.

Kaufschadé a ház!

Topo elbeszéléséből tudhatta: Kaufschad egy luxusbordélyház ablakából zuhant ki, az övé volt az a szálló, a megszálló, a kvártély.

„Kvartell” ez volt a szálló neve. Kaufschadé volt a szálló.

A lókamionos baleset után ide menekült. Az Aristocratot leadta valahol.

Ezt álmodná? Erre gondolna?

Kaufschad akkor jelentéktelen kis személy volt. Nem, dehogy jelentéktelen. Az Anarchist gépkocsivezetője nem jelentéktelen személy, erre riadna fel?

Újabb cédula sehol? A kilencedik nap?

Hátrafordul, ott állnak az ajtóban. Kezükben hatalmas villanyfúró. Csatornatisztító-overallban érkeznek.

Nem!!

És kiveti magát az ablakon. Az egyik már a töke felé mutogatott. A fúróval.

Ezt álmodná? Erre riadna fel.

Az ajtóban ott állna valaki.

Valaki. És nem állna mögötte Julien Renal.

A valaki – a valaki sem Julien Renal lenne.

Ott állna az ajtóban, és a kezében semmi fúró, Mr. Lopiccolo.

Fegyver nem dudorodna?

Mr. Lopiccolo állna ott, azt mondaná – magyarázatul, de semmi magyarázkodás, persze, semmi magyarázkodás –: „Nem tudtam előbb jönni. A lányom ágya mellett ültem kilenc napig.” Megmondaná az ideggyógyintézet, az egyik legdrágább magánklinika nevét? Megmondhatná, aligha mondaná.

Mr. Lopiccolo a vécéhez sétálna.

Visszaemlékezne egy régi, egy réges-régi színhelyre? Változtatna ez bármin?

Sajátos, ezt gondolná? A maga életének kezdetei jönnének elő, valószínűtlenül messziről?

Ez nem volna lényeges.

Állnának némán. „Üljön csak le”, mondaná neki Mr. Lopiccolo.

Ő természetesen leülne.

„Kér egy kávét?” Ezt megkérdezné.

Némán bólintana Mr. Lopiccolo? És ő… hogy ő…! Akkor hát. Gondolna-e ő ilyet? Hogy akkor hát ő. Ezért jött Mr. Lopiccolo, az apósa – egyedül? Vagy Julien Renal, Kaufschad netán, St. Mondain netán – kint vár? Valamelyikük?

„Cukorral?” Elhangzana ez?

Nem cukorral kéri, ezt felelné Mr. Lopiccolo.

Előhúzna egy papírlapot.

„Ezt írd alá, patkány”, mondaná. Mondana ilyet?

Ő aláírná. A mozdulat: mintha a kék tasakot húzná magához.

De a kék tasakot akkor Mr. Lopiccolo húzná magához! Most már ő ezt nem is nagyon érzékelné pontosan?

„Közös megegyezéssel váltok el, patkány”, mondaná Mr. Lopiccolo. Így történne ez?

Maury, Morny? Ez futkosna az ő agyában?

Melyik fia melyik?

Mr. Lopiccolo a kék tasak tartalmát kávéjába hintené. „Cukormentes”, állna a tasakon? Vagy más szöveg? Cukormentes cukor?

A tasak tartalma, a kék tasak tartalma is ciánmentes volt, ezt ő látná akkor?

Nem hagytak volna, véletlenül se, kibúvót. Felakaszthattam volna magam, gondolná ezt?

Itt tartana, minden, hirtelen?

„Egyél valamit, patkány”, mondaná Mr. Lopiccolo. A hóhér vacsorája. 19 óra 47 perc. A vincennes-i ügetőt közvetíti a televízió.

„Nézd még egy kicsit”, mondaná Mr. Lopiccolo?

Így történne? Másképp?

Ideggyógyintézet. Gondolna ilyet? A feleségem tehát tudja? Gondolná ezt? Már csak egy felesége van. Tehát „a felesége”.

Maury? Morny?

Árván nőnek fel ők is. A fiaim, nem gondolna ilyet. Saját magára sem gondolna? Saját magát sem gondolná?

Találgatnunk csak abból lehet, amit Topo elbeszéléséből tudunk. Hogy milyen is lett volna ő, milyen is volt hát.

„Az egyik tasakban cián van, a fehérek közt”, ezt mondaná Mr. Lopiccolo?

Tőle magától nyilván senki meg nem tudja, mi történt. Topo annyit tud csak, hogy ott volt az m.-i házban. Tehát nem Vincennes, nem Enghien. Ennyi kiderül. De hogy M. melyik előváros? Előváros-e?

Ő sosem számolhat be róla már, milyen hosszú volt odáig az út Julien Renal lopott kocsiján.

„Húzz egyet”, mondaná Mr. Lopiccolo, ha ez tényleg így megy.

Ő habozás nélkül húzna. Topo elbeszélésének – „jellemrajzának” – megfelelően nem érezne semmit. A tasakban nem lenne cián.

Mr. Lopiccolo aligha húzna elő a táskájából – nem is lenne táskája – egy élő, igazi patkányt. Hogy a többi tasakot feltépve, a patkányt etetve, egyszerre felkiálthasson: „Ebben volt, látod, te patkány!” És a patkány gyors rángásokkal kimúlna.

Ki tudja, hogy derülne ki, melyik tasakban volt a megváltó halál.

„Akkor mozgás”, mondaná Mr. Lopiccolo.

Ő jól tudná, most nem lesz fúró, nem lesz kijárat – ha volt ugyan! –, fal, fal… és a víz.

Kötélen le kell ereszkednie.

Ez történne?

Mr. Lopiccolo, akkor, persze, a kötelet visszarántaná. Másképp esne a dolog?

Mr. Lopiccolo rácsukná a vécére a fémtetőt. Odalent teljes lenne a sötét. Csobogna, bugyogna a víz.

Már nem hallatszana le, ha egyáltalán mondana ilyet Mr. Lopiccolo – és ha ez így történt volna! –: „Te patkány.”

„Te patkány!!” – ?

„Patkány!” – ??

Ő ott lenne lent.

Itt vagyok, gondolna-e ilyet?

 

Topo besegítené a kocsiba Mr. Lopiccolót, aztán a volán mögé ülne ő maga, elhajtanának.

Közben azt gondolná-e? ezt: sok bajt okozott nekünk azzal az egyetlen mozdulatával. Különben a légynek sem ártott.

Nem is tudja, gondolná Topo, hogy ő lett a Nagy Végrehajtó. Hogy Kaufschadra visszalőtt.

Sok bajt okozott; de sok bajtól meg is szabadított minket.

El kellene hagyniok Párizst.

Maury és Morny, persze, nem is volt ott. De nekik, többieknek. Kaufschad a motoron elvérzett. Ahogy „üldözte” Julien Renalt és…

Belefordult egy árokba.

Azonosították.

A tévé erről nem adott hírt. Itt többre ment a játék. Ez más dolog volt. Charlene azonnal utazott – Luxemburg felé vette útját.

Mr. Lopiccolo sem érezte volna biztonságosnak, hogy az első héten felbukkanjon. Különben is, a lánya ágyánál ült.

Julien Renal és Coline együtt menekült. A rabolt pénzt szétosztották valamennyiük közt, Julien Renalnak megbocsátottak „a marhaságért”?

Senki sem hitte, hogy nem Julien Renal adta az utasítást: lőni kell Kaufschadra?

A halott, a harmadik rabló, valóban „Senki Simmi” volt. (Julien Renal felszedte valahol.) (Ennek nem maradt nyoma.) Senki nem sejtette, hogy Julien Renal lett volna „az”.

De akkor bármelyikük lehetett.

St. Mondainról senki sem tudta, merre süllyedt el. Talán lement „Marseille-nél is délebbre”, szokása szerint, ült egy hajón, játszotta a hármas-négyes-ötös fogadást.

Topo maradt utolsónak.

„És most?” Ezt kérdezte Mr. Lopiccolo. „Felrakom egy gépre.”

Hogy vissza ne menjek, le ne lökjek neki egy akármit, végezzen magával. Bár úgyis rá fog jönni a megoldásra.

„Rendben, fiam”, mondta Mr. Lopiccolo, ahogy Topo egy mauritiusi járatra bukkolt.

„Maury”, mondta Topo, „örök”.

„Maguk tudják”, mondta Mr. Lopiccolo.

Vagy legalább valahogy így volt?

 

Sötét volt. Körbetapogatta a falakat. Visszamászni nem tud, ezt „látta”. Két tenyere volt a két szeme, ujjai: tíz szembegy.

Körbetapogatta a falakat.

Rekesz, polc.

Semmi.

Ez történt?

A víz.

Belelábolt.

Kétméteres meder. Hirtelen lejteni kezdett. Hanyatt feküdt, lábát előrenyújtotta?

Befért.

Ne még.

Gondolta volna így külön?

Övé a teljes élet. Annyi óra, perc, amennyit akar, amennyit szán magának.

Önmagát hozza létre, önmagát szünteti meg. Két napig is kibírható így, talán, gondolná talán.

Vagy többig. Csak unalmas.

Egy-két órát élek még, gondolt volna ilyet?

Aztán… lábbal előre. Vajon hová jut? Gondolkodott volna rajta? Egy folyóba, ki? Egy gödörbe zuhan, valami aknába?

Mr. Lopiccolo sem volt szadista. Gondolta ezt? Befekszik a mederbe, lábbal előrearaszol, a feje a barlang szájánál, akkor egyetlen mozdulat, továbblöki magát, már bent van a járatban, a gádorban, így nevezte – hibásan –, és viszi a víz, fulladozni kezd, elájul, nem tudta?

Ült a víz szélén. Levetette a cipőjét. A zakóját. A nyakkendőjét. Meleg volt itt.

Ült alsónadrágban, száras alsóban, ujjas fehér trikóban. Iskolatinta-vörös „vér” és tintaceruzakék „virághab” lett volna az a tetoválás? Ezen gondolkodott volna?

Madame Guibert-re gondolt, és még egyszer elélvezett? Pergamenszerű, nem pergament-színű teste volt Maury és Jacques anyjának, ezt hallotta Topótól? Hallotta azt is, az egyetlen adalékot – ha igaz volt ez! –, amit Maury szolgáltatott, de hát tett-e ilyet Maury, elképzelhető-e, miféle óráján történhetett? Hogy háromszor volt ott benn, eredetének helyén, nem bírta többször, Kaufschad bordélyában került sor a másodikra és a harmadikra. Vagy Topo Jacques Guibert-től hallotta, inkább tőle. Ez lehetett. És Madame Guibert vallott Jacques-nak. És hogy Maury másodszorra „nagyon élvezte”.

„A tetovált hasad…” Ezt hörögte, ahogy elélvezett még egyszer a bugyogó-vizes sötétben?

Madame Guibert-nek tetovált hasa volt, pergamen, rajta, férje ízlése, a vörös és a rút-kék. „Eljátszadozol a fattyú fiaddal a…” Jaj! A helység neve következett. Ezt Guibert mondta az anyjának. Apja meg ne tudja! Ő kerítette el Kaufschad luxusbordélyába az anyját? A szelíd, omlékony Jacques Guibert, ahogy Topo mondta!?

Megtudta volna Maury végül ezt? Valaha is megbánta, hogy…? Mauryról semmit sem lehetett tudni. Mornyt Maury így sosem érdekelte. De ugyanígy nem hagyta volna, hogy Mauryt bárki megölje, ahogy Topót se, Julien Renalt se. Miért? Hát St. Mondain helye? Hol van ő?

 

S ő ott lent? Befeküdt a mederbe? Fél napra rá, hogy odazárták? Két óra múlva? „Madame Guibert félóránként leszedte őket…” Gondolt ilyenre? Honnan tudta ezt Topo? Topo hosszú időre eltűnt a szemem elől. Nyitva hagyott sok kérdést. Madame Guibert hogy vette, ahogy élt?

A holttest sosem került elő. A nevét se tudták, ki volt, mikor… Nem is kereste senki. Kaufschad ügyében „a nyomozás elakadt”.

Teljes lett a csend. De a csend nem teljes soha, nem lehet.

A nadrágomat feltettem erre a regényre, az utolsó lap papíron napokig az alsónadrágomat tartottam Bécsben egy széken. Így is csak: ez. De annyi feltehető, hogy ez lett.

Még valami. Hogyan halt meg Madame Guibert?

Sok – nagyon sok! – kérdést nem lehet, nem is kell föltenni: nem volna válasz.

Miért van akkor itt épp?

Topo szerint: bárki bármit állít erről: hogyan halt meg Madame Guibert, „tájékozatlan”. Ez érdekes. Topo honnan ilyen tájékozott?

Maury el nem mondhatta neki.

Morny közönyössége ugyanígy eleve akadálya mindig az ilyesminek.

Az beszélt, aki megölte? Kaufschadhoz jutott el a hír? Kaufschad eleve tudta? Hogy ez jön… csak azt nem, hogy így.

Az Anarchist Aristocratról túl rég megfeledkeztünk, mondanám – ezt kellene mondanom! – könyvünknek e végpontjain.

Én Topótól tudom. „Nem tudsz vele túl sokat”, mondta Topo D’Azaray. „Különben…”

Hogy különben „túl sokat-e”? De miért tudhatok? Ezt én is gyakran kérdezem magamtól. Persze, a „D’Azaray” is álnév.

Maury és Morny temette el. Hivatalosan: „eltűnt”. Nyomoztak az ügyben, kiderült: oka feltétlen lett volna rá. Volt egy argentin fregattkapitány, Kaufschad bordélyában találkozgattak. Megszökött volna vele?

Ennek jó húsz éve. Bárki látta volna azóta Madame Guibert holttestét, látta volna „nemrég meghalni” őt: téved. Így Topo.

Mellesleg: mikor Maury meglátta a nyári látogató hölgy meztelen, tetovált testét, végképp nem hihette, hogy ez az anyja. Sebaj. Ki küldte oda Mauryt? A gyilkosa? Miért kellett megölni a hölgyet? Gyilkosság volt-e valóban?

Vagy csak egy jó alapos fenyítésnek indult? Ez megtörtént. S utána maga Madame Guibert végzett magával? Az erős altató… már-már mérgezési tünetek… valami túladagolás?

Morny felboncolta!!!

Morny orvos? Boncnok? Topo csak bólogatott. Gondoljak, amit akarok. Laborkörülmények, persze, nem lehettek. Csak úgy gyanítják. Gyanították.

Mindkét keze szét volt lépve, az állkapcsa „le volt rúgva”.

Miért épp a keze? Miért az állkapcsa? Négykézláb állt, mikor a kezére léptek. Nem alhatott. A nyomok erre utalnak. Elájul; kapott egy injekciót? Aludjon? Fogalmam sincs, hogyan van ez. Majd érdeklődöm.

Majd bolond leszek.

Miért rúgták le az állkapcsát? Más külsérelmi nyom nem volt. Az ilyesmibe nem lehet belehalni. Túlélni se szép.

Homályos volt az egész, ez az egész.

Valamit, persze, újra tudtam, megint valamivel többet.

Topónak hírét se hallom, színét se látom évek óta. Nem jön semmi jelzés, hogy nekem bárki szerint közöm lenne „ezekhez a dolgokhoz”. Hogy tudomásom lenne róluk; és, ahogy mondani szokás, ne is legyen.