Miért élnél örökké?

Epilógus

„Bevallom – folytatta Madame de Clèves –, a szenvedély tán irányíthat engem, de sosem vakíthat el teljesen; látnom kell, s ezt semmi sem akadályozhatja meg… Tudom, nincs nehezebb, mint amire vállalkozom… és minden okoskodásom ellenére sem bízom az erőmben, kevés lenne hozzá az… ha nem erősítené vágyam a nyugalom után; és nyugalmam okait kötelességem tudatának kell alátámasztania; de bár nem bízom magamban, azt hiszem, sosem győzöm le aggályaimat, és abban sem reménykedem, hogy leküzdöm… vonzalmamat… Oly helyzetben vagyok, hogy… sokat áldozok oly kötelességnek, amely csak képzeletemben él…

…mit hozhat az idő… érzelmeim maradandók, és sohasem változnak meg, bármit tegyek is… Isten vele; e beszélgetés máris szégyenemre válik. Számoljon be róla…; beleegyezem, sőt kérem is erre.”

Madame de Lafayette: Clèves hercegnő

Ma nyár van, ma ősz van

Mivel aligha lenne értelme bizonygatnunk, hogy a könyvünkben – Dömötör, a L., a villejuifi, bretagne-i, budapesti és más verebek s rigók, Dr. M., D’Oré könyvében – szereplő személyek és lények kitalált személyek és lények, máris egyszerűbb dolgokkal foglalkozhatunk, amelyeket az olvasó, persze, úgyis kitalálna. Sőt, halljuk már a jogos közbeszólásokat, hogy az iménti felsorolás sem teljes; és egyéb mód is pontatlan. Mielőtt néhány egészen pontos kérdésről szót ejtenénk tehát, ejtsünk el egy pontatlan szót: ha azok a bizonyos lények örömmel veszik s elégedett „He!” hangokkal fogadják is a lényezést, tartozunk az épp általuk bizonyított igazságnak annyival, hogy őket is személyeknek nevezzük. D’Orénak ehhez nem lenne bátorsága még, de ha végigolvassa könyvünket, ott a bizonyság… az úgyis látszik majd, hogy hol; ezért csak annyit: téved D’Oré, amikor azt írja Dömötör levelében Dr. M.-nek, hogy „a könyv további része neked már ismétlés; azt olvastad most (Nyár/Ősz) nemrég…” Mert, hadd ismételjük, nagyot fog csodálkozni ő maga. Ezért következik a Ma nyár van, ma ősz van, amit Dr. M. valóban olvasott – talán ma villejuifi erkélyen, Kaktusz II és fenyői közelében –, mindjárt a könyv bevezetőjeként. A takarítónő-motívum is szerencsésebben kerül így távol a másik takarítónő-esettől. Ami az esetet illeti, alkalmasan idézhető a L. levele, melyet 1976. június 23-án írt D’Orénak. Amíg ez a cédula előkerül, mondjuk el gyorsan – befejezésképpen –, hogy a Régimódi történetekben az „én”: senkivel sem azonos. D’Oré végig azonos: D’Oréval. Hogy még mi történik vele és saját azonosságával, az vagy benne van a könyvben, vagy sajnálatosan nincs, és itt nem pótolható. A cédula keltezésének pontos közlése sejtet valamit. Megjegyezzük: a keltezést mindig D’Oré írja oda, miután az ablakból elbúcsúztatta a villamosra szálló L.-t, és elolvasta az íróasztalán hagyott levelet. A cédulákat egy-egy hónapig őrzi az íróasztalán, egy fémdobozban. Azután – a májusi cédulák június elsején és így tovább – borítékba kerülnek, a borítékok a Bulmárium „állandó polcára”. Olykor, ha a takarítónő jön – évente ritkán! –, a fémdoboz is ebben a szekrényben talál helyet, egy „szabad polcon”. Ezektől a Nagy Rakodásoktól retteg annyira D’Oré; ezek egyikét emlegeti 1976. június 22-én este, már nem a Bulmárium, hanem az Oroszlános Fotel előtt rágva a szőnyeget; a L. – labdarúgópályákon látható jelenet! – megpróbálja arccal felfelé fordítani, csapattársa azonban nem az időt húzza. Túlzás lenne azt mondani D’Oréról, hogy ordít; a sípcsontja ordít legfeljebb, az a csontdudor, amelyre az imént rázuhant a Bulmárium úgynevezett szekreterajtaja. Bárszekrényajtót is mondhatnánk, a csont ugyanúgy fájna. D’Oré ráadásul még abban bízik, az Oroszlános előtt fetrengve, hogy nem is a dudort érte az ütés. Nem fog, talán évekig sem fog a jobb lábszárára nézni; a L. azonban hamarosan megállapíthatja, mi történt.

Remélhető, még sincs nagyobb baj.

Az események így alakultak: Miután D’Oré befejezte „Dömötör levelé”-t, nem tett rendet a lakásban. Vagyis minden – mindenki! a személyek, a fémdoboz, a lemezjátszó stb. – a szekrényekben maradt, ahová a takarítónő elől menekítették. (A takarítónő nem jött.)

Megjegyzendő itt, hogy ez az eset nem azonos a Ma nyár van, ma ősz van egyik motívumának forrásával. A Nyár/Ősz 1975-ben íródott, az 1975 decemberében készült Régimódi történetek előtt; a Levelek Villejuifbe meglepően rövid idő alatt, 1976. június 17. és 27. közt került(ek) írógéppapírra.

D’Oré tehát mindent úgy hagyott, mert a L. – helyesen! – házilagos takarítás mellett döntött. Ahogy ezt a műveletet befejezte, sor kerülhetett a személyek s dolgok visszarakodására. Ezt D’Oré vállalta. Az imént említett labdarúgó-jelenetben, már a szőnyegen térdelve – a szőnyeg bolyhaival ellenőrizte volna sípcsontfájásának árnyalatait –, erre mondta, amennyiben ez a szó alkalmas kifejezés a hangerőre, mely sem ordítás nem volt, sem suttogás, hogy: „én erre be voltam programozva”. A visszarakodásra D’Oré olyannyira be volt programozva magában, hogy sebesülése után is folytatta; és csak…

A sebesülés így történt: a bárszekrényben vagy szekreterben két szemüveg, egy nagyító, egy karóra, két verseskötet (az egyikben megtalálható az a vers, amely beszámol a csontdudor történetéről, valamint egy másik költemény, ahol a krisztinai csontsebészhez megy D’Oré és a L., és boldogan jönnek haza, miszerint racques-fenyegetés nem forog fenn; D’Oré ezt csak egyelőre fogadja el, de minden év nyereség, véli; a krisztinai kirándulás időpontja 1972. november, a csontdudor 1971. januári születésű; 1972 novembere és 1976 júniusa közt a dudor aránylag jól viselkedett, bár el nem múlt), a Bankárék nevű mackók háza, egy fekete doboz (ez a ház egy fekete doboz) talált menedéket. D’Oré 1976. június 23-án reggel, amikor a L. a hivatalból felhívta, biztosította őt: nem hibáztatja, hogyan is hibáztathatná az esetért. Leszögezte mindazonáltal, hogy előző este tett kijelentéseit maradéktalanul fenntartja, és a L.-nak most már semmi ellenvetése nem volt. D’Oré végzetesnek – vagy valahogy így – nevezte az alábbi összefüggést:

1976. június 20-án késő este (éjfél felé) a televíziót nézte. Különös érzés volt az a magányos sörözés; labdarúgómérkőzést közvetítettek, és a L. történetesen a félálmot választotta. A mackók is rég lefeküdtek. D’Oré akkor éjjel nézett végig jobb lábszárán, kerülve, persze, a dudor látványát, és félt. Nem is egészen… de erről a könyvben olvashatunk. A Beckenbauer-ügyet D’Oré a június 23-án délelőtt a L.-val folytatott telefonbeszélgetés során nem említette; előző este a földön fetrengve sem hozta szóba. Ettől valahogy félt, ettől valóban. Kijelentette azonban, hogy ez egy mélyáram volt, lénye mélyárama, figyelmeztetés; és összefüggésbe hozta a dologgal a nagy rakodástól érzett rettegését. Túlzás; eziránti belső tiltakozását. Persze, mondta a telefonba D’Oré, ha nem így, meglett volna – talán! – úgy.

Nem volt egészen őszinte; hitt benne, hogy úgy nem lett volna meg.

A Bulmárium ajtaja épp a dudorra zuhant. Mégpedig:

D’Oré két kézzel fogta a nagyító hosszúkás dobozát, és mindent – mindenkit! – már rajta. Érthetetlen, és a telefonbeszélgetésben saját lénye hibás mélyáramának nevezte, hogy fél percre sem bírta volna elviselni a nyitva maradó szekrényajtót. Ezért próbálta lábbal (a Beckenbauer-hübrisz! hogy „ilyen mozdulatokkal írok?” vagy hasonlóképpen gondolja D’Oré a könyvben; de hát ilyen egyszerűen sújt a… micsoda is? bárszekrény-, ill. szekreterajtókkal? Miért ne) betaszítani a helyére a súlyos falapot. D’Oré azt az állítását is fenntartotta 1976. június 23-án reggel, miszerint félt, hogy a visszazuhanó ajtó nagy zajt üt. Elege volt már, mondta – és előző este: ordította –, a végső soron kifogásolható tevékenységek folytán keletkező hangjelenségekből.

D’Oré ezt a szőnyegen is ilyen bonyolultan mondta; a fájdalom tehát nem vette el az eszét.

Csendben van, mondta 1976. június 23-án, szerdán reggel a L. kérdésére a telefonba. Persze, tette hozzá, a lényegi viselkedésszándék dönt; hogy mit akar majd a csonthártya, az ez-meg-az.

A L. még most is rémülten – vagyis: most végre rémülten! mert előző este D’Oré úgy érezte, mintha az első arcrafordítási kísérletek kudarca nyomán a L. is ellene fordult volna; ez, mondta a telefonba, nem üldözési így-meg-úgy, hanem… és a L. is beismerte, hogy bizonyos ősi alapképlet szerint, lehetett valami a dologban; mondom, hogy én nem hibáztattalak akkor sem, szögezte le higgadtan D’Oré –, a L. tehát rémülten elevenítette fel a jelenetet: ahogy látta, zuhan a falap, de nem tehetett semmit. D’Oré a talpával próbálta megállítani, ám a kezében szorongatott személyek és dolgok csak egy jóval kisebb lábmozdulatot tettek lehetővé.

Előkerült a cédula is, melyen az áll: 1976. VI. 23. „.....! Sajnálom az esetet, és kívánom, ne legyen semmi baj. A macik ./. vigyáznak Rád! sze......

.....”

D’Oré megszámolta a kihagyott betűket, úgy találta, hogy a megszólítás pontatlan: „...........!” a helyes. A megszólítás második szava és az aláírás ugyanabból a forrásból – és természetesen ugyanabból a szóból eredt.

A Bulmáriumhoz lépett. Sípcsontja, melyet nem fog megnézni, így-úgy fájt csak. Látványnak rondább lehet, gondolta; lényegnek ijesztőbb. Vagy csak egy röhej, nézzük úgy. Illetve ne nézzük, nevette el magát, dehogy nézzük; sőt, próbáljuk úgy bekenni valamivel, hogy hozzá se érjünk.

A házban vékonyak voltak a falak. Pár perc múlva a szomszédok D’Oréék konyhájából a jól ismert – ottfelejtett! – kávérotyogás mellett tánclépéseket, dalolást, fütyörészést hallottak. Valami ilyen szöveget:

 

 

 

Persze, Bekkenbauer volt az, de mindegy. A höbröb-ből egyre világosabban höbrösz lett. Hübrösz, hibrüsz. Keresték az Idegen Szavak Szótárában. A pliődö pláne nem volt benne.

Volt pleiád, hibrid.

A szomszéd úrnak milyen jókedve van, pedig még tegnap este… gondolták volna mosolyogva, ha nem ismerik már régről.

A kávérotyogás hirtelen abbamaradt, mintha hirtelen eloltották volna; nem túlságosan komoly szitkozódás hallatszott.

Azzal a csenddel a szomszédok már nem is törődtek, ahogy a vékony fal mögött, jobb kézzel epret kacsolva, baljából valaki – mozgó szájjal – olvasott. A következőket:

Megj. Itt következik tehát a Ma nyár van stb.!

És ha nem törődtek vele! ki figyelhet egyszerre két dologra?

Megj. A szótárban – hát persze hogy! – D’Oré keresgél; és a kávérotyogás se hallatszik át; legföljebb az úgynevezett hangos beszéd.

Nem is pontos az idézet. Július elseje van, szabatos gondolkodásom ezen a napon végre megengedi, hogy leszámoljak a nyárral. És ezt még Tom R.-nek is meg tudnám magyarázni. Nem olyan ez, mint a csembalózás, kedves T. R., azt mondanám neki, nem olyan ez, mint a ritkaságok régi boltjából hazavitt harpsichord. Melyen aztán végigfutnak az ujjak, és fölzendül… igen, fölzendül, ha ez a szó is képes egyáltalán visszaadni többlethangokat… valami preklasszikus vagy barokk. Te ott Versailles környékén a legstílszerűbben a francia barokk mestereitől zendíthetnél föl néhány hangzatot frissen szerzett csembalódon, kedves T. R. (Hanem az, ahogy én most leszámolok a nyárral, ez szintén az elvégzendők közé tartozik. „Szintén” nélkül; az elvégzendők közé.)

Megj. Tom Ripley Patricia Highsmith regényalakja. D’Orét élénken – vagy inkább: lagymatagon – foglalkoztatja a bűneset nélküli bűnügyi regény gondolata; a kitűnő Highsmith könyvei nem ilyenek.

Többlethang, persze, akad. Máris itt ez a csengetés hétkor, reggel hétkor, és utána fejvesztett menekülés kezdődik. Bár a fejét, azt senki se veszti el. Egyebet se, ha most végignézek a szőnyegen, mely néhány méterrel elcsúszott a helyéről, és dörgés szánt rajta végig. Ez a dörgés is felhang; erre se számítottunk. Aztán óriási robaj: csikorogva kerülnek odébb a padlón a Nouveau Parc des Princes (a Párizs) lábai. Párizs lábai. És itt, a mindössze két személyre méretezett asztal egy súlyos gép alatt remeg; az írógép alatt, melyen e sorokat írom.

Megj. A reggeli/vacsoraasztal.

Bill azt hitte, sosem kerül barlangba. Most ő is ott ül az általános tolongás, helyesebben: a részleges kavarodás közepette. Nem is tudom, hol. Egy hang szólal meg, felismerem benne F. hangját: Bill kérdését tolmácsolja; közelebb lehetett hozzá, meghallhatta. Bill azt kérdi, ő is befér-e. Bulmár bent van már; ha Bill ezt látja, megértheti: semmi baj. Nincs azért semmi baj. Tituszék magukra kapkodják a… és bebújnak a… Nem, nem, a kapkodásnak hamar vége, a barlangban helyreáll a rend, vagyis megteremtődik a rend; minek fölöslegesen fecsegni, csak mert a helyzet egy kicsit izgalmasabb és a dolgok fölgyorsultak? Délutánra úgyis barlang jött volna. Rend van megint; a rend szabatos gondolkodású híve vagyok, és megteremtem a rendet. És így mondom: „Csak tessen nyugodtan ezzel a szobával kezdeni, addig én átmegyek gépelni a másikba… Hogy is mondanánk, hogy rosszkor… sokkal régibb ismerősök vagyunk mi annál. Majd legközelebb fölírom, hogy melyik nap, így lesz jó.” És remélem, F. sem késik el; egy vágányon közlekedik most a villamos, mert a fasorban síncsere folyik.

Megj. F. = ld. a Levelek Villejuifbe 2. fejezetét; a – számozatlan – második megjegyzést: „Madame Maigret…” stb. Egyszerűbben: D’Oré felesége.

Állok a fasori megállóban. És leszámolok a nyárral. Fölöttem: árnyak. Árny: nyár; ezt meghagyom másoknak. Számolok; ívekben számolok. Fölöttem a fák lombjának íve, a gesztenyéké. Ezt a tréfát megtartom magamnak. Nem tudom, miért nyúlok rövidujjú kockás ingem fölső zsebébe, ahogy a fasori megállóban várakozom. Nem én akarok közlekedni egyébként. F.-et várom, délután, haza; F.-et, akinek most nevet kellene adnom. „Tom jól tudta,… (itt jönne a név) számára ugyanúgy létszükséglet ez a rendszeresített…” Tom nem én vagyok, következésképp az iménti zárójelben sem F. neve jönne. Itt, egyelőre, a villamos nem jön.

De „ez a rendszeresített”; ez: ugyanúgy létszükséglet. Július: ennyi meg ennyi ív. Az ingem zsebében két szál virágra bukkanok. Nem ez a két szál virág a két nyári hónap; ezt a két százszorszépet, úgy látszik, Cs. és L. nem kapta meg végül. Kár, milyen nagy táskával gyalogoltam be a gyepre; ezek azok a hirtelen, parancsszerű elhatározások, melyek aligha lehetnének gyakoribbak, mert akkor előbb-utóbb legelni kényszerülnénk, mások a verebeket hajigálnák, macskákat gázolnának szüntelen, vegyes ízű együttléteket szorgalmaznának, „jót” akarnának, prémes állatokat irtanának. Ez a „Hazulról Hozott Cseresznyésüveg” esete. Ha efféle parancsaink elsokasodnának, nem látszanánk ki a lelegelt százszorszépekből, az agyonvert verebek és elgázolt macskák, a kiirtott prémes állatok halma alól. Emlékünket nem a kikötő vizében őrizgetné az üveg Melytől Szomorúan Megváltunk, hanem… Viszont, ami engem illet, örökké legelhetnék.

Megj. Homályos utalás D’Oré „vadabb” énjére.

Ez az esti állapot; amikor megvan „az ív”. Vagy egyéb; jóval kevesebb, persze. Csak ez egy olyan egység. Lüktet az agyam, fekszem hanyatt, mindjárt hat az altató. És azt mondom: „Az ív, az ív…” Így nevezem, ami egy nap történt velem. Ami egy nap naturálisan történt velem. Nem a régióban. Ívet látok, lassan, kottafejeket köt össze szelíden; és megszólalnak a csembalón a hangok. Az a szekrényes zengés…

És aztán a csöngő, hétkor. Remélem, nem késik el majd (név). Délután ott várom a fasori megállóban, átveszem a táskát, az övé a nehezebb. Amit én hazahordok, az a többlet. A táskán, kivételesen, én is csembalózom. T. R.-ék tetszés szerint csembalóztak, bármikor, külön és közösen, az élet valamennyi vonatkozásában.

Valamennyi vonatkozásában! Köszönöm szépen. A legelés, kedves T. R., a legelés. Köztünk hatalmas a különbség. Bizonyos eukaliptuszfák bizonyos levelei. És szelíden, csak szelíden. Egész nap úgy, ahogy este. Hogy aztán este; egész nap ennek érdekében.

Akkor meg ez is miféle heveskedés? Hogy itt döngetem a géppel a kétszemélyest?! A másik szobában csend van. Az ablakok tisztogatása folyik. Egyelőre nem kell átmennem, hogy visszaemeljük a szőnyegre P.-t. A szőnyegre, mely néhány métert visszacsúszik addig a helyére. És a támpillérek puhába süppednek. El is nyomja őket talán az álom; és nem érzik, hogy az asztal nyomja őket. Bár nem tudom, egy asztal lábai asztalnak hívják-e az asztal rajtuk kívüli részeit.

Július ennyi meg ennyi ív; aztán két hét Hőfok – aztán augusztus még ennyi meg ennyi ív; aztán vége a nyárnak. Tehát most, július elsején, látom, ahogy véget ér a nyár. Prózaívek jönnek és jönnek, natúr, és boltozódnak és boltozódnak; és szelídség; fekszem, az autók lámpáinak fénye bejön a gömbölyített pipába, micsoda szép gólok, a távolabbi ablak fölső sarkába ragasztva; hatalmas a zaj; talán elalszom.

Megj. Ld.: „Itt éjszaka koalák járnak.”

Ezek a régi írók ilyen verseket csináltak: „Sötétség és hideg vesz körül nemsokára”, és hogy ég veled, tündöklő nyaraink gyors tüze, és a házuknak az udvarára kopogva hull a fa, és a kövezet „visszhangosan dördűl”. (Csak azt tudnám, miért írja hosszú ű-vel?) És hogy a szíve vörösen ragyogó jégtönk lesz, mint a lemenő nap a sarki pokolban. (Ezek a régi írók nagyon jó verseket csináltak. És a Charles nem is olyan régi, persze. A sarki pokol, nekem, mégis inkább valami csehót idéz, dühöngőt. A Sarki Pokol. Neárert kellene megkérdezni, Szidit, hogyan is volt a sarokkal. Neárer III, ez talán nincs a Füzetben, megszámolta a sarkokat, amikor első este aludt nálunk. Beleszámolta a mackók sarkát is, mindent. A számolás segít elaludni.)

Számolom egy verssor szótagait. „Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak.” Grzimek könyve jut az eszembe; most nem a koalák, ahogy a fákról potyognak szegények; és különben is Grzimek megírja, milyen humánus módszert eszeltek ki koalafogásra; azért fogják őket, hogy megpróbálják betelepíteni az elkoalátlanodott vidékeket. Ez, volt, ami volt, szép igyekezet. Én mindig azoknak az igyekezetét nézem, akik éppen-és-most vannak Ausztráliában. Vagy bárhol. És nagyon értékelem, no persze. Egy hosszú rúddal hurkot vetnek a fa csúcsában kapaszkodó koala nyakába, de a hurok tágasságát egy nagy csomóval úgy állítják be, hogy a kis fogoly meg ne fulladjon. Ezzel a lasszóféleséggel húzzák le aztán az állatot a faágról, írja Grzimek; s a koalák a lent kifeszített tűzoltóponyvába potyognak. Ha ezt Dömiéknek elmesélném, legközelebb Billt egészen bizonyosan rávennék, kiabáljon „Tűzoltóponyva, tűzoltóponyvá”-t, amikor a kényszer-átköltöztetés folyik.

„Ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.” Most, hogy ehhez a sorhoz érek, megáll a tudományom. Átmegyek a másik szobába, ahol még javában folyik a takarítás, és elkérem a könyvespolc létráját. Leemelem a Charlest. Hát persze: „Lelkem torony, amely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt.” Jól összeszedte. És hogy amíg ez a kopogás sír alatta, úgy tetszik neki (nem tudom, az eredetiben hogy van ez az „úgy tetszik”, mert ezt aztán cselesen lehet szavalni! Még cuppantani is hozzá, hogy „annyira tetszik”), hogy koporsót szegez itt valahol az ács… És ha nagyon igyekeznék, azt mondanám: most átpillantok a másik szobába, bezártam-e az ajtót. A Bulmárium ajtaját. Persze, Dömiék pompásan érzik magukat a barlangban; délutánra úgyis vendéget várunk, és ők bebújtak volna. Bill és Pooh kivételével. Hát így majd Bill és Pooh előbújik. Így lehetne összehoznom nékem is az elemeket; de hát a vers véget ér: „Kié lesz? Hogy siet! –” (Az ács.) És hogy tegnap nyár volt, ma ősz van. „A zaj titokzatos, mint egy elutazás.”

Nem tudom, Titusz hogy alszik el. Talán a „Hau-kóld-máj-tósz-tidli-pom” szótagait számolja? Grzimek beszámol róla, hogy a queenslandi Faulknerék „Teddy”-je az első éjszakát végigsírta, dédelgetni kellett folyton, míg aztán nevelőszülei egy kis ládát kerítettek neki, melyet valódi koalaprémmel borítottak be. Ezzel már nagyon elégedett volt, akkor is, ha magára hagyták. S hogy a „kiskoruktól kezdve magányosan fölnevelt koalák nagyon hozzászoknak az emberhez… Mindez önmagában még nem lenne különösebben izgalmas…”

Megj. „How cold my toes (Tiddely pom)…” – Micimackó, azaz Winnie-the-Pooh téli dala.

Idézem tovább Grzimeket. (Lejjebb, alacsonyabb polcon őrzöm, mint a Charlest, nem kell elkérnem miatta a létrát.) „…különösebben izgalmas. A koalák azonban valamennyi emlősállat közül a legmesszemenőbben alkalmazkodtak egy bizonyos, szigorúan meghatározott táplálékhoz. Hozzájuk hasonló táplálkozási »specialisták« az emlősök közt nincsenek. Legelőször is kizárólagos növényevők, mégpedig csakis leveleket esznek. Mivel a levél nem valami könnyen emészthető táplálék…” Stb.

Megj. D’Oré itt megjegyzi: „Megfeledkezik az Éhezőművészről. Aki – egyébként! – éhező- és nem koplalóművész; mert éhezne valamire!” D’Oré nem a prágai dr. K. művésze és a négymilliárd-ennyimegannyi más művész közötti átmenő fokozatként választotta a koalákat; akkor már sokkal inkább a külsejük, a védtelenségük stb. miatt; mint tudjuk, F. mesélt neki első ízben koalákról; D’Oré az „ívek” miatt ritkán ér rá olvasni; elképzelhető tehát, hogy ha csak D’Orén múlik, a koalák – legalábbis bizonyos koalák – még felfedezve sincsenek. Persze, mint D’Oré valahol másutt, egyáltalán nem újdonságként említi: „hiúság azt hinnünk – ez Krapp utolsó tekercsének tanulsága, például –, hogy bármikor is okosak lehetünk saját témánkban; és mégis: később nem a kétségbeesés minimális vigaszát jelenti-e, ha valóban igazi anyag marad fenn a rostán? Elhajíthatnánk-e ezt az úgynevezett rostát bármikor-nyomban? Nem kötelességünk-e, végül-és-mindjárt, a foglalkozás ekképp a halommal? a halmazzal? mely tetemes és büdös, de gyönyörű és termékeny is? Nem kell-e leállnunk valahol a persze hogy teljes – és képtelen! – körben? ott, ahol – némi elfogultsággal – valóban képesek vagyunk valamire? Így állunk le, így vagyunk képesek a magunk által választott (?) helyen e hely lehetőségeinek maximumát felmutatni. A hely nem földrajzi; nem biológiai; nem gondolati; de ez is mind, s még töméntelen, hogy mi.” Erről beszél D’Oré és F. 1976. június 30-án délután, amikor F. – egyáltalán nem „mégis”! – hazajön; így érti azt az „alap-tragikumot” – ez mint egy sportbeli „alapcsúcs”! melyet csak rosszabb eredményekkel lehet alulmúlni aztán! –, aminek következtében a kettejük által messze a leginkább szeretett lények biztos pusztulását épp ez a minden pillanatban beteljesülő érzés okozza. „Mert egymást miért ne hagynánk itt bármikor, végképp (itt! és nem ott!), élnünk kell viszont a biztos pusztulás elodázásáért; s nincs-e ebben az örök élet reménye?” D’Oré jónak látná, ha ide néhány friss hír kerülne az Old Traffordból, a Kis Koala Kártyabajnokságból: Koala/Postage és Martin-pêcheur-nain/Verebek az elődöntőben!

„A koalákhoz hasonló kizárólagos levélevők más állatcsoportokban is akadnak, így például a majmok között. A koalák azonban nem válogatás nélkül tömik magukba a leveleket, hanem csakis az eukaliptusz vagy más néven »gumifa« leveleit fogyasztják. Ezekből pedig Ausztráliában 350 különböző faj honos. E nagyszámú faj közül a koalák táplálkozása szempontjából mindössze húsz jön számításba, de legszívesebben csak öt faj leveleit fogyasztják…”

Megj. (D’Oré) Az Old Traffordban csak négyet!

„…Egy-egy koala naponta két és fél fontot rágcsál el ezekből a levelekből. Emellett megvannak a helyi csemegéik is…”

Megj. (D’Oré engedélyével; bár, véleménye szerint, a párhuzam komolytalan): Laptöbbség! pikktöbbség! nagy k., kis k., a négy ász.

„…Amikor például Victoria állam déli részéből két koalát hoztak egy Brisbane melletti kis állatkertbe (Qeensland állam), az állatok eleinte nem voltak hajlandók hozzányúlni a »kék« és a »szürke« eukaliptuszfák leveleihez, jóllehet a queenslandi koaláknak ugyanezek a levelek nagyon is ízlettek. Hat hónapig továbbra is Victoriából kellett nekik… szállítani a mannafa-leveleket, míg a két kis jövevény végül csak hozzászokott többi állatkerti társa takarmányához.”

Aztán, persze, azt se tudom, ezek a régi írók, már ha Charlest mégis közéjük soroljuk, mire gondoltak, mikor így általánosságokban törtek ki. Mit nem írtak meg? Például, hogy nem szeretik, ha a bejárónőjük, akit csak havonta egyszer hívnak úgyis, egy héttel előbb állít be? És megkérdezhetném-e tőlük: Charles, mondja meg őszintén, volt-e már maga úgy, hogy azt mondta, nem várok az istentől se sürgőspostát, táviratot, üzenetet; emésztek! –? Hanem azért közben, hanem azért közben… ha az a könnyű kis csomag megjött „Új-Dél-Walesből”, ugye, Charles… annak azért örült? És mert volt magában annyi tisztesség, nem mondta, nem merte azt mondani, hogy egyáltalán. Hanem mondta ezeket a ködös dolgokat, mert nem mert teljesen beinteni, valami megakadályozta, az épp, ami miatt maga lett aztán a Charles, megakadályozta, hogy ilyen piszok, bár teljesen jogos módon rostáljon; és áteressze a pici új-dél-walesi csomagokat meg az ilyesmit, de…

De azért ez is csak volt? Hiszen muszáj! A teljes legelészés! Az a teljes anti-húsevés; meg mit tudom én. Látta volna azt a menekülést, Charles! Szerencsére senki sem pottyant a földre, és mindenkinek lett helye így meg úgy. Jönnek az autók, be a pipába, elalszom, fölkelek, megyek, „minek” megyek, letagadom magam, megyek fontos helyre, szidom a lényegtelen vendéget, szidom a fontos vendéget, egyensúlyozok. Van egy mondásom; azt mondom mindig (név)-nek: Ha megáll bennem a Troz, itt, fönt, már megvan a mondásom; kettő is. Évtizedek óta! Hát ez meg –? Az egyik, íme, tessék: „Hát az kétségtelen, hogy…” A másik: „Szóval, egy bizonyos:…” Mit beszélek, ott van a harmadik is, amiben az jön elő valahogy, hogy „kiváló”! „Hát ez egy kiváló…” vagy ilyesmi. Megáll a Troz, megy tovább a Stoffels, és ez „kétségtelen” lesz. Valaki nyolc és fél évig mondta, hogy: „Csak azt akarom mondani…” Egy szobában laktak hárman; az unokahúga meg a férje volt a boldog pár. Viszont ők vállaltak, a lakásért is. Is! Laktak a paraván mögött, nyolc és fél évig.

Megj. A Troz Tituszék, a Stoffels B. úr tulajdona; laza hasonlat, óraszerkezetekre.

Grzimek: „De még ez sem elég; a koalák akkor is rendkívül válogatósak, ha egy mannafán ülnek, pedig ennek a leveleit aztán igazán szeretik. Gyakran megfigyelhetjük, hogy az egyik csomó levélhez hozzá sem nyúlnak, de a következő felé már odakapaszkodnak. Válogatásuknak megvan a maga oka, de erre mi emberek csak sokára jöttünk rá.” És hogy Grzimek azt hiszi, a kedves olvasó most már könnyen el tudja képzelni, milyen nehéz is lehet koalákat… És így tovább.

Ahogy a madarakat etetjük, a balkániak jelentik nagyjából a natúrt. A galambokat elkergetjük, azok olyanok, mint a… De a balkáni gerléket meg-megismerjük, össze-összetévesztjük. Viszont F.-nek igaza van, amikor azt mondja: Megfigyeltem-e, hogy például a verebeket már nem is próbáljuk megkülönböztetni. Őket szeretjük talán a legjobban, vagyis rajtuk mulatunk igazán remekül. De megkülönböztetés, az nincs. Nekünk legalábbis. A madárfilmek; ahogy ott jó lenne! Három hónap a Bristol-csatorna partján. (Három hónap a Bristol-csatorna partján!) Meg ahogy azt mondják: „Mi emberek…” Hát ehhez kellenek a madarak, például. „Nehéz pingvinnek lenni”, gondolta (egy fenét gondolta!) Mr. Morphy, és megtolta az f5-öt.

Megj. A rigó-korszakról: ld. később. Ott: A Bristol-csatorna nem tévesztendő össze a Bristol-öböllel.

A blues for Mr. Charlie, ez jár az eszemben, ahogy troliról trolira szállok. Négyzetelek. Bizonyos zene Charlie úrért. Charlie úr itt járt, ezekkel a trolikkal, nem volt neki pénze taxira, mint nekem, és mindennap adott tíz forintot. Én aztán könyveket vásároltam a tíz forintokból, és be-betértem a Molucca-Moccába, gombbajnokság előtt, délutánonként. Ezt hívják a teniszben nem is tudom, milyen amatőrnek. Most, milyen érdekes, mindegyik busszal és trolival egy-egy megállót kell megtennem. Ez a négyzetelés; hogy olyan mókásan jutok el egy bizonyos helyre, s vissza a főútvonalra, ezekkel az átszállásokkal. De hát Charlie úr sosem kapott ilyen jó üres járműveket, mert ő inkább negyedórával munkavégzés után ért ki a megállóba, én meg cselesen megelőzöm ezt az időréteget. „Mr. Charlie az anyám”, mondta valaki Seymour Glassnak az újonnan megnyílt nagycsarnokban. Mr. Charlie azért, tíz forint ide, tíz forint oda, jobban „bánt” a bejárónőkkel, a piaciakkal stb. Én ilyen kis udvarias gyerek vagyok, meg (név) is. Viszont amekkora balek volt – s vajon az volt-e? – szegény Mr. Charlie, egészében! Vajon az volt-e? S hogy mi akkor már jobban vigyázunk?

Este, persze, felmerülnek a gondolatok. Este mintha a mennyezet lenne a régió, és leszállna, és elsimítaná az íveket. És ha egyezkedni lehetne, ha volna nekem is olyasvalakim, ha volna nekünk is olyasvalakink, mint Döminek ott a Tasmajdanban… ahol egyszerre megszólalt a kis zeneszerszáma – vagy esetleg egy zenekart bérelt! –, és hívó jelt adott. Ha lenne…! Megegyeznénk vele, komolyan. Megegyeznék vele; de a maga módján F. is, bizonyos. Alszunk egymás mellett. A Kockás napközbeni helyén.

„Mr. Ambrose Prettnek, Victoria állam Álattani Társasága elnökének feltűnt, hogy a melbourne-i állatkertben látszólag teljesen egészséges és vidám koalák a következő napra elhullottak. Semmiféle… beavatkozás nem segített rajtuk, de még az elhullott állatokon sem lehetett különösebb elváltozást megfigyelni. Szerencséjére, egészen véletlenül, a vegyészek és gyógyszervegyészek is ugyanakkor kezdtek el érdeklődni az eukaliptusz-levelek iránt… Hamarosan kiderült, hogy a mannafa, vagyis a koalák kedvenc fája leveleiben és hajtásaiban ciánhidrogén képződik. Télen több, mint nyáron, és a fiatal levelekben és hajtásokban több, mint az idősebbekben. A szabad természetben ilyenkor a koalák más eukaliptusz-fajokra másznak át, és érintetlenül hagyják a fiatal leveleket. Ha azonban az itt tartott koaláknak semmi mást nem adnak, sőt – a legjobb szándékkal – éppen a leggyengébb és legfiatalabb hajtásokat… végül mégiscsak megeszik ezeket. A megvizsgált minták egyike-másika 0,09% ciánhidrogént is tartalmazott. Ez pedig elképesztő mennyiség.”

Mivel „ilyen levelekből 25 gramm már egy birkát is elpusztít… a koalákat gondozóik tulajdonképpen öngyilkosságra kényszerítették”.

„A legtöbb gumifa leveleiben még egyéb anyagok is vannak, amelyek más szempontból fontosak a koalák számára; ilyen mindenekelőtt a…” És így tovább. Az egyik a vérnyomást és a testhőmérsékletet csökkenti, az izmokat ernyeszti; ha túl sokat adnak be ebből a vegyületből, „megáll a légzés”. A másik emeli a testhőmérsékletet. „A melegebb éghajlatú Észak-Queenslandben élő kisebb termetű koalák, legalábbis úgy vélik… akik velük foglalkoznak, kerülik” az ilyen testhőmérséklet-emelő anyagban dús leveleket, és inkább a hűtőanyagosokat fogyasztják. A „hűvösebb éghajlatú, déli vidéken élő, nagyobb termetű koalák viszont, éppen ellenkezőleg”, a fűtőleveleket „rágcsálják előszeretettel”.

Dömiék Billt „előszeretettel várták”. Előre tudom, hogy még este, ha a vendégünk elment, közlöm velük ezt a fontos lehetőséget. Valamint két új jelszót is köztudatukba bocsátok: „Fellandrén” és „kineol”. „Milyen andrén?”, kérdi majd Dömi, és ezért figyelmeztetésben részesül. (Ilyesmit csak ismert szavakra kérdezhet.) Figyelmeztetésem ellenére megkérdi majd: „Minyu, ki ne?” Aztán beveszem a vendég-kísérő Eléniumot, lezuhanyozok, diabetikus sört mára nem terveztünk, mert a vendéggel vörös bort iszunk majd. Bizonyos dinnyeféleségeket szeletelünk kockákra, mellé őszibarackot, meggyet rakunk; a bort nem is tudom, miféle főételhez isszuk. Könnyű főételt eszünk. Júliust mutat a naptár.

D’Oré, ahogy idáig ért a másolással, az íróasztalán álló mágneskarikás naptárlapra meredt. Június 30., jegyezte fel a Füzetbe. Egy év és egy nap választ el… vagyis egy nap híján egy év.

Odakint reggel volt. D’Oré az éjszaka nagyjából zárt ablakok mellett aludt. Az egyiket résre hagyta; most már becsukta azt is. Az ablakok tiszták voltak, jól látszott minden. Sütött a nap. Látszottak a fák levelei.

Kiment zuhanyozni. Elhaladt a telefon mellett; amely most majd nemsokára megszólal, gondolta.

Az előszobában kis híján belelépett egy egészen apró színesüveg-szilánkba. Melyik napszemüveg megint? A lazisei? Vagy amelyik a Mirabeau-hídon…? Megint?

Bulmár szemüvege ép volt.

Jókora csönd volt a lakásban. Érződött, hogy innen tegnap mentek el utoljára?

Miért érződött volna; D’Oré beágyazott, és helyreállt az előző délutáni rend.

A naptár az imént még 28-at mutatott. D’Oré a 29-et kihagyva tolta át a mágneses karikát egy hosszú fekete golyóstollal a 30-ra. Nem lett volna képes július 1-ére helyezni a karikát most mindjárt.

Vagyis az 1-esre; mert ezen a naptáron csak számok voltak.

Leemelt egy könyvet a polcról. Akkor megjött F. hívása. Mialatt beszéltek, D’Oré a könyv gerincén ejtett sebeken húzkodta az ujját. Szúrt sebek voltak, öt-hat évvel ezelőttről. A furcsa az volt, ahogy a történetet ismerte már; ahogy pillanatok alatt a keresett helyre lapozott.

Egyik helyet se kereste. Csak lapozott.

„…hogy a homály, amellyel mindig makacsul szembeszálltam, voltaképp az én legjobb… (Krapp türelmetlenül kikapcsolja a készüléket, előreforgatja a tekercset, visszakapcsolja a…)”

Mondott valamit a telefonba. Lapozott.

„…hogy egrest szedett. Ismét elmondtam, hogy reménytelennek látom, hogy nem érdemes folytatni, ő bólintott, de nem nyitotta ki a…”

Megpróbálta pontosan az ellenkezőjét mondani a telefonba. Arra gondolt: vajon egy bólintásnak mi az ellenkezője?

F. nem ellenkezett. Ezt várták maguktól; ezt lehetett csak várniok.

D’Oré az előző napi rendet nézte. Új elhelyezésben a Geographic-ek, Neárer és Rezzonico újságjai. A régi tornyok helyett most mind függőlegesen; a sor vége ott volt valamivel Kaktuszka alatt.

Majd dicsérd meg, mondta D’Oré. Megígértették vele, hogy majd hagyni fogja. Megígérte.

Vajon ez a rend, gondolta, hány napig lesz ez?

Már nem az. Már tegnap estére sem bírt az lenni; különben –!

Különben?

„…megbonthatatlan szövetségben az értelem fényével, egészen, amíg utolsót…”, olvasta az iménti két részlet közt a könyvben.

Letette a telefon mellé; nem nyitotta ki többet.

Nem ígérte, hogy a fasorban várja. Kinézett; jött épp egy villamos.

Addig még hívják egymást. Visszaült a géphez.

„Nem könnyű dolog tehát”, másolta tovább, mert szeretett volna túllenni ezen az egészen. A takarítónőn, aki miatt most…

Ez őrület, gondolta.

És ahogy egy éve még én mondom neki itt olyan… Előrelapozott a másolnivalóban. Micsoda előérzet?

De hát mindig, mindig, mindig! Akármiből…!

És ha, gondolt Krappre, és ha okosabb leszek! Ott is az ok!

Másolt.

Eszébe jutott, hogy Grzimeknél a mondat így szól: „Nem könnyű dolog tehát a fogságban élő koalák étrendjét összeállítani.” Ezen ő önhatalmúlag módosított tavaly egy egészen apró…

Töprengett, ne állítsa-e vissza az eredeti szöveget.

„Nem könnyű dolog tehát a közöttünk élő koalák étrendjét összeállítani. Tulajdonképpen csak úgy lehet megoldani ezt a nehéz problémát, ha az ember mindig jó egynéhány gumifa leveles ágát teszi eléjük, és rájuk bízza, hogy azt válasszák ki, amit ők tartanak a legmegfelelőbbnek. Ez az oka… hogy… eddig az európai kontinensen egyetlen állatkertben sem látni élő koalákat. Honnét is lehetne nálunk fennakadás nélkül és ilyen nagy mennyiségben előteremteni a különféle trópusi eukaliptuszfák friss leveleit”, írja találóan Grzimek.

„Ha ezek a kis erszényes mackók egyszer már hozzászoktak az emberhez… többé nem szívesen maradnak magukra; a legjobban szeretik, ha gazdájuk mindenhová magával viszi őket, és a legkisebb jelét se mutatják… (hogy) el akarnának szabadulni. A többi erszényes állathoz viszonyítva, szellemileg is feltűnően élénkek.”

Az egyik bennszülött-nyelven a „koala” szó – állítólag – azt jelenti: „nem iszik”. De „a közöttünk élő koalák… csaknem kivétel nélkül megitták a vizet és a tejet…”

Az első élő koala csak 1880-ban jutott el Európába: a londoni állatkertbe. „Ez a koala”, írja Grzimek, „rendkívül szívós kis fickó lehetett, mert… amikor az eukaliptuszlevelek elfogytak, egyszerű friss leveleket adtak neki. Szinte hihetetlen, hogy mégis tizennégy hónapig életben maradt. És akkor is csak azért pusztult el, mert az igazgató szobájában szabadon szaladgáló állatka feje egy nagy asztal nehéz fedele alá szorult.” (?!)

Grzimek azt írja, a koalákat nem izgatja különösebben az ember jelenléte. Se nappal, se éjszaka, amikor „az autó fényszórójával rájuk világítunk, egyáltalán nem zavartatják magukat… A legtöbbször ugyanolyan érdeklődéssel nézegetnek le ránk a fákról, ahogy mi nézünk fel rájuk.”

Megyek, elengedem a takarítónőt. (Ennek holnap egy éve, gondolta D’Oré. Vagy ma egy napja?) Vigyorgok, ahogy odaadom neki magán-tízesemet. A szokásost; amit nem építek a napidíjba. Mondom: „Jól be fognak fűteni magának a HÉV-en.” Nyár van.

D’Oré lemásolja az utolsó két szót is.

Aztán előveszi a Füzetet. Írja: Chatswoodban ősz van? Megkérdezni Blinkey Billt, milyen időben indult. Egy éve. D’Oré átszól a másik szobába F.-nek, megkérdi, nem lehetne úgy, hogy ennek az egésznek is most mindjárt egy éve legyen már? Ezt F. nem érti; és az újságot, amit olvas éppen, valahogy úgy teszi le, D’Oré szerint, aki ezt nyomban közli is vele; és F. ezt sem érti, de ezt már másképp nem, és D’Oré felcsattan, mert F. felcsattant; és F. akkor… és D’Oré visszafordul a Füzethez. Írja: Már egy takarítónő miatt is, tegnap…

Ezt abbahagyja.

Körülnéz. Rend van; úgy érzi, ami ebből a rendből neki kell, ő csinálta. Ő csinálja napról napra.

A homály, olvassa, amellyel mindig makacsul… megbonthatatlan szövetségben az értelem…

Az ablakok kitárva. Így maradnak ma éjjel. Megnézi, mikor kel a nap. Beállítja, ezúttal csak reggel hatra, az ébresztőórát. Kazettát se tesz a magnetofonba.

A Füzetbe bejegyzi: Ma, 1976. június 30-án, egy nap kényszerszünet után folytatódott az Old Trafford. Az ilyenkor szokásos, kissé lélektelen játszmák. Kevésbé fáj vagy jobban fáj ettől a veszteseknek? Bulmár nem jutott a négy közé, Pooh játszik elődöntőt a legyőzőjével; klubtársak összecsapása.

Ragasztószalagot hoz. Kék-sárga mintát ragaszt a lap közepére; eltűnik a takarítónős dolog. Csak a „tegnap” marad; melléírja: „…kellett volna lejátszani.” A kék-sárga minták közé nagyszerűen befér majd a két elődöntő eredménye; és így időrendben is a helyén lesz minden.

F. ott áll mellette; nézi. Egy újsághírrel jött át, a Füzetbe hozza. Nem akarta felolvasni; „hogy a mackók szíve el ne szoruljon”.

D’Oré nyújtja az ollót, a ragasztószalagot, átadja a helyét. Valami ilyen vidám mintát, mondja, és az átragasztott szövegre mutat, amely most már csak kék és sárga. Aztán odaviszi a könyvespolc egyik páholyába a Kék-Sárgát; nekik ugyanis van valami ötletük.

Amíg F. az eltűnt kiskutya hírét ragasztja, D’Oré vidáman zuhanyozik. Kíváncsi, mi lesz „ennyi kék-sárgából”.

Régimódi történetek

– És amikor megvolt a sorsolás – mondja D’Oré –, heten, vagy mondhatnám, a többiek, nem is sejtették, hogy „ama bizonyos nyolcadik” számára valami megint véget ért.

– Már ha az intézeti bajnokságnak történetesen nyolc indulója volt – jegyzem meg. – Helyesebben, ha nyolcas döntő szerepelt a kiírásban.

– Nyolcas döntőt említek mindig, ha ezt a történetet elmesélem – mondja D’Oré –, mert később, évek múlva, amikor valóban olyasmit csináltam, amit… hogyan fejezzem ki idézőjel nélkül: amit valóban nekem kellett csinálnom, vagy forgasd ezeket a szavakat, ahogy tetszik, egy nyolcas döntőt hagytam ott valamiért, amiről pedig pontosan tudtam, hogy semmi közöm hozzá. De hát egyelőre örüljünk annak – dől hátra a Rondella műanyag fonatú székén –, hogy ilyen pompásat nyújtózhatom. Talán évek óta nem jutott eszembe, hogy nyújtózzam. Ahogy mondani szoktam…

– …a nyújtózás olyasmi, amit nem „valóban neked kell csinálni” – próbálom befejezni a mondatot.

– Az idézőjelet azért kerüld itt – szól rám –, mert kizárólag érettségizős korom előtti mennyiségekre szeretném alkalmazni. Mennyiségnek nevezek mindent, ami…

– …olyasmi, mint a nyújtózás.

– Korántsem. Érettségizős korom előtti mennyiségnek nevezem például az intézeti sakkbajnokság döntőjét, sakkozásom puszta tényét, azokat a körülményeket, amelyek sakkozásra ösztönöztek, azt a… nevezzük sakkon-túli-vakságnak… azt a vakságot, amely egész akkori állapotomat, két nagyon határozott körvonal kivételével, melyekről később talán majd beszélek, ha ráérsz egy-egy délután, másfél-két órára, már ahogy te…

– Boldogan – mondom; és D’Oré (de ezt csak később érthetem meg; igaz, csakhamar megértem) tudja, hogy „hazudok”. Tudja, és tudja azt is, hogy mégsem; pontosan felmérheti, hogy az ő kérdése teremtette meg azt a körvonalat, amelyen belül a helyes válasz lehetetlen. Át kell látnia – ezt értem meg csakhamar! –, hogy én csak úgy – persze, mit jelent egy ilyen „úgy”! – ülök vele itt a Rondellán, kora márciusban, egy délután, egy kertvendéglő bezárt teraszán, vagyis kiszolgálatlanul, pincértelen, körös-körül még (vagy: már! s egyáltalán, ez a környezetrajz csak a történet régimódiságát szolgálja) összeborítgatott székekkel-asztalokkal, úgy ülök vele itt, s úgy ülök majd legközelebb is, ahogy ő annak idején, érettségizős korában az intézeti nyolcas döntőt végigjátszotta, aztán bekerült a „válogatottba” és… Úgy, s mégsem úgy; talán D’Oré története nyomán gondolom csak mindezt, eddig eszembe se jutott volna, hogy ha két kiszolgálatlan vendég egy zárt salakkert hűvös székein önszántából üldögél, az nem okvetlenül öröm vagy kénytelenség, hanem a kettő között – igen, kettejük közt is! – valami harmadik. A magam részéről, egyelőre, nagyjából megvagyok; mivel D’Oré hat történetét (íme, talán az iménti javaslat, hogy „majd leülünk egy-egy délután…”, ugyancsak afféle régimódi elbeszélés-kellék) ismerem, azt hiszem, tudom, hol fogok a legközelebb megszólalni; majd ha újra itt megyünk, és a sokkal későbbi, utolsó éves egyetemista korabeli gombfutball-bajnoki Budapest-döntő előzményeit meséli; az igazi döntőét, melytől az utolsó pillanatban a diplomamunkája kedvéért visszalépett. Nagyjából egy éjszakája volt már csak a diplomamunkára; és akkor kellett volna asztalhoz állnia. „Asztalhoz ültem”, mondja majd, „reálisan gondolkoztam; hiszen a diplomamunkám olyan potyaság volt, a szerencsés és cseles témaválasztás következtében, hogy jó másfél év egyetemi lógást ellensúlyozhattam így egyetlen végigdolgozott éjszakával. És akkor, ugye, elemi tisztesség kérdése, hogy olyasmit áldozzunk föl a hasznos ügyért, ami szívügyünk.” D’Oré szereti ezeket az általa se sokra tartott fogalmakat és kifejezéseket: „elemi tisztesség kérdése”; „hasznos ügyért a szívügyet”; és nem is a fogalmukat nem tartja sokra, hanem úgy véli, ha már így említik, oda a dolog komolysága; ezek némábban vannak neki valóban; de ha így beszél, tudom: 1. lendületbe jött; 2. örül, hogy itt van; 3. elfogad engem a másik széken; 4. nem sokat törődik velem; 5. azért nem ügyel jobban a szavaira, mert természetesnek tartja, hogy társalgunk; 6. jelzi, hogy az egész csak stilizáció; 7. van a lénye mélyén egy ilyen fogalmazásmódra alkalmas réteg; 8. … nos, csak most kapok észbe: ez épp nyolc; mondjuk hát azt: a nyolcadik (a nyolcadik ok) maga D’Oré.

– Érdekes, persze, hogy a gombbajnokságokat meg egészen képtelen dolognak tartottam – mondja D’Oré, és „boldog” ígéretemre ügyet se vet. (Érthető okokból.) Most én nyújtózom, mintha jelölni akarnám a beszélgetés jó közegét, tapintatomat, hogy ezúttal nem vágok közbe, nem mondom, hogy „értelek”, de ez a nyújtózás valami mélyebb érzést jelez mégis, azt, hogy tudom – azt, mintha tudnám! –: D’Oré számára fontos dolog, hogy most esetleg valóban évek óta először (persze: ez hihetetlen! talán a még valószínűtlenebb fogalmazásmód tévesztett meg) nyújtózott; ahogy azt is mindig komolyan veszem, ha azt mondja: Van otthon egy ágy kockás takaróval, és az a kockás takaró a legritkább esetben „látja” őt, vagyis nem heveredik le munka közben pihenni; „hát ha azt a félórát sajnálom magamtól”, mondja gyakran (D’Oré tudja vagy sem: neki is lemezei vannak), „hogy a csodában…” Nem idézem tovább; D’Oré az ilyen mondásait nyomban megbánja, esetleg még menet közben változtat rajtuk, és kacifántosan, tért-ölelően, szinte átölelően következik mindig a lényeg: hogy milyen alapon várnánk el tőle… (– elvárni! D’Oré ezt utálja a legjobban, ha tőle valamit elvárnak; ennél csak azt még jobban, ha neki bármit elnéznek –) … hogy órák hosszat telefonálgasson; akkor már inkább találkozzunk. És jönnek a kikötések: lehetőleg olyan évszakban, amikor süt a nap, de nem annyira, hogy a kertvendéglők kinyissanak, ám a kertjük nyitva van, és a pincér nem mondja azt, hogy fél kilencig zárva, holott már D’Oré meg én meg a hajlíthatatlan pincér is a kert közepén álldogál; ezért kell délután találkozni, és így tovább. Ami a telefonokat illeti, D’Orénak eszébe se jut, hogy beszélgetés közben végigdőlhetne a kockás takarón. (D’Oré telefonzsinórja mindenhová elér; még a szülei szereltették, amikor D’Oré, későbbi feleségével, a kezdeti korszakokban, csak a lakás leglehetetlenebb helyeiről volt hajlandó telefonálni; a készülék tehát kapcsolatba hozható a bútorok bármelyikével.)

– Eszembe nem jutott volna – mondja aztán –, hogy gombbajnokságba benevezzek. Felső gimnazista gombbajnokság; nevetséges önleleplezésnek éreztem? Vagy éppen ellenkezőleg? Magánügyem volt a gombozás, két-három barátomra tartozott csupán? De hát a sakk… Miért épp a sakk! Semmi közöm nem volt a sakkhoz. Meg kellett tanulnom, ha tetszett, ha nem; városmajori barátom ismertette meg velem a lépéseket; és körülbelül ugyanannyi fantáziát látott benne, ha sakkoztunk, mint ha gomboznánk. Csaknem mindannyiszor legyőzött. Ez az állapot később jelentősen módosult: sakkozni (egyébként: ma már senkivel se sakkozom!) most se mernék kiállni vele, de gombban öt-hat év alatt odáig vittem, hogy ő hagyta abba a játékot; méghozzá vereségesen. Emlékszem azokra a sakkpartikra… a táblára is emlékszem. Vastag tuskóbábukkal játszottunk, a királyok nyakára barátom kézelőgombokat csíptetett, én akkor még sose láttam olyasmit, és azt mondta: „Nyaktiló.” Az én királyom volt mindig „XVII. Robeszpír”. Barátom néhány évvel idősebb volt nálam; nagyon kedveltem. Úgy gondoltam, tőle tudhatok meg mindent, amit a világról tudni érdemes. Ismerte a Harminckét Nevet, sőt, más táblákról is tudott bizonyos Illetőket. Kacorka, Sümér, Axád, Adalár-a-Fedelér: híres futók voltak például. Aztán volt a sarokszobájuknak egy ajtaja, az Három Emelet Mélységre, vagyis a HEM-re nyílt. Hiányzott mögüle az erkély. Barátom egyszer kilökött az ajtón; akkor derült ki, hogy az erkély nem hiányzik. Már nem hiányzott? Érdekes, azóta évtizedek múltak el, és ezt valahogy sosem tudtam tőle megkérdezni. Különben mindig a szőnyegen ültünk, mellettünk sorakoztak a leütött bábuk. Emlékszem barátom édesatyjára, apám barátjára; odaállt mögém. „Barackot nyomott” a fejemre, és azt mondta: „…” És sose mondta, hogy mi leszek, ha nagy leszek, hanem hogy mi lesz belőlem, ha a Mazaren (így nevezték barátomat) végre egyszer már nem fog (én legalábbis így értettem a szót; a híres Futó neve is ez volt) „sümér”-nek tartani. „Verd meg jól a Mazarent.” Barátom pattintott egyet a nyaktilóval. „Hány kiló?”, kérdezte. Amikor érettségi előtt még mindig ott tartottam, hogy atomfizikus és/vagy bábtervező akarok lenni, és délutánonként kezdtem eljárni végre a Körbe, a Reáltanoda utcába, és ültem a barna faburkolat alatt, és hallgattam a vonalzók csattogását meg a körző krétacsikordulásait a táblán, mindig arra gondoltam: „Hány kiló?” Eleve nem értettem a kérdést; hogy jön ide? És hogy jövök ide én? Még ma is gyakran azon kapom magam, hogy ülök egy erkélyen, verébraj húz el odafönt, lassan esteledik, a szemközti házakban már „élnek” a hazaérkezők, és úgy érzem, nem vagyok egyedül, ahogy ezt az egészet nézem; és akkor hirtelen azt mondom: „Hány kiló?” Nem jelenti ez, hogy: „Hát én meg hogy jövök ide…” De az atomfizikusságnak vége lett, a bábtervezést meg el se kezdtem. Emlékszem egy szombat délutánra; talán az folytatódik most az ilyen erkélyjelenetekben; hazafelé tartottam a kishajóval; haza az atomfizikusságból. Aztán olyan egyetemet választottam, és szerencsére föl is vettek, amelyik ott volt mindjárt a kishajó szemközti állomásánál. A szellős fedélzet; a levegőtlenebb termek; de a termeket éppúgy hanyagoltam néha, mint a kishajót; nem mindenki szerette „a hajósdit”, és én akkoriban még szívesen alkalmazkodtam másokhoz. Most inkább eleget teszek mindenkinek… Csak néha mondtam már akkor is, megpattintva a kézelőgombomat, hogy: – nem, azt azért sose mondtam előre, hogy „megyek én még haza másképp”; csak mindig úgy lett.

– És a sakk – fejezi be szavait D’Oré. – Talán az is így végződött; figyelj csak. Már az is, hogy miért sakkoztam; nem? Megpályáztam az iskola három igazi sakkozója mögött a csapat negyedik helyét. Ezt a viszonylagosságot, mely négyszázunknak, negyvenünknek, négyünknek-ötünknek ugyanúgy kijárhatott. Bizonyos délutánok… amikor nem a Matematikai Kör faburkolatos termeit látogattam, nem a körzőcsikordulás mentett föl eleve minden további következmény alól, hanem mintha önként és játékból mentem volna az Ásvány utcába, a… nem is tudom, még hova; talán máshova nem is. Hogyan zajlott le egy ilyen intézeti döntő? Tulajdonképpen: selejtező? Vereségekre emlékszem, amelyek közül az egyik, ott az Ásvány utcában éppen, azért „fájt”, mert tudtam: nem kellett a győzelem közege, ezért győzhetett ellenem már az is, akinek ez a valami kellett. Vagy mit tudom én; lehet, hogy ez itt most teljes tévedés. Mindegy; amikor a partinak vége lett, és fel kellett állnom az asztal mellől, nem a szőnyegről! vesztesként, akkor már nekem se volt mellékes; és mintha látszott volna az elszalasztott helyes megoldás; a koncentráció mikéntje. Hogy talán ha nem mennyezetvilágítás van a szobában, nem ilyen mennyezetvilágítás, és nincs az a cirádás gipszlepény a fejem fölött, nincs az a se-színe recés szekrényajtó… Talán ha Mazarennel küzdök, valami „ugyanazért”! Ott álltam egy idegen lakásban; és előjöttek vadidegen személyek, és elnézően veregették a vállam, tulajdonképpen biztattak, hogy ilyen szépen alulmaradtam. És a Fiú, aki otthon volt és győzött, bekapcsolta a rádiót, és operett szólt, vagy meccset közvetítettek, s az idegenek megkérdezték, van-e otthon rádiónk; és hogy nem hallgatnám-e velük a programot. Vacsorázzam velük… Lehet, hogy már eleve szólt a meccs vagy operett, csak most a nagyok szobájának ajtaját nyitotta ki a Fiú, diadalmasan, ahonnét kiragyogott az Atya fénye. Az Atyáé, akit, úgy éreztem, fejből tizenöt lépéses matt elé állítanék, most. De talán csak most, gondolhattam. A nyolcas döntőben nem volt tragédia ez a 0 : 1. Ellenfelem aztán még ötöt vesztett, zsinórban, és a tőlem szerzett egy ponthoz csak egy felet sikerített később, egyetlen döntetlent. Az egyik igazi sakkozó pedig nálunk nézte el a vezérét; nyertem, helyreállt az egyensúly. Háromszor hívtam föl telefonon: kértem, játsszuk újra a partit; mert így nem igazság. Nem törődött vele, rá se ért. „Biztos” második-táblás volt, másfél pontot szedett le két igaziról. És így tovább… Negyedik lettem, de jobb „értékszámos” negyedik, azzal az elnézett vezérrel; és bekerültem a csapatba. Emlékszem a Budapest-döntő három estéjére is. Sosem jártam addig azon a környéken. Vasúti síneken túl, idegen villamossal mentünk, és mintha végig minden hangulatvilágításban zajlott volna… és a negyedik táblán kiábrándítóan olcsó, szellős győzelmeket arattam. Ahogy a matt-támadásokat befejeztem, már az olyan volt, mintha az én hibás (csak az ellenfélénél kevésbé hibás) kombinációmért is oda lehetne írni a nevem mellé a nullát. D’Oré–XY = 0 : 0; D’Oré–YZ = 0 : 0; D’Oré–XZ = 0 : 0. Ehelyett a táblán ez állt: …–XY = 1 : 0 és így tovább. Aztán haza, együtt az egész csapat, ugyanolyan idegen villamossal és már a bajnoki érmekkel. Így lettem ez meg az; és nehogy azt hidd, hogy bármi bűvölete volt az egésznek; hangulata, akár a villamos nyitott peronjának is… Úgy értem, a sakk miatt. A vasúti síneknél, az aluljáróban kukoricát pattogtattak; a parázs, meg egyáltalán, az aluljáró, megint olyan volt, mintha hangulatvilágításban izzana. Ennek volt hangulata; meg a teremnek, a gyári kulturális helyiségnek, ahol a negyedik táblán a legjobb pontszerző lettem, annak is volt… Egyébként: semmi. A bajnokság, ahová beverekedtem magam, ugyanúgy nem feledtette a meccses-operettes vereséget, mint a potya vezérnyerést, amellyel egyáltalán ide kerülhettem. És tudtam, hogy a csapattársaim tudják: nem vagyok sakkozó; és tudtam, hogy nem érdekli őket, hogy nem is érzem magam annak. Ők a sakkozók, és kész; ezt érezték, vagy még ezt se; olyasmit éreztek, már akkor, amit én most; amihez nekem húsz évemnek kellett eltelnie. Hiába szereztem három nyert egységet, mégis az ő tábláikon történtek a dolgok, ott volt sakk; ott nagyjából azok csaptak össze, akiknek ez a dolga. Kitaláltam valami ürügyet, amiért az aluljárótól hirtelen más irányba kell továbbmennem? Aligha; ott szorongtunk a mennyezetvilágításos trolin. Nem hagytam abba a sakkot, akkor még mindjárt nem; valami mást hagytam abba, és ebből, sok egyébbel együtt, előbb-utóbb adódott az is, hogy a sakk elmaradt. A többit: majd legközelebb; már ha neked nem épp az ilyen találkozósdi a „sakk”. Meghatározódsz – mondja még D’Oré –, olyasvalamikor, hogy még azt se tudod, megéred-e azt az időt, amikorra. De már meghatározódsz; és aztán nem vagy másmilyen. Ennyi az egész. Mert próbálnál visszamenni akár abba az aluljáróba is: éjjel.

– Te is úgy érzed, mintha ez az egész nem lenne megcsinálva? – kérdezem, ahogy a Rondellához közeledünk. D’Oré szokás szerint fél lépéssel előttem. Kérdésemmel nem a bal felől s előttünk elterülő városnegyedre célzok; és D’Oré érti is, mire. Csak azt nem érti, hogy „nekem ő túl gyorsan lépked”, vagyis végeredményben: erre céloz a kérdésem. Nem felel meg ez az ütem, hogy így mondjam; de hát ezt mégsem említhetem, nevetséges volna, az ilyesmiért elnéző mosoly jár. Mondom inkább az iméntit; hogy ez az egész, ahogy mi ketten itt most a Rondella felé haladunk, kora délután, márciusban, nincs úgy igazából megcsinálva.

– Nem is kell ez jobban – mondja tehát D’Oré. – Mit akarnál? Sétáljanak erre többen; kevesebben; legyen újra az az 1953 vagy 63, amikor vasárnap délelőttönként feljöttél ide törökágyút nézni meg visszaemlékezni rá? És egyáltalán.

– A beszélgetés nincs megcsinálva – válaszolom, fölbátorodva, hogy beszélgetésünk már eddig is ilyen jól alakult; ha tehát ezt bírálom, egészen bizonyos, hogy nem sértem D’Orét. – Vagy, mondjuk, hiányzik az a pont, ahonnét ennek így kell lennie: hogy most itt megyünk és beszélgetünk. Hol van ez megírva, kérdezték volna régen, hogy ez a mai délután így alakuljon. Én persze nem ezt kérdem. – Kis szünet után hozzáteszem: – Most tulajdonképpen d’orézok. – Máris megbánom ezt a mondást. Ha ügyesen alakítottam is bármit, elrontottam azonnal. Akkor már azt is mondhattam volna: menjünk egy kicsit lassabban, rossz a lábam – sípcsont! de: szabad-e ezt is?? –, vagyis nem eléggé rossz a lábam, tehát nem kívánom mégis a gyors mozgást, de annyira már rossz azért, hogy…

– Te sosem szerettél igazán beszélgetni – mondja D’Oré. – Mit csinálsz majd, ha kórházba kerülsz egyszer, mondjuk. A szobatársaid beszélni fognak hozzád, esetleg fölébrednek éjszaka, és előkotorják az ágytálat, aztán belefordulnak, döngetni kezdik a nahtkaszlit…

D’Oré most pontosan fogalmaz; a nahtkaszlival. Keskeny a szoba, három ágy, a negyedik ágy helyén fali mosdó, szekrény, a szekrény két függőleges és egy vízszintes részre oszlik. Akik a függőleges részeket kapják, a vízszintesen elhelyezkedő holmijukkal nincsenek egészen otthon a fölső polcrekeszben; aki elsősorban a polcon tartja a dolgait, mindig csak vendég lesz az akasztós részek valamelyikében. A nahtkaszli pontos ügy; még pontosabb lenne azonban, ha azt kérdezné D’Oré: miért nem indul el a beteg, hason csúszva, a szomszéd ágy legközelebbi lába felé, miért nem kezdi rángatni, miért nem húzza le a takarót arról a másik…

– Nincs, ami meg ne történt volna ezeken a helyeken – mondja D’Oré. – Ami nem történt meg még, az máris ilyen: még-meg-nem-történt. A kórházon kívül vannak a valószínűségek; ez se igaz, persze. Itt is, a kórházon kívül, mi az, ami nem ilyen még-meg-nem-történt?

– …

(Mert aztán: ezt csak gondolom; „gondolom”, ahogy mondani szokás; hogy: nem valószínű, hogy ugyanabból a családból végül ugyanabba az elfekvőbe, ugyanabba a szobába… ahol az apád vagy az anyád vagy a bátyád… de hát miért nem valószínű? Mi valószínű?)

Letelepszünk a Rondellán. – Sosem szerettél igazán beszélgetni – ismétli D’Oré. – Voltam ezzel én is így, vagyok is így; olyan, mint a váltóláz. Olyan is.

Megkönnyebbülök. Ismét egy ilyen „váltóláz”; D’Oré tehát könnyűre veszi a dolgot. Váltóláz. – Én is, persze – mondom. – Hol így, hol úgy. Az előbb, amikor azt mondtam, hogy ez az egész itt mintha nem lenne megcsinálva, arra céloztam, ahogy a sportújság fogalmaz. Jól; kereken; néha remekül. Csak az a baj, hogy fele részben maguk a versenyzők nyilatkoznak. És igazán nem akarok senkit megsérteni (– most aztán csakugyan d’orézok; most csakugyan; könnyűre veszem a dolgot; mert mi az, hogy „igazán nem akarok senkit megsérteni…”!), de ha feltételezzük, hogy a versenyző elsősorban a saját szakágában – a sportágban! – jó, vagyis mindenekelőtt: jó sportoló, alig valószínű, hogy ilyen jól fogalmazzon. Nem? Akkor viszont…? Mit mond el a sportújság, ha a sportolóit megszólaltatja? Egy-az-egyben. Erre céloztam; tulajdonképpen helyeseltem, hogy egy ilyen beszélgetés, mint a miénk, nincs megcsinálva. Nincs meg. Mit mondjak?

– Aramis meg én – mondja erre D’Oré – jóformán sose beszélgettünk. Legalábbis gombozás közben nem. Ezt ne úgy értsd, hogy ő se beszélt, meg én se. – Megáll, vagyis hátradől, kesztyűjével aramisi mozdulatot tesz; különösebb siker nélkül. Ismertem Aramist, D’Oré egykori osztálytársát, neki se voltak Aramis-féle mozdulatai. Csak úgy tizenkét-tizenhárom évesen, amikor először kezdték a römikártyát – sose römiztek! és lényegében nem is kártyáztak! –, a bubok Aramishoz „hasonlítottak”, vagyis az igazi Aramishoz, D’Oré osztálytársa, „Aramis” meg a bubokhoz, ám – ezt D’Oré egyszer már kifejtette nekem – ha ez utóbbi igaz, ő minden logikát fölrúgva határozottan érezte: „Aramis” nem hasonlít Aramisra; idegesítette mégis, hogy van négy lap, amely semmiképp se hasonlít rá, viszont a partnerére esetleg igen. D’Oré kisebbségi érzéseinek jó 8-9 százaléka (ez is az ő adata!) eredt innen. – A legnagyobb vicc (D’Oré itt összevéti a „legnagyobb”-at a „legjobb”-bal; ez is bejön néha, amikor könnyűre veszi a dolgot) – mondja aztán D’Oré –, a legjobb vicc az, hogy Aramist hét éve nem láttam; itt lakik pár utcányira! és ő most azt hiszi, hogy még annyira se szeretek beszélgetni, ahogy akkor ő meg én; pedig ha tudná…

– …hogy ez váltóláz-szerűen van, sőt ma már inkább beszélgetsz, mint akkor, megsértődne – mondom. Sajnálom már, hogy közbevágtam, de tudtam, mit akar mondani D’Oré, és ezt kívántam jelezni. Érthetetlen az ilyesmi, már egy pillanat múlva is. – Azt hinné, csak vele nem beszélgetsz, és a többi. Holott még jót is teszel, talán, hogy megkíméled a közvetlen találkozások… mijétől is?

– Semmijétől – mondja D’Oré. – Úgy értem: a közvetlen találkozásoknak nincs „külön” semmije. Találkozások és kész. A legtermészetesebb dolog a világon… Egyébként, igazad van.

Vajon azt akarja mondani: „csak azt nem tudjuk, mi a legtermészetesebb dolog a világon”? Ezúttal nem vágok közbe. Így kerül sor D’Oré helyeslésére.

– A lényeg az – folytatja („a lényeg…”!) –, hogy Aramis is, én is… szerettünk gombozni. Gomboztunk a nagy, elforgatható fedelű Racing Paris-stadion fölé hajolva, mely egyszersmind a Red Star – egy elővárosi csapat; nem tudom, azé volt-e, amelyikben most egy… – mindegy! – pályája is volt. És így tovább; játszottuk a bajnokságokat, évente tízet-tizenkettőt, az annyi, mint 150-180 meccs… és persze hogy beszélgettünk közben. Volt egy-két szerényebb évünk; például harmadik gimnáziumban, amikor Aramis a hármasugró padszomszédja lett, helyesebben érettségiig ott ült, csak akkor volt a legnagyobb a barátkozás, harmadikban. Tudod, ezzel a hármasugróval lepleztük le, hogy csal a fölöttünk járó „harmadik humán” osztály; hármasugrásban csaltak, vagyis a centizésnél. És a centik beleszámítottak az iskolaversenybe. Ismered: „…pontot hozhat…!” A hármasugró látta jobban, az én szemem már akkor is rossz volt. Csak egy benyomás lehetett az egész; homályos film; mintha csakugyan rámérnének. Másodikosok voltunk. Akkor még Aramis és a hármasugró nem barátkozott. Aztán egy nagyszünetben… azért nagyszünetben, hogy az egész „humán” végigverhessen minket… illetve a végén csak egyikünket, mert a hármasugrót a „sportos humánok” azért elengedték. A vicc az, hogy az egésznek a súlyára nem emlékszem; hogy mit jelentett; milyen volt utána a folyosó; elkéstem-e a következő óráról; egyáltalán, mintha nem is lett volna. Csak emlékszem rá. És kész. Mint a centizésre, az emeleti folyosó ablakából. Az acélszalagot alig láttam. Felőlem akár egy Singer-és-Wolfner viaszosvászon szabócenti is lehetett.

– Aztán – folytatja D’Oré –, ugyanígy nem tudom most már, hogyan kezdett el annyira összebarátkozni Aramis meg a hármasugró. Persze, a centizős dolog után történt. Ha ugyan ez olyasmi, ami „történik”. Azt se tudom, hogyan ért véget. Évekkel később, már a tokiói olimpia évében, jól összejöttünk a hármasugróval; úgy értem, Aramis nélkül. Alaposan meghízott, megkopaszodott. És sakkoztunk. Egyenlő erők küzdelmét hozta a játszmasorozat. Ez is úgy ment aztán – úgy végződött –, ahogy jött. A hármasugró válófélben volt épp; vagy már el is vált. Ültünk a szülei erkélyén, ahonnét, emlékszem, kisfiú korában mindig ledobálta a villanyvasútját meg a lendkerekes autóit a bátyja. Csak erre meg úgy emlékszem, mintha az Ásvány utcában mennénk, egy este, anyámmal; és ott halljuk a hírt. „A Pubi” (így becézték otthon a hármasugrót) „villanyvasútját ledobta az erkélyről a bátyja.” Az Ásvány utcában sokat mászkáltunk Aramisszal; például a labdarúgók svájci veresége után; három-kettes vereség Morlockéktól, Fritz Walteréktól. Egy pillanatig tényleg öngyilkosságra gondoltam. Az ablakon át. Nem értettem, Aramisnak miért nem omlott össze annyi minden, akkor, a világbajnoki vereség után. A hármasugró szüleinek erkélyéről szép volt a Krisztinaváros; látszott a templomtorony, a kis „körút”, a fák, melyek alatt mintha ott jöttem volna… vagyis ezt érzem néha, amikor ott megyek, most már se Aramisékhoz, se a hármasugróékhoz; mintha arról az erkélyről néznének. Nézném magam? Azért van az egész, mert az az erkély nagyon látszik.

– Aramis segíteni akart a hármasugrónak – mondja még D’Oré. – Fogalmam sincs, miben segíthetett volna neki. Nem tudom, ez az ellenkezője lehetett annak, amit én érzek? – mióta? –, ha valaki, aki hozzám „tartozik”, a szemem láttára akar segíteni valakinek, aki megítélésem szerint nem szorul okvetlenül rá… épp rá. Akkoriban a hármasugró volt közülünk a legjobban. Aramisnak se volt semmi baja. Vagyis: dehogynem. Csak nekem fogalmam sincs róla, annyira nem beszélgettünk. Neki se lehetett fogalma rólam. És később… amikor olyan hatalmas barátkozó lettem… vagy még később, amikor ezek a barátságok abbamaradtak, mert elmaradtam mindenünnét… ott, ahonnan elmaradtam (hűtlenül, állítólag!), gondoltak-e valaha is arra, milyen vagyok? Tudták-e, hogy valami Aramis, a hármasugró, Mazaren és a többi előtti korból született tiltás – ez divatos szó volt nemrég, emlékszel? – van bennem minden iránt, ami nem kettesben történik? ahol nem két fél kerül össze? ahol részemről nem volna lehetséges az ad hominem-létezés? Gondoltak-e arra, hány éven át s miről mondtam le a kedvükért? Képtelenül hangzik, de számomra összeegyeztethetetlen volt, hogy barátom legyen, és járjak valakivel, például. Amióta… de hát azt mondtam, nekem se volt, nem lehetett fogalmam például Aramisról. És én soha nem is akartam fogalmat alkotni senkiről. Aki már nem én vagyok…!? Azt tudtam, hogy a bajnoki meccseink után mindig megy valahova, többnyire a „Lermontov” mozihoz. Ott találkozott talán a barátnőjével. Egészen biztos. Meccsek után elrakodtam; vissza a csapatokat, mindet a helyére, Aramis klubjai is nálam tároltak; vissza a terítőt a Racing-pályára. Vissza az asztalt a szoba közepére. Vissza a székeket. Mosakodás. Lenyugvás. Egy-két óra. Talán amíg a hármasugró olyan jó padtársa volt Aramisnak, kevesebbet játszottunk. Talán; de akkor visszatértek megint a nagy bajnokságok. Aramis mindig késett; és ha befejeztük a fordulót, rohant – szombatonként – a „Lermontov” mozihoz. Később aztán bejött a klub. Csak nekem. Nekem viszont nagyon.

– Aramisnak soha. Tudtam – fejezi be D’Oré, és szedelőzködünk; a klubról egyszer még mesélni fog, mondja; egyelőre: ennyit. – Tudtam, hogy neki nem lesz jó a klub. Nemcsak a játékosanyaga miatt. Amikor a klubba kerültem, úgy két-három évvel a tokiói olimpia előtt, nekem is át kellett alakítanom a játékosállományomat. Sima pálya volt, csak nagyobb pálya. A simát azért említem, mert két barátomnak is volt recés, illetve hullámos pályája. A recés pálya helyzeti előny volt a házi kluboknak. A hullámos pálya csak kellemetlen, mindkét félnek. A klubban jól csúszott és szabályos méretű volt a játéktér. Halványzöld színű; fölszórtuk mindig tapadóporral. Így nem rohangálhattak a játékosok. A nagyobb pályához nagyobb gombok kellettek; lecseréltem a fele válogatottamat. A válogatott kialakítása is komoly kérdés volt. Idehaza, vagyis a házi ellenfelekkel, mindig klubszinten játszottunk. Úgy értem, klubcsapatokkal. Mármost a klubban épp ellenkezőleg; válogatottakkal. Persze, ezt úgy értsd, hogy mindenki a lehető legjobb összeállításával; nem lett volna értelme, ugye, ha két csapatot alakítunk, amikor csak eggyel játszhatunk. Tartalékbajnokság nem volt. Érdekes, hogy a válogatottamba vásárolt játékosokat milyen nehezen tudtam beépíteni a házi egyesületekbe. Győri, szombathelyi játékosok bukkantak föl hirtelen, úgy értem, ilyen nevek a Kopák, Cisowskik, Fontaine-ek, Torressonok, Varelák és Menghalviók közt. Furcsa volt az is, hogy Noáviót például Tullnernak hívták a klubban; de hát Noávió annak idején Rahn volt, csak Rahn most Aramisnál játszott; nála volt Fritz Walter is, aztán később a második Puskásomat, aki persze még mindig a Ferenc volt, Fritz Walternak neveztem el, de akkoriban se Aramisszal nem nagyon játszottam már, se Fritz Walter nem fért be semelyik csapatomba. Aramisnak, ha meggondolom, számos „külszerzeménye” akadt. Már az osztályban is mindig ő kapta meg a jobb játékosokat, ha valaki feloszlatta az egyesületeit; semmi baj, Aramisnak gyengébb volt a játékosállománya. Ezért kapott tőlem is néhány csatársort; és amikor harmadik barátunk – akivel, vagyis akivel hármasban, örökké feszültségek voltak! – gombkészletét fölosztottuk, egyetlen kivétellel Aramis kapta a javát; én főleg csak érzelmi szempontokból választottam néhány használhatatlan, valamint egy egészen kiváló, de mint csakhamar kiderült, igen törékeny játékost. Aramis az osztálytársainkkal is játszott; ezt teljesen érthetetlennek tartottam, mert én magam csak vele és harmadik barátunkkal jártam össze; ha nem tévedek, egyetlen iskolatársamnál voltam csupán a gimnázium négy éve alatt, az Ásvány utcában. S ha ez szó szerint nem igaz is, találó. Legföljebb öt-hat helyen lehettem még; úgy éreztem azonban, sehol semmi dolgom.

– A klubban végre volt dolgom. Váratlanul indult az egész. Most, ha a klub első épülete előtt elhaladok, nem érzek semmit. Bármit érzek, semmi ahhoz a tizennégy éve elmúlt estéhez. Akkor jártam, például, abban a városrészben először este. Bámultam, hogy még nyitva vannak a boltok. Vettem egy „fél számmal kisebb” cipőt; és közben csupa fehér por volt a kezem. Ez, ugye, lehetetlen; hiszen a por csak a pályadörzsöléstől tapadhatott rá; az a fehér por. És éjszaka, amikor az első bajnokság befejeződött, a boltok már… Vagyis nem lehetett ugyanaznap este a cipővétel és az első klubszereplésem. Otthon, ahol szégyelltem, hogy „még mindig gombozok”, azt mondtam: „Bementem a Körútra, vettem egy cipőt.” A körút nem is a Körút, hanem a Múzeum-körút volt. Aztán… de hát tudták, hogy gombozni voltam. Most, tizennégy éve is, ez a legnagyobb köz-élményem. Azaz… de majd még erről… Beállítottam, váratlanul, a klubbelieknek és magamnak is meglepetésszerűen, és második lettem, első este. Soha semmivel nem fogom fölülmúlni ezt a sikeremet. Nem azért, mert akkora siker volt az az „ezüstérem”; tréfálnék, ha így érteném. De soha semmi sem igazolta addig, hogy – bármiben! – helyes úton járok… hogy bátran csinálhatom, amit csinálok… és még akkor se csináltam bátran. Szégyelltem otthon a klubot, legfőbb büszkeségemet. Szégyelltem magam Aramis előtt, hogy olyan könnyen átállok én is… nem tudom, jól értesz-e; ezért vittem el aztán egy este Aramist. Láttam az arcán, láttam a húzásain, a pepecselő védekezésén, a kis arányú vereségein, mindenen: hogy ez neki nem kell. Szégyelltem magam a házbeliek előtt, akik pedig odavittek; hogy nekik nem ízlenek annyira az új szabályok, és én egészen könnyen idomulok. Sőt, megtalálok végre egy… nem, azt a szót azért nem mondom ki; jobb, ha csak elgondoltatom. És hogy ne legyen olyan tökéletes az összkép, azt sem tagadom: mérkőzések vezetését eleinte nem szívesen vállaltam; nem éreztem eléggé konkrét tevékenységnek. De erről is – mondja D’Oré – majd máskor. Tudod, ahogy így beszélgetünk, úgy érzem, mintha minden egyebünnét nyugdíjaztattam volna már magamat.

– Vannak esetek – mondja D’Oré –, amikor bizonyos végkövetkeztetés napnál világosabban adódik, mégsem szabad levonnunk. Mert az előzmények csak tévesen értékelhetők.

„Napnál világosabban”! De nem mondok semmit.

– Például itt ez a köd – folytatja. Körbemutat; a kör valóban szűk. – Egyik nap kinéztem az íróasztal mögül, vagyis az ablakon, és ott volt. Az első köd idén ősszel. Nem jutott eszembe, úgy értem, erről a ködről nem jutott eszembe akkor semmilyen emlék; más ködök; nyaralások vége, amikor délről térsz haza, a Balkánról a Balkánon át; Horvátország, netán Vinkovci. Rávirrad az éjszakai vonatra; kinézel az ablakon, ragadsz esetleg a rossz alvás után, de az is lehet, hogy száraz vagy, mint az elektromosan szikrázó fésű a hajadban. Fésülködsz így-úgy, nyújtózol, talán csak a fejedet vakarod, aztán abbahagyod azt is; már ébren vagy, és tudod, hogy koszos a kezed… És kint a köd; aztán azok a ritkás erdőtelepítések. Mi a jelentőségük? Valószínűleg semmivel se több, mint amit úgy első ránézésre… De te ott ébredtél föl, ott nézed meg az órát, ott érzed, hogy mégis mi ez? És látod, amit az előbb mondtam. Ültem az íróasztalnál, és nem láttam semmit a ködben. A madarakat láttam, a verebeimet; sötétebbek voltak talán, mint napfényben. Bár ez nem biztos. Esetleg jobban itt voltak, alig volt „láthatóságuk” máshonnét, az utcáról például, a szemközti parkból; közvetlenebbül tartoztak így az ablakhoz, és nem én látszottam jobban általuk, hanem az lett több, ami…

Ezt D’Oré se tudja megmondani most, hogy micsoda.

– De nem ez a fontos – teszi hozzá. – Arról van szó, hogy én azt a ködöt, onnét az ablakból, szerettem. Talán mert még kevés volt belőle az idén. Az idén, ezt úgy értsd, hogy tizenhét, tizennyolc, mit tudom én, talán még több éve. Érettségizős koromban, vagy még sokkal előbb. A madarak is akkor voltak. Most nincsenek, érted, ugye? Lezárt ügy.

Hát helyben vagyunk, gondolom. Nevetek. D’Oré a madár-ügyet is lezárná.

– És nem vagyunk itt a Rondellán, itt se – jegyzem meg. – És ha odalent elköszönünk, nem mégy madáreleségért abba az új boltba, ahol az olcsóbb kölest fölfedezted. Nem ülsz utána taxiba, nem meséled el a sofőrnek, hogy a verebek, ha nem a lóganéjban nézzük őket, hanem a párkányunkon, abszolút madarak is, van bennük sas, kolibri, pingvin, a fejtartásukban, a nyaktartásukban, meg ahogy kihúzzák vagy összehúzzák magukat, és csak a verebekkel óhajtasz foglalkozni, két-három gerlét megtűrsz, ám a galambokat elkergeted, azok olyanok, mint a…

Itt leállít. – Ezt honnét tudod? – kérdi. Csodálkozik. És ne fejezd be a hasonlatot. Könnyelműség volt; visszavonom. Csak honnét tudod?

– D’Oré, te mindenkinek elmeséled ezt – mondom. – És…

– …és ezek a mindenkik megbeszélik utána – szögezi le. – Ez az, ami számomra teljesen érthetetlen.

– Hát… – D’Oré kedvenc mondása volt egy időben, persze nem volt igaz azért egészen, hogy: „Én senkiről se gondolok rosszat, mert nekem soha senki nem jut az eszembe.” Ezt a mondását, tudtommal, még nem vonta vissza. Kérdem is mindjárt.

– A mondás befejező részét is hozzátehetnéd – feleli. – Jellemző, hol hagyod abba. Mert hozzá tartozik még, hogy…

Igen; hogy: „Csak ha aztán együtt vagyunk, a beszélgetés kedvéért mondok én is ezt-azt; tehát nem elég, hogy együtt vagyunk, még…”

– D’Oré – mondom –, a dolognak ez a része nem olyan csattanós. Nem hagyjuk, hogy kidolgozd; örökké elvisszük az idődet.

– Nem baj, akkor se vagyunk itt a Rondellán – mondja. – A madarak pedig… Verebekről eleve semmi rosszat nem szedsz ki belőlem.

– Ne félj, nem fog megkérdezni senki – jegyzem meg. – Úgy értem, engem, ma este, hogy mondtál-e rosszat a verebekről.

– Miért kérdezne bárki? Ezek a dolgok csak annyiban érdekesek, ha én azt érzem, hogy pontosan úgy bonyolítottam őket, ahogy kell.

Nem azt mondja – és pontosan fogalmaz! –: „Ahogy helyesnek érzem”, vagy: „Ahogy akarom”. Ahogy kell. És a legszívesebben hozzátenné: „És mert itt mászkálok veled, máris nincs úgy, ahogy lennie kellene; de ha itt mászkálunk, mégiscsak lehet így, és ez”, csak idáig tudom követni a gondolatait, „hatalmas veszteség”. Nem tudom, hogyan érzi: vereség vagy veszteség. Most csakugyan-csakugyan nevetek. Arra gondolok, mit mesélt egyszer, hogy állítólag – de ezt nem hiszem! – valakinek már meg is mondta: „Épp elég erőszakot teszek magamon, hogy itt mászkálok veled!” Hohó! Szeretném érte vállon veregetni, ha nem tudnám, hogy nála ez az olcsó boldogság jele; amikor annyira jó neki, hogy nem is akar már bonyolultabban törődni veled, csak vállon paskol, mert annyira „kiküszöbölne” ott helyben, hogy úgy érzi: ezt talán egy kis kedvességgel kell ellensúlyozni. Minek „ordítson” elméletben, ami gyakorlatilag megvalósíthatatlan. A kiküszöbölés D’Orénál azt jelenti: ha nem fordulhat sarkon, ha nem hagyhat ott – boldogságában! – azonnal, ha nem viheti haza – földolgozni! – ezt a hülye boldogságot, akkor hát tessék, „érintkezzünk”, rontsuk el, úgy kell nekünk. Megpaskolja a vállad.

– D’Oré… – mondom; és azt akarom megjegyezni, hogy „azért nem mindenki gondolkozik így”, és ebből az lesz, hogy: – Te teljesen olyan vagy, mint bárki.

– Ne dadogj – feleli. Örül. Ezt szereti hallani. D’Oré: melós; ezt mondja magáról. Nem szeret sokat dumálni, dolgozni szeret; ő olyan melós, aki dolgozni szeret, és egyszerű örömei vannak. Ha ezt elhiszik neki, boldog. Ezért mondja, hogy egyszerű örömei vannak.

– Egyszerű örömeid vannak – mondom.

– Hadd feleljek egy régies kifejezéssel – jegyzi meg.

– D’Oré, te úgy gondolod, hogy ha valamit elhisznek annak, ami, akkor az jól van – szögezem le, kérdezőleg.

– Nem ilyen egyszerű – mondja. – Nekem ez a szakmám. És elsősorban dolgozni szeretek.

Ezt most megint értem. Egyszer elmondta, hogyan van ez. Idevág a köd-história is. Megy az utcán, azt mondja, például itt meg ott van valami villám-elintéznivalója. D’Oré sose közli, hogy a „Körúton” vagy a „Krisztinában”, legföljebb, ha már jól múlt időben van a dolog; azt mondja, „itt meg ott”. De a villám-elintéznivaló, az D’Oré eszményi esete. Beméri az elintéznivalót, nem órára, percre, arról szó sincs, egészen másképp. Egészen másképp, ez a lényeg; ez az egyetlen pont, ahol D’Oré egészen más. Persze, itt mindenki egészen más, mondhatnám neki bosszantásul. Csak D’Oré azt mondja: neki ez az egyetlen fontos dolga. Erre van ő, ilyesmikre. Tehát beméri az ügyet, és akkor mi történik: 1. belebotlik valakibe, természetes, hogy máris fölöslegesen; „pedig hogy jövök én ahhoz, hogy bárkit fölöslegesnek érezzek; de hát bemértem valamit, és…”; 2. maga az ügy nem úgy bonyolódik, ahogy kellene; „bonyolódik”, ez D’Oré egyik kedvelt szava. „Pro és kontra szó, nem igaz?” Például várakozni kell. Növekszik a belebotlási esély, az összefutási tényező; 3. maga D’Oré nem egészen az a D’Oré, akire előző nap a dolgot bemérte; esetleg fáradtabb, vagy az időjárás nem megfelelő. Mert D’Oré mindig előző nap méri be a másnapot; „ezt, sajnos, sosem tartom be aztán”. Helyesebben: „Minden nap végén kiderül, hogy elhibáztam a bemérést”; vagy: „A bemérés jó volt, én nem vagyok még alkalmas a bemértségre.” Mert: „Mit gondolsz, ha sikerülne egyszer egy jó lebonyolítás, csinálnám én mindig ezt? Persze hogy csinálnám.” Számos dolgot említhetne, ahol jól sikerül a lebonyolítás, és azután is csináljuk. „Csak ezek a bemérések, tudod… ezek nem úgy egyszerűen erre meg arra vonatkoznak.”

Hanem… végül is ezek akkor: erre meg arra vonatkoznak, gondolom; és egy pillanatra én is úgy járatom az eszem, mint D’Oré.

– Emlékszem egy ködre – mutat valahová a kezével. – Lent, az Alagútban jöttem, itt, alattunk talán. Még ott volt a legvilágosabb, az Alagútban. Valaki végig mögöttem jött, kint is, az utcán. Aztán befordultam a kapunkon; nem tudom, mi lett belőle.

Így mondja. Talán: pontosan.

– De ma is sokkal egyértelműbb róla az emlékem – folytatja –, mint például Aramisról, akivel jókat huzakodtunk az Alagútban. Egy kesztyűn, ilyesmin. Verekedtünk. Ha az az ember verekedni akart volna velem, egyszerűen leüt. Tiszta ügy. Mint egy ringben. A köd olyan, mint egy profi ring. Vagy-vagy. Versenypálya. Persze, épp a versenypályákat szokták köd esetén lezárni. Mindegy, a köd olyan versenypálya, amely ködben is használható.

– Versenypálya vagy inkább szorító – mondom. – A ring.

– Ezt a környéken lakó hülyék kedvéért mondod – jegyzi meg. – Azaz, visszavonom.

Mit lehet erre mondani. D’Oré szólal meg újra:

– Vagy egy nappali sötétség. A Körúton. Karácsony előtt. Több mint húsz éve. Sálat vettem egy sarki boltban. Furcsa, hogy egyrészt sálat vettem, másrészt magamnak és meglepetésül. Tehát esetleg mégsem magamnak, mégsem sálat, hanem valaki másnak, harisnyát. De ahogy a boltból kiléptem, a Körúton éjszaka volt. Sokkal differenciáltabb sötét, mint az éjszaka. Hóesés előtti felhők.

Ezt nevezi D’Oré az ő dolgának. Nem azt, hogy visszaemlékezzék ilyenekre, hanem… hát, ehhez, persze, tudni kellene, mikor volt valójában ez a nappali sötét. Nemcsak a sál kérdése bizonytalan. Ha réges-rég csakugyan, még akkor is: készülődés volt az ott D’Oré számára, még nem munka; de most, hirtelen, ahogy megyek vele a ködben, ahogy ott jön mellettem, és tudom, nem jöhet soha úgy mögöttem, ahogy mögötte ment – valóban húsz éve! huszonöt éve – az az ember, és nem fogunk huzakodni egy kesztyűn, mint Aramisszal tették, hirtelen úgy érzem, mintha földolgozna. Máris. D’Oré nem is gondol rá, hogy elsősorban azok találkoznak vele még mindig, akik az ilyesmit jól bírják. Helyesebben: ez sem igaz. D’Orénak igaza van, hogy mindenki vaktában és ok nélkül találkozna, és nem ő és nem valakivel, hanem bárki bárkivel. Csak abban nincs igaza, hogy itt alternatívák lennének; nincs másik megoldás; amit ő másiknak nevez, az is ugyanaz; és nemcsak ugyanaz; de ez a „nemcsak” a lehetséges szélső érték. Ennél tisztább típust D’Oré sosem fog csinálni az életéből. Nem akarom elkedvetleníteni; inkább odafigyelek, mit beszél; mert mintha a köd engem is fölmentene; mintha nem hallanám olyan jól a hangját, pedig hallom, csak mint aki járás közben elalszik, ahogy Halléban egyszer otthagytam a csoportomat, azt a húsz-huszonöt embert, akiket valamiképpen „kalauzoltam”, és nekivágtam az Óvárosnak, kikötöttem egy sörözőben, ahol hárman rexeztek, és rajtuk meg a csaposon kívül csak én voltam a helyiségben. A nem tudom, hányadik pohár után hirtelen úgy éreztem, indulnom kell. Ki sem ittam talán! És mentem vissza, a szállásunkra; és az út némely szakaszára sosem fogok emlékezhetni, mert járás közben elaludtam…

– …mindenkinek vannak ilyen élményei – hallom hirtelen, és ez nem D’Oré, ez én vagyok.

– Milyen élményei? – kérdi D’Oré és nevet. – Hadd paskoljam meg a vállad. Hogy ilyen jól félbeszakítottál.

– Őszintén – nevetek én is –, miről beszéltél éppen? Mondd el még…

– …egyszer se – üti a vállamat. És hagyom. – Ezt most megúsztam. Hát nem érted? Életem legjobb beszélgetése, sajnos, csak töredék. Soha senki se tudja meg, mit mondtam az előbb. Mert a lyukas agyamat, azt ismered, ugye? Én már nem is tudom. És most gyerünk madáreleségért. A postáig elkísérsz?

Megyünk, ezúttal egy födött lépcsőn.

– A födött lépcső – mondja D’Oré. – Újhagyma, retekhámozó kés, ahogy EmEm barátunk emlékezne az alreálra.

„EmEm barátunk”! Eszembe jut a hallei nagytér; három vagy négy templomtorony, melyre… egy bizonyos éjszakáról… nem emlékszem.

– Azért az ugyanúgy ér valamit, ha az ember emlékszik, mint ha nem – jegyzem meg. – Nem igaz? Különben nem lenne becsületes a játszma. Már ahogy itt megyünk, ehhez is kell ez…

– Majd – mondja D’Oré. – Majd kell. Mondjak neked valamit?

„Mondjon valamit”! Úgy érzem, mintha nem is Húsvét, de Karácsony közeledne.

– Én most ott megyek egy… – vágok közbe. – Szóval „itt meg ott”. Egyszer, decemberben…

Nem Halléra gondolok.

– Köd – vágja el D’Oré egyszer s mindenkorra. – Gyakran úgy érzem, mihelyt megtörténik valami, és legyen az akár egy ilyen mászkálás, máris a folytatása van, amit azonban nem lehet csak úgy, bele a vakvilágba… A folytatás, vagyis a tükörkép, de hát szó sincs tükörképről persze, teljesen hűséges lehet csupán; nem ahhoz, ami volt, hanem… és így igazán ahhoz, ami volt. Ezt már említettem neked. Ez a profiság. Az én profi-pályám. Ami, világos ugye, csupa szín-amatőrségből áll…

Behúzom a nyakam; úgy teszek, mintha válaszolnék a ködre. D’Orézom. Legszívesebben átpenderíteném a korláton… vagy harminc centis mélység tátong alatta.

– …és így tovább. (Hol tarthat, mit hagytam ki? Madarakról beszél.) Ha valaki fölnéz, és állítom neked, valahányszor kietetek a párkányra, mindig jön egy villamos, viszont ha a feleségem elmegy, szegény, reggel, mindig öt percet várunk, ő lent, én az ablakban; szóval, ha valaki fölnéz, és látja, ahogy vadul csapkodok, sőt, ha látnák néha a kezemet, ahogy összeverem az ablakfán, sőt, ha egyszer majd valóban betörik a rezgőtábla, tudod, ez a bal nagy ablakszárny kívül, és valóban el kell vinnem a balhét (!!), mindenki azt mondja: bolond a D’Oré. Pedig ez nagyon pontos rendszer, érted? A verebekért csinálom; két-három gerlét megtűrök, de galambok nem kellenek. Őket épp a párkányon nem bírom. A látványukat, egyszerűen azt nem, amilyenek. A ronda pofájukat. Nem is azt… Mi van; odajönnek. Rávágok az ablakfára. Rezeg az üveg. A verebek egy része már mindig ottmarad ilyenkor. De, mondom, mi van; most meg már néha a galambok is ottmaradnak, a rohadt nagy dögök. Ülök az íróasztalnál, odavágok a köpenyem övével. Tapsolok. Fáj a tenyerem. És az egész: látszik. És mi látszik, igaz? Ezen, persze, nem segít a köd. Néha úgy érzem: szék helyett egy hátradönthető ágy-szék kellene az asztalomhoz; és amikor úgy érzem, hogy egyszer nekem ebből az egészből, a verebekből is, érted, meg ne hallják, elegem lesz, csak hanyatt dőlök, és…

– Mindenre nincs idő – mondta D’Oré. Idézetek; ma ilyen hangulat volt. – Egy nagy mondást idézek – tette hozzá. – Úgy értem, ezt a mondást már akkor olvastam, amikor a fejem…

– …nem volt a régi – mondtam –, nem volt befogadóképes.

– A fejem sosem volt igazán befogadóképes – jegyezte meg D’Oré. – Csak az különös – tűnődött el –, hogy ezt a nagy mondást, melyet ki tudja, miféle befogadóképtelenségből, lustaságból, henyélési vagy nyugdíjbavonulási vágyból nem jegyeztem meg pontosan, mondom, ezt a nagy mondást (és félre ne érts, nem azt akarom mondani, hogy én mondom ezt a nagy mondást!) mintha mindig ismertem volna, szóval, már nagyon régen is, amikor a fejem mintha ezért nem lett volna befogadóképes; például az „Abenteuer” szó névelőjét (németül ez „kaland”-ot jelent) már 1948-ban sem tudtam megtanulni, amikor pedig még olyan friss volt az agyam, hogy stoppernak nevezett zsebórával a kezemben „százmétereket” vágtáztam, két kanyarral, egy csűr meg a kabanyéri tanítóház közt. Akkor volt a londoni olimpia; és…

– …ennyire berezeltél rá – folytattam. – „Mert még teljesen friss voltam.”

– Úgy van, és egészen képtelen dolgokra emlékszem – folytatta kivételesen D’Oré. – Helyszínekre, ahol… De ezt mindha már sokszor meséltem volna neked.

Ezt még sosem mesélte. Az „Abenteuer-kalandot” legalább kétszer.

– És az a névelő, az nem és nem. El nem hiszed, hány év múlva lett még nekem ez kínos. – Hozzátette: – Majdnem kínos. – Nevetett. – Csak majdnem.

– Ahogy az a stoppernak nevezett zsebóra is – jegyeztem meg – tulajdonképpen stoppernak kinevezett óra volt csupán.

– Úgy van – hagyta jóvá D’Oré. – És, látod, pontosnak lenni is egyre kevesebb kedvem. Így, „van” nélkül az imént. Szándékosan „van” nélkül.

– Nem „nélkül” van szándékosan – mondtam. – Hanem…

– …pontosan úgy, ahogy én értettem – mondta D’Oré valamelyest türelmetlenül. – És erről jut eszembe egy nagy mondás, helyesebben egy másik nagy mondás, vagyis egy nagy szó. Hallottad-e valaha azt, hogy „vanás”?

Mivel ezt a szót D’Orétól és régi ismerőseitől, akikkel már ugyanúgy nem nagyon találkozgatott, mint újabb ismerőseivel, többször hallottam, legalábbis (D’Oré hatása?) úgy éreztem, hallhattam, nem szóltam semmit.

– A vanás nem olyan gyenge tréfa, mint például a „manhatnám” – figyelmeztetett D’Oré. (Most még csak azt kellene mondania valamelyikünknek: „Kitaláltam a gondolataidat.” A manhatnámot ugyancsak közös ismerőseinktől hallottam; D’Oré azonban irtózott a közös ismeretségeknek még a gondolatától is, így inkább olyan arcot vágtam, mint aki érdeklődéssel várja a folytatást.) – Ez a manhatnám – mondta D’Oré, és közben mintha púpostevét játszott volna a nyelvével; furcsán ejtette a hangokat –, később, fregoli kifejezéssé vált. Jelentette ugyanúgy az ellenkezőjét is. És nemcsak a „man” általános emberi értelmében, vagy emberi értelmében, hanem emberkerülő, emberevő hangulatokat is jelölt. Találkozhatnékot és kerülhetnéket. Sőt, ezek részletezését is; amit én már utáltam. Kisszerűnek éreztem aztán az „úrhatnám”-hoz hasonló, álabsztrakt használatát; és poéngyilkosnak a „New Yorkba mennék”, vagy egyáltalán, a „de elmennék most valahova” alap- és pótjelentésragadványát. Eredetileg, és ha én találtam ki a szót, magam tanúsíthatom neked itt és most…

(„Itt és most”!)

– …hogy effélékre nem is gondoltam. Az „áhítat” szó járt talán az eszemben? ahogy egy indián, egy áhítatos indián leborul az olcsó rumért elkótyavetyélt sziklákra, már ha vannak még sziklák Manhattanben, és így szól: „Manhatnám.” És ez a Nagy Manitout is idézi, és jól föltételes módban van, és eléggé személyes és eléggé tárgyias. Minden. Nem kívánja vissza azt a sziklanyelvet…

D’Oré itt megint mintha csinált volna valamit a nyelvével.

– …csak úgy egyáltalán. És nem „manhatna”. És nem „mondhatna” valamit; bár épp tegnap mondtam (D’Oré itt a felesége nevét említette), hogy amikor így beszélek, vagyis így és bárhogy, talán arra kellene gondolnom, hogy egyáltalán… akkor kellene arra gondolnom nekem is, és másnak is persze, de képzeld el, mi lenne, ha, ebben (neki) (ismét D’Oré feleségének a neve következett) teljesen igaza van, mindig arra gondolnánk beszéd közben, hogy de jó, hogy beszélhetünk; pedig gondold csak meg, később, ha az indián leborul, amikor már késő… Igaz, késő-e; esetleg jól megy sora, az is lehet.

Ezt az indiánt is mintha hallottam volna már; csak nem így, és talán nem D’Oré-lemezként. „Bátor-indián”, „derék-indián”, valahogy így; s nem ilyen „egyáltalánban”, ahogy D’Oré használta most. Meg is kérdeztem, tapintatlanul.

– Ó, persze, persze, EmEm indiánjára gondolsz – mondta. Meg EmEm feleségének indiánjára. Pontosan tudtam már mindent. De nem tudtam szóhoz jutni. – EmEmről gyorsan még valamit. Mikor nemrégiben az állatkertes városban jártunk, fölfedeztem a könyvét, úgy értem, a harmadik kiadást, amiből még járna tőle egy példányom valami könyveskelemennél. Ismered, ugye, a Könyveskelement? „Nem kelleeemenni, nem kelleeemenni, itt a könyveskelemenni”; ahogy akkor, még 1959-ben, a nyilvános vécé mellett eladta nekem épp EmEm könyvét. Ezt, holtbiztos, nem mondtam még így. Pedig szó szerinti. Mindig egy szép őszi fát említek, az alatt állt a könyvesbódé… Az alatt, de a nyilvános vécé felett. Azelőtt pedig, úgy értem, száz évvel azelőtt, népszerű vendéglő állt a helyükön; úgy az egészén. Odanézz.

A Rondella alacsony kőkorlátján át lemutatott. Lombtalan ágak közt jól látszott a bódé. A hirdetőoszlop villanyórája háromnegyed-valamennyit mutatott; a számlap kisebbik karját elfödte egy kémény.

– EmEmmel az is érdekes, hogy ha így mondom a nevét, mindenki egy tényleges ememre gondol, egy szó szerintire – folytatta D’Oré –, pedig EmEm neve úgy valahogy hangzik, ha rövidíted, mint S.O.S. De nemcsak ez van.

Észrevette, hogy a nyelvét figyelem.

– Tegnap, mikor (itt újra a felesége neve következett) beszéltem, éreztem először – felelte azonnal. – Vagy csak mondtam; igen, előbb talán csak mondtam. És a következő villanásra jöttem rá. Jöttem rák, helyesebben. JOETTEM STOP RAAK Jó kis távirat, nem? Erre mondják, hogy „épp a nyelvemen volt”?

Vagyis D’Orénak ismét „csak annyi ideje volt hátra, amennyit engedélyez magának”. Tizennégy éves korában kezdődött a dolog. Akkor volt egy másfél éves ilyen „RAAK”-periódusa. Aztán még néhány. A legújabbhoz volt szerencsém, ezek szerint.

– Most azt mondod: „Megégetted kávéval.” Vagy: „Körte szorult alája.” Ilyesmit, ugye? Nem. Csakhogy nem. Mert nem tegnap óta érzem. – Gesztenyelevelet kotort elő a zsebéből. Porlásnak indult, hosszúkás, barna levél volt. Az állatkertes városban esett a cipőmre, búcsúzóul mondta. – Álltunk, helyesebben, megálltunk a ronda kis pályaudvar mögötti téren a bőröndökkel, és akkor láttuk, hogy ott van a cipőmön. Egyszerre ott volt. A cipőmön – tette hozzá D’Oré.

– A nyelved alá már nyúltál? – kérdeztem.

– Nem. Vagyis azt hittem, oda kellett volna nyúlnom, mert ma reggel mintha enyhült volna… vagyis mintha ott enyhült volna az érzés. Akkor azt gondoltam, kijött. A körtehéj vagy egyéb. De nem. Az érzés megvan.

– A vanás – mondtam.

– Nem, nem – tiltakozott. – A vanás szó nem valami létezőt, vagyis vanót jelent, hanem léteznit. Vannit.

– „Vanni; kelemenni”, ahogy az egyszeri külföldi mondta, és a Kis Leveles Fa alól lerohant azoniránt – jegyeztem meg.

– Manhatnám – felelte D’Oré. Tudtam, mit érez. Ha „cikit mond”, azt jelenti: gondolatban likvidálja a másik felet. És az előbb említette, hogy ez a szóhasználat nála ciki, vagy ahogy mondani szokta, cvikli.

– „Manhatnám”, mondá a derék indián, és berohant a NŐK feliratán – folytattam azért is.

– Látod, ez az, amit mondtam – jegyezte meg ekkor, szinte fellélegezve, D’Oré. Ezt nem értettem. A nyelve megint púpostevézett. – Kitalálsz valamit, de nem azért, hogy használják. Mert amit egyszer… nem is így mondom. Szóval: ami egyszer vanás, az csak egyszer van úgy. Utána el van ásva. Neked. De nem azoknak, akik használják. Mint mi itt, például, szegény EmEm indiánját.

– De hát EmEm talán nem is olyan szegény – vetettem közbe. – Talán nem is bánja, hogy használják.

– Amikor kitalálsz valamit; saját magadat használod – mondta D’Oré. – Nem úgy értem, hogy hasznosítod; és nem úgy, ahogy egy helyet, dolgot; valamely testrészt. Nem így. Vanás van, így mondtam volna annak idején. Képzeld, hogy egy szertartás végén mondják ezt: „VANÁS VAN, menjetek békével, amerre akartok, nem kell tovább ittlenni. Sőt, figyelmeztetünk titeket: e pillanattól fogva: vagytok.”

– Én mindig ilyet érzek – jegyeztem meg –, ha valahonnét elmehetek. Látogatóból, például. Olyankor a legjobb. Olyankor már jó.

Abbahagytam. Éreztem, hogy D’Oré megindított; úgy értem; és mondtam is:

– Pardon; NEM SZERETEM, HA MEGINDÍTANAK; AZ AKARAT MOZGÁSBA JÖN, ÉS A TETT…

– …VESZEDELMES DOLOG; REMEGEK VALAMI MESTERKÉLTÉRT, A SZÍV SÉRELMÉÉRT; ilyen vagy olyan dolog ez A MI FURCSA KÖTELESSÉG-FOGALMAINKKAL – fejezte be D’Oré. – Ahol kisbetűkkel mondtam, ott nem tudom pontosan, hogy van. A többi se így van, nem szó szerint.

– Képzeld el, ha a szertartásról távozók ezt válaszolnák kórusban – mondtam.

– Csakhogy én nem a szív sérelméért remegek – mondta D’Oré. – Hallod?

Ebben a szóban egyetlen sziszegő hang sem volt. Azt azonban, most már rájöttem, mindvégig hallottam, hogy az „s”-et, az „sz”-et, és így tovább, D’Oré egész délután furcsán ejti.

– És mi van – kérdeztem. – Fáj, vagy ég? Vagy lüktet? Feszül? Nem ittál forró kávét? Idegen pohárból?

– Tíz perce a nyelvem töve is fáj – felelte habozva D’Oré. („Habozva”! Így gondoltam, „habozva”. A legmarhább szó, itt; gondoltam aztán.)

Nem szóltam semmit. Azt gondoltam: Íme, ezúttal születése állapotában láthatok egy ilyen „addig élek, amíg orvos kezére nem adom magam”-ot.

– Régen ezek nagy témák voltak – mondta D’Oré. – Főhős és barátja. Lementünk volna innen, a Rondiról, a körzetibe vagy a városi orvoshoz; vártál volna odakint, míg én, valami rutinvizsgálat ürügyén, megállapíthattam volna a végzetes bajt. Tizennégy éves koromban viszont én ezt komolyan így éreztem. Azzal a különbséggel, hogy akkor nem lett volna senkim, akivel elmenjek.

– (Egy nevet mondtam;) (bár D’Oré nem szerette, ha a felesége nevét mondják; még ezt se nagyon bírta a magánélete megérintéseként) mit szólt hozzá?

– Még nem mondtam neki így – mondta D’Oré, és nem volt ingerült. A gesztenyelevelet forgatta. – Ezt már aligha helyezhettem volna el századik lapnál – mondta. Tudta, hogy ismerem ezt a szokását. Tudtam, hogy a fenébe kíván, hogy ismerem; és azt is, hogy fontosnak érzi: egy emberrel többen ismerik ezt a szokását. Így; „egy emberrel többen ismerik”, így gondolta; mert mondta már egyszer, hogy ezt így gondolja. – Bepöndörödött levél volt, ahogy a cipőmön megláttuk, már akkor. EmEm könyvébe így egy másik levelet helyeztem. Most, mielőtt följöttem volna ide.

– Takarítónőnk volt ma – folytatta. – Ahogy a növények alatt letörölget, a levelek elmozdulnak a helyükről, tudod, bonyolult rendszer, ahogy közben vannak, két takarítás közt. Két nagytakarítás közt – tette hozzá, nehogy azt gondoljam, hogy ritkán takarítanak. – Nem takarítunk, persze, gyakran. Ahogy az indák összekuszálódnak, mindig előkerül egy-egy fehér levél; sárgás-fehér, ilyesmi. Ezeket levágom, tudod. Századik oldal.

– Csakhogy ez roppant nehéz kérdés – folytattam –, vagyis kényes ügy, mert meddig kell a helyén hagyni egy útnak induló levelet, ugye? Ott, ahol van, szép. Ott: látszik. Ha könyvbe helyezed, biztonságba helyezted, de mire ismét kinyitod a könyvet azon az oldalon, vagyis mire megint a kezedbe kerül az a könyv, a levél már csak végleges színű. Ha tovább hagyod fonnyadni, száron, láthatod a szép átmeneteket; csak akkor megtörténhet, hogy egy-két napig elfeledkezel róla – fejeztem be –, és már bepöndörödik, szárazra. Akkor pedig nincs századik oldal. Én is játszom ezt.

D’Oré mindig azt hiszi, hogy csak ő játszik olyat, amilyet ő játszik éppen.

– Fáj – mondta D’Oré, ahogy megindultunk a sétányon. – Alatta nem, az majdnem bizonyos. A tövénél. Gondolod, hogy ezen még jót fogunk…

– Optimista vagyok – mondtam.

– Tévedsz – jegyezte meg D’Oré –, a levelekről nem ezt gondoltam, amit az előbb ledaráltál. Egyébként – kérdezte váratlanul –, mondtad te már azt valaha életedben, hogy…

Tudtam, megint olyasmivel jön elő, amit mindenki mondott már „valaha életében”. Érdeklődő arccal hallgattam.

– …száradjon le a nyelve? Vagy ilyesmit. Mondtál?

– Ugyan, D’Oré – mondtam. – Ki nem mondott ilyet.

– Figyelj, ezt találtam EmEmnél. – Meglepetésemre könyvet húzott elő a zsebéből. A címlapon, fehér egyen-fejeken, évszám, hónap, nap állt, tintával. – Ekkor vettük a példányt – mondta D’Oré. – Szóval, ez a szöveg benne volt mindig is a könyvében, de most kiugratta, poénba. Vagy ezzel akar passzolni. Nem tudom.

Elolvastam: „…én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta, te meg a válságos pillanatban locsogni kezdesz nekem, hosszú, érzelgős történeteket adsz elő, és kiteregeted bonyolult lelki finomságaidat, holott a fene se kíváncsi rá, s közben lecsúszunk a jó fekvőszékről…”

– Fekvőszék. Fekvőszék – mondta, amikor a szöveg végére értem. – És mit gondolsz, EmEm azt is belekombinálta, ahogy valaki ezt a fekvőszéket kiejti?

Furcsa „sz”-eket ejtett, valóban. – Hát… – Aztán mintha úgy éreztem volna: az utolsó „fekvőszéket” nagy igyekezettel mondta jól. – Ha nem is így, de bele.

– Bocsáss meg – mondja D’Oré –, hogy ekkora táskával érkeztem. Kellemetlen lesz cipelni, és ennek talán te sem örülsz majd.

– Őszintén megvallva – felelem, és sandán mosolygok szóhasználatomon –, bánkódni se fogok különösebben.

– De, de – erősíti D’Oré. – A dolog felettébb kellemetlen. A táska nehéz, én azonban a találkozásunkat fogom terhesnek érezni. Mit tegyünk?

– Azt hiszed, erre most mindjárt felelek majd? – nevettet a dolog, mégsem mutatom. – Segítsek, egyelőre?

– Mind ezt művelitek velem – mondja D’Oré. – Kiadom magam, őszintén dühöngök, idegeskedem, és így tovább; és mert őszintén csinálom, bárki tudhatja, és bárki visszaélhet vele. Kösz, majd viszem, amíg muszáj. A Rondellánál úgyis megállunk.

– Miért hozod a táskát? Mi van benne? – kérdem.

– Ma délelőtt, óvodások, azt mondták: Ebben a táskában kiskutya van. Akkorának nézték – mondja D’Oré. – Leszálltam a buszról a könyvkereskedés előtt, ahol a busznak normális körülmények közt semmi keresnivalója, így találkoztam az óvodásokkal.

– D’Oré, neked mik a normális körülmények? – kérdezem. – Ha most a busz arra jár, bizonyára elterelték, és az nem olyan „abnormális” dolog; átmeneti, legföljebb.

– Egy szót se szólhatok ezek szerint – feleli. – Elméleteim halomba dőlnek. Fogadjunk, azt is megcáfolod majd, hogy ma kis híján meghaltam.

– Nem biztos – mondom. Gyorsan hozzáteszem: – Nem biztos, hogy megcáfolom. Mi történt?

– Elindultam otthonról… nézzük, mikor is? – Órája, reménytelenül, fél négyet mutat. – Mindegy, ma nem figyeltem az időtáblázatot. És nem is ott kezdődik. Már tegnap tudtam például, hogy a postán újra ugyanaz lesz. Furcsa. Elkészíted a csomagokat; könyveket, lemezeket pakolsz a barátaidnak, légiposta-borítékokat ragasztasz le, szép kis halom az egész, rendes kis mű; és közben tudnod kell, hogy van egy kikerülhetetlen lépés: postára kell adni ezeket az új „lényeket”; mert amíg ott vannak veled, és ha a címzetthez megérkeznek, akkor is effélék, úgy érzem… te nem?

– D’Oré, én ritkán írok levelet – felelem. – Csomagot, lemezt, könyvet nem küldök senkinek; kérlek, folytasd, egyelőre nem tudok mit mondani.

– Szomorú az egész – mondja. – Mint egy visszavonulás. Holott akartam én menni bárhová? Ez is a régi.

– Ma délelőtt, például, akartál menni valahová. A postára, ennyit említettél.

– Igen. A csomagokat és a leveleket betettem ebbe a táskába – mutatja. – Már nincsenek ott – teszi hozzá. – Az ajánlott küldemények feladóvevényeit a táska zsebébe raktam, szép sorrendbe. A buszról a könyvesbolt előtt szálltam le; és ami a normális vagy abnormális körülményeket illeti, ez az átmeneti állapot a busszal, nekem, még jó is; a könyvesboltba mindenképp el akartam menni, mert tegnap este, zárás után valamivel, megpillantottam a kirakatában egy ritkaságot. Most jelent meg nemrég, de már nem kapni sehol; ezek a kis budai könyvesboltok mindig tartogatnak ilyen meglepetéseket. Nem telefonáltam oda; nem akartam „személyesen” bevonulni, semmi ilyesmi; csak úgy…

– Szerinted van ilyen különbség? – kérdezem. – Például a te esetedben?

– Nincs. De azért: van – teszi hozzá. – Kellemetlen lett a dolog így is. Kértem a könyvet. Eleinte több példányról beszéltek. Aztán ezek a példányok sehogy sem akartak előkerülni. A végén már olyan kölcsönös ügyetlenkedés-féle lett belőle… mindenki jót akart, a baj ott volt, hogy nem eléggé szériajellegű kéréssel érkeztem. Száz meg száz könyvet választhattam volna, ennél sokkal könnyebben. Az zavart, hogy kellemetlenséget okozok nekik, ráadásul az én játékom romlik el; és nekik tulajdonképpen nem is kellemetlenség ez, napi eset, én viszont ritkán vásárolok könyvet… legalábbis „ritkaságot” a kirakatból; vagy mit mondjak? Ritkán készülök könyvet venni ilyen örömmel. Talán ez a helyes kifejezés.

– Megvan a könyv – kérdezem –, vagy sem?

– Itt van, tessék – húzza elő a táskából D’Oré. Papírok hullnak a földre. Lehajolunk, szedegetjük. Egy pillanatra átveszem a táskát.

– Tényleg nehéz – mondom. – És mik ezek a hulló levelek?

– Már nem a levelek – feleli –, és nem is a csomagok. Csak az ajánlott-cédulák, vagy hogy mondják. A könyvesbolt után ugyanis a postára mentem.

– És útközben találkoztál az óvodásokkal.

– Alig fértem el a fal mellett – mondja D’Oré. – De ez jó dolog volt. Lassítottam, így volt módjuk a kis megjegyzésre. Visszamosolyogtam, de azt hiszem, nem látták. Vagy visszamosolyogtam, de nem néztem oda, mert már a postára gondoltam. Két embert kellett kivárnom, a második egy pillanat alatt végzett. Persze, most is csak egy ablak működött.

– Egy ablak volt nyitva – helyesbítem. – Délelőtt kisebb a forgalom.

– Egy ablaknál volt levélfelvétel és értékcikk-árusítás – mondja D’Oré, azt hiszem, minden gúny nélkül. – Először odaadtam egy sima légit. Közben előkotortam a sorba rakott cédulákat, és kiszedtem az ajánlott küldeményeimet.

Megyünk tovább; a cédulákat a pénztárcája oldalrekeszébe helyezi. – Mindig itt hordom az ilyesmit – mondja –, most csak a teljesség kedvéért tettem vissza ezeket is a táskába. Oda tartoznak, gondoltam. De már látom, tévedés volt az egész.

Keservesen elvigyorodik, rácsap a táskára.

– Mi volt a postán? – kérdezem. Talán ez most a legcélszerűbb kérdés. D’Oré arca sosem olyan árulkodó, mint az enyém; de azért leolvashatom róla, hogy a táskának szerinte is jobb helye lenne most otthon, Ambrose Bierce utcai lakásukban.

– Semmi – feleli. – Semmi se volt a postán. Egyre többen álltak mögöttem. Ettől egyre bizonytalanabb lettem. Nem néztem hátra; nem néztem sehova. Csak ez volt: ez az egyre, egyre és egyre. Mintha elkövetnék valamit; mert nemcsak egy ajánlottal állok ott, mert nemcsak két tantuszt kérek. Te mit szoktál gondolni magadban, ha egy ilyen alak áll az ablaknál már vagy öt perce? Én is ugyanazt, megnyugtatlak.

Megnyugtatással itt semmire se megyünk. Azt kérdem tehát:

– És a megjegyzés? Bejött?

Ez D’Oré egyik örök lemeze ugyanis.

– Enyhe formában – feleli. – Csak annyi, hogy: „Több nincs?”

– Talán már ismernek – mondom. – Ismernek, és nem mernek.

– Nem a sorból hangzott el a megjegyzés!

– Értem, értem.

– Négy darab forintost kellett volna kérnem még, de nem mertem. Én nem mertem. És akkor még én állok ott, mint egy Kerékkötő Cézár a nagy táskámmal.

A „Kerékkötő Cézár” D’Oré újabb agyszüleménye; pótlólagos leereszkedő jellege van, mintha azt a kétségbeesett és egyáltalán nem belülről fakadó gőgöt próbálná ellensúlyozni, amellyel a postai sor élén állt.

– Sose vagy félelmetes jelenség – mondom.

– Sajnos – feleli. – Bár tudja ördög, mi lenne akkor. Nekem semmi jó. Ez a táska is!

– Aztán? – kérdem. – Ebben a táskában még van valami; és mindjárt lejár az időd fele.

– Aztán a foto-szaküzlet. Vakuelem. Nincs. Közben, persze, egy utcai árudában: bélyeg. Bélyeg nincs. Ott a posta, balra. Vakuelemet a villamossági bolt forgalmaz. Szerencsére ott van a szomszédban. Ott pedig azt nem tudják, milyen elem kell a vakuba. Zálogba vágom a pénztárnál a fél pár kesztyűmet, rohanok vissza egy elemmel a blazírt segéd-úrhoz; ez kell. Kiváltom a kesztyűmet. Trafik. Négy darab forintos. Kőkemény bélyegnedvesítő. Azt hiszed, bevizezték nekem? Áruátvétel volt; a legszívesebben kiutáltak volna, mert ott nyálaztam rá a levelekre mind a négyet, és ez időbe telik.

– Ugyan, D’Oré – mondom nevetve. – Ez tulajdonképpen jópofa így, másrészt teljesen jelentéktelen. Mutasd azokat az elemeket.

Forgatom a tarka kis rudakat. – Ceruzaelem – mondom. – Jó. Én most azt érzem: örökké kell élni. Nincs itt a géped? Egy fényképet…

– Ebben a táskában csak az van – feleli D’Oré, láthatóan nem túl nagy öntudattal, és megállunk a Rondella kőkorlátjánál –, amit ma délelőtt összeszedtem. Azt se mondhatom, hogy amit így szedtem össze. Mert az élelmiszerboltban jól ment minden. Közönyös kiszolgáló, nyugodtan öntözi a grillcsirkéket, míg ott állunk; igaz, imént meg mi nem törekedtünk olyan nagyon, és ő álldogált egyedül a pult mögött. Kókuszos – mondja, ahogy a „Csemege” papírt előhúzza. – A feleségemnek.

Ez utóbbit viszont úgy mondja, mint aki egy másodperc alatt is hosszú helyességlatolgatást végez: keresztnév vagy műfaj-megjelölés; aztán hatalmas indiszkréciónak érzi mindkettőt, és utálja a beszélgetőpartnert, hogy mégis mondania kell valamit.

Furcsa ez D’Orénál. Egyáltalán nem igaz, hogy úgy kiszolgáltatja magát a dühösködéseivel s egyebekkel. Ha meggondolom, mérgemben én vagy a feleségem, sokkal több feleslegeset pofáztunk illetékteleneknek. Akik aztán kezdték is a fúrást, olykor, a hátunk mögött; egymás ellen, finoman. D’Oré feleségét viszont, kis túlzással, talán senki nem is látta; legföljebb a munkahelyén. Mert dolgozik valahol. D’Oré meg otthon végighajtja a napot, és utál mindenkit, ha csak egy percét is elvenné; utálja azt, hogy különben szeret mindenkit, de utálnia kell, ha elveszik egy percét.

D’Oré. Az a baj, hogy közben megint nem figyelek oda; és már a taxisnál tart. Megy hazafelé a délelőtti bevásárlókörútról.

– …és ahogy a taxisnak ezt mind jól elmondom, és irtó nagy a hangulat, és szállok ki a kapunk előtt, jön egy srác. Rendes, minden; valamikor ott lakott a házban, most családostól érkezik, a családjához, érted. Nem először találkozunk így, és tudod, van ez, hogy szinte mindenkivel el tudsz beszélgetni, de valaki aztán… hogy mondjam?

A táska a földön; D’Oré „könnyed”. Mintha a taxissal ülne most is, előttük az indianapolisi versenypálya.

– Szóval, ez az illető, jelen esetben ez a srác is teljesen rendben van, nálam, úgy értem, és a család is, minden; csak már túl sokszor beszéltük meg ugyanazt, és mindig a lépcsőházban, így, teljesen hülyén. A kisfiával van; jattolunk…

„Jattolunk”!

– …és már arra gondolok, hogyan tegyem treffre magam.

(Ezt a kifejezést D’Oré mostanában hallhatta; talán a taxistól; és nem biztos, hogy egészen helyes a használata. Szétrepedek a röhögéstől. És D’Oré egyre komolyabb.)

– Mert a negyedikre nem megyünk föl együtt, és nem fogjuk megbeszélni huszadszor, hogy mennyire dolgozunk, és mi van; mikor fél évig hírét se halljuk aztán, hogy valamelyikünk is egyáltalán csinál valamit. Mondom hát a kicsinek, hogy: Idenézz, ebben a táskában kiskutya van; szóval így erőltetem magam, hogy formás legyen a leválás. A srác még megkérdi, jó-e a lift. Mondom, sose lesz jó; tudod, a liftünk. Ilyesmit. És befarolok egy földszinti lakásba, ahol mindig nyitva az ajtó. Sajnos, nálunk nincs házfelügyelő. Így, persze, elég furcsa, hogy épp én jelenek meg valahol, csak mit csináljak, nem igaz? Hát ez a lakó mondja, hogy fél órája jó a lift! Kivárok egy kicsit, megyek. Hallom még mindig a csoszogást meg a dumát a lépcsőházból, ahogy srácék mennek föl a hetedikre. Lift, gyerünk. Tudod, még volt egy olyan érzésem, hogy ide-oda liftezek, amíg el nem tűnnek. De aztán… megállok a negyediken. Kiszállok; jönnek szembe. Vége volt a világnak. És a vicc az, hogy kis híján: tényleg!

– Hülye D’Oré – mondom erre azért már.

– Jó – feleli. – Srác azt mondja: persze, úgy vedd, hogy én már várom ezt a mondást, vigyorgok rá, eleve; szóval, mondja: „Ennyit lehet adni a te információdra.” Mármost ez vicc, jó, de a srác mindig ilyen volt. Kedvelem is érte; minden. Csak… de hát a lényeget. Hátranézek, a liftakna ajtaja még nyitva, mert meg akarom ajánlani nekik, menjenek föl még innen a hetedikre; és mit látok; a nyitott ajtó mögött megy a lift! Megy föl, mint egy jelenés; aztán megnyílik mögötte az akna.

– És? – kérdem. – Akkor mi volt?

– Tudtam – feleli. – Vannak dolgok, amelyek első szóra eldőlnek. Úgy értsem tehát, hogy szerinted nem volt semmi? Ott álltunk, és csak néztük. Persze, az ajtót nagyon lezseren csukhattam az aknára; aztán fogtam a táskát, az szerencsére kint volt, és…

– A lift ajtaja is nyitva volt, vagy csak az aknaajtó?

– Nem tudom. A lift ajtaja… nem hiszem. Nem tudom.

– Semmiképp se szorulhattál volna bele. Semmiképp se állt volna ott a táskád az ajtó előtt, nélküled immár, ha ilyen melodrámát gondolsz. És ha úgy érted: egy liftnek nem lehet semmiféle hibája, mert ha ez a hibája, akkor miért ne lenne az is, figyelmeztetlek, hogy az ilyen általánosítgatások már az egész délelőtti vásárlóutaddal kapcsolatban is…

Nem hagyja befejezni. Látom, nem erről van szó.

– Nem értesz. Senki se érti. Most már én sem. – Belerúg a táskába; gyengéd lábmozdulat ez csak. – Akkor más volt. Egy egészen más vanás. Az a délelőtt… ahogy jóra fordult; például a Vetőmagéknál a kölessel. Volt, minden. Taxi; elvittem treffről, ahol félórája állt a sofőröm. Jó duma; nagyon jó duma a kocsiban. És akkor a kapu előtt, mi az istennek kell így összebotlani. Kibillentett mindenből. Különben fölrohanok a táskával gyalog, simán. Különben nincs lift. Különben mindegy, hogy a lifttel mi van. Ha mehetek végig a pályámon…

(Mondom; az indianapolisi komplexum!)

– …és mindegy, mi van különben. De nem. Vagy vedd azt: ha nincs megbeszélve ez a találkozásunk, nem jövök fel ilyen hülyén ide ezzel a táskával. És már rég lenyugodtam.

– A táskát azért hoztad föl, hogy…?

És megemelem, a két fülénél. Viszem, ahogy elindulunk. Hagyja. És csak annyit mond:

– Tudod te azt nagyon jól. Az ilyet aztán az ember megbánja. A liftnek meg biztos beragadt az emeleti gombja, az ajtófélfán. Pár hétig nem működött, tél van. És így.

– De mitől ilyen nehéz ez a táska? – kérdem. – Valami ebben még van!

– Hat kiló köles – vigyorog D’Oré.

– De hát a kölest azt normális körülmények közt vetted, nem? Ott minden jól ment, a Vetőmagnál?

– Igen, igen, csak ez is hozzátartozik. A teljességhez. Hm?

Hát igen. És most legalább a táska fél fülét átveszi tőlem. Visszük, főleg a verébeleséget.

– Mit szólsz ehhez a jó címhez? – kérdi D’Oré. – Képzelj mögé egy igazi-igazi bűnügyi regényt.

Bűnügyi regényen dolgozna? De nem ezt kérdezem mégsem.

– A kérdés – kérdezem –, ha jól értem, s ha az a bűnügyi regény valóban igazi, belevaló szövevény, kétértelmű: Jelenti azt, hogy…

Azon kapom magam, hogy most nem d’orézok, hanem a legtermészetesebb megoldásnak tartom a lehetőségek rendszerezését.

– …„ugyan miért is élnél örökké” – folytatom –, és hát persze azt is, hogy mi az, amiért örökké élnél.

Ott megyünk a B. úton, november közepe tájt. És D’Oré kedvéért – és minden további nélkül! – én is B. útnak nevezem a… a B. utat. Így is gondolok rá, ahogy haladunk, kereszteződésről kereszteződésre, magas házak közt. Tapasztalom, hogy a legolcsóbb megoldás, ha ugyanazt gondoljuk, amit mondanunk kell. E kettő néha nem vág egybe. D’Oréval „megkapóan hosszú ideig” nem találkoztunk; hét-nyolc hónapja. Közben szedte föl ezt a „megkapóan”-t? Neki most minden, ami jól van, így van. Megkapóan. Mit mondhatnék? A hét-nyolc hónap nyilván azt jelenti, hogy utolsó rondellázásunkkor D’Oré rettentő boldog lett valamitől, amiről nekem fogalmam sincs, és így. De lehet, hogy más van a dolog mögött. „Képzelj mögé egy…” Mit törjem rajta a fejem. Megyünk a B. úton.

– Mintha máris december lenne – mondom. – Egyszer, ott fönn a Rondellán, valamelyikünk azt mondta, hogy „mintha nem is Húsvét közelegne, hanem Karácsony”. Egyszer meg, erre bizonyosan emlékszem, hogy én, mintha egy sörözőből mentem volna haza éjszaka, tíz éve, és közbe-közbe elaludtam.

– Az utcán? – vigyorog D’Oré. – És mikor? Éjszaka, vagy ott fönn, délután? Mert velem délután aligha sörözhettél. – Látom, úgy vigyorog ráadásul, mint aki nemrég olvasta valahol, hogy: „…vigyorodott el XYZ”, és most ő is megpróbálja. – Ne menjünk be ebbe a cukrászdába? – kérdi.

Ez nagy meglepetés, ez a javaslat. D’Oré a „maradék kincsei” közt emlegeti például, hogy nappal sosem iszik. S hogy este nem megy önszántából sehova; lehetőleg máskor se, persze. „Hogy a másik felet meg ne sértsem” („el ne áruljam”), mondta már nekem is többször, „azzal, hogy alapjában kétkedem az ilyen vállalkozások (ezek neki vállalkozások!) sikerében” („helyességében”). Hozzáteszi: „És ha mégis nagyon jónak látszik az egész, az a legnagyobb csapda és a legravaszabb csavarintás. Előbb-utóbb bejön az eltaknyolás.”

Az eltaknyolás szó speciális használatát nem értem pontosan. De most nem erről van szó.

– És mintha ott, a Rondellában – mondom, ahogy betessékel –, én ott mégis mintha…

Nem tudom, mit akarok mondani. Azért lenne, mert D’Oré csavarintásait is nehéz követni olykor? Vagy már sugárzik belőle, hogy nem szívesen jön be? Megbánta? Kint olyan boldog volt megint, hogy… aztán most ez a ravasz csapda, úgy érzi? Az ajtónyitás csaknem kibillent az egyensúlyomból, ahogy állítólag D’Orét majdnem minden ilyesmi. D’Oré szerint nagyon kevés kell ahhoz, hogy két ember kellemetlen legyen egymásnak. Nem is ők, azt mondja, hanem hogy „előhívják azt, ami kellemetlen”.

Az ördög vigye el D’Orét, gondolom. És egyszerre gyanús leszek magamnak. Kellemetlennek érezném…?

– A feleségemnek megpróbáltam eladni egyszer ezt a te kellemetlenség-elméletedet – mondom, és várom, hogy közbeszóljon: „Nem elmélet.” Semmi se történik. A nyakát nyomkodja? – Két esernyő alatt mentünk – folytatom –, ismered az ilyen lavírozást… De a teóriával még kevesebb sikerem volt.

– Ami viszont nem teória – mondja –, az a süketségem. – Nyomkodja, most már látom, a füle tövét. – Nem a fülem dugult be, ha arra gondolsz, hogy majd itt a melegen… – Leejti a kezét. – Nem azért jöttünk be ide.

Mit lehet erre mondani!

– Most, úgy értem, ma – folytatja –, végre, lebuktattam a jelenséget. Már csak az időjárási tényezőt kell kiszűrni; vagyis remélem, hogy az fönnakad, mert ez az egyetlen esélyem. Pár hete éreztem először; akkor is pihentem előtte, vagyis hosszabb éjszakai kikapcsolódást iktattam be két munkaszakasz közé. Ma is negyed nyolcig aludtam háromnegyed hat helyett. – Két kézzel masszírozza a tarkóját. – Ma kétoldali a jelentkezés. És zúg; most csöng is – közli, mint egy riporter. – Le a nyakszirtemig, vagy nem tudom, hogy hívják ezeket a részeket. Ne törődj vele.

Érzem, hogy – csakugyan nem törődöm. Vagyis: törődöm, de… bonyolult.

Gyanús!

– Az iratkapcsot megírtad aztán a Sósgesztenyééknek? – kérdem, ahogy a gesztenyepürét kanalazzuk. D’Oré óvatos mozdulatai! Mintha föltételezné, hogy a kopott fémtálban előtte törpék verekedtek sörösüveggel. – Kocsmatörpelékek – mondom aztán.

Erre nem azt feleli, hogy „Mit mondasz?”, hanem az iménti kérdésre felel, ahogy a választ már bemérte.

– Az iratkapcsot visszavonom – mondja. – Aludtam rá néhányat. Vagyis hogy nem aludtam.

A sósgesztenyében talált iratkapocs még márciusi história. Vaktában, televíziózás közben ették a sósgesztenyét D’Oréék, ők maguk öntötték ki a fémzacskóból a tálba, az iratkapocs csak Sósgesztenyééknél kerülhetett a zacskóba. D’Oré felesége találta meg.

– Egy hétig nehezen bírtam elaludni – mondja D’Oré. – Nem ezért, persze. Csak mindig ez jutott az eszembe, amikor már csak egyedül voltam ébren. Így aztán visszakértem inkább a cikket. Sose kellene írni – mondja. – Egyébként, gondolod, hogy Sósgesztenyéék…? Hogy így jobb? – Aztán így folytatja: – Azt a Húsvét-meg-Karácsonyt te csak úgy kitaláltad. Mert én is egy-az-egyben ugyanezt érzem most.

– Tőlem hallottad – mondom erre –, csak épp decemberes változatban, az imént.

– Szóval, azt tényleg te gondoltad – mondja. Látom, azért kanalaz lassan, hogy ne ő fejezze be elsőnek. Ezzel bizonyítja, hogy milyen jól… nem, hogy milyen jól érzi magát, hanem hogy milyen jól kibírja ezt a helyzetet is. Hogy ide bejöttünk. – Mit gondolsz, mi jut eszembe erről a cukiról? – kérdi, hogy körbemutathasson, és azzal is lassabban fogyjon a barnásfehér maradék. Elfelejti, hogy erre én is leteszem a kanalat.

– Honnét sejthetném – felelem. – Ami viszont engem illet – nézek körül én is –, anyám ide járt. Ne úgy képzeld – mondom gyorsan –, hogy cukrászdázott, bár aztán ezt is hallhattam róla a jól értesültektől. – Érzem, belebonyolódom. – Mindenesetre tény, hogy a betegség végzetes lefolyását hátrányosan… hogy is mondjam… szóval, nem jött jól, hogy cukros. Apám szerint az első hónapokban dőlt el minden, az első hetekben, amikor… ez, ugye… És később a sebek.

De hát D’Oré meg ezt a történetet ismeri!

– Elmentem egyszer oda az udvarra – mondja D’Oré. – Kicsit körülnéztem. Láttam az erkélyt, ahol…

– A loggiát – mondom. De csak zavaromban!

– …vagyis ahonnét lenéztél, illetve ahová fölnéztél, mikor ültetek ott lent a padon, és anyád azt a tálcát… – Itt meg D’Oré keveredik bele. – Aztán ültél ott azóta? A ládán?

Arra a délutánra céloz, amikor a loggián ültem, és madarakat láttam jókora csapatban és nagyon magasan; és nem galambok voltak, hanem verebek. Még márciusban kérdeztem D’Orét: lehettek-e verebek?

A kérdést most, teljesen fölöslegesen, megismétlem.

D’Oré széttárja a karját. De a gesztenyepürével mégis előbb végzett. – Azok a rádiók – mondja – jók lehettek. Ismerem én is az ilyet. Ülök a ládán, de csak maradjunk most nálad.

Ülsz a ládán, mondja tehát, mögötted: rakodás. „Anyám holmiját rendezi a feleségem és apám”, hallom, még márciusból, a saját hangomat. Ilyen lehet a füldugulás? D’Oré a „szokott neuralgikus mezőt” tapogatja a füle mögött. Vagyis csak próbálkozom, amikor ezt a hangot hallom? „Csak zavarnám magam, ha zavarnék a segítségnyújtással. Hadd csinálják, ha nélkülem jobban megy. Ülök a ládán, nézem a tágas udvart. Nem is udvar; egy egész háztömb belvilága. Munkából jönnek haza a lakók. Villanyok gyulladnak, házipálmák levelei rajzolódnak ki a függönyök mögött. Rádiók szólnak. Szinte izgalmas, hogy nemsokára kezdődik a televízió programja! Még ez is!” Aztán D’Oré hangját hallom, de nem most: „Dimensions of a Délután.” És: „A verebek, egyébként, olyan magasan röpültek, hogy éppen ez lepett meg.” Ülök a ládán, a hátam mögött, az ablakok közt, növények. Egy medvetalp-kaktusz, például. Jobbra: szekrény; abban még nincs rend. Anyám után. Után; ez így nem helyes. Tőle függetlenül. Már ha ez „tőle” nélkül mondható.

Kint vagyunk a cukrászdából, magas házak közt megyünk, két tömbbel odébb: az udvar. „Meg kellett volna venned a tálcát”, hallom D’Oré hangját még valahol a Rondellán. „Nem lenne mindegy?” D’Oré pontosan anyagiatlan. „D’Oré”, hallom a hangomat, „te pontosan úgy vagy… (ez vagy az), mint bárki más”.

„Ez az igazi gyakorlatiasság”, hallom D’Orét. Hagyja abba végre azt a tarkómasszázst! Vagy ha a halálán van, menjen orvoshoz. Menjen a fenébe. Ha tényleg, hát akkor legyen tényleg; ez az igazi gyakorlatiasság…

– A kis cé – mondja, és fölhajtja a gallérját. – Nekem ez jutott eszembe a cukrászdáról. Vagyis: nagy cé. C. UKI. Aramisszal jártunk tíz-tizenkét éves korunkban egy ilyen nevű cukrászhoz. MACKÓ MUKI, ez volt a cukrászda neve, a C azt jelentette, hogy cégtulajdonos, a tulajt pedig UKI-nak hívták. „Cébeli”, mondta Aramis; mármint hogy „céh”-beli. És ha jól hajtottak a fiúk a bajnokságban, Aramis az asztal fölé hajolt, és azt mondta, hogy „Bon”, és ez nem azt jelentette, hogy ő a Bon Dieux, vagyis a jóisten, hanem hogy a fiúk kaptak egy bont, utalványt – folytatja D’Oré –, amivel elmehettek C. UKI-hoz. Ott aztán becézhettek. Még négy-öt ilyen vicce volt Aramisnak; összviccnek nevezte az állományt. Sokáig nem tudtam, hogy a „bon” az össz-franciasága. És mire ezt elhittem…

– …addigra Aramis megtanult franciául – kockáztatok.

– Pontosan. Akkor meg azt nem akartam elhinni – mondja D’Oré. – Kettőnk közül megint valaki tudott valamit. No persze, ne felejtsük el, Aramis még az én nevemet is tudta.

– Sőt, előbb tudta, mint te – mondom. Nem nagy vicc ezt mondani, de D’Oré elnézően mosolyog.

– „A keresztfiam” – mondja. – Ez is Aramis egyik vicce volt. „Bemutatom a keresztfiamat a keresztanyjának. Keresztkérdés?” És le voltam mosva mindannyiszor, úgy, hogy föl is törölhettem magam után.

– Tulajdonképpen gonosz húzás – jegyzem meg. – Aramistól.

– Bárkitől. – D’Oré most az orrát túrja a zsebkendője mögött. Hátha onnét kidugul…? – No igen, azok nem voltak azért kíméletes idők. – Látom, elpöcköl valamit. – Mit mondjak, mi itt már csak szórakozunk.

– Gyerünk erre – mondom ekkor. Életemben először indítványozok ilyesmit az unokabátyámnak. Gyengeségen kaptam az imént? Hogy a „mi itt már csak…”-ot nem merte egyből kimondani, és „mit mondjak”-ra vette, bevezetőül? Nem késik a válasz.

– Non – mondja. – Most már mindenre tudom, mit kell mondani. Majdnem mindenre. A hármasugró haverunk egyszer valami egészen zseniálisat mondott. Most már arra is tudnék mit mondani.

Megyünk azért az általam kért irányba; ahogy az italmérést elhagyjuk, D’Oré mintha megkönnyebbülne. Rázza a fejét, ugrál egyet-kettőt féllábon, mint aki vizet ráz ki a füléből.

– Hát, a mai nap rendben – mondja. Előkészíti az elköszönést? – De mi az, egy nap. Csak mint a zsebkendő, nátha idején. Gondolod, nátha? Eldugult volna? – kérdi. – Az orvos kikapcsolódást ajánlana. De a kikapcsolódás is… Mintha én most zsebkendő nélkül vakarnám ki az orromat a jelenlétedben, ami nem illik, ugye. Azt senki se mondja, persze, hogy neked nem illene itt lenned, amikor… Meg aztán, miért van, most csak az orrunk eldugulásáról beszélek. Sétálunk a hidegben, esetleg azért. Vagy a párás időben. Tehát túl meleg van éppen. Száll a por. Azért. De amit most mondok, jelképesen értem. A hármasugró, persze, azt a zseniálisat egy-az-egyben mondta. Mondott mást is. Egyszer megkérdezték tőle, miért hord csíkos zoknit. Tízévesek lehettünk, tizenkettő? Tizenhárom? És ha akkoriban ilyet kérdeztek, az veszélyes dolog volt. Hát még amit a hármasugró haverunk felelt: Miért árulják a boltban? Hatalmas lelemény, nem? Vagy a zseniális mondása: Mindenki szereti a maga taknyát. Ezt akkor föl se fogtam, milyen óriási. A mostani eszemmel, meg úgy mindennel, persze, azt mondanám: „Én a lepöckölést szeretem, haverom.” És ha csakugyan volna eszem, nem merném rápöckölni még ezt a mondást se. Ha pedig ott tartanék a megjátszásban, hozzátenném: „Már ha, ugyebár.”

A füle tovább zúg; vagyis süket, és a feje zúg, ahogy kérdésemet erőteljesen kiigazítja. – Undorító téma, persze – mondja. – Csak jelképesen értem. De a hármasugró haverunk olyankor mindig megcsavarintotta az orrunkat, ahogy egy nagy hármasugrótól látta a klubban. Az ilyesmi nemzedékről nemzedékre hagyományozódik.

– És nekem akkoriban semmire se volt válaszom – folytatja –, illetve csak otthon őriztem a válaszaimat. Az iskolát, egyáltalán, csak iskolának éreztem; annak, ami volt. És még az órarendet is komolyabban elhittem, mint hogy az iskola az egyébkénti élet helye. Hogy jam session örömdzsessz is. A hármasugró haverunk azonban már akkoriban egy csomó olyan dolgot tudott, amit egyre inkább értékelek. Akkoriban ő már komolyan dzsesszezett. Charlie Parkerról mesélt, minden ilyenről; Parker volt szerinte „az isten kiírt golyóstolla”. Dzsessz-zenész volt a Charlie Parker, aki teljesen kipurcant, mire végre klubot rendeztek be neki, és azt játszhatta, amit akart, és mindenki hasra vágta magát; ő akkor már csak veszekedni akart a zenekarral, vagyis már csak veszekedni bírt, és kirohant például, koncert alatt, és kilegelt a járdaszegélynél. És zokogott. A hármasugró haverunk azt mondta, hogy ő a nagy profik helyett is „törleszt az életen”; nincs életkor, amikor máris ne ez lenne a lényeg; mert a nagy kényszerű kiváratásokból lesznek a Charlie Parkerek. Aztán mi lett a lényeg? Megkapta Aramis igazi Parkerját; mert Aramisnak volt először igazi Parker-tolla az osztályban. Erre mondtuk, hogy megkapó barátság. Hanem a végén épp ez az egy nem lett a haverunkból: igazi nagy hármasugró. Hiába volt már tizenhét évesen kétszer-háromszor felnőtt nagyválogatott. Ezért mondom én, hogy nem mondok semmit; például a lassan beérő „hivatásosok” ügyében. Különösen vigyáznék azzal, hogy ki mit szeret megenni. És mi az övé belőle. Mert hol van, például, a kommersz dolgok határa?

– Egyelőre – mondom, beletörődve, hogy most már egész idő alatt a füle tövét fogja nyomkodni – élünk.

– Hát igen – mondja unokabátyám. – Egyelőre ott.

 

Pár napja meglepő – vagy tulajdonképpen: nem is olyan meglepő – levelet kaptam unokabátyámtól. Azt írja: „Kedves U. A., vagyis Ugyan Az, fogadd ezt, kérlek, U. Ö. helyett, kiábrándítóan leszűkítené a dolgokat, ha mint az unokaöcsémnek írnék neked, ám ha egy-egy pillanatra bárkit-bármit ugyanannak érzek (látod, a -nak, -nek, a személyes beavatkozás már a betűalakot is eltorzítja; hol az a bizonyos ugyanaz, amit érzünk, mire megérezzük! persze, ez csak tréfa), szóval, ha így érzek, és itt nem részletezem, kivel-mivel való az azonosság, a régi szerzők, akikkel most foglalkozhatom, azt mondják: igen, bizony Vele való, de hát hogyan illene ez hozzám, s mit szólnál például te; ergo, ha ez az ugyanaz-érzés a legrövidebb időre is átejt, végtelen tágasság nyílik meg körülöttem; a nagy átejtés, szerencsére, nem térbeli, mert akkor a végén egyszer még föl se kelnék. Hallom, írsz; nem lep meg; talán ezért is merészkedtem elő az U. A.-val. Sejtem nehézségeidet; míg ezt írom, a másik szobában bizonyos Joe Jones – az imént megnéztem, de lehet, hogy mire a géphez visszaértem, elfeledtem a pontos nevét; nem baj, jó lesz így is – énekel, azt énekli, hogy You Talk Too Much, vagyis Túl Sokat Beszélsz. Ez nem finom célzás akar lenni, és durva végképp nem. Azt mondom csak, egész egyszerűen, hogy nehéz a gépelés, ha a másik szobában már szól valami, főleg ha kész dallam, s nem hallhatod tőle pontosan a mindenkor aktuális dallamot, vagyis a sajátodat, amelyet ott, a papíron kellene megcsinálnod, nem a semmiből, de lehetőleg semminek se ellenére. Értesz? Ahogy a kupléban áll:

 

És kérdé ellenőre: Kinek az ellenére? S mert nem volt ellenérték, (Ez-meg-az) Elemérkét…

 

Minden szóra, persze, nem emlékezhetem. A kupléban talán Kinek az érdekébe’? áll; a lényeg az, hogy ez a bécsi operettkuplé-ellenőr, akit valóban egy elvesztett sakkjátszma után hallottam életemben először, de sajnos nem utoljára, eleve úgy gondolkozik, hogy minden érték pro vagy kontra, tehát ellen-érték; s ha nem, akkor közömbös. Nem neki közömbös, hanem közömbös magatartású, s ez nem közömbös! A lényegre: 1. Titokzatos, szép emlékem az az elvesztett sakkparti és operettes, ilyen-olyan környéke. Tizenöt éves voltam akkor, kedves U. Ö.! Már csak ezt is gondold meg, ha netalán irkálsz a dologról. 2. Van egyéb is, egyéb-érték, ha akarod; egyében is lehet érni az embert, már akit; és ez a negyedik, vagyis a mindig-plusz-egyedik változat; meséltem neked arról a csavargóról, aki valahol egy amerikai kisvárosban, hajnalban, ott álldogál egy ivó pultjánál, afféle söntésben tehát, és azt magyarázza a csaposnak meg az újságkihordó gyereknek, vagyis inkább csak az utóbbinak, mert a csapos Nem Érti, Hol Itt Az Ellenérték, hogy: egy üvegcserép… egy söröskupak… egy felhő… ezeket és hasonlókat kell először megtalálni, azt mondja a csavargó, és ezeket kell szeretni, és aztán… igen, aztán az emberekkel is lehet esélyünk, de nem nyakra-főre, ahogy pedig mindenki csinálná. Aztán! kedves U. Ö.; ezt ajánlom figyelmedbe; az előgyakorlatot. Nem a gyakorlatlanságtól féltem esetleges írásműveidet, persze, attól is; hanem hogy a másik-szobádban túl erősen szól a lemez; túl erősen belehallasz magadba bizonyosságokat, és ez nem csalhatatlan ráérzést jelent, hanem félkész, vegyes ezt-azt, ezek elfogadását. Ahelyett, amivel pedig kezdened kellene. Meggyőződésem, hogy így írsz rólam, és nem csodálhatnád, ha – érdekelt lévén! – óvintézkedéseket tennék, hogy unokabátyád hamis képét ne keltsd. (Meggondoltam a kifejezést!) No de, egyrészt, hogyan tudnám ezt megakadályozni: sehogy. Másrészt: kedves U. A., te alighanem engem mutatsz be, amikor találkozásainkról beszámolsz. (Hallom, egyik írásodat fölolvastad valakinek, méghozzá szép sikerrel; innen tudok a dologról.) Ha azt mondom, túl erősen szól nálad a lemez, nem sértelek meg olyasmivel, hogy a lemezhez képest lenne ellenérték a te ilyen-olyan dallamod, amit a papíron kihozol. Még ha a lemez a jelenségvilágot tömöríti is, melynek – a szemedben – szegény unokabátyád csak egy darabja, akkor se ezért. Ellenérték, amit irkálhatsz, azért, mert bizonyos igyekezetet ellensúlyoz, eleve kész serpenyőben; helyesebben: bizonyos igyekezettel ellensúlyoz ilyen-olyan benyomásokat, ezt-azt. A túlsó mérlegtányérban ott a súly, jelen esetben: találkozásaid velem, és addig írsz, míg középen össze nem érnek a mérlegpofák. No de? Akkor mi egyenlő mivel? Miről lehet akkor egyáltalán szó! Ahogy a Rondellán vagy akár a karácsonyias hangulatú B. úton és a cukrászdában beszélgettünk; be se fejezem a mondatot, ha befejezném, az egy olyan ellenértékes, mérleges mondás lenne; ahol azonnal tudható, mire mit mondunk, vagyis mire mondunk mit. És kezdhetnénk a vitatkozást, és tudod, mennyit ér az mindig. Félre ne érts: nem azt mondom itt, hogy az aktuális dallamnak okvetlen befejezetlenségekből kell állnia; szó sincs okvetlenségről; a kedvedért anekdotával zárom majd levelem levélrészét; nem állítom tehát, hogy bizonytalanságokban kellene gázolnunk fülig; mert ez amolyan földipólóval lenne egyértelmű; a földipólót egyik kitűnő barátom találta ki; meséltem róla? Aki egyáltalán nem egykori kitűnő barátom, hanem, ha esetleg már sohanapjáig nem találkozunk, akkor is, remélem, mindig az. Képzeld el mármost ilyen értelemben is a földipólót; a Lassú Meccset; és neki, ennek a kedves barátomnak sem üzentem egyebet, úgy nyolc-tíz éve, csak ezt: Földipóló! Vagyis jól beágyazva az úgynevezett földbe, törünk előre, a kapu felé, vagy ki-amerre, játsszuk az épp aktuális meccset; lassikán, ahogy a Mazaren édesatyja mondta mindig. Említettem, hogy Mazaren volt első nagy irodalmi ösztönzőm? Hét-nyolc éves koromban, kedves U. Ö., ilyen korán. S hogy édesatyja… hogy apám… hogy hogy és hogy nem, ugye, mennyi mindent nem említettem. Talán nem ösztönöztél rá, kedves U. Ö.; és mondtam-e, mi történt az imént? Hogy a jobb kezem gyűrűsujján fájdalmat, majd elszíneződést észleltem, mert minden bizonnyal az ablakfába ütöttem a kezemet, amikor a galambokat elkergettem; de csak minden bizonnyal, mert megsérülhettem az autóbuszon, a mozgólépcsőn, a bolti kosárral és így tovább; és mondtam-e, hogy Joe Jones azon a lemezen énekel, melyet egy másik nagyon jó barátom küldött, idegen országból, válaszul épp az egyik könyvcsomagomra, melyet akkor márciusban, a nehéz táska napján (erről is írtál vajon? kitelik tőled), mondjuk, nem ideális körülmények közt adtam föl. De hát hol vannak a világon ideális körülmények a postákon? Efféle igény él csak az emberben, és egy-egy pillanatra hevesebben tör fel, de azzal máris kész. Élénken elképzelem, mit kavarintasz te ebből a nyakamba. Gondolod, veled sétálgatva… de erről később. Megoldás sosincs, legföljebb a megoldás igényét adhatjuk föl néha, elfogadva annak-ennek a tényét; ahogy tizenkét év távollét után ezzel a régi barátommal is találkoztam; bár nem voltam meggyőződve róla, hogy ez így helyes; holott tudtam, hogy csak így helyes. Értesz-e? Kedves U. Ö.; a megoldás igényét, vélt abszolutumunkat, csöndünket – mely nem a csődünk! – feladogatjuk ám néha, észrevetted? ha a partner dolgát vagy a közös dolgot többre becsüljük egy-egy pillanatra; a te kedvedért is félbehagytam néhány megoldással kecsegtető dallamot, s fölmentem a Rondellára; egyszer épp egy nagy táskával, és dühös voltam, hogy aznap délelőtt úgy sikerültek csak az elintézések; de te, láttam, akkor is nagyon félreértettél valamit, azt hitted, hogy a délelőtti dolgok menete iránti elégedetlenségem cipelteti föl velem a nehéz táskát a Rondellára, a veled való becses találkozásra; holott én rád voltam dühös, rád, hogy ott mászkálhatok miattad a nyirkos hidegben, ahelyett hogy nyomban leülhetnék a géphez, és tisztázhatnám, mi történt, igazságos alakra hozhatnám, amiről magam is igazságtalanul – ne döbbenj meg: mert bírálgatva! – gondolkoztam. Ha nincs megbeszélve, ha átvitt értelemben is nincs megbeszélve veled az egyébként nagyon érdekes és helyénvaló találkozás, talán tisztázhattam volna magamnak valamit; ami viszont úgy csak tovább piszkált, s mert veled nyilvánvalóan beszélgetni kellett, társalgásunk során tovább romlott minden, tovább torzult valami, amit pedig csak és csak kiigazítani akartam. De hát szólt mellettem a lemez; szóltál te, hogy helyesen értsd; és semmi se szólhatott helyesen. Mindebből, képzelem, mit csinálsz aztán a papirosaidon. Mint aki másoktól lopja el az időt vagy az együttlétet, mint aki megfoszt magától másokat… vademberként járok-kelek nyilván a te igyekvő írásaidban. Kérdezlek pedig: hol van az megírva, hogy séta, eszpresszó, vendégség, rokoni látogatás, szakmai csömpölygés? Hol, hogy így kell ápolni a kapcsolatokat? Hogy mindenkinek így? A munka, kedves U. Ö.! és a munka megosztása! már amennyiben hallottál ilyesmiről. Szélső, szent esete bizonyos Illető, aki… nehogy mindjárt a Szupersztárra gondolj! csak bizonyos J.-re, aki tehát olyasmit említ, hogy mert ő úgyis meghal, azt se kívánják tőle, hogy éljen. Ezt nagyon rossz pillanatában mondhatta; de gondolj csak egy halottra, ahogy már ott fekszik. Kedves U. Ö., képtelenség lenne ilyen alapra helyezkedni; nem is teszi ép ésszel senki. Mégis! Az a megosztás! az nem ott kezdődik, és nem úgy, ahogy a magadfajta elit-fiúk és -lányok, tizenvalahány éves kortól a testi-szellemi kecskebak- és tehénkor végső határig, mindennel és mindenkivel megoszthatni vélik magukat; hanem talán ott, hogy kitalálunk valamit, kihalljuk az aktuális dallamot, s ha ez nem megy, elvállaljuk a ránk osztott részt, és minél rendesebben csinálunk valamit. Ne vitatkozzunk azon, amit máris látok: hogy a dallamra hivatkozva bárki fölmentést adhat magának. Ezek a dolgok, statisztikailag elszaporodva, előbb-utóbb úgyis bűzleni kezdenek. Szóval, én nem állítom, hogy túlságosan izgalmas iparral foglalkozom; az ipar szó: tréfa; és dallamügyben elfogult is lehetek, mert nekem ez a kihallás a munkám, és nemcsak a magamét, sőt, többnyire a másokét kell tisztáznom. Örökké másokkal találkozom. És ezeket a másokat összehozom újra másokkal. Mondhatni: folyton másolok. A kihallás, a kihozás, persze, itt is reménytelen egy kicsit; jócskán az. Mert szól a lemez! és vagy én vagyok a lemez, amely túlharsog valamit, vagy a másik az, és így tovább. Node épp itt, a régi szerzőim egyik fejezetében áll az alábbi idézet; a fordításom még nem végleges: …e világ minden egy’ természet-történése kozmikus, vagyis össz-hang vagy -visszhang hatása vagy anyaggá válása lehet; ekképp a csillagok járása-állása is. Ahogy tehát az imént a párkányon ült az a veréb, helyesebben: ott ült egyedül, mert már elfogyott a köles, de ő, ki tudja, miért, a párkány szélén maradt, idegesen, felröppenésre vagy lebukásra készen, és rendszeres időközökben csipogott (itt minden szó külön magyarázatot kívánna), vagyis hangokat hallatott, egy pillanatig se hittem, hogy megírhatom, csak az járt az eszemben: én ezt a verebet többé sose látom, hiszen ha az egész raj idejön majd megint, ugyan miről ismerném föl, melyik volt ő; de, bevallom, én is próbálkoztam azért valami megközelítés-félével; négykézlábra ereszkedve lemásztam a székről, s a fényképezőgépemért kúsztam. Hanem mire a géppel visszafordultam, a párkány már üres volt.

Így ne járj, ha valakit megírnál.

És még az se biztos, hogy te riasztottad el. Mert mit tudsz róla, csakugyan? Továbbá: lehet, hogy a gépedet eleve rosszul készítetted föl, villanóra állítottad nappali fény helyett. Beszéltünk ilyesmiről? Ugye, nem. Ha én egy délelőttöt végigloholok a táskával, az a dolgok nagyon komoly tisztelete ám; az csupa rajongás; még ha kedvetlenül várakozom is, úgy látod, egy-egy buszmegállóban; még ha ez-meg-az ilyen-meg-olyan is. A járda, a posta, a közlekedés. De: hogy járóképes vagyok! postázóképes! közlekedőképes! Hogy mindehhez kedvem van. Amit te látsz, amit te ebből menet közben láthatsz: nem a valós kép. Annak hamarosan ki kell egészülnie; és azt meg kellene várnod, mielőtt beszámolsz rólam. No de azt hogyan? Azt mindnyájan csak magunkban várhatjuk meg; és amihez így hozzájutunk, már ha hozzájutunk, megpróbáljuk továbbadni; úgy, ahogy a számunkra rendjénvaló. Valaki találkozások formájában is; más lehetőleg mellőzve az ilyen személyességet. Mindegy; a lényeg azonos. Mindenre akad ember; minden szerep betöltődik. Melyikünk létezne hiányként? Csak elrontott állag van; de ez is kiigazodik aztán. Akkor meg…? Nem lehetne kihagyni a kitérőket? Nem goromba beszéd ez, kedves U. Ö.; messze attól. A dallamot halljam, a dallamot! Mert nem akármi az; minden azért mégse. És az is valami, ami nem a veled folytatott párbeszéd része. Bármennyire hihetetlen. Összeállítottam neked egy kis ábécét, szemelvényesen, egy s más megvilágítására. Hogyha még nem maszatoltad volna el a dolgokat, és mindenképpen írni van kedved, használhasd ezt is. Tehát: A, mint Aramis. Egyik legjobb, legkedvesebb – mondjuk: egykori – barátom. Alig beszélgettünk! Csináltuk a dolgunkat, a gombbajnokságokat. Múló összezördüléseinkre alig emlékszem már; remélem, így van ezzel ő is. B, mint B. út. Utca Budapesten, pontosabban, Óbudán. Ne nézess te engem senkivel se hülyének. Miért csak mint B. útra gondolnék a B. útra? Kár, inkább, hogy azt az egyetlen, valóban jól sikerült találkozásunkat rontottad el utólag az írásoddal. Vagy már a többit is? C, mint C. Uki. Régimódi történet. Nem könnyen mondom az itt következőket. A kórházban, egy bizonyos kórházban tetszett valakinek ez a kis tréfa; többször is el kellett mesélnem. D, mint D’Oré. Aramis közepes ötlete, semmi alapja, vagy már nem emlékszem rá. De én még mindig jobban jártam Aramisszal, mint a Semmelwehr Rezső nevű osztálytársunk a hármasugró haverral. Ötödikbe jártunk, vagy hetedikbe, és az egyik tanárunk névsorolvasást tartott. Ismerkedésül. Félrehallotta valahogy a Semmelwehr nevét, azt hitte, Dezső. És megjegyezte, hogy az latinul, vagy hogy, Dezider. A hármasugró erre rögtön lecsapott, és attól kezdve szegény Semmelwehr nevének valódi hibája is reménytelenül feltündökölt: szavalókórusok fogadták napról napra, hogy Szemmel ver, Bevizel, Szemmel ver, Bevizel. És micsoda érzékeny években; mondom, tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire egyszerűen Rezsó lett belőle. Engem mindjárt az elején dühített a dolog; szellemtelennek éreztem, nem is értettem. De aztán csak úgy érettségi körül kérdeztem meg a hármasugrót, miért csinálta; hiszen nem is jó vicc. Sajnálkozva mondta, hogy ő is félrehallotta a Dezidert; mert ő azt hallotta Devizernek. Persze, ne higgy neki; és mindegy. Ki a hibás? Látod, minden ügy ilyen nehéz lehet; ilyen és még ilyenebb. E, É, mint… Édesanyád. Itt tartunk. Nem bízott téged rám, ez képtelenül is hangzana. Gondolta-e egyáltalán, hogy olyan hamar? Azt hiszem, te tudod a legjobban, hogy nem. Csak valahogy tetszettek neki a mókáim; nekem meg az, hogy lazán tartja a rokoni szálat, ezért sokkal szívesebben bejártam hozzá, mint ha… Bár ha ezt a hülye szál-hasonlatot leírom, tudom, az a sodralék lesz előttem, a fehér kötélféle, amelyet az ágya végéhez erősítettek, és fölhúzódzkodott meg tornászott vele. Arra kérte az unokaöccsét, hogy találkozzon néha… vicc! az unokaöccsével, vagyis a fiával, és így történt, hogy – talán egy fél évre rá – egyszer csak ott sétáltunk a Rondellán. Anyád engem amolyan normális találkozó-embernek hitt, mert eléggé tisztességgel bejártam hozzá a kórházba, és…”

És így tovább. Két dolgot tettem. Először is eleget. (Mindjárt látható lesz, hogy ez a rossz vicc nem írói ambícióm szülötte!) A cím alá odaírtam tudniillik, amit D’Oré kért: „Befejező rész; csak az előzmények ismeretében érthető valamelyest is helyesen; és viszont.” Továbbá: bizonytalan időre fölhagytam az irodalommal.

Levelek Villejuifbe

Jellegzetes nap, jegyzi fel a füzetébe D’Oré. Jellegtelen? Aggályosan átírogatja a szót; látja, egyre kevésbé igazodhat el az írásképen, ha egyszer, valamikor, talán majd használja is valamire ezt a naplót. Nem akarja áthúzni, nem akarja újra leírni az áthúzott szó alá-fölé; marad így, ahogy van, és D’Oré így is jól jár: mintha máris azt a bizonytalanságot érezné, amit hónapok múlva, évek múlva e följegyzés láttán. Jól jár? Írja: Ébredés, álmosan. Kávéfőzőnk; vajat a jégről; vissza az ágyba. Kávé kirotyog; L. napja is megkezdődik. Most én vagyok egyedül az ágyban, írja D’Oré. Este van, a reggel főzött kávé rég elfogyott, újat nem enged főzni, gyorskávékkal húzza ki a napot. Kora délutántól fogva. Reggeli, írja, már az asztalon. Sietősen ír, L. a vacsoraasztal mellett várja. L. azt mondja, csak nyugodtan, ráér, D’Oré nem ér rá. Arcom, hajam, kevés vízzel. Köpeny. Vissza a szobába. Borús idő. Romlik; tegnap hogy sütött még a nap.

D’Oré vacsora után hátralapoz a füzetben. Nem sokat. „Június 14., hétfő, Vazul napja.” A füzetben, persze, ezek az idézőjelek nincsenek. Mackót nem és nem hívhatnak Vazulnak, gondolja D’Oré. Helyes volt tehát a döntés az egyelőre vak jövevény ügyében. Írja: Ők: „Vid nem jövevény! Vid – Vid! Vagy elvisszük…!” Ezek az idézőjelek belekerülnek a füzetbe, ezek az idézőjelek már benne vannak a füzetben. „…A Nap kél 3.46, nyugszik 19.43 órakor. A Hold kél 21.22, nyugszik 6.18 órakor. MA 120 éve született…” Ismertetés. Írja: Ők: „Minyu, ismertess most minket is!” És: Ők: „Ismerősek vagyunk neked?”

Megj. A Minyu = D’Oré.

„HOLNAP: Vid napja. A Guidó név délszláv megfelelője. Utóbbi a német Guido névből származik, amely…” Ez az újság, gondolja D’Oré, máris mennyire tegnapelőtti. Mi teszi ezt? Hát amit felírok? Az mi-előtti lesz; mi-előtti máris? „Jelentése: eredőből származó. Holnapi névnap még: Ábrahám, Izolda, Jolán, Viola, Violetta, Zólya. SZELES IDŐ: A Meteorológiai Intézet…” Zólya? És: eredőből? Írja: Ők: „Erdőből, te kis scasci!” Ez az egyik legszelídebb mackó hangja. D’Oré, ahogy írja, elmotyogja a „scasci”-t; L. az iménti vacsoraasztal mellől, az aznapi újságból kitekintve, látja, ahogy mozog a szája. „…jelenti: várható időjárás Budapesten ma estig: időnként megnövekszik a felhőzet; a délutáni órákban átfutó zápor, esetleg zivatar is kialakul. Élénk északnyugati…”

Az újságkivágás keresztben helyezkedik el a füzetben, melyen kilencven fokot fordítani kell, hogy a „jelentések” kényelmesen olvashatók legyenek. D’Oré figyelmét nem kerüli el a fehér újságszegélyre piros golyóstollal keményen odanyomott név: VID. Ha a füzetet elforgatná, a Vid név piros változatának olvasásához kellene megint visszaforgatnia kilencven fokkal.

Saját bejegyzéseimet, gondolja, eszembe sem jutna keresztben – vagy bármit jelentsen is ez a szó; ha akarjuk: hosszában; fejjel lefelé – bevezetni. Ami nem én vagyok, azzal már lehet? Ezt nem írja be. Írja: Ők: „És mi? Mi kik vagyunk?” Ezt viszont L.-nak is elmondja mindjárt. L., helyesebben itt végig: „a L.”, mert nem Cs. kis barátjáról, L.-ről, hanem D’Oré feleségéről van szó, tehát, írja: Lánym.: „Ti kis scascik!” Az utolsó szót áthúzza, alá odaírja, kérdőjellel: „szamarak”. Ez tudniillik máris bizonytalan; D’Orénak botrányosan rossz tud lenni az emlékezete.

Az újságkivágás fölött: „Hát persze, így jó! És lesz két fontos elődöntő” – D’Oré nagyon rossz másoló, javítja magát: negyeddöntő –, „A.A.A.-ék játszanak, például. Olvastam a párizsi nyílt bajnokság eredményeit.” Ez már egy levél, levél Villejuifbe, a Couturier utcába, Dr. M.-nek, aki nem azonos McMurdóval, csak ugyanabban a lakásban élnek. McMurdo és felesége, Adelie, most jó hat hete, hogy D’Oré először látta azt a helyszínt, egy fehér falipolcon állt, és Adelie egyik síléce le volt esve. A L. találta meg és Dr. Oké – Dr. M. szólította így a leveleiben D’Orét – ragasztotta vissza.

„Murdo is játszik, második párban. Már páholyban van, 12 pontjával – 4 bajnokságból! míg az addigi 8-ból összesen 10-et szerzett csak! – biztosította a Kiváló Mackó címet. Itt Ők megjegyzik, hogy milyen természetellenesen levelezek: tehát: a Kiváló Mackóságot; jaj, de BONYOLULT, mondják ők, nem tudom, hallod-e, kedves Dr., jaj, de nehéz velem. De hát ezt te is tudod, hogy nehéz volt velünk, s azért egy kicsit megkönnyebbülhettél, hogy eljöttünk. Nekünk is borzasztóan hiányzik az egész; dolgozik-e az a rigó, vagy kicsoda.”

Emlékszel a rigóra, kérdi a L.-t, és beírja a füzetbe: „Nem tudom, nem korai-e az A.A.A. helyett az A.A.A.A.? Alacsonyék ma kiharcolhatják első érmüket – tizenkettedik indulásra az elsőt! –, Alassio úgy gondolja, hadd legyen övék a siker, és ő már…” Ezt félbehagyva írja: Alassio: „Alassio csak egy sikeres csapathoz társul! Hogyne, még hogy én…” A többi mackó, néhány józan szemlélő, mosolyogva elcsitítja Alassiót. Írja: Alassio: „A medvék nem is tudnak mosolyogni!” Mézi mézet ad Alassiónak, és a közjáték elül. Írja: Még alig hallható hangok: „Hátul…” írja: A L.: „Mackók, ne zavarjátok a Minyut. Titeket ír.” Írja: „Minyu, az asszony ránk szólt” v. „…keményen ránk szólt!” Ide nem szükséges az „ők”. D’Oré azért csak beszúrja, pótlólag.

Legyen a lehető legpontosabb a napló.

Ha bárkinek levelet ír, nem másolja be a füzetbe. Kis cédulák szövege néha idekerül, mint ma reggel is a L. szokásos reggeli levele. Mielőtt a L. elmegy a hivatalba, ő is mindig elhelyez egy ilyen cédulát a pénztárcájában, asztalán pedig ott várja a „válaszlevél”. D’Oré az elrontott kéziratpapírjait vagdossa fel cédulákká, a tisztán maradt részeket; a papírlapoknak megannyiszor nagy izgalom, kiből lesz cédula. Írja: Papírok: „Mi így biztosan megmaradunk.” Írja: Én: „És aztán mi lesz?”

Aztán; mikor van egyelőre az az aztán. Írja: A.A.A.: nagyon tetszik nekik az „az az aztán”. Mondom nekik, íme, itt már 4 van: „az az az aztán”. Alassio is megbékél, már jönne ide, a Papírtartó Felhőkarcoló-Pagodára, a Lány nem engedi. Néhány mackó kiül a másik szobában az asztalra. Írja, tovább: Ők: „Lánym., ez vacsoraasztal vagy reggeliasztal?”

Este fél tíz. Aztán! gondolja D’Oré. Ó egyelőre ott tart, hogy megkérdi a L.-t, talált-e valamit az újságban; megkérdi, idézheti-e a reggeli levelét. Közli, hogy a füzetbe már lemásolta, onnan másolná tovább. Persze, nem levelezés céljából. Hanem „ide”. Írja: Lánym.: örült. Vigyáz, nehogy egy rendetlenkedő mackó meglökje a kezét, amikor az ékezeteket felteszi. Írja: Én, a Lm.-nak: „Képzelem, a kis mackóknál a falakon mik lehetnek felírva. Még akár az is, hogy a MINYU HÜLYJE, A LÁMNYACI HÜJYE”. Írja: Ők: vagyis: ha ezt Ők látnák.

Írja: Talán látják? Leragasztani!

D’Oré megkérdi a feleségét, nem talált-e olyasvalamit az újságban. Amit be lehetne ragasztani ide. Valamit kivág Dr. M.-nek; ahogy az ollóval játszik, a vacsora/reggeliasztalon helyet foglaló mackók érdeklődve nézik. Blinkey Billnek és Alassiónak minden ügyességére szüksége van, hogy Grace-t visszatartsa. Írja: ők, Grace-nek: „Ha…” – látja, hogy mondásnak ez nem lenne jó, mégsem törli, folytatja, idézőjelen kívül: mondják neki, hogy a Kis Grész, Majd Egész sosem lesz meg, ha ráadásul ollóval is elvágja magát, és mit szólna az a Bob nevű egyén, aki előbb-utóbb megérkezik Ausztráliából, mert a Panni meg a Béla elküldi, egyáltalán, addig is mit szól, ha Grace-nek valamije mindig be van kötve a Chatswoodba hazaküldött fényképeken?

Írja: Én, Grace-nek, vigaszul: „Nézd, milyen jól megismertettelek mindenkivel; mert most jössz mindjárt te, főszereplőként.” Grace örül, hogy őt megismertették, örül, hogy egy pillanatra főszereplő lesz. Írja: Volt.

Arra gondol, hogy ha majd egyszer felhasználja esetleg ezt a füzetet, mi fog eszébe jutni a magányos „Volt” bejegyzésről. Áthúzza; jelzi ezzel, hogy nem kell foglalkozni vele; egyetlen vonallal húzza át; jelzi ezzel, hogy a dolog megléte kívánatos, mindazonáltal.

Lapoz a füzetben. Visszafelé halad. Lm. levelének másolata.

Megj. L., a L., Lm. = ua.

Előtte: a Panasz az Általa(m) Ismert Emberiségre. Kimásolja. Egyelőre csak egy cédulára. „Panaszaim az általam ismert emberiségre…” Ó, gondolja, micsoda túlzás. Másolja: „Egy szavuk sincs arról, amit… a legnagyobb odaadással csinálok, de merészelik így-úgy ismerni-vélni, kifogásolni a…”

A mondat vége olyan rossz, hogy D’Oré tolla megáll. Rettenetes, gondolja D’Oré. Ez lenne a Füzet?

Írja: Én: „Rossz!”

Először átfirkálja az idézőjeleket. Írja: Mert kinek mondanám??

Áthúzza ezt is. Írja: Micsoda sértés mindenkinek, aki számít; a L.-nak, Nekik, másoknak.

Áthúzza a rosszat. Egy vonallal csupán.

Nézi a füzetlapot. Ott a L. reggel írt levelének másolata, mindjárt a Panasz alatt. Megszólítás, neki. És: „Azt hiszem, csakis Grace tudna megvigasztalni a kedves kis mondásával: »ne légy szomorú«. Öleld meg és szeretgesd ma sokat, és megvigasztal, hidd el. Nagyon…” És a L. aláírása, a megszólításhoz hasonló szó.

Alatta egyetlen bejegyzés még, az övé: „Hát persze, így jó! És lesz két fontos negyeddöntő, A.A.A.-ék játszanak, például.”

Azután az újságkivágás: „Június 14., hétfő…”

A L. a másik szobából megkérdi, min nevet. Hogy mi marad végül, feleli D’Oré.

Nevet. Írja: Ők: Mint a moziban! Átmegy a másik szobába. Tudja, a L. nem dühös már, tegnap este is csak pár percig volt dühös az előadás kezdete előtt otthagyott kertmoziért. Pár percbe, ilyen pár percbe, persze, minden belefér: gyilkosság, öngyilkosság s ami még közbeiktatható. Elég erre gondolni, és… Miért gondolok erre, teszi fel a kérdést, magában, de így, forma szerint így, D’Oré. És miért mondja, hogy úgy hagyná abba ezt is, a Füzetet, az egészet. Rossz, írná aztán máris a füzetbe, rossz az „egész”. S hogy majd, egyszer valaki, talán ő, talán más, félre ne értse, megmagyarázná: nem az egész rossz, hanem az, hogy egész. Egyáltalán. De nem ez a szó rossz; és az sem, hogy valami – hogy bármi – egész. Köztük van, ezek között van a dolog értelme. Nem is értelme, írná; mi az akkor már, hogy értelme! De hát a mozi, mondja a L., az például…? Hogy eljöttek, mielőtt…? És, folytatja a L., azt már a mackók mondják rájuk/ránk, hogy „mint a moziban”. Ha nevetni akarnak rajtuk/rajtunk, mondja a L. D’Orénak, ezt mondják tegnap óta. Ez még Patti orvosdoktornak is rettenetesen tetszik. Ez olyan, mintha beírtam volna a füzetbe. Mondja/gondolja D’Oré. De hát akkor?

Megj. Patti orvosdoktornő a legszelídebb mackó; beteg egy kicsit, a bundája itt-ott hullik; ezért lett orvosdoktor, mert valamit ő ért a leginkább. De még ő is nagyon szeret jókat mulatni.

Akkor? Jó? Hogy lenne az! Hiszen amikor tegnap még csak a mozi körül mászkáltak/mászkáltunk, mondja vagy írja D’Oré, mert korán volt, de már megvettük a jegyeket, nem a mackók mondták először, hogy miért nem jövünk haza? Vagyis: miért nem megyünk/jöttök? Most beírná a füzetbe, mindenképpen: Akkor nem voltak szempontok, most szempontok? Az normális volt, hogy ezt mondták, az abnormális, hogy ők/mi, kérdi D’Oré, valóban eljöttünk? És: Írja: Ők: „Mi nem vagyunk holmi szempontok!”

Írja: Én: A rossz teljes jelentéstartalma… Abbahagyja; rossz. Folytatja: …amit mondatként hordoz! Az a többlet! Az az örökre szóló ténymegállapítás; az, hogy. De a jóé is; ha ez a mondatom: Jó. Ugyanúgy igaz; mint ha teljes mondatként azt mondom, írja D’Oré, hogy: Rossz. A mondás az igaz, nem a mondat?

Unalmas, használhatatlan, élettelen, mondja erre az egészre a L.-nak. Írja: A. L.: hogy a Mackók: „A Minyu azt mondta, hogy unalmas vagy, halaszthatatlan és élettelen.” Ebből az lesz, hogy rájuk szól „az ember”; és a mackókra rácsukják az ajtót. És ez alkalommal, mihelyt D’Oré vagy a L. elengedi a kilincset, és a mackók átmenetileg lezárva, kettejük épp érvényes divatszavai ezek: Unalmas? Haszontalan? Élettelen? A használhatatlant. D’Oré máris rosszul idézi; ez nem tréfa, mint a mackóké volt az előbb. Persze, mindegyik szó kérdőjellel. Az élettelenből aztán mindjárt Legalább Egyéltű lesz, aztán Kétéltű, aztán életlen, de nem haszontalan és nem használhatatlan; az unalmasból ugróiskola: U-nal-mas? U-? nal-? mas-? U? – nal? – mas? uuuuuuuuuuⁿⁿⁿⁿuuuuuu’’’nnnnnnnnn^{aaaaaaaaaa a}_l lmas ??????????^??uⁿuⁿuⁿuⁿuⁿuⁿa^la^la^la^lmaaaaaaaassssss??????????^?!_????!^?? Míg a L. fürdik, D’Oré az asztalnál a tisztábbik kezével belelapoz a füzetbe; ahogy a tollért nyúl, rájön, hogy most csak ballal írhat; írja: a hallon át. Legalább ezt is feljegyezte végre; hogy ilyenkor sosem „a mackók szobáján” keresztül mennek fürdeni, hanem körbe, és csak aztán nyitják ki az ajtót, ha felöltöztek. De a bejegyzés, érzi, kevés lenne így, már egy hét múlva is kevés; a füzetben egyébként sincs szó soha ezekről az alkalmakról, a divatjaikról. Ahogy mindketten, például, csak divatszavakban! Csak a szavaikban! Aztán annyiban se, végül. D’Oré, míg zuhog rá a víz, és régi szokásból szappannal teljesen fölöslegesen körbemossa a kádat, az alsó csempéket, ezt mondogatja: Felírni, hogy amíg nem… amíg a mackók… a hallon át… Aztán elfelejti felírni.

 

*

 

„Dr. M., folytatom, de tulajdonképpen újra kezdem, no nem a legelején, mégis. Murdo aztán nem nyert, ám a sorozata így is szenzációs. Nyertek viszont A.A.A.-ék, első érmüket szerezve! Csak ebben a levélben örökítem meg kivételesen a két fontos eseményt, ennek a Füzetben nyoma se lesz. Mert bízom benne, hogy most már nem is egészen három év múlva újra Villejuifben találkozunk; sokat emlegetjük például… például mindent! Addig a mackók, persze, még rengeteg bajnokságot bonyolítanak le, szebbnél szebb összecsapások várhatók, bár náluk ez sosem összecsapás, csak mi csapunk össze örökké a világgal, hogy hüleységet – ők pl. így írják – mondjak. És akkor, három év múlva, tudom, te azt mondod, két év múlva; és emlékszel, az SNCF pályaudvaron? épp ez hozta meg Murdóék szerencséjét; amikor azt kértem, mutass egy számot a kezeddel, és már elő is vettem a kártyát, és Murdo mérkőzése következett volna, majd persze csak Bázelban, és te 2-t és 3-at mutattál a bal és a jobb kezeddel, és a többi már Bázel felé történt, nem tudhatod: emeltem, az ötödik lapot emeltem ki szándékkal, hatos volt, talán treff hatos, és Athos – merő véletlen az egybehangzás, nem célzatos (Ők már alszanak, tehát a célz-athos vicc elmarad!) –, a leglovagiasabb versenyző, az A/C, pontosabban, Athos/Colours, a Colours az egy madár, vagyis nem, Colours az egy… vagyis igen, Colours a madár, Athos a medve, kis barna medve és sárga madár, egy színesceruzás dobozon, Athos tehát 5:6 arányban – ez a minimális arány! – vesztesnek ismerte el magát, játék nélkül. Ez volt – s lesz talán! – örök idők egyetlen koalajátszmája, amelyen küzdelem nélkül született győzelem vagy bármi, de Murdóék – mondhatom így: Murdónk! –, tehát Murdónk rászolgált Athos nemesszívűségére, mert attól kezdve gyönyörűen – de ezt már írtam. Mondhatom, hogy Murdónk, Adelie-nk, Teddingtonunk, Dorneynk – őket nem ismered, Chatswoodban élnek, Ausztráliában, a Panninál meg a Bélánál, ők – ez utóbbiak – nem medvék, tőlük jött Blinkey Bill és Grace, ezt, ugye, írtam? Mondhatom így, tehát, mert az a kettes és hármas, amit mutattál, szintén jelképes volt: ha túl bonyolult lenne is azt mondanom neked, hogy ilyen jelképek végső soron nincsenek; mert joggal felelhetnéd, hogy végső soron vannak; végső soron vannak is, és nekem most, mert fáradt vagyok, az jut eszembe, hogy alagsorom, légcsőhurutom, alsó-erdősoron, felső soron, vérző fogsoron. Ott lesz hát, szobád v. szobátok falán ez a levél, és ahogy három v. két év múlva belépünk e szobába, pillantásunk – nos, ugyanarra a ronda házra fog esni, szemközt, erre mérget vehetsz, nem fogják szétlőni vízágyúval, de ha már ezt mondom, a vízágyút, szóval, a Murdo ezüst- és két bronzérméről, valamint A.A.A. – addigra A.A.A.A. lesz! Alassióval egészülnek ki! most nem az Alassio nevű tarisznyáról beszélek, hanem a kis fehér mackóról, aki majdnem eljött benne, de milyen szerencse, hogy nem, az a kék-fehér golyóstoll, emlékszel, amelyik miatt annyit nyavalyogtam, vagyis azt hihetted magadban, hogy nyavalygás, onnét esett ki éppen, onnét veszett el azt hiszem legalábbis! –, ahol Alassiónak kellett volna utaznia; és mert kinyomhattam, Alassióval is ez történhetett volna – hát ez is ilyenért volt –, pillantásunk tehát arra a faldarabra esik majd – majd, majd, majd! hányadik majdomat írom? –, ahol most a borpecsét van, szóval, tudni fogjuk mindjárt, hol keressük. Ne is mondd, nehéz volt velünk, nem a borpecsét miatt; nekünk is nehéz volt, nem miattad; mindig nehéz. Mindig könnyű is, ezek szerint, mondanád, node ugyanezt én is tudom, ezért volt nagy többlet az a fényképes kompozíció a legutóbbi leveledben.”

Megj. Dr. M., nyilván D’Oré szavaira válaszul – a ronda házon esténként éneklő rigóról írt D’Oré? a Pablo Neruda parkról? ahol ugyanúgy „elkülönültek” egymástól pár percre D’Oré és a L. (erről Dr. M. persze mit sem tudott épp!), ahogy a mozi után, vagyis „a mozi után” –, Dr. M. tehát egy nagy kőgolyó fényképét küldte el, vagyis egy fényképmásolatot, melyen jókora kőgolyó pihen a ráhajló ágak alatt, kis liget előterében a füvön, és tintával – olyasféle villejuifi tollal, amilyennel pár hete D’Oré is jegyezget a füzetébe – azt írta fölébe: CSAK, HOGY NE LEGYEN SEMMIFÉLE ELKÁMPICSORODÁS! (remek „ékezés!”) –, és a kép nyomtatott szövege így hangzik: A kőgolyók sok gondot okoztak a tudománynak, de megmagyarázhatók.

„Nagy többlet volt”, fejezte be a levelet D’Oré, „a megfogalmazás módja. A kőgolyókról pedig eszembe jut egy kötelességünk, amit itt, a mackók Lánchíd utcai barátaiként hamarosan teljesítenünk kell: két apró gyöngyöt, értsd műgyöngyöt kell keresnünk egy Vid nevű mackónak, aki egyelőre vak. Ő egy Cormick nevű mackó iker… de nem akarok most felesleges részletekbe… Csak úgy mondom, ha véletlenül Agnès-nak vagy Marianne-nak vagy neked a kezed ügyébe akad két-négy-hat (a mackók válogatósak! tudod) ilyen, rakd borítékba. A Fnac egyébként jól van, mondd meg Marianne-éknak. Bulmáréknál alszik, nappal a Bárányon üldögél többekkel. Például Canarinóval és Petit Lancyval; róluk, főleg Canarinóról, legközelebb.”

Megj. Agnès és Marianne Dr. M, két lánya; 6 és 8 évesek, bár ez teljesen attól függ, ki mikor olvassa fentebbi sorokat.

D’Oré remélte, hamar elalszik ma este. Mivel a jobb karja csaknem Bázel óta egyfolytában fájt, és olykor a legkisebb mozdulatra üvöltenivalót sajdult, a L. hajolt oda és csókolta meg az arcát. A L. már aludt, amikor D’Orénak eszébe jutott még valami. Két dolog, valójában; de a jobbikat nem akarta megvalósítani. Hiba lenne? tűnődött, ahogy lecsusszant az ágy végéről. Egyelőre hagyjuk; majd. De a másik dolog nem volt kétszemélyes. Leült az íróasztalhoz, félrehajtotta az éjszakánként a széken alvó Bárányt, elővette a füzetet, és írni kezdett.

Murdóék –

Itt máris megakadt. A Bulmárium nevű szekrényből kiemelte a Kis Koala Kártyabajnokság – az Old Trafford – különfüzetét; az ajtó nagyot nyikordult, de nem ébredt föl senki. Ketten voltak ébren az egész lakásban Báránnyal.

Odaírta még: Dámára királyt emeltem! Így lett meg; ilyen kevésen múlt.

Megj. Hogy ki kinél legyen; ez mindig az első emelés célja. Utána jön a „kezdésért”. Ilyen értelemben az SNCF pályaudvaron történt ujjmutogatás merő laikus igyekezetnek minősül, de Athos – és D’Oré – nem volt hajlandó így látni a dolgot. És mindenki egyetértett velük. D’Oré alig várta, hogy elmesélhesse Murdónak is, mi tört…

D’Orénak itt még az iméntieknél is hirtelenebbül az eszébe jutott valami. Sőt, észbe kapott, és már emelte a tollát, hogy áthúzza a bejegyzést. Aztán mást gondolt. A postázandó levelek rekeszéből kiemelte a Villejuifbe, a 7. av. Couturier-be Dr. M.-nek címzett küldeményféleséget; hozzálátott, hogy a Késsel felbontsa. Óvatosan dolgozott. Széthajtogatta a levelet; nagyon helyesen nem érzett olyasmit, hogy illetlenséget követne el. Másolta: Murdo nem nyert, ám a sorozata így is szenzációs. Nyertek viszont A.A.A.-ék, első érmüket szerezték ezzel. És: Villejuifben három év múlva viszontlátom ezt a bejegyzést. Ott lesz a falon. (?)

A kérdőjelről eszébe jutott az „egyik dolog”. De nem akarta felébreszteni a L-t; írta: ne legyen az, hogy én mindig valami mást gondolok aztán. Mint a moziban, mondanák a mackók.

Nem tett idézőjelet, mert a mackók is mind aludtak. Visszahajtotta Bárányt a székre; aztán még mindig szeretett volna valamit csinálni; de már csak a „másik dolog”-ban.

Ez a „csak”, írta gyorsan a füzetbe, ez is!…

Hát, hogy ebből aztán egy év múlva… ő vagy bárki más…

Nem az volt a baj, hogy valami egyértelműbbet akart. Helyre akart állítani bizonyos egyensúlyt; előkotort egy villejuifi piros tollat, és a Dr. M.-nek írt levélbe bejegyezte:

Alassio már a következő mérkőzéstől csatlakozik A.A.A.-hoz. Az Edző.

Nos. Ez legalább tényleg mégse volt a füzetben.

Eloltotta a villanyt. Megcsókolta Bárányt. Nem ébredt fel.

„Dr. M.”, írta D’Oré, „itt Dr. Oké jelentkezik, és nem lesz semmi pőn. Így ejtette a szót valaki, akit úgysem ismerhetsz meg, mert már fogalmam sincs, ki volt az. Tudod, mi jut eszembe erről? Honnan tudhatnád!”

D’Orénak jót tett az a korty cseresznye. A dolog történetéhez tartoznak még a következők:

Megj. Semmi érdekes!

Ez volt az a kétdecis üveg, amit D’Oré egy félredobott kéziratban hat üveg diétás sör, két doboz lengyel és egy doboz magyar sajtos-sós keksz társaságában említett. Mindnyájan egy taxiban haladtak a budai part felé, és gazdájuk „a délelőtti Lánchídról észak felé bámult, látta a tegnapi kertmozi fáit”. Három műanyag pohár vaníliás pudingot D’Oré már meg sem nevezett. Megette mind a hármat, mire az írógéphez ült.

„Ez az, Dr. M.”, írta most, és jobbjával belemarkolt az erdnüsse feliratú műanyag fémutánzat tálkába; még ennyitől is végigsajdult A Kar, „ez az! Utána jöhet a fogyasztó gyógytea. Emlékszel koanunkra? A FOGYASZTÓ GYÓGYTEA? A GYÓGYTEAFOGYASZTÓ!” D’Oré, aki a továbbiakban is Dr. Okénak nevezte magát, nagyot szippantott a konyhából beáradó finom – „Miből is? – kiáltottam ki épp az imént Madame Maigret-nek, aki sós mogyoróval lát el, hogy jobban menjen az írás. Madame Maigret, mondjam-e, nem lehet más, csak F., mást nem tűrne ő a házban, igaz, én se óhajtanék. Néha, hogy finom legyek, magamat sem óhajtom.”

Megj. Madame Maigret = F. = a L., D’Oré felesége. Az ismert „L.” jelölést maguk és a mackók használatára tartották fenn.

„Egyébként képzeld, Madame Maigret – elvben! – ismeri már a közlekedési táblák nagy részét. Kinézünk a minap az ablakon, látom, jobbra az egyik lámpaoszlopon három tábla; azt hiszem, újak; ismered a megfigyelőkészségemet. Quimperben s környékén – Cornouaille-ban! – sem terjedt túl a verebeken. De ahogy az autó előtt átvillantak mindig, ugye? Nohát, Madame Maigret csak úgy dobja erre a jobbnál-jobbakat: parkolni tilos, eddig én is tudtam, alatta útszűkület, fölötte kétirányú forgalom. Érdemes volt beautózni vörös népbatárodon a Bretagne-t!”

Dr. Oké segélykérően nézett körül. Aztán döntött.

„Mondd, a-val vagy a nélkül írják a Bretagne-t? Azaz Bretagne-t!”

Szerette mindenkinek megadni az esélyét. Saját legjobb esélyének azt tekintette, ha ilyen adogató-szerep nem jut rá.

„Hát szóval milyen vagyok a tájhoz! Hm?”, írta.

„Dr. M.”, folytatta Dr. Oké, „mondtam, itt Dr. Oké beszél. De az ég szerelmére, át kell néznem valamit, méghozzá csakhamar, megbocsátasz ugye, hogy a levelet abbahagyom, és – fogadjunk, nem észleltél törést! – itt FOLYTATOM! Ez már az! Amit át kellett néznem, téged is érint. Erről jut eszembe, a folyóiratokra nem fizetek elő; megveszem őket minden hónap elején, egy kis olvasás, ajánló lista neked, és egy héten belül bedobja szekrényedbe Villejuif postása. Vagyis amit most átnéztem, benne lesz előbb-utóbb az egyikben, és nem kell se előre, se másképp Maigret-mülnöd, már csak azért sem, mert a Maigret-m: én vagyok! hahaha! hanem – ez egy gyönge kis kvart, ez a ha-ha-ha-hanem; egy mackó meghallotta, képzeld, ilyen fülük van, és megörült; sajnos, el kell magyaráznom neki, hogy ez nem az igazi; a hahahák sosem elég jó micsodák, hiszen annyit írunk belőlük – vedd az írunkot teljesen áttételesen! –, amennyit tetszik; most magyarázom éppen, és Madame Maigret beszól, mi van; tudod, ez az, ami Madame Maigret nélkül az életben sose lenne: hogy a konyhából így szóljon be valaki, rögtön a képbe – a képben? te tudod, te vagy a festő! –, szóval úgy, hogy attól, hogy az előző pillanatban még nem fordult elő a szereposztásban, nemhogy zökkenne a darab, de olajon siklik –”

„Madame Maigret most kiöntött valamit, túlzás lenne, ha azt mondanám, az olajat, de valamit, és az előbbi bűvös hangulatnak vége, néhány mackó fintorogva somfordál el, a fintorgást nem látom, csak a hátuk görbül úgy; hát ez csak egy villámtréfa volt, a jelek szerint, de amit általánosságban mondtam, igaz.”

Dr. Oké kiment a konyhába, és behúzta az egyik ajtót. Hamarosan visszatért; az ajtó is nyitva állt megint.

„Semmi baj”, írta Dr. M.-nek, „és most mindjárt idehívom Madame Maigret-t, hadd lássa, nem írok semmi olyat. Tessék, ezt írom, ezt, ezt, ezt, ezt itt ni! (Gyönge, harmatgyönge kvart!, mondja Madame Maigret; és ő nem az a típusú nő, aki erre belefirkál egy ötödik eztet, kvintnek.) A vicc az, mondom Madame Maigret-nek, hogy téged – ezt neki mondom most – így is nagyon szoktak szeretni, sőt, te pontosan tudod, öntudatlanul tudod, hogy ez az esélyed az életben, nálam is, hogy nem firkálsz át kvartokat kvintté, és a természetességnek ez a hiánya nem a természetesség hiánya –”

Dr. Oké egy korty cseresznyét kért, még.

„Hanem”, folytatta Dr. Oké, „mi mást írhatnék: maga a természetesség. És most vigyorogva iszunk – a vigyorogva nem jó szó ide! de inni szeretnék, nincs kedvem keresgélni – az egészségedre, a villejuifi erkély egészségére, ahol mintha máris ezt a levelet olvasnád! Kaktusz II egészségére, remélem, jól van, mondd meg neki, ne őrizze külön az emlékünket, mert akkor a végén féltékeny leszel nála ránk, az más, ha te szólsz neki, hogy ugye, a D’Oré meg a F., és nem ugyanez, ha ő olyan nagyon feltűnően őriz; és hetente kétszer elég, ha megöntöd. Iszunk a Főprefektúra fátlan rakpartjára néző kaktuszboltok vasárnapi nyitvatartására, és arra, amit az egyszeri főprefektúra mondott, amikor a főprefektúrógépek megjelentek alatta: Most fő prefek túrva!”

És Dr. Oké átölelte Madame Okét, körülbelül ott, ahol az utazásuk előtt csináltatott, Quimpert-járt finom farmeranyag nadrág a legjobban összement a kertmozi melletti vegytisztítóban. Igaz, bokánál is feljebb szaladt a szára.

„A finomfarmer anyagnadrágja, mondom Madame Okénak”, írta Dr. Oké, „vagy ahogy akarod. Minden változtatható; csak mi ketten nem, Madame Okéval. Mert nem kell senkit külön bemutatnom; magamat mutatom be mindennel. Az elejétől fogva, hogy ezt a levelet írom, zavart, hogy míg én Dr. Oké vagyok – mert annyi azért mégsem egy-két korty! –, mondom, addig F.: Madame Maigret. És akármekkora hülyeség, zavart, hogy így az ő neve is M-mel indul. Vagyis ezt akkor most kulturáltan elintéztük, és átnézem a levelet.”

Madame Oké – Dr. Okéval egyetértve, hogy a neve így valahogy komolytalan – visszaváltozott Madame Maigret-re, illetve, ahogy Dr. Oké a továbbiakban említette, F.-re. Töltött még egy kortyot az íróasztalon maradó pohárba és kiment. A mackók nagyon szeretnek, mondta D’Orénak, aki egy fél pillanat múlva ismét Dr. Okéként folytatta levelét.

„Én, már akinek, persze! nagyon szívesen beszélek erről, olyan ez, mint hogy a vívók hol vívnak, hol ők a zsüri, levezetik társaik akcióit, igaz, ők ítélkeznek is, de annyiban jó a hasonlat, sőt, szorosabb egy fokkal, hogy mi, F. meg én, saját magunk egyedüli társai vagyunk, így aztán csak a magunk akcióit vezethetjük le, hogyan is esett, esett-e találat, netán kettős találatot kell megítélni. Most, amit ritkán teszek, bekapom az alsó ajkam és egy kis állrészt, mert rászaladt a tollam erre az ítélet-dologra. Mindegy! És a mackók is kizárnak érte a versenyből: azért, hogy társainkként elfelejtettem említeni őket az imént. Holott! Most egy kicsit várj, mindjárt elmondom, mi az, amiről szívesen beszélek, és levezetek egy ilyen akciót, ami, furcsa módon, nem történt meg, csak megtörténhetett volna, de minden mozgáseleme adva volt, mozgáson értsd a gondolatok, a – máris megakadok, mik azok a Valamik! amelyeknek talán kívülünk is meg a fejünkben, ott feltétlenül, tényleg mintha mozgásuk lenne! hogy az ember, mondom egyszerűen, bepörög, aztán ki-ki természete szerint. Villejuifben, remélem, most is olyan szép hosszúak az esték, és most a nyugszéken ülsz, és olvasod ezt a levelet. Itt se rossz”, tette hozzá, „fél nyolc, eléggé világos van, ez persze nem az! hogy tízig, legalább! A mackók megnézték már a TévéMacit, egyikük azt mondta: Minyu, nekem könnyű, én már kívülről tudom. Ezt azért mondta, mert F. a Mint a mozibant olvassa; ha majd eljut hozzád: ebben van az, hogy a végén azért csak beírom a Füzetbe is a dolgot, amit állítólag csak neked írok meg, levélben, hogy kitedd a falra, és három év múlva ott várjon bennünket… Azért csak tedd ki, de a vörösborfoltot ne keresd, nem öntöttem a faladra se vöröset, se fehéret, se almalevet, se almabort, se Grand Marnier-t, se whiskyt, és újból köszönjük szépen, hogy olyan gyönyörűségesen tele volt a bidé – a mackók röhögnek, hogy fenéköblítőből ittunk a… nem tudják pontosan, milyen márkák vannak, de a márkát, ezt magát, tudják, hogy van, és azzal is tisztában vannak, hogy Villejuifben a franc használatos, Blinkey Bill és Dömötör kapott is pár fényes aprót, ezért mondják, hogy: ittátok azokat a francokat, márka helyett; vagyis nagyon okosak, rendkívül fejlett az a nem-tudom-mijük, ami, ha egy fokkal fejlettebb, a balhék forrása, ezt emlegettem az imént, hogy kívülünk is van, de hát a mackókon kívül – az ő »kívülükben«, az ön-kívületükben, és itt lehetne még feleslegesen virtuózkodni –, úgy látszik, mi vagyunk, F. és én, és ez megóvja őket sok mindentől, amitől minket, F.-et és engem, és azt hiszem, senkit! semmi nem óv meg, embert. A francokért, persze, egy kicsit letoltam őket; és nem mentek panaszkodni, hogy keményen szólt hozzájuk »az ember«, hanem elégedetten ógtak-mógtak, természetesen úgy, mintha tényleg ógmógnának. Ez náluk különben egy olyan mondás: mindenki veszi az ógmógját… vagy: akinek nem tetszik, veszi az ógmógját… Ezt nem mi mondjuk nekik, hanem – mindent nem árulhatok el! – egy B. nevű nagyobb mackó, tárgyilagosan, nem haragosan, de… nekünk nincs ekkora tekintélyünk köreikben. Azért ógmógját, mert cókmókja – végső soron! még ha van is fényes aprója, fenyőtüskéje, szalvétája, kis pokróca stb. – egyik mackónak sincs. Szóval, ahol én csakugyan vörös bort öntöttem a falra – mit radíroztunk utána! te csak küldöd nekem Villejuifből azokat a csoda radírokat, az álomradírokat, mert a mackók néha velük álmodnak, egyet már meg is kaptak, együtt szagolják a régi radírjaikkal, és ha észreveszik, hogy munka közben én is szagolom valamelyik íróasztalit, helyreáll minden kis önbizalmuk; mondom, küldöd a szebbnél szebbeket, de fogalmad sincs róla, mi volt az, ott Jelsán válogatni a gyengécske vegyesboltban, amely mégis olyan nagyszerű volt nekünk! persze, nem akkor volt az, amikor megfelelő radírt kerestünk; a válogatás enyhénél erősebb túlzás, azt hiszem, egyszerűen csak radír volt a radírválaszték, és kész –, tehát ez Hvar szigetén történt, sajnos; sajnos, mert már sok éve. Egy fél szobát kifestenék, ha… jó, hogy F. nem hallja! Volna hozzátenni valója. – Hát… De ami a te faladat illeti, az állítólagos folttal: írói trükk az egész. Most jut eszembe”, írta D’Oré, „hogy egy fontosabb mondatot is félbehagytam az imént; nem fontosat, csak ha félbehagyom, miért kezdtem bele. Mire kell vigyáznod, mitől nem kell megrémülnöd, ugye. Sajnos, elfelejtettem; lehet viszont, hogy erre a foltra gondoltam.”

„Tehát a hang, az nem volt rákapcsolva a tévére, de Blinkey Billék így is nézték, csak az elején meg a végén, amikor »A Tévé« jön, így hívják TévéMaci barátjukat, akkor kell szólni a zenének. Az asztaltól nem látom, érzésre megyek oda; ha F. fel nem néz jókor, mert akkor ő csinálja meg. Hát ez a hang nem fontos annak a mackónak, akit az előbb említettem. Blinkey Bill egyébként most veszítette el épp a negyeddöntőjét; már játék közben érezhette, hogy így lesz, el is fordult a nyerés gondolatától. Veszíteni akar, azt mondta, a vesztés gondolatával barátkozik. Blinkey Bill egy gondolattal barátkozik? Mindketten azonnal odarohantunk; és máris több mackóval futottunk össze, akik szintén. Tudnod kell, hogy Grace és Alassio eleve ott ül Billnél, ők ott laknak.”

D’Oré átment a reggeli/vacsoraasztalhoz; ittak egy kortyot F.-fel. A cseresznye, melyet D’Oré Vid napján vásárolt, ezzel az utolsó pár cseppel el is fogyott. Megvette, aztán írni próbált róla, sikertelenül. Most általa írt. Bízott benne, hogy –!

„Most mondom épp F.-nek, hogy ezúttal megmentett. Az imént, amikor Blinkey Bill negyeddöntőjéhez behozta a cseresznyét. Kész voltam, teljesen; legalább harminchat gépelt oldal – harminc elrontott oldal! – volt a kezemben, és hogy a fejemben mi, nem is mondom. Aztán ez a kis aláfestés lassan hatni kezdett.”

Ezért kockáztatta meg az immár teljesen összefüggéstelenné váló levélben a következő megjegyzést?:

„Nagy Önbizalom jelének (ne) vedd, hogy –”

Megszagolta a kezét, ott, ahol a kávémelegítésnél a gáz az imént leperzselte egy kicsit.

„– ezt a ?:-kombinációt bedobom itt. Nem az ujjamból szoptam! És: megégettem már a kezem, Fodrászom! Emlékszel a doëlani vacsorák közül háromra? Az a »Fodrászok voltunk! Emberek! Kemények! És kegyetlenek!« Címnek használnám, ha te is nem úgy idézted volna valakitől. De a kombináció, azt hiszem, így is jó; nálad felkiáltójellel volt, a Kőgolyó-ügyben. Csak, ahogy már használom, meg kell toldani egy kőtőjellel. Nem ez tőrténik-e a többi kombinációnkkal is? Lapos kérdés, ez tőrténik.”

Itt most a mackók valóban visszafojtottak egy tiltakozást, az egyiküket – s így: mindnyájukat! – túlságosan közelről érintő lapos szó miatt. D’Oré csak félig tudott visszafojtani valamit.

„Meg kell értened”, írta D’Oré, aztán a szó végét kiradírozta, „értened helyett hadd mondjam: értenünk”, toldotta be, bár az első értened végét már szintén így javította át, „és hadd jegyezzem meg itt két gondolatjel között, melyeket így, pótlólag egymás mellett helyezek el: – –: a villejuifi tollak tintáját remekül fogja a Hükümeti radír!, meg kell értened”, most már valamivel kevésbé örült, hogy radíroznia kellene, és egyszerűen áthúzta az ed-et, fölé írta: ünk, „bizonyos érzékenységet! Meg kell értenünk bizonyos érzékenységeket!”, írta, és ingerült volt, a dolog technikai részletei miatt, és egyáltalán nem volt megértő. „A mackókét például. Honnét tudhatja bárki, mikor ejt olyan szót, amellyel sebet is ejt netán, idézek egy régi azt se tudom, volt-e kicsodát. Nem így áll-e ez a mi érzékenységünkkel is? Ha az iméntiek szerint negyedik, időrendben első doëlani vacsáronkat”, kapkodva írt, javította: „vacsoránkat nézem: így.” A radírt nézte, melyet az imént Hükümetinek nevezett; vitt Dr. M.-nek egy Hükümetit, McMurdo távközlési rendszere, a SZEKÁM tökéletesítésére küldték a mackók. „Hogy neki is legyen szekája”, valami ilyen üzenet ment a Hükümetivel mindjárt; ezzel avatták fel. Ehhez még nem kellene a Hükümeti, mondta nekik akkor a L.; ők azonban ragaszkodtak hozzá. Biztos, ami biztos, hagyományos úton is átadtuk az üzenetet, jegyezte fel a Füzetbe D’Oré. És nem titkolhatta el a mackók elől sem, hogy ez történt. Meglepő nyugalommal fogadták, sőt. „Legalább két példányban meglesz neki”, hangzott a válasz. „Az egyikkel Adelie szekálhat.” D’Oré a radírt szagolta, amellyel az ed-et ünk-re segítette át. És felfedezte, hogy nem Hükümeti, ez nem az, csak Blacksun. „De hát mit akarok én itt”, írta Dr. M.-nek, „ezt nem fogod pontosan megérteni, mindegy, mégis pontosabban fogod, ha nem magyarázkodom: Mit akarok itt, ha egy radír ügyében ekkorákat tévedek. Lehet, hogy az egész kiindulásom téves, álláspontom eleve védhetetlen.”

„A doëlani első vacsora… Emlékszel a térképre? Vagyis: emlékszem! és a hányingerre, amely elfogott, hogy egy óra hosszat tanulmányoztam, robogó autóban. A mackóknak jobb vicce van erre, mint hinnéd; nem a hányingerre kérdeznek rá, hogy például hány inger a hány… hanem a Dedalont nevezték el immár örökre, azt a szemet legalábbis, amelyiket ott, azon a Doëlan előtti kis mellékúton bevettem: dedoëlannak! De hát az előző napi repülőút úgy elkapatott! Akkor is Dedalont – sőt, kivételesen Belloidot és (szokás szerint) Hovalettent – vettünk be, F. is, én is; és nem lett baj, pedig tudod, mekkorát ittunk aztán. Amikor beautóztunk a Monge-ig.”

A beautóztunk rettenetes volt. És mégis, valahogy most a helyére került az egész. Békés, évtizedek előtti helyére, ilyen hamar.

„Beautomobiloztunk a Monge-ig. Nekünk aztán, F.-fel, az lett a MetróGoldwyn-Megállónk; hadd írjam ilyen eredeti helyesírással, ha már az eredeti helyesírást nem ismerem, és nem is akarom megnézni. Nem így van-e minden?”, írta egészen henyén, s áthúzta.

„Alig egy-kétszer szálltunk ki a Monge-nál; de a mackóknak már van rá viccük; most hosszú levezetés következik. Üdítésül idézem leveledet, mely most érkezett: »Dr. D. et F.«, és megható igyekezettel indoklod az »et«-et: & helyett írtad! már vigyázol! tudod, hogy F. tud franciául, én nem; szégyellném magam, ha négyünk kapcsolata – hármunkhoz teljes joggal kapcsolod a bretagne-i (cornouaille-i, finistère-i? sose fogok megtanulni semmouille-n nyelven!) Monsieur EUGÈNE, a 29 S PLOVAN, FRANCE cím alatti CAFÉ-TABAC tulajdonosát, mellékelve a kedves öregúr két képét, műveimet, ahogy a pult fölött épp előrehajol, lehunyja a szemét, széttárja kicsit, alacsonyan a karját, és hiányzik az arcáról az az épp-az, amitől nekem ő ő maradt, sebauille!, s írod: »Képzeljétek, úgy hozta a sors… visszajutottam a múltkor Plovanba, ill. beugrottam barátunkhoz, aki nagy örömmel fogadott, és szeretettel emlegetett titeket is. Visszatérve P.-ba« (Párizsba; D’O.) »a fotók is készen lettek, neki is elküldve (a mottóval:) négyünk kapcsolatát jelképezi létezésével Plovanban, Bp.-en és itt Villejuifben. Öleléssel M.« – ilyen óvatoskodást igényelne. Remélem, kapcsolod még ezt a mondat elejéhez. Pontatlan voltam, végül nem a ma érkezett leveled idéztem mégsem, mert az et-dolog a kőgolyósban volt. Remekek az Eugène mögötti csapos üvegek; tudni fogod, magyaráznom sem kell, hogy nem csatos üvegekről beszélek. De mit jelent az, hogy magyaráznom sem kell? Hiszen mégis magyarázom!”

„Látod – és itt mégis idézem a ma érkezett levelet: »Dr. D. és F.: HA ELMARADTAM AZ írással, az csak kínzó lustaságomból adódik, illetve belőlem nem adódik semmi. A hajsza elmúlt« (majdnem ideírtam: ez nem ránk vonatkozik! de hát neked írom a levelemet! jó, nem?) »arra reagálok így (védekezés). Ma nyár van, ma ősz van! Mindenen csodálkozik az ember. Csodálkozom vagy bólintok, de nincs jelen –« (Értsd: jelen, múlt, jövő. D’O.) »Általatok nagyon rákaptam a retekevésre, múltkor egy hideg ebédemre elfelejtettem venni: ez a mulasztás pl. velem él. Se nem múlt, se nem jövő (Mondhatnám?): ez van.« – ez van. Remélem, kapcsolod még a…”

D’Oré átszólt a másik szobába, hogy még egy rövid átvezetéssel eljut egy kihagyhatatlan, ám záró mozzanathoz, s azzal befejezi a Róka vagy nem rókát is. Ilyet még nem csináltam, mondta a L.-nak: a cím magyarázata a következő írás elejére kerül át. A L. szerint a mackók már egy iménti róka-hiányt is észrevételeztek, a kettőspont is elmaradhatott. Ezt D’Oré gyorsan pótolta, egyebekben hajthatatlan maradt.

Megj.: (= a pótolt kettőspont, a mackóknak)

A cseresznye kiszállt belőlem, gondolta D’Oré; ezt nem a L.-nak mondta; és nem F.-nek, vagyis nem Dr. M.-nek írta, hogy átszólt a szobából F. szobájába; és így folytatta a levelet:

„A cseresznye kiszállt belőlem, nincs itthon több, elalvás előtt már csak diabetikus – nem hizlaló! – sört iszunk F.-fel; és joggal kérdezed, tudom, kinek-minek örökítem meg, hogy egy kicsit túl élesen utasítottam el a villejuifi sört, »mert hizlal«, és te egy késélnyit túlságosan élesen mondtad pár napra rá, amikor a retek mellé üvegszám öntöttem magamba – azért vettünk hat üveggel a villejuifi nagyáruházban, mert kartonban volt, hat üveg egyben, és itthon így, tudtommal, nincs –, hogy »német vagy te, hogy –?« És minek örökítem meg a gyógyteázást? (Ez kell viszont a mackók ígért levezetéséhez!) Hogy örökké a gyógyteámat reklamáltam, mint aki várja, hogy otthon legyen végre, ahol a külföldre magával vitt gyógyteát is úgy issza –! szóval, aki várja, hogy… de csak így mondhatja. És hülyén hangzana, és nem lenne igaz, ha azt mondanám: később már, Bázeltől kezdve, nem is gyógyteáztam. Peschieráig, sőt, Velencében is ittam a gyógyteát! De gyógyteázás és gyógyteázás közt különbség van; ez most nem olyan vicc, mint a koanunk a fogyasztóval, illetve nagyon is éppolyan: tényleges különbség van; mint abban a Teddy-novellában, nem tudom, ismered-e, mindjárt ezzel kezdődik – és mintha most érteném meg valóban! – lehet, hogy a Salinger se így érti, nem számít – hogy: I’ll exquisite day you, buddy, if you don’t ez-meg-az, ezt mondja a Teddynek a hajón az apja, a kabinablaktól távolabbi ikerágyból, magyarra ezt kényszerűen így fordították, hogy: Majd adok én neked pompás napot, kölyök, ha nem szállsz le rögtön ez-meg-az. Szóval, ilyen »majd én meg-pompás-napozlak, pajtásom« ez a gyógyteázás is. Ugyanaz negatívban. De észrevetted-e, hogy egy idő után már Villejuifben is csak gyógyteáztam és nem gyógyteáztam!”

„Ha én ezt zongorázni tudnám, ahogy mondani szokás – és itt jön mindjárt a mackók vicce! –, vagy futballozni, vagy ilyen feltaláló volnék, bármi más, nem ún. író – és talán rossz levélíró! túlíró! (ez, látod, az itt esedékes gorombaság: túl író vagy, mondhatná nekem valaki) –, ha – itt jönnek a mackók: – mindezt el tudnám Mongeani!… akkor úgy érkeztünk volna Villejuif fölé, F. meg én, hogy azt kérdezgetjük az épp arra repülő rigóktól és verebektől: Merre itt egy helikopter-leszálló?”

„Akkor magánrepülőn érkezünk Doëlanba. Kétéltűn akár, a folyó torkolatába ereszkedünk le. Vagy, épp akkor! dehogy hülyéskedem!”

D’Oré belelapozott a Teddybe.

„Nem tudom, a Salinger mi a fenéből él, biztos jól él, húsz éve nem adott ki semmit, zavarja – zavarná – a magánéletét a könyvek körüli… visszhang.”

„Ennyi van, mindössze.”

„Ennyi volt Doëlanban is, az első vacsoránál. A dedoëlant, persze, meg boëlondította a boër. Mi több, ez Moëlanból odalátszott, napnál világosabban! (Micsoda hosszú, világos esték voltak ott is! Uramisten! hogy régies stílusrétegbe szálljak alá…) És hogy Moëlan és Doëlan is van, lágy szavak mind!”

„Nem tudtam meg-Monge-ani azt az estét! Monge-hatatlan volt, sajnos!”, írta, most már széljegyzetszerűen D’Oré.

Megtalálta, amit keresett.

„Mert kétszer jön elő a motívum a Teddyben. Kikerestem neked. I’ll Queen Mary you, buddy, if you don’t get off that bag this minute, vagyis az apja majd meg-Queen-Maryzi a Teddyt, aki valamit Queen-Maryzett az imént, ha le nem száll a cuccról abban a minutában; stílusrétegezve egy kicsit a szólamokat.”

„Feljegyeztem itt egy papírra valamit; nem tudom jól átkötni; leírom. Amiket mások nem is méltóztatnak szétszedni! (Ez a följegyzés.) Persze! A legteljesebb vonalvezetés a cél, a jó, az oké; erre mindjárt visszatérek. Az egybe-látás, az önlegyőzés, ez-meg-az. Te is azt mondtad egy alkalommal, amikor – például akkor is! – egyetértettél velem, hogy valami nem stimmel: hogy le kell győznünk magunkban azt, hogy valami rossz, és… Ez igaz, akkor is így felelhettem, de ha egyszer azt akarnánk legyőzni, hogy bármelyik szál, érted, hogy egyetlen szál is rossz lehet, akkor már ott a vereség, ha egyetlen szál is rossz, ha egyetlen szál is különválik, ha egyetlen szál is: szál! Ugyanúgy egybe akarom én az egész micsodát, de nem bírom letagadni magam előtt – és akkor szét is ordibálom már! –, ha egyetlen apró részlet nem oké. Mintha valaki azt ordítaná, fülsiketítően, torkaszakadtából, hogy: »A nyugalmamat akarom! A megbontatlan, a teljes nyugalmamat!« – és mert most este van, sötét van, nyugalom van, F. – és az a mackó, aki, említettem, nálunk is nagyobb tekintély bizonyos körökben, és nagyon szelíd; persze, így könnyű neki! – csak mosolyogna rajtam, és igaza lenne – mondom, mert ilyen nyugalom van, én is hasonlóképpen teszem hozzá: Ha megbontatlan a nyugalom, ha Dr. Oké lehetsz te magad, ha külön igyekezned kell, hogy külön láss szálakat, akkor…!”

D’Oré nem tudta, mi van akkor. Az éléskamrából előkotorta az üres cseresznyésüveget, volt még az alján pár csepp, megitta. Nem volt ereje pontosabb szót keresni. Karajan se találna jó megoldásokat, ilyenkor, gondolta.

„Ha vezényelni tudnám ezt, így”, írta Dr. Oké, „ha nemcsak magamat tudnám dirigálni… vagyis fordítva, ha magamat tudnám ráadásul olyan értelemben is dirigálni… de nem jó, akkor az még mindig nem lenne semmi, attól még nem érkeznék helikopteren, rigók társaságában vagy rigókat szétrebbentve… vagy…”

Ezzel jól bedöglöttem, gondolta.

„Akkor is csak…” Letette a tollat. Átszólt a L.-nak, hogy máris jön, az átvezetést és a témát is elejtette, egyelőre.

„…ugyanígy hallgatnánk a szemközti ronda házon azt a madarat. Ölel

Dr. Karaján.”

A legkönnyebb mozdulat: fölcsavarni a hangerőt. Itt, a Filipszkén ötös a legnagyobb. Megkérdi Dr. M.-től, határozza el D’Oré, hányas is volt az övén. Tízes? D’Oré semmit se ért a dologhoz. Dr. M.-nek erősítője van, két nagy hangszórója.

Az egyik a ronda ház felől nézve a szoba bal felső sarkában, a másiknak a drótja a szőnyeg alatt vezet át az ugyancsak az erkély felől jobb oldali fal tövébe, az ágyneműs – és talán egyebes; D’Oré sose nézett bele, a L. ágyazott, vagyis F., mert a L. Villejuifben majdnem mindig F. volt – láda mellé. A hangszórók tehát az erkélyről is nézhetők, a nyugszékből például, a fenyők mellől, fölül, esetleg alól. D’Oré készített néhány fényképet innen; McMurdóékat és Marianne-ékat fotózta. Kis túlzással; fényképezte a helyesebb kifejezés. Bár ki tudja, Dr. Suzuki és Certóka mit szeret hallani.

Megj. F. = 1. D’Oré felesége. 2. D’Oré feleségének f-fel kezdődő keresztneve. Dr. Suzuki = Yashica GSN 35.

Szerette hármasra venni a Hi-Fit. Négyesen nagyon bömbölt. Szerette négyesre, ötösre venni, csak úgy már nagyon bömbölt. Ha a konyhában étkeztek, négyesre vette. Ahogy a szobába visszamentek, ő vagy F., siettek máris az erősítőhöz, lejjebb csavarták. Egyszer az alattuk lévő lakásból felkopogtak; nem egészen a zenéért. Egyszer valóban a vécétartály zúgásáért. De azt éjjel. Dr. M., aki aznap nem aludt otthon, fintorgott. Elmagyarázta nekik, megnyugtatásukra, a második emeleti lakót. D’Oré és F. persze tudta, hogy amikor nem a vécétartályért zörgött fel, a lakónak igaza volt. A zenét Dr. M. azért szokta viszont maga is normálra venni inkább, mert a konyhával szomszédos lakásban, ugyanezen az emeleten – át lehet lépni az erkélyről az erkélyére – egy rokonszenves öreg néni lakik, afféle második Eugène úr, már ha neki is valami olyan baja lenne, mint ennek a néninek. Nem is vették aztán soha erősre a zenét. Akkor egyszer is csak azért, hogy a zajongásuk ne hallatsszék le.

Azt kellett volna abbahagynunk, mondja a L.-nak, egyáltalán nem váratlanul, az íróasztala mellől D’Oré. A L. nem tudja, épp mire gondol; és hogy megtudja is; D’Oré annyifelé zajongott már; de ő, csöndesen vagy hangosabban is egy kicsit – ezt a L. csöndesen tudja; D’Oré bizonyosra veszi, hogy tudnia kell – ugyancsak benne volt a dologban. Játszanak: a L.-nak ki kell találnia, melyik helyszínről van szó. Peschierát mondja, Velencét, vagyis a legfrissebb állomásokat.

Csupa trükk, gondolja D’Oré. Ennél mennyivel egyszerűbb az egész. Most például, hogy ezt írja, még nincs is itthon a L.; megcsördül a telefon, ami azt jelenti: egy hét hallgatás után két órája valóban újra jó; és ez jó, D’Oré nyomban felhívta a L.-t a hivatalban, és az imént; megfelelő módszerrel, hogy D’Oré fel is vegye, a L. visszahívta. Csak hogy kipróbálja, tényleg jó-e a készülék. Nem azért, mintha nem hitte volna el az előbb.

Az előbb, amikor D’Oré felhívta, a L. azt mondta viccesen, teljesen szelíden, hogy nem is hiszi: hogy D’Oré otthonról hívja.

Ennél nem nagyobb ügyből szoktak kezdődni az ügyek. Így kellene írni, mondja magában D’Oré. Szóismétléssel, rossz szórenddel; rossz helyesírás is megtenné. Nem azért, mert ennyiért, vagy mert na és. Van egy mélyebb ok, tulajdonképpen nagy igazság: eszébe jut az egyetemista faviccük. Hogy mit gondolt, ahogy Rómában a kedvese meztelen hátán kopogta ki a hexametereket, Goethe? Még Goethe is azt gondolta: Benn-e hagyjam vagy kihúzzam.

D’Oré egyetlenegyszer mondta el ezt a viccet valahol. Helyes-e, gondolja most, hogy kezdem így hívni őket: „helyi jobbak”-nak. Goethe miatt, „hiteltelennek” találták, hogy „benn-e”; különben nagy siker volt. Helyes volt-e, gondolja D’Oré, az az ő korai kiborulása? Hogy megmondta nekik, ez a benn-e az ő apró javítása a viccen, ahol csak „benne” volt; ettől ér egyáltalán valamit ez az alapjában ízléstelen, ostoba szellemű találmány; ettől hiteles, mert – felvitte-e már akkoriban is a hangot? – az úgynevezett jobbak is, mindenki effélékben közös; effélékben és másfélékben, de ilyen színvonalon; ennyit nem számít az a bizonyos többlet, amitől neki bármi érdekes lehet; elég, ha úgy-nagyjából-több valami, sőt, majdnem mindenkinek csak az a lényeg, hogy ő maga ott üljön a… épp ő kapja meg a… neki legyen ez-meg-az és ilyen meg olyan. Igenis ez a „benn-e”, vagy amit elárul, ez a Nagy Közös… röhej voltam, gondolja D’Oré. Ha igazam volt, annál inkább. Miért mentem oda?

Jó, hogy a telefon is rossz volt egy hétig, gondolja D’Oré. De: Rossz, mert a L.-val nem volt öt napon át reggel héttől délután négyig még ez a kapcsolatuk se.

Megj. D’Oré napjában egyszer lement egy falitelefonhoz, melyet nagyon megkedvelt; erről még lesz szó; és az az egy-egyszeri beszélgetés is nagy érték volt.

Tehát: miért ne mondaná ki, hogy két dolog mindig kizárja egymást. Nincs összeegyeztetés.

Hol mondjam ki? És minek?

Szóval mégis ér valamit, gondolja, ahogy ott megy a parti fasoron, megy a L. elé, hogy az ember végigcsinál egy-két dolgot; végigcsinálja pár százszor és ezerszer, hogy tudja legalább, mit nem akar. Tudja, mire nem szükséges vágyakoznia.

Ha most valaki hallana, gondolja, hát mindig, átalányban a velem szemben álló félnek adna igazat. Ha az írógépnél ülnék, jobban meggondolni nem bírnám, de jobban csinálnám, volna mit csinálni: írnék; így csak gondolkodom.

Nem áll velem szemben kényszerítő, korlátozó, meghatározott igényű másik fél? Akit azzal is szeretnem kell, hogy nem mondok igazat? hogy nem élek igazat?

Hiszen az írógép mellett is tekintettel vagyok némelyekre, rajtuk múlik, hogy párakra csupán, mégis. Nem látom őket, de bizonyos igényeknek próbálok megfelelni. S ha a magaméinak: azt sem a levegőből kaptam.

Mosolyogva elkomorul. A legtöbben, gondolja, csak gondolkoznak és cselekszenek. Vívmánynak tekintik, hogy gondolkodva cselekszenek. Jó; de mi az még!

Halványzöld, apró, húsos burkú gesztenyék hevernek az aszfalton, inkább csak burkok, annyira kicsik; D’Oré rálép az egyikre, harsan a növényhús; a másikat kikerüli, arra gondol: nem mindegy? Ha már ez a szép zöld kis micsoda lepottyant ide, úgyse lesz belőle semmi; nincs meg annak az értelmetlen, mégis egyedül értelmesnek kikiáltott – és érzett! de mennyire! és az állatvilágban valóban értelmes, értelem-nélküli – átmeneti állapotának a lehetősége, hogy valami legyen belőle. Tehát? Mi a különbség akkor, ha rálépek, ha nem? Mert különbség mégis van, van és van.

Itt kezdődik a dolog, gondolja. Vagy akinek legalább itt végződik, már az is valami.

Ha most valaki hallana, gondolja, átalányban… Erről eszébe jut: a L.-nak is, ha szemben állna velem, igazat adnának. Ez is gyönyörű. Látja, az autóbuszmegállótól már jön a L.

Hiszen az imént tisztázta a L. és a világ „ügyét”. Más a tisztázás, más ahogy a dolgok jönnek? Akkor viszont nagyon is neki volt igaza azzal a Goethe-baromsággal.

Erre „helybeli nagyon jók” – és mi joga van minősíteni, neki! – azt felelték már: Miért kell az, hogy valakinek mindig igaza legyen? És miért, főleg, hogy épp nekünk?

Dögöljenek bele az alázatukba, gondolja, és lépked a napfényben. Árnyéka megtörik a kőkorláton. Most is hülyén járok, gondolja, harminchét év se elég, hogy megtanuljam, ha egyszer nem –? Húsz-egynéhány éve, hogy ez néha eszébe juthatott; egy középiskolai kivonuláson mondta neki először egy osztálytársa, aki később a „helyi jobbak” körében a nagy alázatosak egyike lett. De hát a dögöljenek meg, az is tarthatatlan álláspont, gondolja; az ő színvonaluk; igen, de ha a Goethéről azt mondom, miért lennék épp én más?

Hát Salinger?, gondolja. Nevet rajta, hogy süt a nap, és ő közben ilyen valóban nevetséges.

Ha ezt így elmondtam volna a L.-nak, gondolja, ahogy hazaérkeznek egy negyedórás kis fasori séta után, nagyjából megbeszélve az iméntieket is, ha ezt így mondtam volna el, hogy benne van az is, hogy mi a fenének kényszerülök fasorokban ilyen gondolatokra – de ha bárkinek ilyet mondok, aki elé lelkesen, önként lemegyek, s aki alkalmasint lelkesen, bár nem önként – a L. igazán nem önként járt hivatalba! – érkezik elém – mert ha elébe megyek valakinek, ostobaság (és micsoda önhittség!) lenne tagadni, hogy ő is elém jön –, ha tehát bárkinek így beszélnék, furcsát gondolna. S akkor minek mentem –?

A L.-val nem nagyobb dolgokból szoktak kezdődni általában a dolgok.

Viszont, teszi hozzá magában, már az írógépnél ülve, ha mindezt megfelelő módon a helyére illesztem, kellő arányokat adok a kényes matériának, máris közzétehető; elfogadható; megfelel; ezért megfelelő!

Így szokta a L. is elolvasni, amit ő ír.

D’Oré az orrát túrja. A L. átmegy a szobán, D’Oré megkéri, el ne árulja a kis mackóknak, mit művelt. A mackók azonnal válaszolnak! Sajnos, látták, mert épp D’Oré horoszkópját nézték.

A horoszkópon ez látszik?, kérdi a L. Yes, feleli Blinkey Bill. D’Oré arra gondol, hogy a chatswoodi koala-angolság, például, még egy egyszerű igen erejéig is visszaadhatatlan.

Ennyit ér az irodalom?

Sokat ér, mert bizonyítani lehet itt is, mint a rúdugrásban vagy a vízisízésben. Hogy alázattal nézze egyszer ő is a dolgot; ennyire feltétlen lehet. Például a L., ahogy a mackók tökéletesen jó válasza után egy kicsit még kibontotta a jelenetet: mint egy profi író, aki tudja, mi a hatás titka. A legtisztább hatásé is. Mert a legtisztább dolgoknak is hatniok kell, gondol egy laposat megint D’Oré.

A L.-ban az a csodálatos – és most egy könnyed mozdulattal kikerüli a vulgáris megoldást! hogy ne jutna neki is eszébe! nincs, ami neki ne jutna az eszébe; legfeljebb a gyakorlati intéznivalók terén nem, de ott aztán nagyon hanyagolják egymást, ő és a sugallatok; még írni is ilyen rondán ír, ha a világias intézde kerül szóba; ehhez kíván kedvet, idézi máris pontatlanul, jó egészséget az Alumíniumárugyár –, a L.-ban az a „csodálatos”, hogy nem ő (D’Oré) találja ki, nem ő írja; sőt, a mackók tolmácsolását is többnyire a L. végzi.

Dr. M., gondolja D’Oré, nagyon eltalált valamit ezzel a mai küldeménnyel. Nem a teflon-fazékból kivett, Villejuifba utaztatott, s otthagyott receptlapot kapták vissza; valami helyi újság konyha-rovata fölé írta Dr. M. a teflonszöveget.

D’Oré megpörget az írógép mellett egy La Forêt-Fouesnant-ból hozott fehér tengeri kagylót.

A mackók tolmácsolása! Ő erre, ha csak teheti, ha csak szálakra nem bomlik az a valami, aminek mindig egyben kellene lennie, büszke; ő ezzel büszkélkedik. Mint – D’Oré gyakorolja a helységnevet, nem megy, kétszer is leírja egy elrontott papírlapra – La Forêt-Fouesnant-ban.

Milyen jó, hogy megkérdezte Dr. M.-et: nem ismerte az állítólag francia mondást, miszerint egy róka ellen másfél rókát, azaz mindent felülüthetünk, végül is, egy kis ügyességgel. Ha van a kisujjunk zsebében egy teljes pakli hamis kártya, mondta Dr. M. A mackóknak, mondta D’Oré, elég az az egy pakli, amivel a bajnokságukat játsszák. Ők ugyanis valóban azt gondolják, hogy róka vagy nem róka: „Róka vagy nem róka: satöbbi”, vág közbe egy hang a másik szobából, ahogy D’Oré ezt írja.

A mackók ingerültek!

De az ilyen rókák miatt lesztek örökké, mondja nekik D’Oré; előveszi a füzetét, írja: Ők: „szép kis örökké, mondhatjuk”. Írja: Én: „Ezért leszünk mi, a L. meg én akkor is együtt, ha egy egész ház központi fűtésének kazánházát emelik is a harmadik emeletig, tegyék ezt pedig akár Villejuifben, Peschierában, Velencében.”

Örül, hogy leírhatja ezeket a neveket.

Leteszi a La Forêt-Fouesnant környékén kapott zöld tollat, és arra gondol: Ravennában, Angers-ban, Ullapoolban.

„Miért nem tudom ezeket a neveket hitellel leírni? Városokét, ahol nem jártunk? Mi a különbség? Papíron?!”

Aztán rájön, hogy ez a bejegyzés így érthetetlen lesz; hogy máris az.

Most írjam oda mégis?, gondolja. Akkor viszont mi történt? Trükkök, fintorog D’Oré.

Fintorog, mert kipróbálja, valóban fintorgott-e Dr. M. Ilyen alaposan csinálom, gondolja máris. Gondolom, teszi hozzá, mert nem vagyok hülye. Írja: A mackók kedvelt mondása: Nem vagyunk hülyék!

Írja: Én: A hangsúly, így, kottázhatatlan. Az egész, így, nem ér semmit. Ezért nincs örökké, ezért… Igazuk van. Nekünk megfelelő nincs.

Nézi Dr. M. levelét; azt is beragasztotta ide: „Dr. D. & F.! Szomorú vagyok, hiányoztok, bár munkámtól kivagyok, és alig van 10-20 perc egy nap, amikor »eszemnél vagyok«, ill. nem kell gondolkoznom, csinálnom valamit. Ajánlás: Hercegem!, üres a ház – nincs kopogás – (sem).” Itt, nyomtatva: Gyűjtse a képeslevelezőlapot!… Kissé lejjebb: „Forêt ölelésem érjen el hozzátok Dr. M.”

Ez is hogy bejött, észre se vettem, az imént. Így megy, mert így akarjuk. A maga módján Dr. M., a maga módján a L., a magamén én is. És tudják rólam, ezt rólam tudni.

Csak minek ordít! kérdezhetik bizonyára, gondolja. Joggal. De itt a válasz. Ennyit hibázom: mintha az, aki ilyet kérdez magában, ordítva gondolná.

Nagy hiba. Ez az egyszerű dolog; a hangerő.

A kazánház, a harmadik emeletig felhúzott, az erkély előtt lebegő kazán nem rossz. Láttató. Láttatja, például, azt a nyolcas-kilences – ötös-hatos? – hangerőt, amivel egyszer, hirtelen, a villejuifi negyedik emeletről, a tűzlétra melletti lakásból megbődült az a – D’Orénak újra meg újra eszébe jut; most megpróbálja dúdolni, nem jön – valószínűleg olasz szám.

Egy jó szám.

Szerencsére, gondolta akkor D’Oré és F., hamar levették gyengébbre.

Egy kis idő múlva csak, mindazonáltal. Ez érdekes volt. Ez elgondolkoztatott. Ez olyan volt, mint valami sikerült reklám.

Gondol-e rá vajon a L. is? tűnődik D’Oré.

Az a hangerő mintha azt reklámozta volna, hogy minden örökké fog tartani.

„Dr. M.”, írja D’Oré.

De hát könnyű volt neki, könnyű annak a számnak – ezt pontosabban! gondolja; rohan tovább –, a harmadik vagy negyedik napon. Akkor csinálták ők ketten is a ribilliót.

Megbődül, egyébként, egy ilyen szám, és nem az számít – nem szóvicc! véletlen, jegyzi magában D’Oré –, hogy…

Kizökken.

„Dr. L.”, írja, hirtelen elhatározással. „Tegnap, ahogy sós mogyorót hoztál be nekem a konyhából, a mackók olyan kedvesnek láttak! És, már nem tudom, hogyan és mire, valahogy megéreztél valamit, és valamire beszóltál, mondtál ezt vagy azt, ami épp odavágott – a mackók nevetnek rajtam! e miatt a szó miatt! –, és olyan boldog voltam. A helyi valóban jók, persze, erre is azt mondják, mondták is már, hogy –”

Megj. Nem a mackók! A helyi jobbak stb. kifejezését D’Oré eléggé vegyesen, bár általánosan, bírálhatóan – mivel az irodalom, vagyis a több-mint-irodalom nem síkfutás, úszás stb., önmagát is bírálja érte! –, de sosem a mackókra használja.

D’Oré bepillant a másik szobába, ahol a L. ül, és halvány sejtelme sem lehet a készülő levélről.

Ha hülyén sikerül, gondolja D’Oré, még eldobhatom.

Erre aztán egyszerre leáll a levél. Ettől. A L. csakhamar odanéz. D’Oré azt mondja neki, hogy levelet ír, s ha nem sikerül, elhajítja. A L. ragaszkodik hozzá, hogy legalább az eddig elkészült részt megkapja; ez az övé. D’Oré arra kéri, hogy a legszélsőségesebb megoldást válasszák: mivel a L. úgyis tudja már, hogy levelet írnak neki, miért ne jöhetne oda, nézni, hogyan készül a levél. Megírjuk és eldobhatjuk, meglesz mindkétféleképpen, mondja D’Oré. Hiába mondja az angol, hogy You can’t have it both way.

D’Oré ezt nem gondolja végig. Egyszerre kétféleképp ne akard: ez már nem „az angol” mondása volt rég, ez az ő alap-dolgai közé tartozott. Hányszor végiggondolta, keresve a „jukánt” szó lehetséges magyar értelmezését. Máskülönben megvolt az egész, szépen: Jukánt hevít Botvay.

D’Oré utálta, ha így szellemeskednek. Ezért próbálta meg néha épp a saját legkedvesebb anyagán; hogy neki is menne minden ilyesmi. Nem tudta teljes értékűnek tartani a könnyed szellemüket nyilvánosan hordozó helyi jobbakat.

Most elvetné mondása igazságát? Egy levélírási technika kedvéért?

Várja, segít-e a L. A L. két rossz közül választhat, gondolja. Ha idejön, ha nem jön. És –

„– nem kell boldognak lenni, nem kell, hogy jó legyen, nem tudom, elég-e, ha így mondom, én a helyükben akkor már azt mondanám, hogy nem kell, hogy valahogy legyen, nem kell, hogy sehogy legyen, forgasd, ahogy akarod. A mackók azért nevetnek az odavágáson, mert attól féltek tegnap, amikor a konyhában behúztam magam mögött az ajtót, hogy mindjárt röpül valami, felviszem a hangerőt, tudod. Mert kiömlött az olaj, vagy kifutott a tej, vagy ilyesmi. És mert abból, ahogy nézed a tűzhelyet, ahogy megemlíted a dolgot, azt olvasom ki: miattam. Azt olvasom ki: még csak a fenébe se kívánsz, hogy miattam, de a fenébe kívánod magad, hogy nem az olajjal, nem a tejjel foglalkoztál, hanem rám éreztél, rá arra, amit –”

D’Oré észre sem vette, mióta írja tovább a levelet.

„– és ezt nem lehet kibírni, hogy egy csepp koszvadt étanyag miatt, de akár egy édesanya miatt, sőt egy egész létalap miatt vissza akarj süllyedni oda, ahol – de ezt a kifejezésemet unod! – a hivatalod, az irodalmi környezetem egésze, a családod, a családom, a mindenki és az ez-meg-az mozog. Sértsek agyon mindenkit, úgyis hülyének gondolnak érte. És persze hogy különbség van az irodalmi környezet meg a polgári családok között; kit-kit a maga szintjén rosszallok, ahogy erre viszont is számíthatok; és kívánom, lenne olyan kölcsönös az elismerés, ahogy a maguk színvonalán hódolattal adózom az említetteknek s számon kívül maradottaknak.

Ez már-már – már-már! – olyan nyavalyás-fajta iromány, amilyeneket szívből utálok; miközben az emberektől nagyon jó leveleket kapok; mondom, hódolatom; és a szintjüket – érzed? hogy be voltam az előbb? józanodom ám ki! – nem úgy szidom, mintha bizonyos lennék benne, hogy egyáltalán a közelükbe is fel bírnék kapaszkodni, hogy fel bírnék nevelni egy, két, három gyereket, gyakorlatias intézkedéseket tudnék hozni, hogy – a szó lexikonszerű értelmében – tudni bírnék; de engedje meg bárki, a jellegük más. És egyáltalán, hogy jön ez ide, ez a handabandázásom; hogy azonos meg más, én meg ők, ilyen nincs. De mégis, mi van akkor?

Hogy jön ide bárki? Hozzád és hozzám?

Persze, tudom már. Nem bírom elviselni, hogy – nem, hogy ilyen-vagy-olyan szintre »süllyedj«, hanem jellegre változz. Ezért kezdek ordibálni. Ami hülyeség. Mert még – és még! – ők adnak neked igazat, az egész ez-meg-az, tudom! Attól a jellegtől kapod meg az igazadat, amelyiket te magad is távol tartod magadtól. Különben. Normális pillanatainkban.

Ugye, ezentúl mindig ilyen pillanataink lesznek? Hülye naivság tőlem? Magamat is ismerhetném annyira?

De nem és nem. Az »egy-nap-elméletem«! –”

A másik szobából itt Blinkey Bill átszól, vagy éppen ellenkezőleg, teszi hozzá a L., nagyon csendesen szeretné közölni büszkeségét a körülötte tanyázó mackókkal: Ír az emberkém! D’Oré ezt félreérti, valami „igaz emberként”-et hall, mi lehet az? Hülyék mindnyájunk gondolatreflexei! kiált fel. Csak a mackók normálisak. Alassio a normális szót hallja meg; boldog, mert valaki épp az imént mondta, hogy Bill Miatta kénytelen (a miattát is nagy M-mel!) hangosabban beszélni, mert –

Alassio most boldog.

„– hogy minden napot: kifogástalanra! Pontosan olyanra! Persze, a világ azt mondja erre: másképp van nekem pontosan úgy egyetlen nap akár, és másképp kellene neked. De amikor ezt a levelet írom, a világot – a folyton beleszóló világot! – kizárom.

Nem, nem a madarakat, a fákat, a napszakokat, a peschierai kertvendéglőket, a Canarinót, nem a mackókat – A Canarino! Emlékszel? Ahogy a kalitkája körül ott settenkedett ugyanannak a gazdának a két házi macskája? Házi macskák a házi madár körül. És a Canarino már nem is félt tőlük; pedig a macskák mindig a távolságot méregették. Megvédte a rácsa! Erről majd máskor.

És mert a mackók hallhatják – és mert nem akarok házi macskákat rendszeresíteni a canarinóink körül! és mert ilyen házi macska a világ hatása! a kollégáké, a szakmabelieké, a családé, nem sorolom; akárhogy kiiktatjuk őket, belezavarnak! ha mással nem, azzal, hogy örökös mérkőzés-állapotot tartanak fenn, állandó esedékességek jönnek, jönnek, érik egymást és érnek minket, holott, itt valóban bocsáss meg a rossz viccért, nekünk nem érnek semmit! és mindez képtelenség! hiszen hol másutt élhetnénk, mint a világban, és a világ ez: telefonok, megbeszélések, találkozások, kibújások, elfogadások, ha akarod, kitörések és összeomlások; és most már csakugyan vissza a mackókhoz –, mert a mackók hallhatnak mindent, amit mondunk, nem mondok inkább semmit arról a villejuifi délutánról, amikor a zenét is hiába állítottuk erősre. De emlékszel? egy bömbölő erős zenére! a tűzlétra melletti lakásból jött, és mintha ágyúzni kezdték volna, hangerővel persze, a szemközti ronda házat, mintha szicíliai »hadüzenet« lett volna, falu-szintű, falu-nyerseségű és közönségességű, és ezzel – félek már bármit mondani! – véletlenül sem célzok olyasmire, hogy egyetlen szicíliai falut is »közönségesnek« gondolnék! Bömbölt, mint egy játékos szakítószilárdság-vizsgálat, nagyon sokadik hangerőn, az a szám; és behízelgő is volt ugyanakkor, semmirekellő szelídséggel töltötte be a teret, mely nélküle üres volt. Persze, a madár! a szemközti ház rigója, az hová lesz akkor; igazad van. Csak ahogy az a szám is hirtelen elhallgatott, tudtam: soha többé. Ahogy Auteuil: soha többé; ahogy tudhattuk volna, mikor olyan jól ültünk ott a napsütötte, szeles-árnyas, szélvédett? – kávéházteraszon; nem messze a piactértől és a lóversenypályától, a majdnem üres, levélfényárnyas fasortól; vége, mert másnap biztosan lesz valami ürügye egy pincérnek, hogy a kiszolgálásunkat megtagadja, mert másnapra beborulhat, mert valamelyikünk elronthatja a gyomrát, kitörhet a háború. Ezt csak úgy mondom, hogy vadat mondjak. Hogy használjam az emberiség tapasztalatait. Jó, hogy írom ezt a levelet. Még az emberiséggel is teljesen összehozol, látod; miközben magadtól néha úgy eltávolítasz. Ezt add össze. Valóban! Ezt add össze, oszd el kettővel. Ha bírod! Olyan ez, mint a »mindig-utolsó-nap-elmélet«. Épp azért, mert tudjuk, hogy ez meg ez meg ez meg ez a napunk se utolsó még, merjük így meg így meg így meg még az emberiségtapasztalatok bőségéből merítve ki tudja, miféleképpen elrontani. És ha tudnánk, hogy ez a nap a végső, ha valami ilyen komolyan vetetné velünk a dolgot, akkor lennénk aztán a legkevésbé képesek bármi könnyedségre, laza tökélyre, derűs pontosságra. Meséltem? majd egyszer elmesélem, az idejekorán lepotyogó vadgesztenyeburkok – vagyis: leendő és már sose leendő vadgesztenyék! – esetét; – csak kérdezd meg, mert elfelejtem. Villejuifben, az utolsó napon, talán én cáfoltam rá a legalaposabban erre az elméletemre. Vagyis én igazoltam a leginkább az iménti aggályokat. Jogosak! Amikor a konyhából kimentem, meglátogattam az erkélyen Kaktusz II-t. Azt mondtam később, hogy aludt, de nem így volt. Felemeltem, nem törődtem vele, alszik-e; olyan volt ez, mintha máris régi barátok lennénk. Mint a Báránnyal, például. És Kaktusz II, aki akkorra már a leggyönyörűbb villejuifi – a leggyönyörűbb párizsi! – kaktusz volt, akiről akkor már nem mondhattuk, hogy »ő is nagyon jó lesz« (akiről most se, ilyen távolságból se mondhatok semmi nem-a-legeslegjobbat! nem azért, mert ő meghallhatja, hanem mert én magam hallom! a hangerő nem számít, ha sikerül halknak maradnod; de az is ugyanolyan reménytelen: MINDEN HALLATSZIK! minden ugyanúgy hallatszik! és harmadszor már igazán nem akarom azt kérdezni ma, hogy akkor hát hol a különbség), Kaktusz II elmondta, hogy a madár, mielőtt elaludt, még valamit üzent; és én azt mondtam: Te füllentesz itt nekem, Kaktusz II! És ő azt felelte: ne beszélj velem ilyen szúrósan! Képzeld, két és fél éve él itt velünk Kaktuszka, és ezt a mondást tőle még nem hallottam! Ezt még a Csőrös Haverjának se mondta soha, nem mondhatta, mert a Kiöntő majd épp a szívét ne öntötte volna ki nekünk, ha Kaktusz bármivel is megbántja! Kaktusz II, mondtam neki, csakugyan érdemes utazni, az ember újabb és újabb dolgokat hall. És még mit hallottál, kérdezte. Mondj valami olyat, ami meg nekem újdonság, szólított fel. És ott álltam, és éreztem: fájhat ez-meg-az úgy, ahogy akar, erre mégsem vagyok felkészülve, vagyis felkészületlenül jöttem, talán Villejuifbe, talán csak egy erkélyre, ahol azt hittem, ott alszik egy kis barátom, és akkor majd kedves leszek hozzá, kedvesen gondolok rá, legrosszabb esetben felébred egy kicsit, mondok neki valami átlagosat, ami azért lesz mégis különös, mert hát furcsa szereposztásban hangzik el, nem? és akkor kiderül – Kaktusz II, mondtam neki, én aligha tudok bármi igazán érdekeset mondani neked, aki itt élsz egy ilyen hatalmas országban, ahol mégis sokkal több minden van, és – Akkor azt kérdezte: Miért, nálatok, ahol a Kaktuszka is lakik, hány minden van? Mondom neki: nálunk egy minden van, és az épp elég. És itt, kérdezi – nem haragszol az időváltásért, de mintha ott állnék –, nem volt túl sok egyszerre az a sok minden? De, mondom, ilyen egyszerűen, ahogy a függőfolyosókon szoktak beszélgetni, sok volt; de aztán megtaláltuk őt, és itt is egy minden lett. A Blinkey Billnek meg a Grace-nek, például, azért nem vittünk barátnőt meg barátot – furcsa volt ezt így mondani, mert a Panninak meg a Bélának most már mindig úgy írjuk, hogy girl friendet meg boy friendet; szóval egy ilyen egészen… hadd ne mondjak hülye szót, milyen helyzetben, ahogy ott álltam Kaktusz II-vel a lassan teljes homályba boruló erkélyen, még ilyenkor is furcsának éreztem valamit, furcsának érezhettem, és teljesen kétségbeestem – Miért nem fejezed be a mondatodat? kérdi akkor Kaktusz II. Amiért engem nem vihetnél haza Kaktuszkának? kérdezte tovább. És akkor történt –”

D’Oré látta, hogy odakint közben sötét lett. Egy madár, ahogy a L. jól megfigyelte, este teltebb hangon mindig, dobta a szólókat, és D’Oré váltogatta az időket.

„Sírtam, és valamivel később Dr. M. is ott állt, ott álltál a Kaktusz II helyén, megöleltél, és Dr. M. azt mondta: Róka vagy nem róka: róka. És lementünk, és megcsináltuk az utolsó bohócfotó-sorozatot – emlékszel, hogy mondta Dr. M., micsoda fintorokkal, kéz- és lábfintorokkal, nem ficamokkal, direkt nem úgy mondom, szóval így, ilyen kéz-és-láb-direktekkel, hogy: nem az utolsót! legközelebb folytatjuk! –, és máris folytattunk valamit, az első estét, a még-minden-előttünk-áll hülyéskedését, a Monge út estjét, az ismeretlen, nyüzsgő, éjszaka is kivilágított, még titokzatos – várj! várj! megengedhetek magunknak ilyen szavakat! – városnegyedét, mely aztán két hét alatt, ami két hét se volt, mert Quimperrel és Doëlannal és a bretagne-i Eugène úr Café-Tabacjával és a Raz-fokkal és mindennel – sok mindennel! – több lett, a városnegyed estéjét, mely két hét alatt beilleszkedett a többi közé, melyekben igazán lejártuk a lábunkat, beleilleszkedett saját futó képébe, ahogy mi láttuk, ahonnan újra meg újra hazatértünk a Couturier utcába, a hangerősítős lakásba, az erkélyre, ahová egy délután – az utolsón! –, ha már nem vettünk a – mi így neveztük! – Főprefektúrával szemközti fasorban a vasárnap délelőtt meglepetésünkre nyitva tartó gazdag kaktusz-szaküzletek bő választékából, a villejuifi virágárusbolt három kis gömbje közül kiválasztottuk a még így-úgy legszebbiket, igen, oda választottuk, hogy őrizze az erkélyt, hogy fenyő- és rigó-barátai legyenek; dobáltuk a két frankokat az automatába, vágtuk a fintorokat, vártuk a nedvesen kicsúszó képsorokat, folytattuk azt a Monge-estét, a mindenből-a-legelsőt, amelyen pedig mintha úgy elromlott volna minden. Emlékszel? Ott vetted be véletlenül a tabletta helyett a vérzéscsillapító tablettát; és ez is röhej, és most már röhej, és bárkinek az lenne, de nálunk egy kutya se élhet a lakásban, mert esetleg rágni kezdené a mackókat, felborítaná Kaktuszkát, aki alacsonyan szeret csak lakni, és – nem! ne azt, hogy mi az igazság! ne most azt se, hogy mi van egyáltalán – már az a gondolat, hogy valamivel ilyen végérvényesen megcsalhatjuk a barátainkat, akik igazán ránk bízták magukat, már ez az esély is, ez a hiába, hogy röhejesen könnyűszerrel felszámolható – őrültség, hogy így nevezem: fenyegetés! – esély is felpörgetett minket. Doëlan felé menet, egy kisváros napverte terén, az autóba beszállva jöttünk rá; most már nem is lényeges, semmi részlet, csak ott kint az erkélyen, Kaktusz II-vel, talán arra is gondoltam, hogy mégis jó lenne, hogy így is ugyanakkora a pusztulás-esély, Blinkey Billéké is, és ezt ők tudják, még ha csak ritkán mondják is. Tudod, mit mondtam aztán Kaktusz II-nek, amikor úgy éreztem, nem elég érdekes történettel hagyom ott mégsem? A telefonálásainkról meséltem; ahogy te néha megkérded, hogy csakugyan otthonról beszélek-e, amikor hívlak; és én ezért, eleinte, tudod, mennyire felpörögtem mindig, amíg rá nem jöttem valamire; és ezt meséltem el Kaktusz II-nek, a végét már hallhattátok is, akkorra értetek ki, mert el nem tudtátok képzelni, hol vesztem el; hogy egyszer megkérdeztem A L.-tól, mert ez is újdonság! van valaki a világon, akinek te nagy A-val vagy »A L.«, mert Kaktusz II-nek olyan nagy vagy, és Kaktusz II nem tudja, hogy itt nálunk az A betű többszörösen foglalt már, különben is megzavarná a »többszörösen«, mert itt nálunk ő csak egy mindenről tud, szóval hogy megkérdeztem egyszer tőled, mi lehet cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy tényleg otthonról? Blinkey Bill kis zenéje! mert őt sosem vinném ki a lakásból, ésatöbbi.

Itt a mackók közbeszólnak, mert már nagyon unhatnak ezzel az örökös írással; Minyu, azt mondják, ha mi ezeket a madárhangokat zongorázni tudnánk…! Hallottak valamit; és hozzáteszik, úgyse taníttatsz minket zongorázni. A mackókkal mindig kitolnak valahogy, beleraknak a hasukba mindenféle szerkezeteket (ez, sejtheted, Dömötör!), és kész. Persze, teszi hozzá, Bill az igazi, Billé az más.”

D’Oré felkel a székről, az asztal mellől, de még a papírlapra hajol. Odaírja:

„Dr. M. joggal nem érthette aztán, miért mondom olyan idegesen, hogy ne gondoljunk a távoli jövőre, és hogy amikor azt felelte, két év, három év itt lesz, egyrészt hamar, miért lettem még… szóval úgy látszott, mintha én, aki a legtöbbet szavalok, én viselném a leghitványabbul a dolgot.”

„Dr. M., mintha túl élénk lenne a képzelőerőm – hála érte az Alumíniumgyárnak! –, vagy ez csak általános emberi, hogy minden rémséget is elképzelünk? De itt most elaludt egy kismadár valahol a fán, és azt mondja F.: ugye, ahogy a szemhéjuk ilyenkor… nem szép, de olyan kis védtelenek, látta-e, kérdem, persze, csirkéknél-tyúkoknál én is láttam; hát erre ott, az ablakból nézegetve a szemközti fákat, azt képzeltem el, vagy csak gondoltam, mindegy: hogy milyen lehet, ha egy vadászó macska… érted, ugye? lecsap rá, nem rá, azt még így elméletben sem bírnám elviselni, hogy erre, vagyis arra a kismadárra, hanem csak úgy, egy madárra, és most, ahogy ezt írom, érzem, ezt se bírom elviselni, viszont azt tudnunk kell, hogy macskák madarakat már jócskán… s egyáltalában, a természet körforgása szerint… ez természetes, de az is nem tudni, való-e, hogy emberként egy bizonyos fokon állunk ebben a természetben, bár ezt nagyon helytelenül – csóválná is a szép bádogemberfejét az Alumíniumgyár, ha látná! de hát ő csak termel és kíván, így a helyes, isteni fokozat, hát nem? –, mondom, nagyon helytelenül isteni fokozatnak, divatosabban semmilyen külön jelzővel el nem látott szintnek, mindenképpen azonban a Szintnek érezzük, s legföljebb illendő szerénységből, egymás előtt felvágva, emlegetjük az ellenkezőjét; holott mi a helyzet, jól kijön ez, ha egy kicsit változtatsz a szokásos verklin, ha vasárnap, például, mindjárt reggel, lassítasz, ezt úgy értem: egyszer csak az órára nézel, és azt mondod, ó, hát még csak kilenc múlt öt perccel, és én már megreggeliztem, megmosdottam, megborotválkoztam, beálltam újra a zuhany alá, beszélgettem egy jót, két jót, megünnepeltem a kis barátom születésnapját, amelyről tegnap – tudomásom szerint! – csaknem megfeledkeztem, de – tudomásomon kívül – mégsem, Varèse-lemezemet hallgattam, lefényképeztem a koncertközönségét, az ablakba tett Toshikával madárhangokat és autózajt vettem fel, előszedtem a nemrég készített felvételt, melyet nem is hallottam még, mert meglepetés, valóban az, madárhangok vannak rajta, de nem az én munkám, ez igazi komoly dolog, és bele is hallgattunk – egy rádióadás felvétele, hogy jól értsd! –, arról volt szó, hogy a hangmikroszkóppal, mely lassítja a hangokat, kiderül: a madarak például egyetlen másodperc alatt ötven, esetleg kétszáz külön kis hangot rezegtetett – nem tudom, jól fordítom-e magyarra? – jelentésárnyaló hangot adnak, melyekkel szemben tehetetlen a fülünk, csak valami csicsergésfélét érzékelünk, összemosódva; igen, ez a nyelv jó kétértelműsége, mi vagyunk összemosódva, Dr. M., külön-külön, mi, központi fokozatú emberi lények, hogy ne nevessek, és így, egy-egy központi maszatpacni, így érzékelünk, okoskodunk, ítélünk, fejlődünk; bár fejlődni, azt azért mégis, azt igen, legalábbis a négymilliárdból van tízezer, öt és fél ezer, mit tudom én, talán többen is vannak – hagyjuk most, hogy vagyunk-e, hogy vagyunk-e –, akik pótolják, akik megpróbálják újra megtermelni azt a finomságot, mely attól, hogy finom, nem lágy, ellenkezőleg, ezek a kemény és éles dolgok, a finomnál is finomabbak, csak hát nem cukrászipari termékek, nem babgulyások és a-val kezdődő italok, amelyeket a helyi jobbak is kivétel nélkül szeretnek, vagyis mit akarok mondani, ha egy kicsit feloldódnak, kiderül, hogy egy ilyen poén elhelyezésére vágynak. Feloldódik a maszatpacni! De hát mi magunk is mik vagyunk? Ha erre külön egy bizonyos vasárnap délelőtt kell rájönnünk, ha erre újra meg újra rá kell jönnünk! az órára pillantok, mondom, és azt látom: így is lehet! lehet így is élni! kisebb szóval: lehet így is csinálni. Máskor? Ilyenkorra? Még vasárnap is? Mit mondjak, felkeltünk szintén hét körül, fél nyolc körül, és már – reggeli előtt! mosdás előtt! borotválkozást és zuhanyozást akár mellőzve! – ültem volna a géphez, úgy reggeliztem, hogy az asztal és az íróasztal közti távolságot méregettem, mint a – hasonlatom elemei behelyettesíthetetlenek, az egész mégis pontos! – macska a kalitka és a vendéglőudvar kőpadlójának távolságát, kezdtem volna máris mások gondolatainak tolmácsolását, nem azért, nem azért, mintha mínusz két, három, négy, öt gondolattolmácsolás esetén nem lett volna meg a másnapi kenyerem – bocsánat, diabetikus ostyám, gyógyteám, sajtom, sajátám, nem javítom a hibát, salátám, de hát épp be akartam fejezni a felsorolást, szóval ami-úgy-az-enyém-hogy/mert-kell –, nem mintha akkor ez így mind nem lett volna meg, csak ez a foglalkozási ág is egy verkli, egyik verkli a sok közül, bármennyire egyedi is az a megoldáskényszer – és a megoldás, persze! –, amikor mondjuk, egy e.e. cummingsszal vagy egy Salingerrel kerülsz szembe, mégis: verkli; meg hogy szembekerülsz, már az is! utálom! menjünk szépen párhuzamosan egymás mellett, kiabáljunk át, mi van, legyünk eléggé közel a másikhoz, ha valami kell, de – tényleg a legelemibb életfunkcióktól eltekintve – ne szembe! és ha gondolatokat tolmácsolsz, ez van, ahogy mondom, sajnos mégis. Párhuzamosan úgy szedem, mondjuk, az epret a Salingerrel – már ha a magánkastélya körül van ilyen, és engem beenged kivételesen a parkba –, hogy elgondolom őt így, úgynevezett elvonulva – és itt egészen másképp hatna, ha azt mondanám: elvonultságában! az komolyra venné a dolgot, és komolykodó lenne, de ha a világ gúnyos hangsúlyát idézem, tolmácsolom, bölcs gondolkodásmódját mímelem: elvonulva, nem is! úgynevezett elvonulva! hogy megvan bizonyos mosolygós mellékvéleményem erről a gúnyról, erről a mi-fogalma-van-róla-egyáltalán gúnyhasználatról; hagyjuk –, vagyis ha így gondolom el a Teddy szerzőjét, és elsősorban, hogy nem enged be, vagy valami csoda révén enged be, réven a kőfalon át, ha kőfala van, és nem ő fogad, nem jön szembe velem a kerti úton, a kocsifelhajtón, a mit tudom én, sőt, ha csak így gondolhatok rá, nem is rá; mert esetleg elrohannék, úgy viszketne tőle mindenem; de ha – ez ma divatszó – a jelenségre méltóztathatok gondolni, a Teddy-jelenségre, aki aztán pontosan úgy, ahogy a világi papája kéri, leszáll a cuccról, és akkor azt mondják neki: mit szállsz le a cuccról? azt mondják neki: büdös neked az a cucc, hogy még a koszos lábadat se teszed rá? róla: büdös neki az a cucc, hogy még a koszos lábát se teszi rá? és: mit száll ez le rólunk –”

D’Oré kinéz az ablakon, keresi a madarat, amelyikről az imént a Toshika egy olyan mulatságos felvételt készített, hogy az úúúúúúújra meg úúúúúúújra meg úúúújra a hangképbe húúúúúúúzó autóóóóóóók mintha egyebet se akartak volna, mint elhallgattatni – nem a madarat; azt, hogy hallani lehessen a hangját; igen, gondolja D’Oré, így mulatságos, így lehet trükkösen beállítani a dolgot: az autók nem a madár hangját akarják elhallgattatni, hanem – ilyen pajkosak! – mintha velem játszanának, a hallásommal, azt akarnák elhallgattatni.

Szóvicces autók!

D’Oré a levelet tanulmányozza, és vakarja a fejét.

„Mondom, túl élénk a fantáziám, ugyanakkor milyen pontatlanul idézek, kétféleképpen egyazon dolgot, ugyanakkort írok egy sorral feljebb, holott ha egy kicsit kivárnék, láthatnám, pillanatokon belül szükség lenne az ugyanazonra, de nem, akkor tovább kanyarítom, más kifejezést keresek, ebből stílusérték jön létre, el vagyok kedvetlenedve magamon. Már a rémségek elképzelése, az is! Húsz oldal, ha itt megindoklom jogosságát; és az is mi lenne, húsz oldalra sűrített gyerekkor. És: gyerekkor! Vázlat-kor, ahogy vázlat kora minden korom, ahogy Villejuif/Párizs is vázlat volt ehhez itt, ahelyett hogy tényleg elmentem volna a nagyáruházba, bementem volna a Monge-környéki lemezboltba, a verebes templomba; talán Auteuilben valóban üldögéltem, de másnapra beborult – írtam! –, és kirúgott minket a pincér. Talán ezért küldtünk neked Párizsból levelezőlapokat Párizsba/Villejuifbe. De hogy miért nem ezért, az is húsz oldal. Hogy miért nem negatívban csupán, hanem… Tudod mit, ezt másokra hagyom, fedezzék fel rólam, fedezzék fel bennem a megszakadó szívű, a madárszólókat-dobó-szívű E-l-a-v-u-l-t E-m-b-e-r-i-s-é-g-e-t, mely a Modern Múzeumból kijövet átvág egy zöldségpiacon, spárgát venne – nem, hogy felkösse magát! spárgát, éti spárgát, hogy elkészítse – hogy F. elkészítse! – egy villejuifi konyhában, végül kiköt egy pár banánnál és egy önkiszolgálóban az Ötödik György sugárpalota mélyszomszédságában. És az Alma térről ír a barátjának egy levlapot; az Alma kávéházból, ahol első ötödfrankos borravalóját adja, és/mert elhatározza, ez lesz a törzshelyük, és egyszer se térnek vissza, egyszer se! Az emberi alaphelyzet, Dr. M.! És… persze, a macskáról volt szó.”

Megj. D’Oré az imént vette észre, hogy Alumíniumgyárat írt, kétszer is, Alumíniumárugyár helyett.

„A macskáról és a fojtogatós lemezzacskóról. Már nem is érdekes, van róla egy feljegyzésem, tegnap esti keltezésű, ha ennyiben hagyom, akkor is használhatnám egyszer, de csak hogy tudd: elképzeltem azt az elképzelhetetlen helyzetet, hogy a macska… az agyonvert… – remélem, egyből agyonveri, és a madár nem szenved – …és én; látom a rigó feketeségét, és a kezemben már a macska, a lábánál fogva, mint egy nyúl. Miért mondom, hogy mint egy nyúl; még sosem volt nyúl a kezemben, se a lábánál fogva, se… miért mondom ezt, ha már leszögeztem, sosem volt a kezemben nyúl; és nem mondhatom, egyáltalán nem mondhatom ezt, mert az Á. nevű mackó két testőre: két nyúl, és az Á. nevű mackót éveken át tanítottuk arra, hogy ne lépjen a nyulai fejére, ne terrorizálja a nyulait, és így tovább, és nemrégiben tapasztaltuk, hogy a nevelés eredménnyel járt, igaz, a Kártyabajnokságban a nyulak már a Pooh-Cornerral játszanak csak az Old Traffordban, de ez nem kimaradás, mert az Old Trafford most az izgalmas, mert az folyik éppen; ezt nem bírálólag mondom, hiszen: ez valóban természetes; fogom és a fához csapom a macskát. Ez szintén lehetetlenség, hiszen azt a fát, amelynek viszonylag vastagabb törzse körül efféle lengetőtér nyílhatott, két hónapja kiemelték – a keresztre feszített és mennybe menesztett fa története! majd megírom; most hatalmas disznóól van a helyén, látszik, miben állt, de: szép park lesz újra, kis türelem –, ahol macska agyonverhetne madarat, az csak bokorcsoport, ahol fatörzshöz verhetnék macskát, szintén; egy a lényeg: ugyanúgy, ahogy a madarat a macska által, mondom, csak ugyanígy bírom elképzelni a macskát, általam. Azonnal. Azonnal és röktön. Ahogy némelyek ígérik: …jövök!”

D’Oré a Varèse-lemezért megy.

„De ha így csinálok, miért? Már miért? S nem ugyanúgy teszek-e, mint – tisztelet a kivételnek! – a világ? Mint két szicíliai falu vérbosszú idején? Továbbá: Macska és madár. Ez egy Klee-kép. Kérdi a Panni és a Béla közül a Béla, milyen volt végül… vagyis kéri, írjak valamit erről is. Majdnem ott vacsoráztunk F.-fel a Macska és madár alatt. Ha a kép nem lenne történetesen Dr. – ne röhögj! – Hirschland tulajdona, Harrison, N. Y., ott vacsorázhattunk, ott vacsorázhattunk volna; amit akarsz. Így az utolsó csendélet lógott épp a fejem felett, szemközt a Hullámplasztika. (Nincsen jelen!!??) A Macska és madár abban a könyvben van, amelyet már jóval Velence után a vonatban olvasgattam. Remek reprodukció, szürkében csakugyan hihetetlen. E megjegyzéssel Klee fiának életélvezete előtt hódoltam; levelem e parányi része – és: ennyiben! – üzenet máris Chatswoodba. Idézem a könyvet; a szemközti lapról Senecio gyermekesen bölcs festményarca néz; de ez csak – mondom: idézem! majd szólok, ha abbahagytam – az egyik oldal. Abbahagytam. Egy megjegyzés kedvéért: Nincs kedvem e pillanatban szépen tolmácsolni mások gondolatait. Majd inkább mondok utána dolgokat, majd inkább azt. Folytatom: Klee sokrétegűen és különböző módszerekkel dolgozik, hogy szimbólumainak is pluralisztikus alapalakot adjon; témáit az élet és a szellem komplex zónáiból meríti. A kreatúra-elem érdekli, a szervesen sarjadó csakúgy, mint az ember által konstruált. Minden jelenségnek eleven mozgalmasságot kölcsönöz, és ezt a sokféle-világot fogja fel aztán egyszerűsítő, szuggesztív jelnyelvben. Megfigyelésekből leszűrve és elképzelések által ösztönözve jön létre képe: látásból és nézésből. Mindezeknek az új növényi, állati, dologi és emberi lényeknek, akiket képein létrehoz, új érzéki-szellemi létezést (egzisztenciát) kölcsönöz. Felismerésének és formaképzeletének szülöttei ezek. Így, hogy Klee Macskája (1928, ábra a 108/109. oldalon) mágikus csupa szem állatként jelenik meg, összeszűkülő (?) pupillával (előreszökkenő pupillával?), megszállottjaként a homlokára a szó szoros értelmében odavésődött madárnak: ott a madár, szűnhetetlen kívánságként, örök jelként (signum). Így Carola Giedion-Welcker; említi még, más festőknél hogyan s mint jelenik meg a macska, ha jól értem, a szerző különbséget lát – »jól« látja – Marc, Kokoschka, Picasso külsőségében lényegi, ilyen alapon teljes és Klee az iménti alapon »abszolút« macskaábrázolása között. A jót és az abszolútat megidézőjelezem, mert a szerző jóját és abszolútumát ma már, én már – és jeleznem kell: nem a ma, nem az én dönt! a már dönt – csak megidézni tudom; jelen volt, ha volt, és nincs jelen. Kitörli – még ha én, tudom, kitörölhetem is vele egyelőre! majd erről is egyszer! ahogy például a könyökömet belevertem a fürdőszobai vécépapírtartóba és… nem írtam még? ahogy mindig utánanézek annak, amit csináltam, az alakzatoknak, és nemcsak azért, mert a gyógytea állítólag leszoktatja a beleket a székletalkotásról; mondhatom, az én gyógyteám engem nem! és ahogy megnézem, mi történt, érezhetem: rendben van a világ, rendben is van, ezt azoknak mondom, akik a szar szót minősítő jelzőként használják; majd! ha nem jön nekik! vagy ha jön és jön és jön, vagy ha nem bírnak a maguk lábán kimenni a vécére az elfekvőben, majd ha feltöri a feneküket az odaszáradt… majd! a majd dönt, és nálam is ez majd, ez dönt majd, és majd meglátjuk, és akármekkora önbizalmat halmozhatnék fel, mert csak halmozhatnék, mert ahogy ezeknek a halmoknak utánanézek (utána nézek?), ahogy erre gondolok, az iméntiekre, ahogy arra, amit láttam, két és negyed éven át az elfekvők sorában, ahogy a signumot odaláttam valakinek a homlokára, bár a sebes fenekét nem bírtam volna megnézni; azonnal, emlékszel, mit mondtam? akkor már azonnal, akkor már legalább annyit, hogy ne kínozza az isteni fokot az isteni fok által isteni foknak minősített isteni fok; és nem számit az, hogy ez az anyám, akiről beszélek, és mindegy, hogy sajnálom, hogy róla kell beszélnem épp, mert őt láttam, persze, rettenetes, hogy őt kellett így látnom, azaz nem látnom, azaz mégis jóval többet látnom, mint holmi signum, és persze, hogy a signum, hogy az is van, hogy mielőtt kimegyek a magam lábán a klotyóra, épp ezt hagyom abba, vagy valami más remeklést, kimegyek és remekelek, ismered azt a verset, hogy a kutyák mind remekelnek az árokszélén? ez egy Weöres-variáció, vagyis Weöres maga variál egy mondatot, ilyesképpen: már a címe is jó, hogy Téma és variációk: Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen, és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik. Továbbá: Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban, és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel. Jön: Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra, és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik. És: Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten, és mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik. Ide akartam kilyukadni. Ez is milyen szép kifejezés; mit mond az autógumi, amikor a ssssssszög kissssssszúúúúúúúrja? »Ide akartam kilyukadni!« Vagy: »Hát ide lyukadtam ki!« Variáld, van még benne. A hangot se tudtam visszaadni jól. De a Téma és variációk: hát nem teljes? Kíváncsi lennék, a helyi jobbak, amikor nagyon tetszik nekik, mégis úgy mennyit fognak belőle? Várj, persze hogy mindnyájunkból helyi jobb lesz; akik alapalakokról meg jelnyelvekről írnak, rögtön azok; de még a Kleenek is megvan rá a módja – és itt eleresztem a gépet! meg ne rázzon! –, igen, egy-egy macska-és-madárnyi teljesség erejéig a Klee is tud mindössze az lenni. Enyhítsd: ő akkor is mindössze-helyi; jó. Most nem a Téma és variációk többlet-tudása tolja arra, ezt meghagyom valóban a helyi jobbjainknak így. Nem, e pillanatban, szerény leszek, én küldöm őt arrafelé; én, kora: harminchét, magassága: 182, szeme: kék, születési hely: Budapest, anyja neve: volt, foglalkozása: kinéz az ablakon, hallgat egy madarat, a természet teljes körforgását igenis megállítja önmagával egy önmagával önkényesen jelölt – azt se mondom: megjelölt; hadd csússzam minél kisebb súrlódással magam is a helyi jobbak felé! – helyre, igen, helyre állítja meg, nem pillanatra, és nem állít helyre semmit, hanem így, egyszerűen: a madár pártját fogja. A madár pártját fogom. Senki se kérte, minden erre szólította. Dr. M., lehet, hogy túlságosan régóta élek valahol: a számomra fontos dolgok országában, az irodaloméban, a mackókéban: és itt kell! nekem itt és így, végső soron! bár szívesen járnék még többet Villejuifben, Peschierában, Velencében; lehet, lehet, lehet; de itt a tulajdonképpen hülye méretű fürdőszobám, melyet csak a liftakna rovására növelhetnénk, itt a három, vízre néző ablak, amelyeknek a Dunáját Újvidéken egyszer felfedeztem, és most már, remélem, ezeken az F.-fel közös – abszolút közös! – ablakainkon nem fogok virágcserepeket, kiló epreket, töltőtollakat kihajigálni, mert – sajnos, mondtam valamit Doëlanban ezekről az óriási ügyekről, hogy láss minket valamelyest, hogy mindkettőnk őrültségeit lásd, melyekből ott történetesen mintha épp én produkáltam volna – ez is téma variációkkal, és aki nem ért hozzá, azt kérdi: hol a téma? miféle téma? hiszen ez csupa elviselhetetlen variáció! –, itt a madár, amelyhez képest a villejuifi egyáltalán madár lehet, én ilyen vagyok, szűk létre is való már! azon belül, ha székletem van és fürdőszobám, és helyem egyik-másik lapban, és még ez-az, jól érzem magam, jól is; talán túlságosan régóta élek így, de már csak egyoldalúan bírok csinálni mindent, elfogultan, éles kiiktatásokkal és olyan összetartozás-érzésekkel, amelyek »a világ más részein« talán nem így vannak: a Kártyabajnokság szereplőit kellene megkérdezned; utazom, de nem ebben-abban, így körül se nézek, úgy ott se vagyok, megérkezem valahová – tudod! –, megérkezünk valahová, és máris kiiktatunk, engem máris az itthonhagyott tartozás-érzésem fog el, hova nélkül, ha akarod, de például csak magyarul szeretek beszélni, sőt, megfulladok, ha napokon át nem tudjuk F.-fel bármely percben tolmácsolni a Kártyabajnokság szereplőinek mondásait, és ezt igazán csak kettesben lehet, nem? és ez – ami több, mint puszta szó-kincs! –, ez alakul fürdőszobává és ablakká is, és néha bizonyára joggal unt és fantáziátlan utcákká, mozgáslehetőségekké és egészen szerényfajta fákká és egyáltalán nem különleges madarakká; válik és nem változik; és ne felejtsd, lassan harmincnyolc éve vagyok kirekesztve abból az egyetemesebb közlésrendszerből, ami a festészet, a zene, a tánc, ha akarod, a technika; nekem szavaim vannak, nekünk F.-fel szavaink vannak – másképp neki, persze, és másképp nekem! mégis! annyira így, hogy mással, ez rettenetes, tudom, de: nem akarunk igazán beszélgetni, mert arrafelé a rosszabb megoldásaink kezdődnek, mert a másikat szeretnénk megóvni magunktól; nem tudom jól kifejezni –, szavaink, amelyekkel egy macska se ábrázolható. Szavaim, Dr. M., amelyekkel hol állok? Az elfogultságommal, a már-eleve-nem-teljesre-törésemmel (de hát ugyan mi törne eleve teljesre?!), azzal, hogy macskák és madarak örök párharcában – amely a madarak részéről, állítom neked, ugyan nem párharc! – a madarak pártján állok. Hol tartózkodom így, a teljességről, a klee-i mindenről önként lemondva? Az ínyenc életélvezetről lemondva, a szerény fürdőszobában remekül zuhanyozva? A fürdővízzel a gyereket kiöntve? Befürödve, ha akarod. De nem tudok egyszerre be- és kifürdeni.”

D’Oré végighúzta a Klee-könyvet a lemezen, és visszatette a helyére.

„Ültem az utolsó Csendélet alatt, és néztem a bútorokon ide-oda szökkenő két macskát. Az első este az egyik az én ölembe is odatelepedett, most – azon az estén – a másik ült F. szoknyájára. A macskák, mondta házigazdánk, mindig megérzik, ki szereti őket. És elmondta: volt náluk egy-két olyan vendég, akit a macskák mintegy a háziak érzelmeit nyilvánítva kerestek vagy kerültek. Érted ezt? Elképzelsz? ahogy nem bírom megállni – ahogy a helyemben F. sem bírná megállni! –, hogy azt ne mondjam: Első este az én ölembe is odaült az egyik!? Érzed ezt az ocsmány ízt, akkor, ami a számban –?

Továbbá: hát akkor nem jobb a kizárásos módszer? A merev állásfoglalás? Macskák ellen, hát macskák ellen. Annak minden következményével. Passzívan, persze. Képzeld el, ha valaki ezt megvalósítja. »Nem járok macskás házakhoz, mert a madarak pártján állok!« Képzelj el egy ilyen embert.

Tessék, képzelj el engem. Úgyis tudod, hogy ez: van.

És így valóban egy kissé nehéz élni.

Megmagyarázni, hogy épp a közös-érzéseidet rombolná, ha a neked felkínált – és közkeletű! – módokon közösködnél. De ha megőrizheted magad, közösnek is megmaradsz. Ne kelljen próbálnod, kívánom!

Bizonyos bűnök elévülhetetlenek? Igen? Akkor pedig –? A macskák bűnei? A madarak ellen elkövetett bűnök?

Ez a természet rendje”, írja kérdőjellel D’Oré. Elereszti a gépet, lesodorja a Varèse-lemezt a Felhőkarcoló-Pagodára, amelyen egyre hatalmasabb halmokban gyűlnek az elrontott papírlapok. „Hát én is a természet rendje vagyok. Nem? És ha azt mondom, hogy én pedig ezen és ezen a helyen megállok, és elfogultan nézem a dolgokat? Elfogultan ezek és ezek mellett?”

Most már sort kell keríteni erre a rohadt műanyag tasakra, gondolja. Saját magára dühös, és a műanyag tasak a rohadt, gondolja, mintha nézné magát a szekrény tetejéről, ahol két piros-fekete torony emelkedik, a szétszaggatott gépszalagok üres műanyag skatulyái.

„2 C 061–10875 EMI, kis ezüst szépségtapasz-félén, amilyet, csak valahogy nagyobbat, mégis feltűnően kicsit – az egész test mintha összement volna! –, egy halott két szemére tettek; nem furcsa, halottnál nem mondanám, hogy a szemére, halottnak már a két stb., és mintha Zooey húzná be Salingernél a fürdőszobafüggönyt az anyja orra előtt, úgy várt behúzásra az a lepedő, a fogas és a faliszög között, úgy várt leeresztésre, csak fordított volt a szereposztás, Zooey állt kívül, a másik feküdt az ágyon – kis ezüstkarikán PATHÉ »U« MARCONI, alatta tölcséres gramofon, kutyával, franciául – érdekes, hogy én ezt gyerekkoromban mindig HIS MASTER’S VOICE-ként láttam! – LA VOIX DE SON MAÎTRE (ezért sóhajtoznak néha Dömiék! Minyu, ha mi így ülhetnénk! Nem tudok-e ilyen tölcsérből énekelni? Nem-e lehetne e. A helyesírásukat se tudom jól visszaadni; nem tudnak írni. Ez csak egy signum), STEREO, CE DISQUE PEUT ÊTRE UTILISÉ AVEC UN LECTEUR MONO, a szerző neve: VARÈSE, a művek címe: DESERTS, HYPERPRISM, INTEGRALES, DENSITY 21,5 előadja: ENSEMBLE INSTRUMENTAL DE MUSIQUE CONTEMPORAINE DE PARIS, DIRECTION KONSTANTIN SIMONOVITCH, itt jön valami –”

D’Oré a lemez jobb felső sarkát vizsgálja dühödten.

„– bey/landi, így apróval, ők talán a tasakot csinálták, vagy mit. És még, nem kell poénokat gyártani, itt van egy ábra, kör, és köré írva: ZENEI PERSPEKTÍVÁK, franciául. Most előszedem a lemezt”, közli Dr. M.-mel, „vagy most szedd elő te is a tiedet, ott találod a polcon, McMurdótól jobbra, vagyis fogalmam sincs, Murdót csak ott láttam utoljára! És hogy van Agnès és Marianne, erről jut eszembe.”

Ezt minek írom oda; hiszen látszik, hogy eszembe jutott, gondolja.

„És hol van Murdo? És Adelie?”

Mikor?

„Látod a lemez közvetlen tasakjának a feliratát? Angolul van, nálad is ugyanez?”

D’Oré előhúzza a fehér tasakot.

A tasakon nincs semmi.

„Most lenne röhej”, írja gyorsan, „sőt, épp most lenne jó, ha ez valahogy tényleg egyszerre történt volna. Mit gondolsz, mennyibe kerül egy telefon? Budapest és Villejuif között? Ha ezt mind elmondom?”

D’Oré ismeri Dr. M. trükkjeit; felfedez bizonyos telefonokat a környéken, amelyek elromlottak, és végighívja róluk fél Európát. Egy szót még Amerikába is tud, állítólag, ingyen telefonálni.

„A Barnabás nevű mackó, aki a mackók közt a technikai zseni, bámulatát fejezi ki a fentebbiekért.”

D’Oré kimegy a konyhába, kávét önt a kannából egy kis pohárba, amelyikből cseresznyét is iszik olykor, megméri, áttölti a nyeles alumíniumedénybe, odateszi a gázra. Kiskanalat keres, hogy cukrot tegyen a pohárba. Ismét csak teáskanál nyele lóg ki, gondolja, ahogy egy késsel majdnem elvágja a kezét. Dömötör elfelejtett eltörölgetni reggel, teszi hozzá. Ezt már nem is érdemes feljegyezni a Füzetbe, olyan gyakori eset. Ahogy a cukortartóba nyúl, a teáskanálról kiderül, hogy tortásvilla. A kávé felforr.

D’Oré egyelőre kávé nélkül telepszik vissza a géphez; írja:

„Dr. M., a Barnabás kéri, közöljem veled, ha nem tudnád, hogy az ő felesége a Patti orvosdoktornő.”

„Itt kis szünetet tartottam, azért a nagy nekikezdés megint. Én ugyanis kérlek, hogy mondd nekem azt, hogy ne dühöngjek. Azért vagyunk, hogy legyőzzünk bizonyos – nem emlékszem, hogyan mondtad. Eléggé gyakorlatias lehet az emlékezetem.”

Doëlanban… aztán Doëlanban… töpreng D’Oré. Mi a nyavalyát akartam mondani, hogy „aztán Doëlanban…” És a telefonokkal is volt valami, gondolja. Á, megvan!

„Valahova ide tartozik, ide vág, ezt a mackók miatt nem merem mondani, Billnek különben is születésnapja van, és a madárhangokat ő kapta, és azt hittem, a tasak felirata is velük kapcsolatban jött elő, mert ott ültek egy tasakon, persze, a Varèse tasakján, ők voltak a koncertközönség, a Destiny – így olvastam – és a Hyppism – ezt is így olvastam – koncertközönsége, és lefényképeztem őket, de jó lenne, ha ezt a Kodakot is előhívatnád a kitűnő viell –”

Radírt keres. Aztán mégse.

„– szóval ide tartozik, meg kellene nézni, hogyan. Doëlanban, ahogy azt mondtad: szép, hogy olyan őszibarackok, amelyeken egyetlen karcolás sem eshet – irtó dühös voltál! kétségbeesett! attól félhettünk, hogy nem-és-mégsem lesz jó az egész, úgy; vagy akkor így; látod, a Kleevel is csak ennyi történik; semmi se történik, na! –, de, mondtad, és egy pillanatra megörültem, hogy átveszed a hasonlatomat, eléggé válogatós vagy, de, mondtad, az akkor meg micsoda, hogy egy őszibarack – mondhattál volna őszibarack-párt, ezen meg én kezdtem bedühödni! kétségbeesni! – úgy csússzon arrébb a polcon, hogy lelökje a másikat – a harmadikat! gondoltam akkor egyre dühösebben –, és az – ez a másik! – összelottyanjon a földön. És akkor – de lehet, hogy ez fönt volt már a szobában, az anti-tyúkólban, erről még mindjárt valamit, befejezésül – már egyre kevésbé örültem, hogy átvetted a hasonlatomat. Ösztönösen! vagy nagyon ügyesen! most már nevetünk rajta, és legközelebb erre külön üveg bort rendelek Doëlanban! meg most már tudod, én is miért voltam idegesebb akkor! és feltesszük, hallod, azt a lemezt, amelyiknek a tasakján bent – azért mondtam, hogy hallod, mert rájöttem, a Quimperben vett lemezen van az a fulladásos szöveg! és emlékszel még az elvesztett autókulcsra? üdvözlöm a vörös barátot, bocsánat, félreütés: a népbatárt! – be se kell fejeznem a mondatot, látom. Most mintha fordított trükkel dolgoznék; bár eléggé nagy volt a lé, elejétől fogva, de mintha nem kijózanodnék, hanem a végére rúgnék be; a Rókánál másképp volt megjátszva ugyanez, ha méltóztattad észrevenni. Egyre kevésbé örültem, mert – most már röhej ez is! – tudni lehetett, jön a bomba.) És jött. F.-et figyeltem közben. Tudtam, egy pillanat, és egy szavam se lehet, elvesztettem a vitát. Isteni szinten: el. És el kell telnie bizonyos időnek, amíg – de ezt majd mindjárt. Figyeltem F.-et, aki egy pillanat alatt elnémult,az isteni szintű igazságérzet miatt, a csak-ilyen-szintű-ez-meg-az okán: ó, hát persze, nagyon magas szint, én nem mondom –! És nem kellett volna dühösnek lennem rá, akkor se, akkor nem is voltam, csak kétségbeesett, korábban nem kellett volna, azért csak, hogy nem ő mondott valamit, amikor még a vacsora előtt – mert dühös voltál rám, hogy nem eszem az általad úgy eltervezett tengeri dolgokból! mert ugratni akartál, mint akárki akárkit, mint régen bármikor egymást –, amikor azt mondtad: D’Oré barátunk nem is vacsorázik? Észrevetted, hogy akkor az nem karcolás volt, nem okvetlenül az, hogy én is mondhattam volna mindjárt, hogy lelöktél a polcról; hibáztam, lépéselőnyt hagytam, nem szabad, és bejött! neked maradt a polcról lelökött barack szerepe, és nyertél, közönség előtt – mert F. egyszerre koncertközönség lett! –, mert azt mondtad, »nem lehet tízszer akkorát visszaütni, mint amekkorát rád ütöttek«. És F. mindig ezt mondja! És az anyám mindig ezt mondta! És valaki még és valaki még és valaki még: ezt mondta. De hát: azaz várj! Valaki még, az egyik valaki, azt mondta: mint a macska, D’Oré, te – röhej! képzeld el lényemet, orromat, kopaszodó fejemet, mindenemet! macskaként! –, mint a macska, mondta ez a jó illető, elfelejted behúzni a karmodat, amikor ütsz; a többire már nem emlékszem. Ugyanazt mondta! Érted-e, hogy ezzel a keresettel bárhol, akármilyen fórumon, az isteni-fajtákon legalábbis, megnyernéd ellenem a pert? Semmi eslé –”

D’Oré vigyorogva javított.

Újra elrontotta és újra javított, és újra és újra.

„– És most igenis vissza múlt –”

Elővette a Füzetet; írta: Én: Váltás múlt időbe? Aláhúzta a bejegyzést, aggályoskodás nélkül ennyiben hagyta, kis rajzos jel volt mindig az aláhúzás, most melléfirkantotta: Signum, signud, signuja, signunk, signutok, signujuk. Alá: A hangmikroszkóp! Lassítva, egyáltalán! Ezt behozni.

„– időbe. Ezt nem értheted, majd egyszer megmagyarázom; egyszerű, te is érzel ilyen váltásokat. És semmi esélyem nem lenne, semmi. Szép oldalon állsz, gondolhattam volna akkor; és ez most arról jut eszembe, hogy emberi füttyöt hallok az utcáról; mennyivel primitívebb! gondolhattam volna, ha gondolkodni bírok. Persze, tudhattam: vitatkozni, azt nem lehet veled, Dr. M.! Benned is felülkerekednek az ösztönös önvédelem kívánalmai, s milyen erővel. És minek?

Csak akkor azt miért nem láttam: bennem minek?

Vagy te miért nem láttad előre: ez lesz?!

A körbenyíló helyzetekről akartam írni egyszer már neked: ahonnét mindent lehet, mert jól kidolgozták. És fordítva: ha valami rosszul jön össze. Gólok a labdajátékokban, vívótalálatok. Emberi fütty! kevés rezgésszám egy másodperc alatt! Mert az edző mivel küldi ki a pályára fiait: Legyetek fodrászok! Emberek! Kemények! És kegyetlenek! vagyis: húzzátok fel a góllövő cipőtöket, tegyétek fel a góldobó csuklótokat, a gólszerző fürdőgatyák madzagát jól meghúzni! ez-meg-az! és vigyázzatok, eggyel kevesebb gólt kapjatok mindig, mint ahányat elértek. Egyszerű, nem? Valahol aztán – az egyik vagy a másik oldalon – hiba csúszik a számításba, érdemes várni rá!

Vagy másképp, így: Hibáztam, bocsáss meg!

Vagy makacsul döntetlenre játszani. Ha már egyszer…”

D’Oré elhatározta, lemegy, és felhozza a postaládából a Magyar Nemzetet.

„Vasárnap van!”, írta. „És most látom, erről a lemezzacskóról szombati feljegyzés van a füzetemben. Írtam is neked, hát persze, az elején!”

Eltette a füzetet.

„Ültünk a tyúkól-szobában, szombat este. Külföldön (ha valakinek gondját viselik, főleg akkor) mindegy: hétköznap, ünnepnap.

Emlékszel a tyúkólra? Két szoba közül választhattunk (te egy harmadikba költöztél, hátrafelé nézett); az egyik hátrafelé nézett, arra a terméskőfalra, amelyiket vacsoránál is láthattuk mindig, a másik a doëlani ladikkikötőre. F. úgy érezhette, túl sokáig hallgatok, én azt vártam: mondja ő, hogy a hátrafelé néző kell. Persze, én barom, F.-nek teljesen igaza volt, a zuhanyos lett volna neked – erről ennyit! – a drágább! De én, erre én, emlékszel? A jelsai tyúkól?! De hát igazam volt, Jelsán a hátra nyíló szoba valóban tyúkudvarra nézett, és egyszer előre néző szobát kaptunk, de a következő évben visszakértük a régit. És a pénzünktől bármikor vehettünk volna kikötőre néző ablakokat! Hűség a tyúkólhoz! adtam ki másnap a jelszót. Akkorra minden rendben volt. Csak az első este… – Nem igaz, mégis? Ha ötször jó volt? Holnap elindulnék Jelsára, ha lehetne.”

Hozzátette:

„Vagy Doëlanba.”

Felhozta az újságot.

„Zárom soraimat. Az előbb egyszer vigyorogtam. Most látnál. Körmök behúzva. Egyébként Blinkey Bill sosem húzza be a körmeit/karmait. Reggel, ahogy a foteljukat borító pokrócra nézünk – a pokrócot tizenkét évi használat után legalább tavaly ki kellett volna dobni már, ha a mackók meg nem mentik; így –, kirajzolódik egy kis domb, a körmök/karmok. Úgyhogy semmiféle no várj csak. Ha a tyúkólas estén ezt gondolom, arra az őszibarack-húzásra, jó! az megkönnyebbített volna. De így: Hangmikroszkóp! Lassítva mindent! Nemcsak a vasárnap reggelt, kibontva a máskor elsietett részlet-elemeket. Nemcsak! Felbontva, emberi igazságérzet, igazságkeresés, igazságkötelesség és önvédelmi ösztön számára/miatt nem hallható hangokra a csicsergő szituációt. Tudom, most azt szegeznéd szembe velem, hogy a rigó énekét sose hallhatjuk csicsergésnél többnek; remélem, nem gondolod komolyan, hogy ez gól. Dehogynem halljuk! te talán már régebben, mint mi. Egymindegy. Vagy azt szegeznéd szembe velem – ismétlem! –, hogy épp én bontok fel valamit, bármit, én, aki… – De erre, jól vigyázz, egy góllal többet dobok most, mint ahányat kapok, egy rezgésszámmal legalább több lesz itt, és ha viszonzásul felülmúlnád, számomra nem sejthető, miképp: jó! annál közelebb kerülünk a madarakhoz, a madarakéhoz! még ha ez a közeledés emberi – isteni! – szemmel kivehetetlenül szerény is. Tehát: szembe??? Fodrászom!!! Mindig csak párhuzamosan talán, egymás mellett, szedegetve az epret, átkiabálva, mi kell… – Egyébként, Peschierában már remek szamócát is vettünk, nemcsak epret.”

D’Oré a következő negyedórát Blinkey Bill és F. társaságában töltötte.

„Áll a mérkőzés! Dr. M.! Dobd be az egyenlítő gólt, mondd, hogy még nekem van pofám átkiabálásról kiabálni, amikor te aztán két héten át igazán alaposan megkérdezgetted, mire van szükségünk; és kész, a mérkőzést lefújták. Blinkey Bill és a Magyar Nemzet, hálából talán hűségemért, egy gyönyörű madárfüttyel megállította a küzdő feleket. (A küzdő feleknek a fele is tréfa. A gyönyörűt nem a váratlanul, szinte Blinkey Bill születésnapi ajándékául megjelent versre mondtam; a helyzethez – a versbelihez! – még csak annyit, hogy Bill körmei/karmai a Drapi nevű kisebb magántakarón keresztül is pompásan érvényesültek, nem húzta be őket, ahogy a Bulmáriumot kinyitva, most pár hete, hazaérkezésünk után elsőként az ő üdvözlésére siettünk.)”

Megj. A szerző nem és nem bírja! nem és nem hagyja! Még ő mondja, hogy Dr. M.-mel nem lehetett vitatkozni. Persze hogy nem lehet vitatkozniok.

„(A vers végén pedig fel fogsz ismerni bizonyos szóhangsúlyt, nincs jelölve, visszaadhatatlan rezgésszámú, de a tájékozottabbak! – vagyunk néhányan! ez alkalommal hármunkhoz negyedikként ne felejtsd el odavenni Eugène urat, akinek bizonyára bajos lenne tolmácsolnod, bármennyivel nálunk könnyebben jutsz is Plovanba, egy koala születésnapi jókívánságait. Bill a jókívánságokat ugyanis így érti: »mindenkinek minden jót kíván; születésnap«. Szinte hallom, egyébként, az iménti rezgésszámra felhangzó megjegyzésedet: Te csak ne túlozz! ünnepélyes hangulatban zárul a levél, mindennek megfelelően. Itt most a nevem következne, majd az alábbi cím: azaz majdnem elfelejtem! Blinkey Bill üzeni Murdóéknak, hogy gratulál a tegnapi szép szereplésükhöz, hogy az Old Traffordban – ahol, ezt csak én teszem hozzá, Bill a tizenötödik bajnokság után 29 ponttal a második helyen áll! –, a tizenötödik bajnokság döntőjében ezüstérmet harcoltak ki.)”

Megj. A vers, amelynek D’Oré a Magyar Nemzetben megörült:

 

Blinkey Bill feje molyirtó-szagú lett; s hogy ezt a tényt megállapíthatom, azt jelenti: újabb harminc napon át múlt az ember- s a koalaélet. Harminc napomba telt, hogy hazaérjek! Talán el se megyek, ha ezt tudom! Bár az se rossz: az új s új alkalom, megörvendhetni egymás közelének.

 

(D’Oré megjegyzése itt, pótlólag és alkalmilag: „Dr. M., minden mindent jelent, ezt mondd meg, kérlek, Kaktusz II-nek. Antennáit dicsérd meg; idehallatszik a villejuifi… vagyis, ha a villejuifi rigóének idehallatszik, csak általuk lehetséges.”)

 

És az egyenlőtlen játékszabályok? Jók! Mert: vannak! Egy bizonyos fokú rossz: kapaszkodó; máskülönben kisiklunk. „És akkor kik lennénk?” – „Valaki mások.” – „S nekünk akkor könnyebb lenne a… titkunk?” „Túlesnénk rajta rég.” – „Te csak ne túlozz.”

 

Megj. Bill, talán a születésnap örömében, egy kicsit összekeveri a dolgokat; persze, nem túloz; mégis: tegnap A.A.A.A. (ebből is láthatod, Dr. M., írja D’Oré, hogy Alassio a döntőre már betársult, jó érzékkel, hiszen tényleg nem kell restellnie magát „az esetleges sikerért”, melyet „végre ő hozott” volna meg), tehát A.A.A.A, szenvedett vereséget Athos/Colours-tól, vagyis Murdóék a döntő tájékára se jutottak; Athosék bajnokságát mindenki lelkesen fogadta, hiszen Párizs és Bázel közti sportszerű – vagy annál jóval több – viselkedésükért ennyit legalább megérdemeltek. (Itt D’Oré izgatottan hadonászva közbevág: egyrészt, mondja, „jóval több viselkedés”, ilyen nincs; aztán, hol a felkiáltójel a „több” mögül; aztán „ennyit”: kurzívval; aztán, Murdóék kiérdemelték a Kiváló Mackó címet, négy bajnokságból szerzett… – Megj. közbevetve: ezt D’Oré mintha már említette volna; D’Oré közbevetése a közbevetett megjegyzéshez: nem lehet elégszer hangsúlyozni! D’Oré egyébként a lakás legkülönbözőbb pontjain kifüggesztette az Old Trafford állását a XV. bajnokság után. Ezt sem lehet eleget nézni, jegyzi meg D’Oré; remélhetőleg, teszi hozzá, valamelyik fennmarad… igazít: bánja az ördög akkor már, persze, de… Megj. D’Oré kedvence – egyebek között! – egy halványzöld milliméterpapír. D’Oré itt máris idézné a pillanatnyi állást. I. Martinék/Verebek II. Blinkey… de talán épp a Blinkey Bill említésére feltűnik a L., és mosóporos dobozt hoz. Tessék, mondja D’Orénak nevetve, ez a mosópor csinálja ki mindig annyira a kezemet; céloz bizonyos hólyagokra. A doboz szövege: „…”, „…”, a poén: „A fehér ruha fehérebb lesz, a színes ruha csillogóbb. Kíméli a kezet.” Viszont itt egy mackó, állapítja meg D’Oré, a teknős mackó-védjegy. Azt azért leszögezik, hogy a mackóvédjeggyel soha semmi baj nincs.)

Alassio ezüstérmesként ébred.

Álmosan; D’Oré későn feküdt le, mert megnézett valami Európa-bajnokságot. A mackóknak az ilyesmi – „az EB” – mindig nagyon tetszik.

Ők, persze, rég aludtak, „csak a Minyu kötötte az EB-et a karóhoz”.

A mackók csak a hirdetésekről gondoskodtak: VÁRJA – A SKÓT RIVIÉRA! olvashatta itt is, ott is; NAPFÉNYT – NAPSZEMÜVEGBEN! és – felírta: SZEMET VIDNEK! Tényleg!

A mérkőzés ráadásul hosszabbítás után is döntetlennel ért véget; D’Oré kedd éjszaka nézheti újra. Azt hiszi.

F. és a mackók félálomban, D’Oré félfenékkel a fotelban; előredől, nézi. Tegnap; de – egyszerre jelen időben. Hátracsusszan; a vasárnapra gondol, amely ezekben a percekben érhet véget. Éjfélre jár, D’Oré arcát megvilágítja a televíziófény. Egy-egy pillanatra azt gondolja: mit nézem ezeket a vadidegen milliomosokat. Aztán újra egy szögletért izgul.

A lassított vasárnap reggel; aztán? Bepörgött a nap; szerencsére csak a napjuk, ők nem. A keze igen: harminc gépelt oldal, harminckettő? (A java – piszkozat.) Két óra beszélgetés, ebédvendéggel. D’Oré csaknem végigbeszélte a két órát. Pedig igazán megtehetnénk, gondolja, hogy hátradőlünk, nézzük egymást, esetleg lehunyjuk a szemünk, és gondolunk. De hát most ő se tud mit gondolni erről. Ha valaki ilyenkor hallana, teszi hozzá. Egyáltalán, ha már valaki hallhat, azt hiheti, örökké beszélek. Pedig ez micsoda? Mint ha valakit kidobnak ejtőernyővel, s aztán megállapítják, hogy a levegőben van.

Alassio minderről nem tud; boldogan ébred.

Keresi, persze, az ezüstérmét; a L. megjegyzi, hogy a mackóknál nincs eltulajdonítás, még egy ezüstérmet se jutna eszébe senkinek… sőt, amikor a múlt héten nem volt jó a telefon, és a Minyu a rigós park melletti falikészülékhez járt le, hogy felhívja őt –

D’Oré, a Füzetbe: Mackók: „Egyszer se hívott fel senkit ide…” L.: „Mackók…!!!”

– akkor épp ők voltak azok, akik ezüstérmét kölcsönöztek neki, hogy ne kelljen továbbmennie a trafikig, mert esetleg összetalálkozik valakivel, és el kell beszélgetnie, és ha a Minyu sokat beszélget, nem jut ideje, na, kismackók, mire nem jut ideje…?

D’Oré, a Füzetbe: Titusz: „Na, kismackók, mire nem jut ideje?” És írja: Titusz egyre tanársegédesebb; megbeszélni Dömötörrel a kinevezését. Írja: Ők: „Nem jut ideje a mackókkal foglalkozni.”

A L. szerint az ezüstéremnek meg kell lennie valahol.

Alassio annál kevésbé találja.

Erre ébrednek bizonyos mackók; egyre többen szólalnak meg Alassióként. Kemény hangok „az ember” és „az asszony” részéről.

Alassio az ezüstéremmel Aloysiust szeretné felköszönteni!

Aloysius – bizonyos Sebastian ex-mackója, vagy bizonyos ex-Sebastian mackója, akit a Minyu (D’Oré) és a Lány (a L.; F.; Madame stb.) egy könyvben talált két éve nyáron – az A.A.A., most már az A.A.A.A. egyik A.-ja, sőt, alapítója.

De hát Alassio, mondja a L., az ezüstérem már ott van Aloysiusnál!

A dolog egyelőre elintézettnek látszik.

D’Oré az éjszakai EB-től álmosan lapoz a Füzetben. Elolvas egy előző napi beragasztást: HÉTFŐ. ALAJOS NAPJA. Származik a…

Írja: Ők v. én: Származik egy könyvből; pontosabb alakja Aloysius; otthagyták, nem tudni, hol, ezért nem lehet tudni, hol található, a lényeg az, hogy meglett, később az eredeti nyelvű kiadások egyikén – a fene egye meg az eredeti nyelvet! azon hagyták ott! – találtunk egy variánst, fedélrajz, B. úrra hasonlít, ezt valahol már írtam, érdekes, hogy a rajz nem kötődik azóta sem elemien Aloysiushoz, aki Alacsonnyal és A-Macival tökéletes egységet alkot; jellemző, hogy az Old Trafford húszas mezőnyét fejből felmondva 19-ig jutottam, és ők nem voltak meg; mert nem voltak hol. Alassio csatlakozása érdekes fordulat; Alassio hagyományosan térbeli mackó. Alassio története; feljegyeztem-e?

Fáradt, abbahagyja. Olvassa az újságkivágást: ALOYSIUS (kb.)

Elemeinek jelentése: egész + bölcs. Hétfői névnap még: Artúr, Dömötör, Lejla, Olga, Radomér.

Á, persze, Radomér. Aztán már keresi is a feljegyzést, az újságdarabka alatt: „És van egy Dömötör-nap is!” Ezt a L. mondta, a L. figyelt fel az egész újságcikkre.

Még egy bejegyzés: Dömi: „Radomér nem leszek! Miért lennék Radomér??” Ugye; nevetség.

Majd, más: „Holnap kezdődik a nyár.”

Ez mind egyetlen Esti Hírlapból! Kellene járatni Dr. M. címére is.

Továbbá: „Bill ma 1 éves két hónapos és 1 napos.”

A két hónap az alap-idő: ennyivel jött Ausztráliából, 1975. június 19-én.

Aztán, egy kicsit feljebb még: „A L.: »Hogy örülök, hogy megjelent az a vers!«”

És ez itt ő maga: „Új ajándék, kölcsönös!”

Majd a pillanatnyilag utolsó bejegyzés: „Bill ma este a L.-tól hozzám jön, és: »Minyukám, ezentúl neked is csináljunk születésnapot!« Bill zárt magánhangzói stb.”

Ide másolja át D’Oré a L. hétfő reggeli levelét. Az első nyári levél, írja; majd: „. . . . . .! Köszönjük a sok . . . . . . ., a ránkemlékezést! Nagyon szeretünk  , ezért külön is. Mikor is van Dömötör-nap? ....... és az Összes”.

Megj. Ezek nagyon kis méretű cédulák, D’Oré a fordíts-jelet ( ) is többnyire átmásolja a Füzetbe.

Írja: Dömi névnapi kérése az, hogy lapozgassunk a Füzetben.

Neki is ez a legjobb, nem jutna az eszébe semmi. A sok felhasználatlan bejegyzés pedig csak nyomasztaná.

Várja, hogy néhány nap múlva véget érjen ez a korszak, visszatérhessen mások gondolatainak tolmácsolásához.

Ezek a mások, írja, Dömötör címszó alatt a Füzetbe, „ugye, nem mi vagyunk?” És, írja: hogy hozzájuk, ugye, nem kell külön visszatérnem.

És, Dömi: „Mikor fogsz már végre belőlünk megélni? Mikor fogunk egymásból élni?”

Dömötör az Akadémia levelező tagja.

De nem azon a szinten, hogy például a növények vagy fák leveleit a könyvek századik oldalához helyezi, ellenőrzi őket stb. Dömötör az Akadémia rendes levelezője.

Jelenleg az Akadémia megalapításának ügyében levelez. Ezt a munkát végzi helyette, leendő tanársegédként, Titusz.

Dömi, mondja D’Oré, most már „egyedül” a lakásban, azt a Radomért tényleg nagyon te mondtad!

(He! hangzik az elégedett válasz egy fotelból, jelenleg már/még a Bárány és bizonyos párnák alól.)

D’Oré a Füzetben lapoz.

„L.: Hétfőn: Aloysius napja!”

„Az Old Traffordot azonnal folytatni akarják! A vezetők nem a vezető pozíciójukat akarják őrizni, hanem a játékra vágynak.”

„Ez már-már divat; ki is kezdte?”

D’Oré belelapoz az Old Trafford új szakfüzetébe; a régi a XV. bajnoksággal betelt.

„XVI. bajnokság, VI. 20-tól –............”

Fülöpkéék, szűk többséggel, de így végül biztosnak látszó győzelmet arattak Babárék ellen, Martin/Verebek nem túl nagy arányban győztek Bárányék ellen. És csapatuk máris 15:7-re vezet. Ma játszik Bill, méghozzá épp a Koaláékkal, aztán Mézi a Kaktusz/Certóval.

A L. egy kicsit később jön haza, de remélhetőleg jó hírrel. A Monge-ügy – ! helyesebben: a „Monge-kihagyásnak” ehhez semmi köze! a gyógyszereknek inkább! ahogy a L. másoktól is egyre többször hallja (?).

D’Oré, a Füzetbe: Ők: „Ti legalább nem kísérleteztek rajtunk így-meg-úgy.”

Hát…

D’Oré az új szakfüzetbe a bajnokságok elé mindig a nagy egyéni verseny állását is odajegyzi. Állás a XVI. bajnokság előtt: .... III. Koaláék 29 p. IV. ....

Meg kell kérdezni Dömötört, közöljék-e ezt így, ilyen teljesen, a világgal. Vagy várják meg a Regényt?

Dél múlt. Szól a St. James Infirmary. A lemez kartontokja mellett, a zongorán, ott a zizegős műanyag tasak. A zacskó.

Ebbe bele lehet fulladni?

D’Oré felbőgeti Armstrongot, ahogy másodszor játssza most le a St. Jamest. A felirat nem ezen a tasakon van.

Coleman Hawkins és Ben Webster; ott. Armstrong nevet. D’Oré, ahogy feketét melegít a konyhában, már tudja: ezt a nevetést ő is megcsinálja majd, a végén. Ha majd az jön, hogy A közöttünk lévő tiszta jelek jeléül F.-nek és D.-nek: Dr. M. (Azaz: M.) A cím – mert ez cím lesz, ez lesz a hetedik cím, most ezt D’Oré már bizonyosan tudja –: ajánlás egy Henri Michaux-könyvből, az Idéogrammes en Chine-ből. Ez egy kalligráfiás könyv, hosszúkás alakú füzet inkább, tojáshéjszínű a borítója, benne piros ős-kalligráfiák vannak, D’Oré nem érti a szöveget, talán több ezer évesek. A Monge estéjén vette nekik Dr. M., a Diáknegyedben, valamivel azután, hogy – akkor még nem tudták – F. a vérzéscsillapítót vette be a tabletta helyett.

D’Oré még jobban felbőgeti az Infirmaryt. A szöveget kis ügyességgel, ha odafigyelne, megérthetné. Jó, ahogy az Armstrong lemegy az Infirmarybe – D’Oré ezt már hullaháznak gondolja, bár tudja, nem egészen az, megnézi a szótárban, nem is, kórház, gyengélkedő, ilyesmi? de a lényeg, ő így látja –, látja, ahogy she ott fekszik… innen, gondolja D’Oré, valóban a szöveget kellene figyelembe venni, mert más, ha she a betegágyán fekszik, más, ha… de akkor eszébe jut, nagy, fehér asztalon fekszik a she, azt mondja az Armstrong, aztán kis átmenet és – nem mintha jókedve lenne, de: – nevet. Jó, ahogy a szöveg előtt yes-eket mond, és az utolsó yes – két pár yes-t énekel így csupán! – záróhangja olyan, mintha azt mondaná: ssszt! gyerekek! most lemegyek az Infirmarybe, vagyis csak azt, egyelőre, hogy: most lemegyek valahova, esetleg csak: most vigyázzatok, jövök, talán mindössze annyit mond, hogy: ssszt!

A szövegtől függetlenül, gondolja D’Oré, és ezt úgy érti, hogy ha méltóztatna teljesen megérteni a szöveget, akkor is: szeretheti az Armstrong azt a she-t, persze, ahogy szeretni lehet. Ez van a nevetésben is.

Hogy nagyon szereti, már ahogy évezredek óta lehet, és rekedten röhög, hogy ez van, ő – él; ő él, és ez van. Vagy nem tudom. Majd ő is meghal.

A „gyerekek”, akiknek a ssszt-t mondja: az 1959-es zenekarának tagjai. Trummy Young, Peanuts Hucko, Billy Kyle, Mort Herbert, Danny Barcelona. Nem a régi legnagyobbak, de hol vannak ők 1959-ben. Már a nagy, fehér asztalról is letették őket, körülbelül, gondolja D’Oré.

Dömi engedélyt ad bizonyos nevek közlésére. Akiket már úgyis említettünk, Minyu, és aki még akarja. A hátrább állók közül, mondja Dömötör Akadémiai Rendes Levelező Tag, csak aki akarja. Nehogy úgy érezzék, bőgetjük őket.

D’Oré halkabbra veszi, aztán leállítja a lemezt. Reméli, a L.-nak délután megnyugtató választ ad az orvos; nem abból a szempontból; egyébként. Ez a bizonytalan kellékek áldása: ha csupa megbízható dolog venne körül minket, és valami rendellenességet észlelnénk magunkon, bizonyosra vehetnénk azt is, hogy tényleg baj van. Így mindig mi vagyunk a tökéletesebbek, talán nem olyan nyomasztó az ez-meg-az, mint… Csak: u-nal-mas.

D’Oré nem szeret nevekkel dobálózni; helynevekkel; és nem avatkozik mások dolgaiba.

Ért a finom célzásokból is. Az alájátszásokból.

Coleman Hawkins erős, határozott, érzékeny, pontos tenorszaxofonozása olyan, mintha kemény kőlépcsőkön haladna. És vége lenne a tenorszaxofon-világnak. Törvényt szab: addig ilyen nem volt, a tenorszaxofon lehetőségeit senki nem határozta meg, ő meghatározza és maximálja. És kész. Hanem akkor jön az egyik tanítványa, a Ben Webster, és egészen máshonnét jön. Vagyis a Hawkinstól, de egyszerre másutt megy. Aláfúj a saját szaxofonjátékának, így lehetne nevezni jobban – jobbul! – azt a puhán rezegtetett hangot, amely egyúttal érdes, érzéki, fojtott, néha goromba; a Hawk nem goromba, Ben olyan, mint aki egy karácsonyfát is szétvert már partvisnyéllel, és most tudja, mi az, és – nem, most nem zokog, hogy már utána van, hanem tenorszaxofonozik. Hogy teljék az idő; ami alatt ki lehet heverni a dolgot, vagy sose lehet kiheverni, de telik az idő, és a szomorúságtól, ha jól tenorszaxofonozzuk, jókedv is támad. Nem a „szomorúságból”; az nem változik. Fúj együtt a Hawk és a Ben Webster, a Ben a Hawk játéka alá és a sajátja alá is, és D’Oré – (szombat van, szombat este) – magyarázza játékukat a L.-nak; a hülyébb – és az okosabb – szavakat a kartontasakról olvassa, például az érzékit, vagy azt nem is olvassa. Túl sommás. És – vagy úgy érzi valaki, vagy…

És akkor kérdezik a mackók (szombat este van), hogy ők is belefulladhatnának-e a műanyag zacskóba. Bizonyára történt már ilyen, mondja D’Oré a L.-nak. Ezt nem a mackókra érti, az ő kérdésük csak ezután hangzik el.

PLASTIC BAGS CAN BE DANGEROUS – TO AVOID DANGER OF SUFFOCATION KEEP THIS BAG AWAY FROM BABIES AND CHILDREN.

Az ilyen zacskók tehát veszedelmesek lehetnek, a fulladásveszélyt elkerülendő (D’Orének most nem lenne kedve fordítani; jó, hogy a Salingeren túlvan, gondolja, például), nem szabad csecsemők és kisgyerekek keze ügyében…

A szöveg egy része – lényegtelen kis rész – nem látszik, mert Titusz ott ül éppen. Titusz jegyez; gyűjti a tudnivalókat.

D’Oré a lemezért megy, ellenőrzi, most már csakugyan biztos-e, hogy a Hawk meg a Ben Webster tasakja ez a fulladásos; megnézi a felállást is: Oscar Peterson – zongora, Herb Ellis – gitár, Ray Brown – bőgő, Alvin Stoller – dob. Majdnem csupa szupernév, gondolja.

Micsoda vásárlás volt az, a Wagram úti Fnac-ban! Külön ezekért ment oda, vagyis…

…vagyis ellenkezőleg, az utolsó pillanatban jutott az eszébe a Ben Webster. Csak: akkor nem aprólékoskodott; bőven belenyúlt a választékba.

Nem változtat az iménti ügyetlen fogalmazáson. Az így jó, a Fnac-lemezosztály hangulata, az ismeretlen környezet, a válogatók tömege, az az izgalom, az is volt ilyen pontatlan.

Belelapoz a Füzetbe. Van egy ilyen feljegyzés is: „A Fnac üdvözli Agnèst, Marianne-t, Murdóékat, Mindenkit, jól van.”

A Fnac: vadnyugatias rongybaba, Marianne műve, utolsó nap adta nekik. Most a Bárányon ül napközben, barátai: Canarino (tojáshéjszínű, peschierai mackó, a legszelídebbek egyike, és egy kicsit tud madárul; „nem a legnagyobb szövegeket”, mondja Dömi, aki a népdalgyűjtést akarja rábízni majd, de…), a berni Petit Lancy és két mackó, akik nem engedik egyelőre, hogy megnevezzék őket. A L. szerint olyanok, mint ők.

Ez egészen egyértelmű, gondolja D’Oré, semmi magyarázatra nem szorul a ki-kicsoda.

…V. Kaktuszék 28 pont. Az ötödik hely: remek pozíció, előre lehet törni. VI. Fülöpkéék 27 pont. És, teszi hozzá D’Oré, mint tudjuk, Martinék és Fülöpkéék azóta újra győztek, tehát legalább 32, illetve 29 pontjuk van. …VIII. Bulmárék 26 pont, IX. Bárányék 24 pont, X. Athosék 23 pont; ők a bajnoki cím védői. …XII. Murdóék 22 pont. Ők vannak rajta a zöld milliméterpapíron. Az első tíz, egyébként, a nyolcadik forduló óta nem változott, csak forgott. Ez a forgás: gyönyörű, gondolja D’Oré.

XIV. Poohék 21 pont. Aztán: …XVIII. Babárék 18 pont, XIX. A.A.A.A. 17 pont, XX. Méziék 15 pont. Babáréknak változatlanul nem megy, Aloysiusék gyönyörűen feljöttek, Méziék sajnos kilencet veszítettek zsinórban. Nehéz lesz a dolguk a hajrában, de majd kiderül.

D’Oré örül, hogy ilyen sok név ismert. Máris. A többiek, az egyelőre ismeretlenek, legalább így élvezik a játékot. A világért nem engednék, hogy őket is most azonnal megnevezzék. Majd kiderülnek.

D’Oré mindenképpen nagyon jól hallható a mackók számára. Ez, pusztán a radírok segítségével, nem képzelhető.

A vesszők elhelyezésével D’Oré mintha azt fejezné ki: ez – nem képzelhető. Máris figyelmeztetik érte.

Jót mulat a St. James Infirmary ismertetésén. „None of these boys even lived in King Oliver’s time”, Louis laughed as he showed them how to play Doctor Jazz, Drop That Sack, I Ain’t Gonna Give Nobody None of My Jelly Roll, Chimes Blues, Jelly Roll Blues and – believe it or not – Frankie and Johnny. Vagyis Armstrong jót mulatott, ahogy elmondta, hogyan kellett megtanítania a társaságot, hogy két pénz hány pénz a… felsorolt számoknál. Hogyan játsszák őket. Hiába, ezek a srácok nem éltek – egyikük se – King Oliver idejében.

Hát nem. Miért is éltek volna.

Ezt el kell mondani Döminek, gondolja D’Oré. Ez egy jó hozzáállás, Dömi megtalálja majd, mihez. „Ezek a medvék – egyik se –” Medvéül bizonyára így is be lehet még fejezni valahogy a mondatot. Majd Dömi megcsinálja; mindent igazán nem csinálhat meg helyette ő.

Döminek van a legmagasabb tudományos minősítése. Rajta kívül Titusznak van csak igazi fokozata; többeknek, igaz, doktorátusa.

A tasakon nagyon dicsérik a St. James Infirmarynek ezt az 1959-es felvételét. Armstrong legjobbjai közé tartozik. D’Oré kereszi – keresi! –, dicsérik-e a ssszt!-t is. Vagy: a sssz!-t, tulajdonképpen így helyes írni.

Nem, azt így külön nem, de egyebeket igen.

Ahogy újra végighallgatja, rájön: a she – halott lehet, mert so cold, so sweet, so… ezt nem érti, szóval olyan hideg, édes-szép, erre találjon valaki más megoldást; gyorsan kiszámítja hány fillért kap érte: egy ív 900 forint, egy oldal körülbelül 40-45 forint, egy sor mintegy forint ötven, egy szó, illetve az attól függ, az édes-szép az tulajdonképpen két szó, ha viszont valaki egy szóba sűríti, rövid szóba, az – az megér legalább tizenkét fillért.

Szóval, az Armstrong röhög, hogy irtó érdemes élni, meg mindenfélét csinálni, és hogyha ő meghal, azt mondja, így meg úgy temessék el. Ilyen-olyan csukában, meg a kétsorosában, meg ésatöbbi. Pár fillérért, gondolja D’Oré, jobb megoldásokat kellene találnom. De ez most – én vagyok. Nem filléreskedem.

Azaz – épp fordítva.

Vagyis: fordítva, tehát, ha fordít, akkor… Ezt a viccet viszont mintha már odaadta volna egyszer a kismackóknak.

Jó magamnak lenni, jegyzi fel D’Oré. Nem biztos pénz, de nincs fillérezés. Feldobva máris, ingyenre. Aztán vagy bejön a laptöbbség meg a pikk meg két ász legalább – vagy sem. A nagy kaszinó, a kis kaszinó és a két másik ász – eleve a túloldalé lehet. Vagy 5 pont, más elosztásban. Mindegy. Nálam, jegyzi fel még, nincs nagy csapatverseny.

Röhög a Gambler. Mert ő az Armstrong. St. James Infirmary, like Frankie and Johnny, comes from obscure folkish origins. It is also known as Gambler’s Blues… Vagyis, a lényeg, hogy ez Gambler’s Bluesként is ismeretes. D’Oré biztosítja magát a nagyszótárból, gambler-ügyben: igen, játékos, kártyajátékos, szerencsejátékos, hazárdjátékos. Játékos, az így minden nélkül, nem is.

A she miatt, azon a fehér asztalon; so cold, so sweet, a babe; nem lehet a győztesek tiszteletére rendszeresíteni az Infirmaryt, Billék ott ülnek a fotelban, most a Canarino is átment Petit Lancyval, Dömötör névnapi ünnepségét készítik elő, Aloysiusnak szeretnének ajándékot találni – kitalálni! és D’Oré feljegyzi: „Minyukám, olyan nehéz ajándékot kitalálni; hiába találnánk, Aloysius úgyse tudná hová tenni, szóval ki kell találni. És sose tudjuk, mikor van meg már mégis esetleg” – D’Orénak nagyon tetszik ez a szóló! –, „mert ebben Aloysius lehet csak a kompetens” – hohó! komponens, kondolens, konferens? –, „úgyhogy vaktában tapogatózunk –”

D’Oré megáll. Ír: Vidnek még mindig nincs szeme! Jó egy hete lassan!

Billék ott ülnek a fotelban, és hallgatják a trotykost, de nem szabad megtudniok, miről szól.

D’Oré a Füzetbe: Én: „Talán ezért nem szabad nekem se tudnom, pontosan tudnom – például egy szöveget? Hogy ők… – – – – – Túl szép felmentés, túl könnyű.”

Hozzáteszi: „Tudományos fokozatom – s minden! kivéve azt a pár dolgot: írás, arány-érzékelés, igazságtevő igyekezet, viszonylagos gondosság – egyre lejjebb csúszik. Egyre kevesebbet tudok.”

„Reménytelen.” Ezt nem arra érti, hogy ő reménytelen eset lenne, hanem hogy ezt reménytelen igyekezet pontosan kifejezgetni.

Mindenesetre, gondolja (vasárnap este van; a televíziófény a lábszárára esik; meleg, júniusi este, a nyár előestéje; nyitott ablaknál ül, nézi a milliomosokat, izgul egy szólóért. Bonhof… Nem szereti őket, de… azaz a torinói bankelnök, a bíró, igazán megadhatta volna Beckenbauerék két tizenegyesét. Nézi Beckenbauert. Hasonlítok hozzá? Így írok? ahogy ő a labdákat adja? Melyikünk a jobb?), és végignéz a lábszárán, tekintete elkerüli a csontdudort; „egyszer utoljára látom majd”. Nem mintha ezért nagy kár lenne, a látványért, gondolja, csak ez mind összefügg. Nem lehet külön.

Persze, amputálhatják is, gondolja most. Akkor nem függ össze mégse egészen minden.

Dobias, Dobias, mondja magának. Ondruska, Panyenka. Most itt nem voltál egy Beckenbauer, bár tetszetős, erős volt a húzás, kétségtelen. Nyerni lehet vele. De az más.

Ezt a legnehezebb megírni, gondolja. „Ült a fotelban, félfenéken, arcára” – helyettesítsük be: lábszárára? – „–?” D’Oré mondata félreszalad; arcát megvilágítja a televíziófény, csak így jó, legalább valamelyest, így van benne, hogy a saját Infirmaryjéhez képest, egyszer-majd-szerint, lesz úgy, hogy utoljára ült itt félfenéken, utoljára nézte ezt az EB-et. Most még az van, hogy álmos, hogy a hosszabbítás alatt kimegy fogat mostni – jó! –; olyan ez, mint egy eladott, de visszakapart labfa. Labda + kapufa.

Sokat üt mellé; iszik egy kávét. Nincs kedve feltenni a lemezt.

Most még (vasárnap éjszaka van) bizonyosan jön ez a rövid alvás; tervezgetések: mi legyen a holnapi cím? A lazisei cipő, ez benne lesz. Csak tudják-e majd, hogy Lazise: az egy helység a Garda-tó mellett, nem messze Peschierától, de rekkenő májusi napfényben – van-e rekkenő fény, Becki? –, déli sétának az országúton – mert a tó mellett ott nem visz út –, mégis messze. Aztán jó; ezt megcsinálni, gondolja, ahogy a hosszabbítás érdektelen percei telnek a meccsen, hogy Lazise – borul az ég! – jó; a hirtelen nyíló ladikkikötő; a boltok, az ernyők, a piros házak és a zöld ponyvák, fanyar zöldek és pirosak, és várrom-fehérek; cipőárusok, polcok a sikátor-utcákon; a puha bőrű, magas fatalpú, sarok nélküli – sarokpánt nélküli! – cipő. A puha-kemény meztelensarkú, így mondja. Így voltunk ott, gondolja, a L.-val; így akartunk hirtelen valahogy megint a peschierai szállodában lenni. Hülyeség, gondolja; hát ki kellett volna venni – a cipő árából! – hirtelen egy szobát. Ha már olyan hirtelen… Sőt, megvenni hozzá a puha-kemény meztelensarkút. Amelyből aztán szolid hordóspapucs lett volna; jó ronda szavak; Ben Webster-szóló, most, ez behozza a kimondhatatlanját. Talán.

A L. később: „Gondold meg…” – már rossz! Hogy: gondolja meg, egy cipő milyen hamar tönkremegy, viszont ez a lazisei, ez egy örökcipő marad.

Ez is egy szempont. Ez jó!

Csak a hazaérés veszélyei! Vissza, buszon, Peschierába. És D’Oré valahogy most nem úgy emlékszik, mintha a szállodájukban tíz percnél többet tartózkodtak volna aznap délután. Beborult Lazisében, de az eső nem szakadt le, Peschierában elmentek járni egyet.

Járni egyet.

Aztán persze… Na persze.

Csak akkor…

Jártak egyet. Erről nincs mit mondani. Mi a hibás?, gondolja. Van-e hiba.

Nem olyan-e ez is, mint a kártyakeverések? A játszmák egymásutánja?

Ha egy játszma, ugyanazt a paklit feltételezve, kimarad, a következő játszma annak a kártyacsomagnak az a játszmája lesz? A kártyalapok elrendezése szempontjából az? Vagy fordítva: a lapok sorrendje a játszma szempontjából –? A keverés dönt el mindent? A keverés is játszma, ebből a szemp…? Ezt tudományos tekintélytől kellene megkérdeznie. Ketten jönnének számításba.

Sajnos Dömötör máris elesik; D’Oré attól fél, épp a névnapján nem illik valakit tudományos kérdésekkel zaklatni.

Vagy egészen vulgáris dolgok: a buszmegálló Lazisében; valakinek a lábán esetleg ilyen cipő; a L. látja, hogy ő látja; és ha látja? nem nézi, csak látta; vagy: a L. látja, ő nem látja, a L. azt hiszi, látja, azt mondja nézi; vagy: a L. látja, nem hisz semmit, csak egyszerűen – Hazabuszoznak.

Ez egy Ben Webster-futam megint, ez a szó.

D’Oré felveszi a telefont. Délután van már, hétfő délután, a L. csörög oda neki, meséli, milyen rekkenő meleg van kint. És hogy siet majd haza. Vigyázzon magára, azért, üzenik a mackók. Vagy: mondja D’Oré. A L. vett két új neoncsövet a fürdőszobába. D’Oré elmeséli, hogy ő pedig egy kiló epret, málnát és egy szál – de ezt nem mondja el, csak jelzi, hogy meglepetés várja Dömötört és Aloysiust. Ezért is érdemes hazasietni.

Is.

A villejuifi nagyáruház jut az eszébe, ahogy – hóna alatt az Infirmaryvel – kimegy a jégszekrényhez, megnézni az epret. Kinyitja az ajtót, jó hideg dől.

Az a babe, a gambler-féle she nem a jégen volt, csak a fehér asztalon. Mos magának pár szem epret.

Dr. M. az Armstrongot a villejuifi nagyáruházban vette. A Monge-estén, amikor az első bohócfénykép-sorozatokat csinálták magukról, mutatta is: ebben.

Nekik akkor még (nem gondoltak semmit!) nem volt élmény az epres-lemezes épület (nem gondolták, hogy úgy minden különösebb esemény nélkül az lesz).

Körbetoltak egy kocsit, aztán, kettesben; már az utolsó villejuifi napokban. Az első napok, az: egy este, egy reggel, ennyi volt; az utolsók: nyolc este, hét nap.

D’Oré belelapoz a Népsportba. Látja, hogy Panyenkáék nyertek. Hogy a fenébe –! És ő épp a tizenegyesrúgások előtt zárta le.

Elhatározza, hogy ezt a cikket kegyetlenül körbemutogatja. A mackók közt; a L.-nak; akit illet. Legalábbis a végét.

Íme: „A 2 × 15 perces hosszabbításban egyik csapat se…” És: „A két csapat vezetőivel történt megállapodás értelmében nem ismételték meg a mérkőzést, ahogy a kiírás szólt, hanem tizenegyesrúgásokkal döntötték el az Európa-bajnoki címet.”

De hát a riporter még azt mondta…! Sebaj; ami ennél fontosabb: Ha a két csapat vezetői ekkorát változtathatnak, akkor –!

Ezt ő itthon is mindig mondja.

Állítólag ő nem laza.

Mindegy, mackó-ügyekben így sincs félreértés. Csak aztán most ne ugrassák őt a keddi mozival. Foci sincs kedden.

D’Oré figyelmét közben egy helyi kép ragadja meg: „Pálinkás, a hazaiak kapusa ment… az Izzó csatára elöl.” (BVSC–Vasas Izzó: 3:0) D’Oré úgy találja, ő az Izzó csatárára akkor már jobban hasonlít, mint Beckenbauerra.

Dömi és Aloysius virágát nézi. Ott áll a csónakázó tavon.

Ha ő lenne Beckenbauer, gondolja, vagy egyáltalán, bármi efféle: üzletkötő, kamaraelnök, kameraman, színész, tudós, zenész, ha író lenne… ha író lenne, mint a többiek…! ha úgy…! De: ha a L. is úgy lenne üzletkötő, mint mások, ha orvos lenne, ha színésznő, ha vegyésznő, ha zenész; író –! Akkor –? Lenne így ez a virág?

Hogy csak egy egészen apró, de – máris látszik! – nem esetleges részletből induljon ki!

Bírnák-e másképp? Nem ugyanezt bírnák; vagy nem ugyanezt nem bírnák?

A Magyar Nemzetben megjelent vers: jelképes beszéd? Ahogy ott Blinkey Bill-lel elbeszélget – vagy: a Te csak ne túlozz nem Blinkey Bill! ez egy Dömi-mondás! –, ahogy ott elbeszélget, az tulajdonképpen: párbeszéd a L.-val?

Nem, nem, nem! gondolja; e fordulatát egy John Dickson Carr regényből kölcsönzi.

Erről eszébe jut valami: egy nagyon szép levél. Most kapta, „öreg barátja” írja, hogy elnézést kér rosszhiszeműségéért. D’Oré ugyanis jó egy éve gratulált neki a Carr-fordításához. D’Oré nagy Carr-rajongó volt egy időben; Jelsán. Egy jelsai Carrt fordított le ez az „öreg barát”. És azt hitte, D’Oré csúfolódik vele. Hogy gratulál. Ezért nem válaszolt. D’Oré el is felejtett válaszra várni; most örül; és a szokásos ijedelmet érzi.

„Mit hisznek rólam!”

Ő sose tréfál, lényegében soha. Senkivel.

Dr. M.-nek Doëlanban igaza volt, amikor azt mondta: csak cukkolni akarta, ahogy szokás.

Ő nem tréfál senkivel, nem cukkol senkit, de nem veszi a lapot, ha vele tréfálnak, ha őt…

Tévedhetetlen? Ahogy a pirosas gerberát nézi a tavon – a tóvan! –, eszébe jut:…

…tegnap elfelejtett gondoskodni Cs. és L. (L. = itt Cs. barátja, nem „a L.”!) csónakázásáról. Méghozzá: ez két egymás utáni vasárnap ismétlődik most már. Cs. és L. túlságosan megértő; miért nem szólnak?

Annak azért örül D’Oré, hogy a bretagne-i fényképeket nézve – az új adagot! most hozta haza, ahogy a virágért ment –, a doëlani ladikkikötő sáros-iszapos végében partra húzott csónakcsontvázról nem jutott az eszébe semmiféle itthoni. Fogja gyorsan a csónakot – elveszi a jelsai fénykép elől, amely fölé viszont egy sárga Bretagne-térkép magasodik –, fogja és visszateszi a helyére.

Vasárnap nem szabad elfelejteni! Pótolni valamit – nem nagy vicc.

Vajon!

Érzi, fárad. Éhes. Nem akar enni. Majd.

Mi lesz a vacsora? kérdi Madame Maigret-től. Majd.

A L. már elindult a hivatalból az orvoshoz?

Feszültségre semmi ok. Csak ostoba dolog, és nagyon sajnálja érte, hogy ilyen melegben –

Nem gondolja, hogy nem gondol a vizsgálat tényleges körülményeire. A L., ha ez szóba kerül, azt mondja, olyankor megpróbál ő sem gondolni rá.

Ezek a nyers dolgok, a tényleges dolgok. D’Orénak eszébe jut, amiről a vasárnapi ebédnél próbált az apjával beszélgetni: hogy a technika mai fejlettsége mellett… is… ésatöbbi… olyanokon múlnak dolgok, hogy valaki eléggé gyorsan sújt-e az öklével egy nem kívánatos személyre, valakit időben tesznek-e ártalmatlanná – fizikai! primitív-emberi! ügyesség-erővel –, mielőtt elrabolna egy repülőgépet. D’Orénak nincs ilyesmikhez különösebb fantáziája. Gyenge példákat hoz; de jól érti; ebből lesz az, hogy még ma is ököllel mennek egymásnak az emberek, így próbálják elintézni, amit…

D’Oré végképp nem megy bele ilyen témákba sosem. Csak a vasárnapi ebédnél.

Miért?

Olyan jól elbeszélgetnek ők ketten néha, apja meg ő. Például arról a falikészülékről, ahonnét az elmúlt héten apját is egyszer-egyszer felhívta. Sütött a nap – amikor esett az eső, D’Oré panaszkodott, hogy nyomasztja az idő –, elmondta, hogy: megy a munka. Halad a munkájával. S hogy mivel. Próza? Elmondta – ott beszélte ki magából! ott mondta el egyszer önmagát hibáztatva! – a kertmozit. A „megfutamodást”; így nevezte. Ésatöbbi.

Szerette volna elmondani a „T-CS” hangot is.

Erre gondolt, amikor az emberiség ököl-természetéről beszélt a vasárnapi ebédnél. Ide akart kilyukadni. Ha nem is a végkövetkeztetéshez, de…

Hogy az a tábla a falitelefonok egyikén… ahonnét nem volt kedve felhívni senkit… és hogy így találta meg a legkézenfekvőbb megoldást: azt a kellemes készüléket a Döbrentei utcában… vagyis az emberek hülye mocskossága néha hozzásegíti a másféle embert valami jobbhoz… neki-valóhoz… ez D’Oré régi elmélete… jó, ha tudjuk, mire nem kell vágyakoznunk… A telefonok, a ráfirkált ki-tudja-miféle számokkal. Ajánlások, felajánlkozások; talán nem is igaziak, talán csak szeretné, ha ott lenne ilyen, az, aki felírja…

D’Oré egy beckenbaueri mozdulattal pöccinti el magától a gyanút, hogy esetleg azt hiszi valaki: ő szeretné, ha az alábbi vicc ott lenne valahol.

EMELJE LE A KÉZIB  SZ      T ÉS VÁRJA MEG A T    CS  HANGOT – olvasta. Valaki átfirkálta a szöveg többi betűjét.

DOBJON BE 1 DB 1 FORINTOST, EZÉRT 3 PERCIG B  SZ    H  T.

Ilyen volt a többi is.

T    CS  ZZON.

A HÍVOTT JELENTKEZIK; A FIGYELMEZTETŐ HANG AZ ÉRME BEVÉTELEZÉSÉT JELZI.

Az eredeti szöveg is – bizarr egy kicsit, gondolja most D’Oré. Túlságosan valódi, ponyvaregény-címlap módjára az.

HA HÁROM…

Pontatlanság!

…3 PERCNÉL TOVÁBB KÍVÁN B  SZ    NI, DOBJON BE ÚJABB 1 FORINTOST.

A B  SZ      S BEFEJEZÉSE VAGY SIKERTELEN H  V  S (? ezzel mit akart mondani a betűvakaró? gondolja D’Oré, ahogy a papírját nézegeti. Várja, hogy eldobhassa; sajnálkoznia, hogy egyáltalán lemásolta, most már nincs értelme…) UTÁN   HELYEZZE VISSZA A KÉZIB  SZ      T. A FEL NEM HAS  NÁLT ÉRMÉT A K             VISSZADOBJA.

Még jó, hogy nem itt fulladt be a dolog, gondolja D’Oré. Vasárnap. Hogy ezt meg se említhettem. Egyébként, miért várnám, hogy más ugyanígy érezzen!

Talán én is eltúlzom, talán mindjárt a használhatóságuk szerint nézem ezeket a… vagy másokat. Talán, gondolja.

Ahogy a Füzetét lapozza, hogy megtartsa a Döminek tett ígéretét, mégis megnyugvással látja, milyen természetesen áll ott a bejegyzés: „A rigó hangja is T    CS  HANG. T    CS  HANG a peschierai Canarino hangja. És a macska? Ahogy várja a hangot? Dehogy a hangot várja; akkor mit vár? Nem olyan táv-beszélés jellegű az egész?”

Feljegyzésének ezt a részét most már D’Oré sem érti egészen pontosan.

Lapoz, utal, jelzi, írja: Ez – ez az eltérés – nem fokozati csupán? Mások még kevésbé, mások azonnal se értik, hogyan kapcsolok; én csak aztán nem? Mások – azonnal kikapcsolnák az időt?

Folytatja: Ha azt akarjuk, hogy azonnal ne értsük magunkat, hogy úgy ne értsük, ahogy majd, majd, majd nem – akkor, kis ügyességgel, ez a jelenben is biztosítható? Csak jöjjünk össze bárkivel, csak jöjjünk össze másokkal!

Odaírja még: ld. Krapp utolsó tekercse. –

Írja: Én: „Dömi, tulajdonképpen –?”

Rájön, ezt így nem lehet. Ilyet aztán végképp nem kérdezhet. Se névnapon, se máskor.

Írja (most már csak így; most már nem élőbeszéd-szerűen): Dömötör vajon érti-e tulajdonképpen a feljegyzéseimet?!

Nem tudja, miért, de a válasz egészen egyértelmű:

Mindent ért!

Írja: Dömi (most mondja!): „Minyu, minden megy!”

„Akkor tehát”, írja, „figyelj ide, kicsi Barátom. Amikor én az előbb azt a – neked nem kell úgy mondanom, hogy trotykost, veled nyugodtan ismertethetném a zenekar pontos felállását – lemezt feltettem, amikor meghallgattam a St. James Blues-t, amikor a szöveget nem voltam hajlandó pontosan megérteni – te tudod, hogy tényleg nem tudok angolul! nem tudok, ezt kell mondanom, mert tudom, amit tudok; mert amit tudok… például téged… de látod, téged is milyen hiányosan tudlak…” Írja: Dömi: „Minyu, bár tudnám én is úgy mondani, mint a Grace, hogy ne szégy szomorú…” D’Oré a továbbiakban feljegyzi még, Dömötörhöz beszélve, hogy az Infirmary-szöveget ő is kihagyásosan, önkényesen, a saját céljaira értelmezte. Joga volt rá, alapot kínált a szöveg. És ez még semmi, ez játék, hiszen a valóság, a… micsoda is, még erősebb. A L. és én, írja – és itt azért titokban abban bízik, hogy Dömötör már valami tudományos problémába merült, és nem figyel rá, és Dömötör…

Írja: Dömötör: „Minyu, nem haragszol, ha most engem elhívnak? Akadémiai ügyben! Az Udvariassági Iskola tanmene…”

Írja: Én: „Most olyan jó, most újra úgy írhatok, mintha, kis Barátom, hozzád beszélnék. És ha fel nem olvasom neked egyszer, sosem olvasod el magadtól… a dolgok természeténél fogva. Most egy kicsit hiányzik, hogy nem mondod: a Füzet két szélénél fogva; vagyis hogy te – hadd írjalak Téged mindig nagy T-vel! – úgy szoktad megfogni a Füzetet; most hiányzik, hogy nem mondhatsz ilyet, de ha mondhatnál, én nem mondhatnám ezt. Látod, két dolog kizárja egymást; így van az is, hogy éltek, de mégse… vagyis, persze hogy éltek. És ha lenne valaki, aki utánam… aki a Lány (hadd írjam ki! jólesik) után és utánam örökölne titeket – bocsánat, talán itt is: Titeket –, az még nem biztos, hogy jó lenne. Ki tudja. Hát nem furcsa elgondolni, hogy Veled (ez most egy nagy T volt! de ha akarod:) (tehát:), hogy Teled ilyen bizalmasan beszélhetek valakiről (bocsáss meg, hogy nagy V-vel is leírom egyszer; legalább leírom:), Valakiről (tehát), hogy ebben is következetes legyek, valakiről tehát, akit a Lány meg én nem hozunk létre. Valakiről, aki Nektek (Tektek; de az emberek nevetni fognak, ha ezt látják, azt hiszik, náthás vagyok megint, mint Auteuilben, vagyis, sajnos, mint Párizs/Villejuifben, és még az Auteuil sem úszta meg; bár ott nagyon jó volt a Lánnyal, ültünk a lóversenypálya kerítése mellett, és ahogy ott parkoltak az üres autók, a fák alatt, az éles fény-árnyban, olyan volt, mintha az egyik autóban ülnénk, és éjszaka lenne, de fényárny) (ezt azért írom le Neked – most hadd ne tréfáljak! –, hogy sose olvashassam fel! soha! bár Te és – nem tudom, megengeded-e, hogy a feleséged nevét ideírjam, hátha nem; egyébként, nevetni fogtok, Ti is, milyen furcsa úgy beszélni a B...ról, hogy »a feleséged«, ez olyan tiszta vicc, nagyon tiszta jel közöttünk!) – szóval, a náthánál tartottunk. Furcsa, hogy azt a most már – legyünk őszinték! most már! – soha létre nem hozandó valakit így megcsalom Veled (Teled), kis Barátom. De hát Téged több mint hat éve ismerlek; és nem voltál mindig prof! nem voltál mindig az Udvariassági… nem is tudom, Nálatok (Tálatok) mik a címek; hát szóval én gyűjtöttem még Neked (Teked) a pontokat és a strigulákat, a strigumákat! a Nyuszira írtuk, a Nuszira, a húsvéti csokis papírnyúlra, aztán még egyet kellett venni, olyan szorgalmasan gyűjtögettél, hogy elegendő pont és strigula legyen, és jöjjön a B…, a feleséged. Milyen kis mackók voltatok! Vagy a Barnabás, amikor ő volt kis mackó, még a Patti érkezése előtt! Ma, a modernek, mint például Blinkey Bill vagy Grace, valahogy másképp csinálják ugyanezt, nehogy azt hidd, hogy nekik egyszerűbb. (Hogy nekik egyszerűbb lesz; hogy nekik egyszerűbb. Így akartam írni, és dőlt betűkkel a második kijelentés létigéjét, az úgynevezett ilyen igét. De bizonyos helyzetekben a létigét nem kell kimondani, sőt, nem lehet! ilyen a nyelvünk, nem tudom, a Tietek, a mackó milyen, de – sajnos   – nem vagyok nagy nyelvtehetség. A felkiáltójel helyett írt  -jellel próbállak kárpótolni.) Látod, a Bill vagy a Grace feltehetné azt a kérdést: miért nem írunk egyszerűen a Panninak meg a Bélának (igyekszem változatosabban írni, rettentő unalmas lehetek, itt egy és helyett azért találsz meget!) (azaz: meget ), miért nem kérjük meg őket, hogy azonnal küldjék el a Mollyt meg a Bob nevű egyént?! De hát ez sem úgy van, tudod; és ők is tudják; ilyen kicsik, és máris mennyi mindent kell tudniok. Tudod-e, Te hány hónapja voltál nálunk, amikor a B… megérkezett? És összeházasodtatok? Meg sem merem mondani; tudom, a mackóknál ez másképp van, és még úgy sincs, hanem amúgy. És hol így, hol… Vagyis jó régen ismerjük egymást”, írja hirtelen mozdulattal D’Oré.

Nem gondol rá, hogy a L. most már a váróban ül, az embergyógyásznál, ahogy „ők” mondják.

„Nem, az a létre nem hozandó – hozott? az a létre nem hozandó? – (és meg kell bocsátanod, nem Téged ijesztgetlek! és tudom, Te nem is ijednél meg, sőt, könnyelműen – igaz, hű medveként? igaz medveként! –, ösztönösen örülnél; azért is, mert tudhatom-e én, hogyan gondolkodnak a – hiába laktok itt nálunk, nem tudok ezekről a dolgaitokról! – medveházaspárok; hátha akarnátok… hogyan mondják ezt nálatok, én csak egy elavult szót ismerek: bocs, Ti boscnak mondjátok, de biztosan van rá jobb szó; a koaláknál meg igazán másként nevezik –, tehát meg kell bocsátanod, hogy a létre nem hozandó?-t eleve csak kérdőjellel bírom elviselni; a L. ezt nem tudja talán, azt hiszi… de, de, de, tudom, hogy tudja!) –, tehát az a valaki örök időkre idegenebb lesz tőlem – így! mondhatja bárki! hát persze hogy így –, mint Ti vagytok; ostoba az egész dolog! Te egy csöppet sem vagy idegen nekem, Ti egy csöppet se vagytok (én az azok szót nem szeretem, a szóismétlést nem szeretem, Ti azt nem, ha ilyen félreérthetően beszélek, mintha Ti nem lennétek, mintha volna, ahogy nem vagytok) idegenek; nem vagyunk egymásnak azok. Ezért tudok én Veled (Teled) így beszélni… már nem is tudom, miről. Az Infirmaryt hallgatva eszembe jutott (ahogy aztán a jégszekrényt kinyitottam!), hogy a L., vagy én, vagy valamelyikünk, előbb fog meghalni. Akkor a másik látni fogja az egyiket, vagy az egyik a másikat, ahogy a Gambler látta a she-t, a babe-et ott, úgy. Akkor eszébe fog jutni a Gambler’s Blues és az egész kártyázás. Á, hagyom! Tudod mit! hallom, befejezted a tudományos munkát. Mára elég is; például az én kezemben legalább harminc oldal van, és a jobb karom – éjszakánként! – most is nagyon fáj. Megrándulhatott egy bőröndtől, még Peschierában. Hát akkor mutatok Neked (hagyjuk a T-ket!) valamit. Ez egy lila-kék füzet. A lilája nem olyan szép, mint a Te mellényszíned, de amikor az egyik quimperi könyvesboltban – ahol Dr. M. vásárolt nekünk nagyon jó dolgokat – megpillantottam, mindjárt Te jutottál az eszembe. Hogyan másként! (Ugye, szereted ezt a kifejezést?!) Most elteszem a Füzetet, mert nem fogok felolvasni semmit, ez így olyan jó volt; felülmúlhatatlan. Majd az egyik nap, csak úgy. Csak úgy is lehet, bármit. Hát szóval most, ha akarod, megtekintjük ezt a füzetet, és ha Kedved van, mondom, ha Kedved van, dönthetünk úgy is, hogy a Nagy Koala Kártyabajnokság legközelebbi füzete lesz! Ami tudod, milyen messze van még, hiszen a kicsik – tudom, nem figyelnek ide; nem szabad így mondanom; talán a hátuk mögött se szabadna –, hiszen tehát az Old Traffordosok bajnoksága soká-soká tart; befejezik ezt a húszas sorozatot, jön még kettő; az… sok idő. Vagyis addig ezt a füzetet eltesszük, abban a biztos tudatban, hogy használatára sor kerül. Ti legyetek mindig ilyen – vagy hasonló – biztos tudatban.”

D’Oré valami befejezésen töprengett; aztán észrevette, hogy már múlt időben van, és becsukta a füzetet.

Megj. A Füzetet, tulajdonképpen; itt főleg kényes a megkülönböztetés, nehogy összetévesszük a Nagy Koala Kártyabajnokság Második Hármassorozatának leendő füzetével. D’Oré egyébként erről az alábbi egészen rövid írást készítette: 6. – ld. a köv. fej.

Megj. A kék-lila füzetben e cím – ott: ajánlás – után Dr. M. keresztnevének kezdőbetűje következik, az „…oxfordi” (itt így: …!) előtt D’Oré és a L. keresztneve, kiírva. Mármost ez eléggé bonyolult história, mert ha D’Oré – már itt kezdődik a bonyodalom! – pontosan akarná idézni az ajánlást, a Bulmáriumban őrzött Oxford feliratú, alkalmasint Oxford-Típusú (Dömötör javaslata) füzet tényleges ajánlását, minden összeomlana. D’Oré akkortól fogva (az akkortól is engedmény!) olyan szereplő lenne, mint amilyen szerzetesek például az úgynevezett „kiugrottak”. Mert… ám itt, talán épp Dömötör kérésére, eláll szándékától. Nyugtalanítja ugyan, hogy a mackók mind a tényleges nevükön szerepelnek; hagyja meggyőzni magát, hogy épp ez lenne az ő szándéka: megörökíteni úgy, ahogy van, nem saját magát s a L.-t, hanem a mackókat, úgy, ahogy vannak.

Megj. A füzet félig-meddig hajlékony borítója kék és lila színű. A keskenyebb kékséget a szélesebb lilaságtól függőleges fehér sáv választja el. A jobb alsó sarokban olvasható a régies betűkkel nyomott „Oxford” (lám, ez se így van ott; legyen ez megnyugtatás D’Orénak!), balra fent, szintén a sarok felé, a kékben lila, a lilában kék téglalapon egy-egy fehér oroszlán, egymás felé emelik a mancsukat, két lábon. (Bárányék Oroszlános Fotelja miatt, a négy oroszlán – Sped, Fősped, Tefu és Főtefu – miatt Dömötör különösen örül.)

Megj. A füzet belül kékes árnyalatú, kockás-vonalas kombináció. A vonalak kékek.

Megj. Dr. M. a füzetet lényegében véletlenül látta el ajánlással, az utolsó villejuifi délutánon, amikor D’Oré megkérte, írjon ezt-azt a könyvekbe. (Természetesen azokba, amelyeket Dr. M. vásárolt nekik; így került a könyvek közé a füzet.) Dr. M. ajánlásai mind ilyenek; D’Oré egy töretlen szellemű, kitűnő barátot láthatott viszont – (tizenkét + egy év múltán) –, ahogy régiesen mondani szokás, Dr. M.-ben. Az Oxfordos dedikáció különösen mókás, hiszen, kell-e mondani, Oxfordban nem jártak.

D’Oré issza a gyógyteát.

Visszajön a konyhából, körülnéz a kicsit olyan lekopasztott szobákon. Most, hogy a függönyöket leszedték – a L. függönymosást csinált szombat este –, várva a Takarítónőt, az ablakok még elviselhetetlenebbül koszosak.

Mint egy –

D’Oré csak hadonászik a kezével, ahogy ide valami befejezést kellene írnia.

A Takarítónő nem jött.

Nem jött egy hete sem. Ó, kedden volt az is!, gondolja D’Oré. Valami üldözi ezeket a keddeket.

Végigfut májuson. Mi is volt kedden mindig? Első kedd: Quimper – revisited! akkor már egy napja megvolt az Oxford –, a Raz-fok, Eugène úr, még sok minden, utolsó doëlani vacsorájuk. Aztán: Párizs/Villejuif, egy hétre rá. Pontosabban: Auteuil, nátha, orrcseppek az Ötödik György sugárúton… nem, ott csak a torokpasztillák, az orrcseppeket Dr. M. hozta futva az utolsó teljes nap reggelén, csütörtökön… tehát György sugárút, önkiszolgáló – revisited! –, hét-nyolc óra mászkálás, nem tudja, pontosan hol. Vagyis ha elindul vissza Auteuilből, akkor azért… De nem indul el; még egy kicsit ottmarad a L.-val a lóversenytér melletti padon, a másik padon, fényképezi, aztán üldögélnek egy kicsit azon a kávéházteraszon…

D’Orénak itt valami egyre sürgősebb. Még leírja ezt; még sürgősebb; mindjárt a lap alján lesz, kicsavarja majd a papírt a gépből, a következő oldal bal felső sarkába odaírja – minek?! –: „A KÖZÖTTÜNK LÉVŐ TISZTA JELEK JELÉÜL”; a jobb felső sarokba: – 2 –; aztán a szövegbe is beírja, hogy ezt odaír…

Késő!

Volt valami ilyen viccük is Dr. M.-mel, tizenkét, nem, legföljebb tizenhárom-tizennégy-tizenöt-tizenhat éve. Furcsa, gondolja D’Oré, hogy Dr. M.-et végső soron tizenhárom év után most látta/m újra először… jó lesz ez így? gondolja… és annak idején mindössze három-négy éve ismerte/ismertem, mielőtt Párizsba ment. Na és? Persze. Csak úgy, mégis.

Végigfut a mackókon: –

Írja, a Füzetbe: Egy hang a szekrényből: „Te csak ne futkoss rajtunk, amikor mi itt vagyunk becsukva…” És: Hangok: hogy majd ők is futkosnának rajtam, ha ők csukhatnának be engem a kis szekrényükbe, mert jön a Medve Takarító Asszony.

D’Oré most tényleg egy olyan fenét gondol a három-négyhavonként odaméltóztató Takarítónőre; a mackókra egy időben a fene miatt mindig szigorúan rászóltak. A fenézés lényegében abba is maradt.

Írja: Ők: persze hogy most egy fene követk.

Végigfut néhány néven: az egyik Medin Kolaè, talán a Kék-Sárga, Cs., a Neárer; nem is folytatja. Őket mind legalább négy éve ismeri. Barnabást, Patti doktornőt, L.-t (Cs. barátját) nem is akarja megsérteni ilyen négy évezéssel. Mert őket legalább…

Írja: Nem nyughatnak: „Mévezéssel?”

Írja: a mackóknak meg kell várniok az estét, akkor majd a L. takarít, és…

Joggal mondják, persze, gondolja D’Oré, hogy mit szólnék én, ha ilyesmivel biztatnának.

Nézi az ágyat. A Kockás Haver az Oroszlános Fotelban, rajta – de most csak így, rendetlenül – bizonyos párnák, rajtuk a Bárány. Az ágyon Neárer Szidi újságjai, a Geographicok, papírtornyok, könyvhalmok: azért kerültek fel, hogy felmosható legyen alattuk is a padló.

Írja: Ők (elsősorban Dömötör!): hogy mi csak ne mossunk fel semmit a könyvek alatt, mert ott az ő rezidenciájuk van. Ilyen butaságot, feleli a L. helyett D’Oré – a L. már a hivatalban van; tárgyal; zsürizik (ez a szó is nagyon tetszik a szekrényben!) –, ilyen nagy szamárságot is csak kis mackók mondhatnak. Fogadjunk, hogy Dömi nem lenne képes…

Írja: Dömötör: elégedett sóhaj. „Ugye, nagyra tartasz, Minyu?” És: „Nem lehetne valamit azokból a tablettákból…? Hátha a kismackókat meg serkentené…”

Nem használnak a növesztők; a szerek; ez a szekrényben tartózkodó népes társaság néhány tagjának komoly szívfájdalma.

D’Oré előveszi a legújabb chatswoodi levelet. Vagyis a Béla levelét, amely most már ismét Sydneyből érkezett.

„Kedves D. és F.,

elseje óta itthon vagyok, de eltart egy ideig, míg visszazökkenek a kerékvágásba. Rengeteg a dolgom, megy a (nagy a; jav. saj. magamat. D’O.) –

– nagy a versengés (az üzletben), s ököllel kell dolgozni.”

Hm!

D’Orénak itt kétségei támadnak bizonyos sommás összefoglalásait illetően. De hát ki tudna akkor egy szót is leírni…!

„Sydneyt felülről, szikrázó napsütésben láttam viszont, mindenütt ott a tenger, s viszonyítva az őrült világvárosokhoz, ez még mindig egy tiszta levegőjű, nyugodt falu. Panni és Bert (a Béla fia; D’O.) vártak, és szokatlan volt, hogy az autóutat hazafelé dudaszó nélkül tettük meg. Itt nem tülkölnek és türelmetlenkednek a vezetők: ez egy halnép.”

Tegnap ezen hatalmasat mulattak – csendben! –, D’Oré és a L.

Ez annyira a Béla!

Itt, meglepetésre, egy váratlan hang szólal meg a szekrények tájáról: magánhangzói visszaadhatatlanok!, írja D’Oré. „A Béla!” (ou b’éilöu, írná az Országh-szótár, talán; de ez nem az, mégsem!)

Tehát Blinkey Bill is…!

Blinkey Bill is hatalmasat mulatott tegnap – csendben! – a Béla levelén. Csak úgy; hogy a születésnapja táján még ez is befutott. D’Oré odahelyezte az Air Mailt a gerbera tövébe. Cs. és L., a tóvan csónakázói, roppantul megörültek.

A gerbera egyébként hatalmasat hervadt – „Csendben!” hallatszik a szekrényből, ezt D’Oré visszaekhózza.

Írja: Ők: „Te ekhós szekér!” És: Én: „A kismackókkal a tárgyalást egyelőre befejeztem.”

Csend van. D’Oré a koszos ablakokat nézi. Este takarítás, jó, de a függönyök nem kerülnek fel. Nem jó.

A Béla levelében ott egypár fénykép is, az egyik itt készült a lakásban, D’Oré áll rajta a Bélával; szöveg a kép hátán: „Engem vágj le erről, mert különben avval fognak vádolni, hogy betörőkkel barátkozol.”

Szóval a Béla levele a szívfájdalomról jutott eszembe, jegyzi fel D’Oré, most már egy kicsit türelmetlenül – („Sehol se tartok!”) –, és átugrik az erre vonatkozó bekezdésre:

„Panni igen örült a…” ez-meg-az, „…én még csak az első felét hallgattam le, s igen jót nevettem Murphy temetésének felelevenítésén. Londonban megnéztem az Endgame-et, klasszikus előadás volt, shakespeare-i hangulatú.

(Hamm-nek a szíve vérzik a koponyájában.)”

És így tovább.

Ami a végjátékokat illeti, Murphy például azt kéri végrendeletében, tekintvén teste, szelleme és a lelke feletti szabad rendelkezésének jogát, „hogy említetteket elégessék, papírzsákba tegyék, és az Abbey Színházba (Dublin, Abbey Street) vigyék, méghozzá haladéktalanul arra a helyre, ahol ők életük legboldogabb óráit töltötték, a jobb oldali zsöllyékhez vezető lejárat végében levő szükséghelyen; kívánom, hogy ott húzzák meg nekik a láncot, lehetőleg valamely színdarab előadása alatt, végrehajtván az egészet bárminémű ceremónia vagy gyászkörítés nélkül”.

A mackók, gondolja D’Oré, hol töltötték vajon életük legboldogabb óráit? S nem ugyanilyen komolyan gondolja-e Murphy is; gúnyolódás nélkül?

Cooper aztán, akire a hamvakat rábízták, benéz egy kocsmába, mely előtt épp akkor halad el, amikor kinyitják éjszakára. „Néhány órával később… Cooper előhúzta a csomagot, melyet biztonság kedvéért már kora este a zsebébe süllyesztett; előhúzta, és dühösen hozzávágta egy emberhez, aki súlyosan megsértette. A zacskó a falnak vágódott, kirepedt és visszapottyant a padlóra, ahol aztán minden lehetséges rúgásnemben részesítették… ügyelvén közben még az amatőrszabályokra is. Zárórakor pedig már ott hevert Murphy teste, szelleme és lelke jócskán szétszóródva az ivó padlóján; s mielőtt még új hajnal szürkülhetett volna a Földnek, kisöpörték…” D’Orénak itt most nincs kedve odamásolni, hogy homok, sör, csikkek, üvegcserepek, gyufaszálak, köpet és hányadék társaságában.

A harmadik kedd Svájc volt. „Felix Klee bácsi”; róla kérdezett a Béla. Ültünk tiszta jelek alatt; fejünk fölött az utolsó Csendélet, szemközt A csillag, mely meghajolni tanít; vacsoráztunk. Három nap egymás után. Megléptünk a negyediken? Járt nekünk is az a szabad este? Nagyon is udvariasak voltunk házigazdánkkal, hogy egy kicsit legalább…? D’Oré nem tudja, mit gondoljon. Látod, ez a mi gyakorlatlanságunk, tenné hozzá. És nem akarunk gyakorlottabbak lenni.

Ez az uruguayi bélyegek esete. Jó hangulatban mégy az utcán, meglátsz egy bélyegüzlet-kirakatot; minden rendben, de miért vennél hirtelen uruguayi bélyeget?

Vittünk Svájcba is két síelőt. Tudományos nevet kaptak – és egy kicsit operetteset is! – Felix bácsitól: Cinereus és Cinerea. Reméljük, a macskák nem fognak játszani velük.

D’Oré arra gondol: ezért kell elbarlangozni a mackókat; mindig és mindig. Ha emberek fenyegetnek.

Kivéve, persze, ha a Béla jön… akkor Bill, Grace és a két egészen kis koala elöl marad. Ha Dr. M. érkezik, jelentős csapat fogadhatja. De csak jelentős: a mackókat jelentik. A többiek…

Hol lesznek majd az ő boldog helyeik?

D’Oré azt a fényképet nézegeti, ahol Klee festőművész emléklapja mellé, a sír fejéhez beás egy piros fürtös virágot.

„…valamivel közelebb… de még mindig nem elég közel…”, olvassa a szöveget a fémlapon.

Aztán újra elolvassa a L. mai levelét („......! Köszönöm az [– utalás az 5. és a 6. levélre] …Remélem, a macik nem bánják meg, hogy ennyire »ember« – ./. közelbe kerültek, kerülnek <majd>!”)

Negyedik (és utolsó) kedd: Velence.

A reggelinél elmondja a L.-nak, mire célzott azzal az armstrongos nevetéssel.

Emlékezteti ezért egy levélre, amelyet tegnap olvasott fel, miután a L. az orvostól megjött. Mivel a vizsgálat eredménye („Kizárólag gyógyszerprobléma!”) viszonylag lelkesítően hangzott, volt kedvük egy s máshoz. Így beszélték meg a D’Oré könyvére érkezett írást. A dzsessz!, mondja most, a reggelinél D’Oré. Hibátlanul ráérzett. Ahol azt írja: „cizellált rögtönzés”-t csinálok; hagyjuk a cizelláltat, a rögtönzés a gg…

Csak harmadikra találja el a f-t.

…a fontos, írja radírozás után. Nem tudom előre megtervezni, mi lesz. Mert abból csak hidegkaparék lehet. Így? Persze, harminc-negyven oldal piszkozat árán, de… Mint Párizsban! Mint történetesen ott! A Monge-nál ki a Metróból, át a szigetre, ülés, verebek, szökőkút, Vosges tér, gyaloglás, vissza a másik szigetre, hosszú, keskeny utcából templom nyílik, bent egy néger előénekes, be, ki, híd, fényképezés, széles fasor, tér, körút megint, kihalt park a torony körül, áruház zárva, templom zárva, múzeum (előtt el!), Metro, György sugárút, most ide be! de Staël! önkiszolgáló aznap zárva, nagy tér, sugárutak körbe, napsütés, meleg, éhesek, dühösek, vitatkoznak, fásultak; jó, hogy meg nem fojtottalak ott a Metro lépcsőjén, nem? és még mondja Dr. M., hogy a Metron nincsenek incidensek?

Majd lesznek, ha mi ott vagyunk! Akkor majd mindig!

Minden harmadik évben.

Nevetnek.

Jó! hogy a zakóujjába külön-zsebet varrat; hogy Párizsban ott hordja azt a pár vacak százfrankost; aztán a zsebet azt nem használta; nem is bántották, ám ő maga majdnem…

A dolog, persze, nem volt ilyen veszélyes. Egy kicsit hízelegnek maguknak, ahogy utólag eltúlozzák a helyzeteiket.

Fontosabb az a váratlan önkiszolgáló! Esznek, megnyugszanak. Kiábrándítóan egyszerű? Milyen könnyen mondja most D’Oré: „Mert engem ne szolgáljon ki senki!” Légkondicionált tömegétkeztető; és üres, mint egy üres angol klub, teszi hozzá D’Oré. Örül, hogy ő, aki el nem menne egy jobb helyre, végre megkapta élete Nagy Légkondicionáltságát. Egy ilyen Casinóban.

Emlékszel a Casinóra? kérdi reggelizés közben a L.-t.

A fotelok! Fotelok egy önkiszolgálóban. Szegény Dr. M., mit gondolhatott aztán, ahogy este Villejuifbe hazatérve, így fogadták: A légkondicionálás – minden!

Velencében a szállodájuk magyarul értő portása kissé elcsodálkozhatott egy lapon; ha elolvasta:

A LÉGKONDICIONÁLÁS MINDEN! ÉS ITT MOST EZ NAGYON

HIÁNYZIK; KONDÍCIÓM LÉGTELEN.

És a LÉGTELEN előtt: (E).

És madarak és dzsesszlemezek repültek és gurultak, és légkondicionálva ott vonultak ők, F. és D’Oré, bőröndökkel; aztán a rajz végén már ők is szálltak, hangjegyekkel és madarakkal.

Csak azt a huszonöt röhögő hordárt felejtette el odarajzolni Dr. M., jegyzi meg D’Oré, akik végignézték a bevonulásunkat. Néha négykézláb. Emlékszel, kérdi D’Oré, ahogy azt mondtam: most hadd menjek én elöl, mert nem bírom nézni, hogy egy ilyen szerencsétlennel bukdácsolok itt… aztán te jöttél mögöttem, és utolsó erődből helycserét kértél!

D’Oré boldog. És még sok minden.

Ilyenkor ő: ő. Írja, a Füzetbe: Mackók: A Minyu és a Lány a reggeliasztalnál a beszarás-motívumról beszélgetett.

Nem állhatja meg: fenyegetőleg rázza a mutatóujját a szekrénysor felé.

„A Minyu…! A gyönyörtől!” Hogy ők…

Írja: Én: „Ez a szerző nagy erkölcsi bátorságára vall; ha ilyet ír. Mégiscsak: van-e könyv, amely úgy végződik, hogy a szerző…

Nem az, hogy mi történik; hanem hogy ezzel búcsúzik, hogy meri magát így otthagyni.”

Képzeld el, meséli – a reggeliasztalnál! – D’Oré. A helyzet teljesen reális, teszi hozzá. Ülök félfenékkel a széken; és valami egyre sürgetőbb. Közeledem a lap aljához. Mindjárt ott vagyok, akkor kicsavarom a papírt, mehetnék, de nem… gyorsan átindigózok… be a gépbe… a bal oldal felső sarkába odaírom még, hogy „A KÖZÖTTÜNK LÉVŐ TISZTA JELEK JELÉÜL” – és rajta! Rohanás! De –!

Akkor! És ellenállhatatlanul. Késő!

A gyógytea! De kár, hogy erre nem jöhet valami gyógyteás lap Dr. M.-től.

Vagy átfázott a hasam, folytatja D’Oré. Cukor nélkül ittam a feketét?

D’Oré a szekrénysorhoz megy, kinyit két ajtót. Hadd szellőzzenek egy kicsit.

Hálás szellőzés a válasz.

D’Oré már tudja: a Takarítónő nem jön. Most legalább a mackók jobban kibírják, míg este – a L. majd nekilát! – előjöhetnek. Kaktuszkát D’Oré már rég visszahozta a kamrából, Csőrössel együtt. Még kaptak egy kis napot is, jó negyed-nyolcasat.

Ahogy Kaktuszkáékat letette – és örült, hogy épségben! most, hogy a jobb karja szaggatott, különösen! a kamrában mindig nyújtózni kellett ahhoz a védett polchoz –, visszatért a szekrénysor elé; fújt egy szólót az Infyből.

Így hívják a mackók, mondta a L.-nak, aki otthon volt még.

Ma a L. későbbre ment. Tárgyal.

Most épp…

Filipszke, a lemezjátszó, szintén a szekrényben van.

Ó, persze, az a levél! Ott hagytam el, gondolja D’Oré. A reggeliasztalnál idézi a levelet, a harminc-negyven oldalt, a csuklóját…

A levél most már a csuklójáról jut az eszébe. Ez a tizennegyedik oldal; a csuklója – fáj(ni fog majd).

És amit a betűhibáiról ír; félreszalad a tolla, de meghagyja, sőt nyomban megmagyarázza az elírást. A jó kis levél írója.

D’Oré már néhány napja követi ezt a gyakorlatot. Látod, mondja a L.-nak, ezek a dolgok valahogy úgy benne vannak a levegőben.

Az pedig még a levélben van, hogy:

„Kedves… –”

Vagyis így kezdődik. D’Oré közben idehozta.

„– többíves tanulmányhoz elégséges cetlit írtam ki új kötetedből. De félek –”

Az az xy, meg még valaki, egészen a közelből! azért megköszönhette volna!

„– hogy a tanulmányt nem tudom egyhamar megírni. Ha kritikusaid netán fölbosszantanak, akkor előbb. »Nem dolgozom, csak ha valaki hajt« – mondja természetesen Bolond Istók.” –

A nagyon kedves – az egészen kiváló! gondolja D’Oré – levélíró kedvence, úgy látszik. Persze, persze! Hát már tudom…

„– és nálam a valami többnyire a méreg. Pedig nagyon szelídnek ismerem magam, de némelyeknek sikerül.

Kis barátaid csoda dolgokat visznek véghez.” D’Oré az előszoba felé fordul, hangosan olvassa. „.............! És még aj –” (Az ajtó miatt! ez a félreütés.)” – ahhoz is van erkölcsi bátorságod, hogy Micimackót kikottyantsd, pedig hát csak a felületes olvasó hiheti, hogy az efféle micimackóság.”

D’Oré nyílt kártyákkal játszik. Szereti a Nagy Koalában is a nyíltat; nyílt akkor van, ha az asztalon felütött és a kézbe kerülő lapok után nem maradna lap a talonban. D’Oré nem veszi a fáradságot, hogy a kártyaszavakat megtanulja. Csak a felületes ez-meg-az hiheti, hogy ez itt afféle kártyabajnokság!

Írja: Ők: „De Minyu…!”

Igazuk van, a Takarítónőre készülve, tegnap a kártya is elmaradt. Sebaj. Majd ma…!

Írja: Ők: „…majd ma is el fog maradni, mert a L. tankarit.”

A Takarítónőt hívják Ankának. Tehát a mackók végig, az egész iménti levél alatt füleltek.

Megtalálja a Füzetben: „Ilyenkor ő: ő.” Hát persze, nem Salinger, nem Murphy, nem Beckett, nem Bobby Fischer vagy Balczó András, nem a névtelenebb elvonulók semelyike, hanem őÖ – ez a félreütés végre jó helyen jött be egyszer! kettőspont helyett a helyemre tett: ő; neki kell, hát nem? végigmennie a Place d’Italie-hoz vezető fantáziátlan körút, egy rohadt önkiszolgálót keresve, neki magának kell unottan koslatnia valahol (ahová most azonnal visszamenne aztán!), neki magának – és a L.-nak magának, neki is, mindenkinek magának – kell a Metrót agyonunnia, és itthon persze már csupa nosztalgia… és neki kell a napfényes kirakatoktól elfordulnia, hogy ne lássa magát, mert ilyen elnyűtten és egyáltalán soha… és neki és ő és vele, vele ingerült a L., és ő ingerült a L.-val, és Auteuil után, a Mirabeau-hídnál ők azok, akik… veszekszenek? de hát a fénykép, ahogy ott áll a tábla alatt – ő! és a túlsó parton ronda toronyházak –, egyáltalán nem mutat ilyesmit. Eszükbe se jutott lenézni viszont a Mirabeau-hídról, hogy fut-e a Szajna…

Ez most nem idézet!

…hanem a kávéház teraszáról látott taxiállomást emlegetik, és mérgesek egymásra, hogy ha egyikük nem, a másik miért nem mondta, hogy… De ha ilyen idegesek, mi értelme van hazamenni Villejuifbe? Hogy jön ahhoz bárki, hogy bevonják a nézeteltéréseikbe; és ők, hogy be kelljen vonniok a nézeteltéréseikbe, bár…

Amikor ezek a nézeteltérések is ők, ők és ők.

D’Oré megöntözi a növényeket. Most már megöntözheti, ez a feladat rá vár. Hideg víz csorog a csuklójára. Csőrös langyosabbat kér Kaktuszkának; így szokta. Kaktuszka megint megúszott egy kaktuszt; tegnap, amikor a gerberát vette Aloysius és Dömötör névnapjára (bár Dömötörnek mintha még valamikor lenne egy névnapja!), egy legyezőpálma tövében kaktuszokat pillantott meg. Medvetalpkaktuszuk már van, és Kaktuszka jól tűri, nem is tekinti kaktusznak. Volt ott a pálma tövében, külön cserépben, egy egészen kis medvetalp. A virágboltosnő rászólt: Mit tetszik ott keresni?

Mit tetszik ott…!

Inkább a gerberája ne egy napra rá kornyadna le mindjárt!

A kis medvetalp maradt. D’Oré bőven meglocsolja a házi nagy „talp” tövét.

 

*

 

„Egyszer azt a butaságot mondtam nekik, ahogy raktam őket valahova, hogy »íróilag elég izgalmas-e«, ha például közlöm, hogy: ide kerül ez-meg-az, mellé amaz… Vagyis, ha leírom, hogy helyezem el őket a… Például, mondom: Cormick mellé nem Vid (szem kell!), hanem egy… ül, és így… eggyel arrébb. Felzúdulás: »Hogy te elég izgalmas vagy-e íróilag, ez a kérdés! Mert mackóilag…?!« (Nagy sértés következik!) »És mi az, hogy mi?! Minket írsz te? Te csak azt írod, ahogy ide raksz minket, oda raksz« stb. Végül: a nagy Sértés: »Örülünk, hogy pár órára elmentek moziba! Legalább nyugtunk lesz!«

Ez a kertmozi előzménye!”, olvassa a Füzetben D’Oré.

 

*

 

„Dömi: És mindenütt rendetlenséget csinálsz! A saját idézőjeleidet elfelejted! Összekevered! Ez a Füzet is… hogy néz ez ki, amióta írsz megint… Amióta ezeket a leveleket irkálod, ez a füzet olyan, mint egy felvonulási terület! Egy építkezés!, fortyan fel Dömötör. Mint ahogy ezt a fát itt szemközt kiemelték… Én: Ez már volt, ez már volt! Ő: Te is voltál! Ha tudni óhajtod.”

 

*

 

Mindenhez sok türelem kell!, gondolja D’Oré. De azért itt vannak ezek a nyugalmasabb dolgok is: „Ma: A.A.A.A. – Athosék döntő!”

Aztán: egy higgadt bejegyzés: „Dömi nem ugyanúgy veszekszik-e, ahogy a L. és én? Tehát: sehogy! És ahogy itt is, ott is jelentkezik a halálos fenyegetés? Csak annyi, hogy egyszer meg fogunk… Csak ennyi!

Nem bedőlni a többinek!”

És ez milyen jó, gondolja D’Oré: és már együtt nézik Dömivel:

„Canarino és a P. L. a L.-nál; jó! de: Canarino: »A legbiztosabb a mackók közt!«

Fütyülgetünk Canarinónak, rigósan, kanárisan. »A fülembe!«, kéri. Aztán, mint Dömötör: »Minden megy!«

Canarino sose veszekedne! Ha a veszekedés nem számít, akkor se!”

Dömi hümmög. Itt jön a horoszkóp!, mutat egy bejegyzésre, lejjebb. D’Oré: Igen, ez már tényleg volt.

Ez volt.

„L.: a 3. sz.-t elolvasva: Csak az a kár, hogy a kismackók nem olvashatják el ezeket!”

„Én: Ezek után minek írjak? Mackók: Ennyit egyszerre ne, de azért irogathatsz!”

„Mackók: Tudjátok, hogy bennünk mi a csodálatos? Hogy amit ti ki se mondtok, azt is tudjuk!”

 

*

 

„Túl erős szívdobogás!”

 

*

 

És bejegyzések Bill születésnapján: ezt idéztük-e?, kérdi Dömötört D’Oré. He. Mindegy: „Hát ösztönösen is, ezért ült ki (jött elő), rendkívüli mód, Ara/Trafik! Bill: Nekem már ez (zárt koalamagánhangzói!) a legtökéletesebb ünneplés volt.”

D’Oré látja, ahogy Dömi firkál: „Ou lijgtöüköüélétéisébb önnöpléis…”

D’Oré, írja, a Füzetbe: „Minyu, nem megy!”

Beszúrja: „Dömi: –”

Olvassák tovább:

„Dömi azonnal odasiet, s ormóját a…” Minyu, ne mondjunk el mindent! „…köszönti Billt!”

 

*

 

„Az elaludt madár még egyet…” „L.: Talán, hogy »ne zajongjatok«?”

Dömi nagyon jelez valamit: Ara/Trafik is említhető már az Old Traffordból! Most írtam oda őket az imént, tehát: lehet!

Lehet is! Íme:

XVII. Aráék 19 pont.

„Minyu – az idézőjelekkel most ne törődj! csak mondd: –, azt megírtad, hogy én nem az Old Traffordban… és hogy az NKKB-t én…?”

Mindent azért csakugyan nem árulunk el, felelem erre. És azt kérdem, mivel lehetne befejezni? Talál egy friss feljegyzést; ahol a L. rájuk szól: „Mackók! Felnőtt mackó, és… Dömi: Én nem vagyok azért egészen felnőtt… Egy-két ilyen dolgot meg-megengedhetek magamnak. Utálnám, ha olyan komoly lennék, mint ti.”

D’Oré, írja, a Füzetbe: Magánszám Dömivel. Én: „Mit is mondtál akkor, Dömötör, hogy a L. így rád szólt?” Ö: „Hogy a Minyu be… Vagyis, hogy MI!”

D’Oré, a Füzetbe: Dömi (hozzáteszi még): „…jeléül! A Barnabás, ugye, így mondaná: Já-lé-jül?!”

D’Oré, írja: „És képzeld, Dr. M., amikor erre azt mondtam neki, hogy ezzel a dologgal nem szabadna mindig viccelni, mert van egy ilyen görög mondás is – ugye? –, hogy effélék közt születünk, mondom, képzeld, mit felelt: Hogy én még emlékszem-e. Nem is értettem mindjárt, hogyan gondolja. Emlékszem-e a micsodára?, kérdeztem. Arra, arra, amit mondtál!, így ő. Akkor kapcsoltam. Tátva maradt a szám; és megértette a választ. Elszomorodott. Kár, mondta. Mert akkor biztos én sem emlékeznék rá, hogy megszülettem. Csak lennék. Így, mint most. Vagy másképp. De nem lenne igazi a különbség.

Ebből megértettem”, fejezte be Dr. M.-nek írt levelét D’Oré, és feljegyezte egy kis cédulára: Ezt a L.-nak is elmondani! „hogy egy kis megnyugtatást akar. De hát akkor miért izgatja fel magát, gondoltam, ha utána csak azt akarja, hogy… No de ez az, látod! –”

D’Oré úgy érezte, akár mindjárt kezdhetné az egészet elölről. A mozi-dolgot… a… mit is? Tudta, hogy Dömötör mindjárt megszólal és segít. Vannak dolgok, amikre ő emlékszik. És így… Kedves akart lenni azzal a kis mackóval. És azt mondta: Persze, ahogy most is vannak dolgok, amikre te emlékszel… jobban… nem lehetetlen, hogy…

Észbe kapott. De akkorra már Dömi azt kérdezte:

Nem lehetetlen? „»…?«”

„Dr. M.”, írta D’Oré, „ez itt Dömötör Levelező Tag levele, vagyis Dömié; rövid leszek. Talán feltűnik mindjárt, hogy nem 8. áll a cím(zés) előtt, de ez épp Dömötör leleménye: ez nem a hetedik, hanem a Couturier-utca-hetedik ez-meg-az. Mert, mondja most – hogy mondjam meg neked, azért –, szóval mert te ott laksz.

Meg a Murdóék és a többiek.

Rövid leszek tehát.

És már ennyi is sok, minden szóra vigyázni kellene, mondtam én az előbb, Ő úgy érti… vagy ha nem is, arra érez rá, hogy ő alacsony (marad).

De látod, mivel Alacsonyt szereti, most boldog.

Azt szeretnénk mondani neked, kedves Dr. M., de mindnyájan! hogy te nagyon érzed és tudod, hogy a szavakkal ezt hogyan kell, mert ez nálad nem külön érzés és tudás, hanem ez vagy.

Így is mindig hibázunk; te bizonnyal magadra, mi magunkra mondjuk ezt.

Várjuk, hogy a vörös népbatáron – vagy Air Mail! ezt Dömötör kéri, írjam így; haaat aaagy, vagyis: jó! – mielőbb itt méltóztass lenni.

Erről a stílusról a Mouffetard utca, onnét is néhány fénykép jut az eszembe! Szintén?

De semmi baj! Úgy volt, ahogy mondtad. Jól.

Csak hogy mindent tudj: a rigókat nagyon szeretjük, a verebeket nagyon szeretjük, a gerléket szeretjük, a galambokat nem kedveljük különösebben, mert takarítónőkre emlékeztetnek. Ma, hogy a miénk nem jött, mégis hiányérzetet kelt még az az egy galamb is, mely párkányomra száll, aztán otthagyja csakhamar. Ez itt egy Salinger-parafa, a Holden C. regény végéről; Dömötör azt kérdi, miért használom helytelenül a parafrázis szót; mondom azért, mert itt most elsősorban a víz színén szeretnénk fennmaradni.

Ennyit a hiányérzetről, ennyit, mentegetőzésül! hogy az imént egy kis kitérőre került sor, de látod, ez tényleg Dömötör levele.

Tehát a levélben még a következők állnak: ha valami kimaradt volna 7 részben, azt itt, kérlek, találd meg a Dömi által igen leleményesen számozott záró fejezetben. Mi F.-fel nagyon keveset vagyunk emberek között – együtt legalábbis szinte alig! és ha F.-nek nem kell majd hivatalba járnia, vagyis ha Béla, Felix bácsi és a te segítségeddel az idegen ízekre oly mohón éhező ausztrál, svájci és francia (csupa telitalálat, nem!?) közönséget meggyőzzük arról, hogy könyveim a sikerlisták élére kívánkoznak, mondom, akkor majd F. is biztosan itthon maradhat, és milyen jó lesz! annak minden nehézségével együtt, de! és akkor külön se fog nyüzsögni egyikünk se; így se nyüzsgünk –, tehát mi nem vagyunk ügyes mixerek. Ez angolul – Salingernél találtam, az Alpári történetben (de ezt tényleg írtam, írtam, írtam!) – társasegyüttlevést jelent, így írom, egybe, e szörnyű szó jelző-alakja; a pofa, pontosabban, aki; hát mi nem vagyunk azok; egyébként ez az a tape stílus, ami jól megy zenével, alig várom, hogy a Couturier utca 7-ben tényleg csináljunk egy ilyet a gyönyörű Hi-Fin. Ami pedig a múltakat illeti, most már fokozatod van belőlünk: és Dömötörék az Udvariassági Iskola díszdoktorává szeretnének avatni.

E célból alapítványt létesítettek.

Sajnos, pénzjutalom s egyéb nem jár a dologgal, de… Hát majd ők elmondják, ha itt vagy.

Vagyis; a többit már mondtam. Dömötör azért ragaszkodott csupán a levélíráshoz, mert – nem levéltéma! rángatja folyton az ingem ujját – megtörténhet, hogy amikor jössz, épp ők nem lesznek itthon, fogalmam sincs, nem rendelkezem az idejükkel, úgy osztják be, ahogy akarják.

S vannak bizonyos kötelességeik.

Hát készülj fel rá, mondom, hogy csak minket látsz esetleg majd itt, ha jössz; sebaj, mi egész nap vagyunk, és amikor nagyon sok a munkám, ugyanúgy szólok neked, ahogy te is… A könyv további része neked már ismétlés; azt olvastad most (Nyár/Ősz) nemrég; de hát ez a könyv pár év múlva jelenik meg úgyis, közben a Koalákról lesz szó, vagyis ugyanez, csak…” – – – – – – – – – – D’Oré, jelezte Kaktusz II a Couturier utca 7. egyik erkélyén, most tanácskozva hajol össze egy lila mellényes… „Dömötör a neve”, világosította fel Dr. M. Ott állt az erkély korlátjánál, de jól hallotta az apró antennák zizegését. Sőt, Kaktusz II beszélni is tudott; volt egy bizonyos jel, amelyet Dömötör nem árult el a Minyunak; ez volt az első lépés, úgy érezte, mégis megnyílik előtte bizonyos… Erre nem volt gondolata, de Kaktusz II jelzései már jöttek megint, és inkább azokat a gondolatait sietett összeszedni, amelyek voltak. Vigyázni próbált, észre ne vegye rajta a Minyu. Volt egy kis lelkifurdalása, mert a Minyu mintha olyan gyanakodva nézett volna rá; de látta a szemén, hogy nem, a Minyu nem hallja ezt az üzenetet… Megadta a jelt, Kaktusz II ezúttal is működött.

D’Oré a mosogatóval egybeépített, asztalfelületű edényszekrény fölé hajolt, és másodszor is belemarkolt a sajtreszelékes tálba. Baljával egy imént negyedelt paradicsom gerezdjét emelte a szájához, s ahogy a hideg sajtreszeléket potyogtatta, várt. Aztán meggondolta magát. Paradicsomgerezd?, gondolta. Belenyomkodta az összetapadt, de még most is friss reszelékbe, zöldpaprikát vágott rá, felemelte a következő paradicsomdarabot, a sajtos tálba tette, újra kiemelte, elejtette. A paradicsom végigcsúszott az alsónadrágján, D’Oré ösztönösen előrelendítette a lábát, hogy a sípcsontját ne érje.

Nem érte volna; a paradicsom a térdéről folytatta útját a konyhakőre. D’Oré lehajolt, vigyázott, hogy ne lássa közben a sípcsontját, felemelte és a mosogatóban megtisztogatta a paradicsomot. Sok vért vesztett, gondolta, ahogy a felmosórongyot lerugdosta a létra alsó fokáról. Máris, gondolta, máris jobb lábbal!

Bal lábbal húzta oda a rongyot, aztán átvette mégis a jobb lábára. Ha a testsúlyát helyezte volna arra, rosszabbul választ az imént. Nem a seb miatt; ahogy a sebre vigyázva a jobb lábára nehezedett, érezte: akkor már a bokája jobban fáj. Miért fáj, gondolta. Felemelte a rongyot; majdnem felordított. Bal kezével megfogta a jobb vállát; miért áll ki a csont, gondolta; ugyanezt megcsinálta fordítva; nem tudom, gondolta. Könyéktől vállig az izom is fájt. Ha most valaki látna, ha innen kezdene nézni; esetleg későn jött a moziba; nevetve rúgta vissza a rongyot a létra alá.

Máris, gondolta. Azt se tudom, jobbal vagy ballal. Nem emlékezett az iménti mozdulatára.

Lehetetlenség vigyázni!

Sípcsontját megpróbálta az edényszekrény éléhez közelíteni. Akkor már jobb egy ilyen szilárd test, gondolta, jobb, mint a szellő, sőt mint a gyógyporszóró.

A szóróban babapúder volt, és D’Oré ezzel fújta a sebet; így vaktában is eltalálta. Szerette volna bekenni, de az ujjával látta volna.

Bonyolult. Vagyis: bonyolult-e? A duzzanatot érte a…

Gyorsan visszatette a sajtreszelékes tálat a jégszekrénybe. A paprikás-paradicsomos tányért lemosta a csap alatt. Hogy is hívnak, nézett a mosogató jobb felső sarkába. A mosogató nem szólalt meg. Ha most azt mondta volna, hogy „nincs is sarkam, csak hajlatom”, D’Oré kénytelen lett volna elnevezni Tórmetálkának.

Thormetall, olvasta a kék-fehér feliratot.

D’Orénak most jutott eszébe először ez a lehetőség. De mégse, gondolta, a L. itt mosogat nap mint nap, neki – és nekem is! –: ez csak egy koszos…

Tórmetálka!, mondta, és figyelmeztetőleg emelte fel az ujját.

De azért egy ottrekedt gyógytea-roncsot elkotort a hajlatból. Bőven megeresztette a vizet.

Most ne azt nézd, hogy fintorgok, mondta. Azt nézd, hogy így törődöm…

A létra mellett piszkosbarna doboz állt. D’Oré kíváncsi volt, mennyire meri közel vinni hozzá a sípcsontját. Piszkosabb-e, mint az edényszekrény éle, gondolta; és az érintése – porózusabb?

Persze hogy porózusabb, hallatszott ekkor a szobából. Nyomozók, szólt be D’Oré, mindjárt beszüntetem a vizsgálatot.

Tudta, hogy ezt a fenyegetését már a Szappankutya miatt se váltaná be; a Szappankutyának ez volt az első komolyabb esete.

Mintha túl sokan lennétek lent, tette hozzá; összetapossátok a nyomokat.

Válaszul megtudta, hogy a Kutya már nyomon van. Mosom kezeimet, mondta a Szappanka. Ez volt a nyom. Kézenfekvő.

Lassú, mondhatom; de minden lehetőséget nyitva hagy, gondolta D’Oré.

Nyitva hagyta a konyhaajtót, ahogy visszament a szobába. Hadd találjanak ki a porszívóhoz.

Ő akkor már tudta, hogy az ezüstszál a porszívóból esett ki.

A szobából visszalépett azért a konyhába, és megveregette a piszkosbarna, porózus dobozt. Légy rendes a mackókhoz, figyelmeztette. Egyáltalán, hogy a konyhába kimehetnek-e…?

„Dr. M.”, írta, ahogy leült az íróasztalhoz. „Mintha tréfálnék, nem?”

Felemelte Penrose-t a gép mellől. Ő volt a fekete toll.

„Most villejuifi kacskaringók következnek, méltányold őket, bár te ebben profi vagy. És ha a bárt elhagyom, még jobb, végre nekem is sikerült valami olyan – mit is – mon…”

A pirosas nevű toll néhány fekete vonalat húzott a szótöredék folytatásául.

„Körülbelül így hiteles”, írta D’Oré. „Penrose-ka elzárkózik a továbbiaktól, és bekupakol. A nem-tudom-hol kapott japán toll is üdvözletét küldi; most fogy ki épp. Nézd: –”

A szőnyegen is gyorsan peregtek az események. D’Oré sietett a levélírással, mert ott akart lenni a konyhában, amikor Szappankutya a porszívó dobozához ér.

„Sok más újságról is beszámolhatok”, folytatta.

De lassan megy ma, gondolta. Felállt, megnézte a hőmérőt. 32 fokot mutatott, árnyékban. Az íróasztalról levert egy könyvet, ahogy visszatette, vigyázott, el ne fedje a L. céduláját.

„RESZELT SAJT

FRISS         –„–

PAPRIKA

PARADICSOM

CSERESZNYE”

Ez állt a cédulán.

Kiment cseresznyét mosni.

Most a szőnyeg széléről hallatszottak szemrehányó hangok. D’Orét ebből az aggasztotta a leginkább, hogy már ott járnak.

A cseresznye jó vegyes volt.

„Emlékszel –” Ezt a mondatot már itt áthúzta Penrose-zal. „Most én is majdnem olyan voltam, mint egy vendégünk”, írta.

A szőnyegről hatalmas tiltakozás!

„Nem tudom, mit közvetít egy levélpapír”, írta, „itt a mackók hallják, amit írok; de hogy az írógép is átteszi-e a papírra, s a papír hajlandó-e elfogadni (ezt így kellene: hajlandó-e elfogadni!), amit ők mondanak, kérdés. Most mindenesetre valami rémeset mondtak.”

Essünk túl rajta, gondolta.

Fordítva lenne rossz. Nevetett. Most már, Villejuif után, ez a dolog jó volt. Az a két hét Dr. M.-nél; csak…

„Csak jöhess végre megint, Dr. M. Aztán újra és újra megint. Mi a L.-val (F.-fel!) épp tavaly hittük, hogy…

(Bocsáss meg, azért írtam L.-t, mert a mackók beszélnek hozzám. Szerintük az tavaly ugyanolyan volt: ahogy most a sípcsontom miatt – mert ráesett a kredenc! ezt mondják! – nem hasalok melléjük; és hogy a jobb karomat agyonhúztam a bőröndökkel, vasúti poggyásztartóba fel; le; az nekik…

Talán ők mondták a L.-t is, valahogy… Tudod…)

De az tavaly olyasmi volt, mint azzal a clochard-ral; mint a clochard-ral. Az Ilyen hosszú távollét… Meg kell várni a telet. Majd visszajön. Szerinted meghalt? Ugye, mindegy?!

Persze, te csak igyekezz már augusztusban ideméltóztatni!

Az egészet csak azért mondom, mert említettük ott is, hogy azóta volt vendégünk. Egyik dolog a másikba ér, és…”

Eleresztette a gépet.

„Bocsásd meg gyengébbségemet, úgy értem, ez egy kánikulai levél; de elsősorban a télies medvék érdekeltek most itt egy ügy felderítésében, amelynek – sajnos! – már tudom a megoldását, azért is nem hasalok velük a szőnyegen.

Tudom, hiányzom nekik. Tudom, nem értik viselkedésemet. Miért és miért nem…? De ők ezt már nem kérdezik; ahogy Villejuifben (?) tulajdonképpen te is csak egy fáradt és mérges pillanatodban… és így nem is beszéltünk a tavalyiakról… és mondom: CLOCHARD! PAPÍRKIVÁGÁSOK! Én most ezt a gyönyörű csézát vagy bricskát találtam neked; ahogy a clochard, úgy, persze, nem tudok. Ahhoz az kellene; és a clochard deszkaházába elment aztán a… ki is játszotta a bisztró tulaj…”

Most értek ki a konyhába!

„Esti kérdés, az a kép címe; vagyis ezt kapta tőlem. Szépek a bokrok, nem? Fekete csíkjuk részletei kivehetetlenek; a madarak ott már talán alusznak. De nem! Ez a derengő fény még…

És a lámpaoszlop! Mint egy felkiáltójel. Nekem ezért is utal kérdőjelre. A kocsi – van egy ilyen variációm is; ez a kép annak csak a negyede! – visszafordul; de ha teljesnek fogadjuk el ezt a képet, akkor is jó; miért szárad ki, hogyha újra nő, mintha pontatlanul idézném, mint egy színész; hát fű, az van jó sok az út mellett. És a bokorsor is, az út is, ahogy közelít felénk, de aztán lefut a képről…”

D’Oré a konyha felé pillantott. A porszívó dobozát látta, mögötte a létrát, a rongy nem látszott a doboztól.

„Nem látom utasát; ezt a kocsira mondom, magamban. Szóval a vendég… összesen két vendégünk volt jó másfél év alatt; és röhögni fogsz – nem ezen! –, rákaptunk a dolog ízére. Volt mindig valami tényleg jó.

Murdót is várják a kis barátai. A fényképét legalább hozd magaddal.

Remek sípályát rendeznek be neki; most, persze, addig még »a wimbledon« jön, eredményeiről beszámolok.

Ők ezt – valóban csak zárójelben – mindig augusztus folyamán rendezik meg. Mindig! ez évben másodszor. Egy salátáskanálért.

Vándordíj; velük van egész évben.

Vándorol ide-oda, ha takarítónő jön, ha vendég.

Képzeld el, hogy lehetne azt megmagyarázni, akárkinek – még te is furcsán néztél volna! –, hogy ott egy salátáskanál a…

De mindent igazán nem mondhatok el. Én rettentő titkolózó voltam különben is mindig, tudod. Tizenhárom év se változtatott rajtam.

Később, hogy te már Villejuifben laktál, hányszor felmentem a… Ezt tavaly, mikor itt jártál, írtam is. A lényeg, hogy itthon – akkor még az ősi családdal éltem – mindig úgy tudták, hogy… például ez, vagy például az. Hogy valahol vagyok.

Előszedted a tévét a rajzasztal alól? Itt most Non Stop és Evian, aki szintén sítalpon vesz részt a nyomozásban, mondja éppen, hogy Murdót nagyon érdekelné a Wimbledon. Az igazi!

Győz-e Nastase?”

D’Oré érezte, hogy elkalandozik.

„Meg ez is van a vendégséggel. Nemcsak, hogy akik szívesen elöl maradnának, szekrénybe kerülnek, s akik elbújnának – Kaktuszka például! Neárer II! és még mit tudom én, ki; ha körkérdést rendeznék! –, elöl maradnak. Nemcsak ez. Hanem én is! Nem az, hogy elbújnék, az más kérdés; mondjuk, nem. Eleinte. De később! Letarolom a terepet. B-e-s-z-é-l-e-k.

Rossz esetben.

De ez az, amit mondtam: hogy jól sikerül mindig. Majdnem mindig. Ezzel viszont be van csapva minden addigi elhatározásunk; magunkból csinálunk majmot, mondjuk a… mondjuk F.-fel.”

D’Oré itt visszazökkent a kerékvágásba. A felesége nevét jól, a keresztneve kezdőbetűjével jelölte. Befejezni készült a levelet.

„Ahogy itt írok és írok; és közben, hallom, odakint az előszobában – onnét közelítik meg a porszívót! – toporog már az egész társaság. Várnak.

Ez is, látod. Nekik is van egy bizonyos magánéletük; és ha épp akkor akarnának valamit, amikor itt van egy… vagy ha én szórakozom el az időt és…

No hát ezt mondd meg Murdónak, feltétlenül érdekelni fogja azt a kis mackót: itt most nagy kutatás folyik. Ma reggel találtak – vagyis én vettem észre, hogy a szőnyegen csillog valami, először félrerúgtam, aztán egyre csillogott, és megnéztem, mit látok, hát – egy ezüstszálat. Tudod, karácsonyfa-ezüst. Hogy én találtam meg, ez azért fontos, mert így támadhatott aggodalom: nem Á. mackó veszítette-e el a dobozából. Ők ugyanis mindjárt tudták volna, hogy nem. Murdónak nem írtak még az ezüstszálról? úgy értem az Á.-éról? Tudunk mi bármit??

Már a mondásuk is megvan, most, egészen bizonyos, várják csak, hogy csatlakozzam. Neárer Side I, Non Stopék, Á., Dömötör – Dömi! képzeld! (mindenképpen akart valamit! ma újra a zongorázásról érdeklődött; venne órákat; pár éve hallottad volna: akkor még csak az volt, hogy zongoralábuk van, erről alig lehetett lebeszélni őket; és most –) – meg néhány, előtted ismeretlen barátom. Ők mennek, Szappankutyával az élen, akit nem is tudom, hogyan kotortak elő. Van itt egy söröskrigli is, egy dobókockányi köbtartalmú; az a Szappankutyával volt, csak előszedték, nem lesz semmi szerepe az ügyben; nem bírták volna otthagyni, annyi az egész.

De a mondásuk, tudom, megvan. Várják, hogy befejezzem a levelet. Ugye, ez nem sértő?

Eléggé hamar jó nyomra kerültek. Én mindjárt gondoltam, honnét kerülhetett oda a szál. (Egyébként itt van az asztalomon, egy sárga műanyag hengerben, egy gumóig koptatott villejuifi radír mellett, máris jó ismerősök; a szálat – Szál II-t! – karácsonyra küldöm Murdónak. Ha te augusztusban mégse jönnél!) Tegnap F. takarított! És karácsonyfa-leszedéskor szintén. (Ugye, mint egy skót vicc.) De hogy ennyi idő után…”

D’Oré kiszaladt; ha Dr. M. szinkronban olvassa a készülő levelet, tekintete elkalandozhatott volna Villejuif háztetőin. Távolabb ott volt Párizs. De talán csak az orgonabokrokat nézte volna, a fenyőit – a ládákba ültetett karácsonyfákat; „néha egyetlen barátaim”; persze, nem ezt mondta, nem „barátaim”-at; azok voltak, persze, csak Dr. M. többnyire vigyázott a szavaira; sőt, a legtöbbször vigyáznia sem kellett –, Aloysius is az eszébe juthatott, mert tudta már, hogy neki van egy ilyen kis fe… Vajon Aloysius is a kutatócsoport tagja?, gondolhatta (itt Penrose önhatalmúlag áthúzta, hogy „volna”!) (és elcsodálkozott – Megj. Penrose! –, hogyan maradhatott ki az imént ugyanez a szó; a „juthatott” után!) – de D’Oré a többit már sose tudhatta meg, mert visszatért a géphez, azt írta: „Most már ráérünk, ahogy Cotton Hawes mondta a Ki ölte meg a Ladyt? befejezéséül; majd küldöm, ha F. kiolvasta; majdnem elvittük magunkkal most májusban, már bele is írtam, hogy D’Oré–Dr. M.-könyvtár; egyébként mit szólnál egy ilyen kis alap létesítéséhez a helyi kultúrházban?”

A konyhából heves tiltakozás hallatszott.

„Minek ez a nagy sietség, mondta Cotton Hawes! – Ezt most nekik mondtam! – Értem! (Bocsáss meg, Dr. M.! Most itt egy kis… Vedd úgy, vonalhiba! Tegyük élővé a távolsá…)”

D’Oré a Ki ölte meg a Ladyt? gyűretlen példányával jelent meg újra a gépnél.

„Most nemsokára felolvasás kezdődik; szakmai továbbképzés, a sikeres nyomozás jutalmául. És csakugyan abbahagyom, mert az ingemet cibálják… és tiltakoznak az ilyen állandó fordulataim ellen is… mert tényleg csak egy alsónadrágban ülök itt, olyan meleg van, nem tudom, Villejuifben…? Hallod, mit kiabálnak? Hogy »te Dave Murchison«, vagyis már belelapoztak a Ladybe; így: »te D-a-v-e M-u-r-c-h-i-s-o-n«, nem tudom, ez hogy jön ide, csak nálunk ebből hamar Davemurchi lesz, vagyis belőlem… Azt hiszem, a Dave Mur…”

D’Oré belelapozott újra a könyvbe.

„Hát most már csakugyan nem hagynak élni, elmondom még, mit közöltek a világgal az imént, aztán – ölel Dr. D’O. Hogy egy porszívót így jellemezzen a karácsony…! Ez volt a bejelentésük.” „PS. Kétségbeejtő vagyok! Szólj Murdónak, próbáljon valamit Non Stopékon keresztül… Képzeld, az imént azt mondtam nekik – de hát én leszögeztem, hogy nem bírok egyszerre kétfelé élni! ismersz még Villejuifből! –, hogy a poénjüket már közöltem Veled – a D-r M-b-e-r-r-e-l! – a levél elején. És nem az, hogy kegyetlenség, meg ez-meg-az; hanem hogy nem! Nekik van igazuk! Az még nem a levélben volt! És képzeld, mi a büntetés: fel kell olvasnom nekik, az elejétől végig, a Ladyt! Megj. ez tényleg egy nagyon jó könyv, majd küldöm, írtam ezt? Most itt tartunk: »Meleg volt az…« Vagy nem is: »Július huszonnegyedike volt. Szerda. Meleg volt az egész városban, de alighanem a 87. körzet eligazítójában volt a legmelegebb. Dave Murchison a bejárattól balra ült, a magas íróasztal mögött, és azért imádkozott, hogy az alsónadrágja ne feszüljön olyan istentelenül a fenekén.« Ez a büntetés. Az előbb pedig kétszer el kellett ismételnem: »Megtette már az e héten esedékes bejelentését…? Mert vannak dilinósok, akik a legelképesztőbb bejelentésekkel állnak elő.« Hát ezt nekem! Mert előttük jelentettem be »a« porszívót.

Ők mindig eredetiek akarnak lenni. Amilyen senki nem volt még, amit senki nem mondott még a…

Folytasd, te Davemurchi! most azt kiabálják.

És nem akarom kiábrándítani őket, hogy legalább D’Avé-t írok. Ölel

D’Oré.”

„A forgás ama dátumába értem…”

 

„Dr. M.! Vissza a valóságba!

Negyedik napja marad el mindig a kártyabajnokság; és máris azt sem tudom, mi van.

Fogalmazok csak, és – így! – fogalmam sincs a világról. Tehát ma este:

Blinkey Bill–Koalák! És: Méziék–Kaktusz/Certo!

Remélem, legközelebbi levelemben csakugyan eredményekről számolhatok be.

Mert – így olyan ez, mintha te nem nézhetnéd (tévén legalább) a wimbledoni versenyeket.

Itt mellékelem, amit a mi Népsportunk közöl a dologról; csak egy-két mérkőzést idézek:

»Pasarell–Panatta: 8:9, 4:6, 6:4, 7:5, 6:4, a 32 éves amerikai győzelme a nap meglepetését jelentette. Borg–Dibley: 6:4, 6:4, 6:4. És: A férfi egyes legjobb nyolc közé jutásért folyó néhány érdekesebb mérkőzés párosítása: Connors–Smith; Borg–Gottfried; Vilas–Roche; Nastase–Parun; Ashe–Gerulaitis.«

Az Old Traffordban még mindig a Martinék/Verebek és Fülöpkéék győzelme a »legfrissebb« eredmény.

Jogos a kifogás, továbbá, hogy a Füzet átjáróház lett. Látnád!

Vagyis a Füzet most olyan, hogy bárki láthatná is; mert ami belekerül, csak azért van ott, mondja Dömi, a Mackó Érdektanács szószólója, hogy másnap reggeltől ott se legyen; belekerüljön holmi levelekbe. Régen!, mondják. Ha valamit a Füzetbe írtam, azpihent.

Így értik – értem! –, hogy semmit se tudok a világról, amióta az ő eredményeik nem derülnek ki.

Most egy lazacos filmre készülődve – az van a tévében! – ők is vonulnak; persze, mindig van esemény az életükben; és itt vonulnak el mellettem, bele-belenéznek a levélbe, és – titokban! – elégedett ah-ok és he!-k hallatszanak.

A lazacokat mi már egyszer láttuk; most elsősorban ők nézik ezt, Blinkey Billék foteljából. Többen már el is foglalták helyüket.”

D’Oré ebéd mellől nézte a filmet. Csak későn kapcsolt; hogy a szöveget szalagra vehetné. Toshikában volt épp szalag; autózaj és rigófüttyök. Ezt a felvételt folytatta. Elsőül vízzúgás, talán még a lazacfeldolgozó gépek csikorgásából is került fel a…

Most bekapcsolja Toshikát. A víz zúgását és a csikorgást sikerült túlharsognia; rákiabálta a gépre az első öt-hat perc két legfontosabbnak ítélt mondatát:

„…(zúgás; ez még az autók zaja, egy-egy utolsó rigófütty, valami közelmúltbeli estéről) ez egyetlenegyszer történik meg életükben. S nem is élik túl. Követik azt az egészen gyenge illatot (a növényzet illatát; a vidékét, amerre megszülettek), amíg oda nem találnak.”

Zúgás. D’Oré leállítja Toshit, ír a Füzetbe: A lazacok megszületnek valahol fent Alaszkában, például, leúsznak a folyón (folyókon), alkalmasint négy évet élnek az óceánban, aztán elindulnak ívni, meghalni. Jelentős részüket még a folyó torkolata előtt kifogják a halászok. Billék láthattak minket, ahogy húztuk hálóinkat, szigonyoztunk, haltetemek közt turkáltunk és gázoltunk, halfejeket nyisszantottunk gépeinkkel, halbelsőket kotortunk késsel, nem is tudom, pontosan mit csináltunk, az sosem érdekelt, csak szégyellni szégyelltük magunkat pontosan. Aztán medvék jelentek meg a képen. Mackóink megörültek. Tudtuk, keserves csalódás vár rájuk. Ahogy az első medve lebukott a víz alá, majd feltűnt a szájában – a pofájában! mert a mackók, főleg a koalák, akiknek ehhez az egészhez igazán semmi közük, ők csak koalícióban vannak a többiekkel, nyomban elhatárolták magukat az alaszkaiaktól – egy lazac, sőt, a bocsok is tépni kezdték a húst, Billék komolyan eltöprengtek, melyik faj pártját fogják. Végül így szóltak: „Bár a bocsok nagyon helyesek…” Életem nehéz perce volt ez. Egymásra néztünk a L.-val, végre azt mondtam: „A gyerekek nagyon helyesek…” Vártam, lesznek-e oly tapintatosak a mackók, hogy nem kérik számon a bárt. Valaki akkor megtörte a csendet: „Babár.” És kitört a mackónevetés. Olyan volt ez, mint egy jó bemondás a moziban. De hát ott is voltunk, moziban. A lazacok vonulása – írja D’Oré – valóban az egyik legképtelenebb dolog a világon. Megpróbálom Toshiról összeszedni a film szövegét, aztán hozzáfűzök még egyet-mást; ha szükséges. Egyik-másik lazac ezer és ezer mérföldet tesz meg a Csendes-óceánban, azaz (rosszul hallja a felvételt) a Csendes-óceánba ömlő folyókon fölfelé, amíg eléri azt a néhány négyzetcentiméternyi területet a folyómederben, ahol világra jött.

Írja: A nézőtéren – honnét?! – centiméterek kerülnek elő. Egy régi Singer-és-Wolfner például; nem is tudtam, hogy ez itt maradt.

Írja: Ahol, ha szerencséje van és eljut odáig, ő is lerakja majd az ikráit. A mackók érettségét bizonyítja, hogy senki sem tréfál közülük irkával. Hogy mégis gondolnak ilyesmire, jelzi egy kérdés: „Minyu, a Füzet is ikra?” Egyébként sokuknak ez – folytatja a film szövegmondója – egyáltalán nem sikerül. Zene; tavaszias filmzsongás. Amíg a gépeink dolgoztak a lazactetemekkel, tánczene szólt. A folyókon felfelé igyekvő lazacok nem táplálkoznak. Óriási igénybevételt jelent számukra az út, és mind soványabbak és gyöngébbek lesznek. Attól a perctől kezdve, hogy elérik az édesvizű folyókat, elkezdenek öregedni, leromlani. Bőrük megpuhul, hámlani kezd, idegrendszerük is károsodásokat szenved. A hím állkapcsai groteszk módon visszakunkorodnak, jóformán be se tudja csukni a száját. Ezt a folyamatot a következő hasonlattal tudnánk igazán érzékeltetni: A lazac az édesvízben két hét alatt annyit öregszik, mint egy ember harminc év alatt.

 

„Meghallgattam ezt a szegény kis hülyét, akinek harminc évvel ezelőtt képzeltem magam…”

 

A .... D’Oré nem tudja kivenni, hol… néhány napig viszonylagos nyugalomban élnek, a párzási inger fokozódását várva. A hím eközben elkergeti a betolakodókat, féltékenyen őrzi az ívóhelyet és vár. Amikor eljön a megfelelő pillanat, a nőstény farkával csapkodni kezdi a folyó medrében a hordalékot. A folyó sodrása leviszi az így eltávolított homokot és kavicsot. A nőstény még tovább csapkod, s kialakít egy kis mélyedést. A hím növekvő izgalommal igyekszik segítségére lenni. Amikor a nőstény végre lerakja több száz ikráját, a hím rájuk borítja a megtermékenyítő haltejfelhőt. Még egy párszor megismétlik ezt a szertartást, egészen addig, amíg a nőstény körülbelül háromezer ikrát rak le. A víz áramlása ezek után pár centiméteres kavicsréteggel fedi be ezeket. A következő tavasszal azután kikelnek az apró halak. A lazacok pedig, miután teljesítették a fajfenntartás parancsát, elpusztulnak.

Közbekiáltást várnék, írja D’Oré, olyasmit, hogy „mi fenntartással élünk itt”, de semmi. A mackók pisszenés nélkül nézik a filmet.

Ez a legszebb rész, írja. A víz sodra, amellyel nemrég még olyan elszántsággal birkóztak meg, most visszafelé viszi őket, lerakja a sekély részeken, amelyek mellett csak nemrég úsztak el. A természet gondoskodik a lazactetemek eltakarításáról. A folyók a következő nyáron ismét kristálytisztán várják az ösztöneiket követő lazacok vonulását az alaszkai Bristol-öblön keresztül.

D’Oré tudja, hogy most már csak zene jön, hallgatja egy darabig, majd mielőtt a „Közreműködött…” következne, leállítja a magnetofont.

„Dr. M.!”, írja. „Másodszor láttunk lazacokat; emlékszel Doëlanra? Ott lazac nem volt, ugye? A kaviár – abszolút hülye vagyok ehhez is! – lazacból készül? Hogyan is mondhatnám, hogy döntöttem valami mellett, s azért nem ettem… De – "

Elrakja a magnót, a helyére odateszi Krappet, Az utolsó tekercset Olvassa. Krapp kikapcsolja a készüléket, elmereng. Aztán kotorászni kezd a zsebében, még mindenféle történik, végül a magnetofonra új tekercs kerül. „KRAPP: Meghallgattam ezt a…”

„Alig bírom elhinni”, írja D’Oré, „és ez nem én vagyok most, hanem Krapp – emlékszel? miért olyan, mintha te is ott lettél volna akkor este; tudom! ha nem vagy már négy éve Párizsban, te lettél volna az, aki így más volt. Egyik utolsó szertartásos látogatásunk volt az F.-fel az esküvői tanúnknál. Emlékszem, gyereket vártak, aztán – tudod, ki! – egy hónapot Párizsban töltött, járt nálatok is; hamarosan elváltak. Szóval hogy hallhattad volna a felolvasásomat; valamelyest berúgtunk mind a négyen, már haza kellett volna menni, és akkor felolvastam a Krappet. Ahogy hatvankilenc évesen, a születésnapján, magányosan, el akarja készíteni a szokásos ünnepi tekercset; az épp időszerű összefoglalót; és valahogy nem és nem…! és előszed egy régi tekercset – nem véletlenül! –, hallgatja, aztán leveszi, dühös, azt mondja: »Meghallgattam… alig bírom elhinni, hogy valaha is ilyen ostoba voltam. Legalább ennek vége, hála Istennek.« És az a tekercs is úgy végződött, hogy: »talán elmúltak java éveim. Amikor még volt esély a boldogságra. De nem kell többé. Mert, hogy most bennem ég ez a tűz nem kell többé. Nem kell többé.« És valami látomás, hívás, megvilágosodás volt abban a harminc év előtti pillanatban, amit aztán a hatvankilenc éves Krapp őrültségnek tart, kétségbeesetten letépi a tekercset, beszél, ez az épp időszerű összefoglaló, ahogy visszaemlékszik valamire; vissza valakire… most, amikor már kérődzik és dugulása van (nem, az a »beszartam« nem innen van; az Dante-parafa, arra, hogy: »s mint holttetem zuhan, én elzuhantam«; el kell küldenem mégis egy könyvet – egyébként: a Beckett megvan neked? a Krapp netán franciául? felhajtom, ha kell –, most jelent meg bővített kiadásban, láttam a polcodon a régi példányt, mennyire szerettem! Régen! Most Murdo állt előtte, első este, ahogy megérkeztünk; Danték vannak benne, a régiben nem lehetnek; újak; és ilyen sorokat találsz, mint a forgás… persze, ezt nem neked írtam! Tessék: »A forgás ama dátumába értem…« Hogy idevág! Hogy összejön minden. Ez a lazacfilm ma délután. Kint voltunk strandon; találtunk egy jó elhagyott részt, viszonylag üreset, civilizáltat, persze, egy zuhanyozó közelében; vagyis a régi helyünket, fenn a strandpark dombos részén, ahonnét – egy cementkerítés mögött – homokbányák látszanak; mondd meg minden érdeklődőnek, hogy a strandpark tele van szebbnél szebb fenyőkkel!), és a könyvéből tizenhét példányt adtak el összesen – talán ez a könyv a nagy látomás eredménye! –, abból is tizenegyet nagybani áron, tengerentúli városi könyvtáraknak. »Egyszer-kétszer kivonszoltam magam, mielőtt a nyár télbe fordulna. Dideregve ültem a parkban, álmokba révülten, s égett bennem a vágy, hogy már vége legyen… Elaludtam, és leestem a padról. (Szünet.) Néhányszor eltöprengtem éjszaka, vajon egy utolsó erőfeszítés nem volna-e… (Szünet.) Elég! Ürítsd ki a palackodat«, mondja Krapp, »és feküdj le. Vedd elő holnap ezeket a hülyeségeket. Vagy hagyd abba. (Szünet.) Támaszkodj a párnáidnak, éld bele magad a sötétségbe, és csapongj. Menj ki a völgybe karácsony este magyalt szedni, azt a piros bogyósat. (Szünet.) Menj ki megint a Croghanre, egy vasárnap reggel, a ködben… és hallgasd a harangszót. (Szünet.) És így tovább. (Szünet.) Menj ki megint, menj ki megint. (Szünet.) Ez az egész régi nyomorúság. (Szünet.) Egyszer nem volt elég neked. (Szünet.) Tapadj rá.

Hosszú szünet. Krapp hirtelen a készülék fölé hajol, kikapcsolja, letépi a tekercset« – Ez a hatvankilencedik születésnapján készült tekercs! –, »messze hajítja, ráteszi a másik tekercset a készülékre, a keresett részig forgatja, visszakapcsolja a készüléket, hallgatja, s mereven maga elé bámul.« – Ami most jön, ezt hallgatta nemrég, erre mondta még az imént, hogy alig bírja elhinni, hogy ilyen ostoba volt, de most! most! – »A TEKERCS… hogy egrest szedett.« – A szerelmének valami karcolás volt a combján; azt kérdezte. – »Ismét elmondtam, hogy reménytelennek látom, hogy nem érdemes folytatni, ő bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. (Szünet.) Kértem, hogy nézzen rám, és néhány pillanat múlva… (szünet) néhány pillanat múlva valóban rám is nézett, de a nap miatt a szeme olyan keskeny maradt, mint egy rés. Föléje hajoltam, hogy árnyékot vessek rá, erre kinyitotta. (Szünet.) A szeme befogadott. (Szünet.) A nádasba sodródtunk, a bárka a nád közé szorult… Rátapadtam, az arcom a melle közt, a kezem a testén. Úgy maradtunk fekve, mozdulatlanul. De alattunk minden ringott, és minket ringatott… föl-le, jobbra-balra, (Szünet. Krapp ajka hangtalanul mozog.) Elmúlt éjfél. Soha ilyen csöndet. Úgy rémlett, a föld lakatlan. (Szünet.) Itt befejezem ezt a tekercset! Harmadik… (szünet) doboz, ötödik… szünet tekercs. (Szünet.) Talán már elmúltak java éveim. Amikor még volt esély a boldogságra. De nem kell többé. Most, hogy bennem ég ez a tűz, nem kell többé. Nem kell többé.

Krapp mozdulatlanul maga elé bámul a semmibe. A tekercs némán tovább pereg« VÉGE. Egyelőre a levélnek. Küldjem?”

 

„…s mint holttetem zuhan, én elzuhantam”

 

„Dr. M., elolvastam Dantét. Milyen érdekes, hogy Beckett – tudod! – úgy szerette. Az a lezuhantam a padlóról! Meg az előbb az eszemben volt még valami.

A holttetemet nem azért idézem, mert én mindig így vagyok vele, ha a Tekercset olvasom. A mackók, képzeld, megtanították a szekreterajtót, hogy ezt mondja: »S mint holttetem zuhan, én elzuhantam« – valahányszor kinyitom. Ez születésnapi ajándék volt a számomra; a születésnapom ettől egészen függetlenül decemberben van. Továbbra is.

A Dante-közlés egyelőre itt végződik.

Ami a lazacokat illeti, jó, nem? A tudomány nem tudta feltárni eddig… Nekirohannak az alaszkai folyóknak, háromméteres szökkenésekkel vízeséseket küzdenek le – Penrose itt azt kérdi, ne segítsen? látta, hogy küzdök a kifejezéssel; Penrose pompás barát! épp mondom neki: takarékosan! szeretném, ha hosszan tartana –, némelyikük a víz alatt törtet fel a zúgókon, sziklák közt, sokan szétzúzódnak persze, másokat – tömegestül! – medvék falnak fel; és a film készítői szerint a legéletképesebbek, a legerősebbek jutnak el az ívóhelyre.

Hozzátenném: a legszerencsésebbek.

Szerintem, mondom Penrose-nak, az az élet, mégiscsak az a négy év, amit a Csendes-óceánban lazackodik a… Mert utána? Kiszedjük, mint halászok; felfaljuk, mint medvék… És itt még csak e ház lakóiról beszéltem.

A mackók a koalazac szón dolgoznak éppen. Egyelőre nem tudják mire alkalmazni.

De hát lazacnak lenni, nem őrültség az is? Eleve?”

D’Oré fintorog.

„Végre elkezdődött megint! Bill 6:5-re kikapott a Koaláktól, remekül feljött, de a fajtársait választotta (ezt nagyon halkan mondom, tiltakozna!); és megszakadt Mézi tízes nyeretlenségi sorozata, mindjárt nagy trófeát szerzett: Kaktuszékat győzte le. Mondd meg Murdónak; ő értékelni fogja. A mackók egyébként »Murdo… Murdo… nem jön be… Adelie… nem jön be«-kiáltásokkal vesznek körül. Majd én behozom nektek, mondom, most az egyszer. De aztán mással is kell foglalkoznom. Például növényöntözéssel. Itt is nagy a nyár.”

 

„…még az oszlop is!”

 

D’Oré a füzetben lapoz.

Talál egy… A keltezés, Penrose betűivel, 1976. VI. 17. Ezen a napon kezdődött a rendetlenség a Füzetben.

Régen az sem volt divat, hogy a L. – vagy a saját! – leveleit bemásolja.

„1976. VI. 17.

.......! a kismadár

olyan kedves hozzánk,

még az oszlop is! Jó

lesz a hétvége ./.

.................”

Aznap készült a rigó-felvétel. Talán látták is az oszlop tetején a kis mestert. Vagy az reggel volt…? Besütött a nap, és… Ő csak úgy látta a rigót, ha a dolgozószoba ablakába állt; akkor a Duna volt mögötte, jobban kirajzolódott, mint a lombból.

A L. és Blinkey Bill együtt nézték.

„.......! Itt a kis Maci-

félék köszönik, h.

jó szót szóltál ró-

luk a levelekben!

./.

Dömötör levele a

legszebb! Érezni

a lényét (lénye lé-

nyegét!)!

Várom az estét

.................”.

Hogy összezsugorodik a kézírás, írja D’Oré a Füzetbe. Mintha elégetné az írógép. A mackók a lazac-film óta így néznek az írógépre. Ferde szemmel! Ezért nem tanulnak meg gépelni soha. Mert két manccsal csinálnak ferde szemet maguknak, s a gépre legfeljebb ráállhatnak.

Rendet tesz az íróasztalon. A

„RESZELT SAJT

FRISS         –„–

PAPRIKA

PARADICSOM

CSERESZNYE”

még mindig ott van. A fémdobozba kerül.

Írja: „Emlékszel, ahogy ma a reggelizőasztalról lement a nap, és… Aztán már csak én láttam, hogy sütni kezdi Kaktuszkát, Rezzonicót, Neárer III-at vagy IV-et, Grace kis kutyaólját, vagyis Air Mail II-t; láttad volna, Plazmon Medve mennyire élvezte! Áll ott, a kutyaól ajtajában, és nézeget kifelé.”

A Plazmon Medvéket a L. hozta; egy egész levelet sikerített belőlük, valami élelmiszerboltban. Ők is külföldről érkeztek, levesporos-dobozlapok voltak, Bill és Grace hatalmas izgalommal fogadta jövetelüket. Sajnos, Mollyról és egy Bob nevű egyénről nem tudtak semmit.

„Másfelé vethette őket a sors”, jegyezte meg Bill. Míg néhányan a visszaadhatatlan koala-magánhangzókat utánozgatták, D’Oré elmagyarázta, hogy az nem úgy van…

„Bennetek clevespor volt?”, kérdezték a Mackók.

Írja: „Nézeget kifelé, mint aki azt várja, hogy valaki megkérdezze tőle megint: Benned clevespor volt? Letelepedtem eléje, és megkérdeztem. Kaktuszka és Csőrös Kiöntő nagyon élvezte a jelenetet; közvetíthették, mert a Kockás felől is nevetés hallatszott, persze, Patti orvosdoktornővel az élen. Nem azt mondom, hogy ő harsogott, csak az élen volt.

És most nagyon büszke, hogy a Népsportban azt a cikket találtam. Érdemes olvasni a wimbledoni híreket; kiderül, hogy Pattinak teniszmúltja is van!

Csak Barnabás egy kicsit féltékeny; még ő is, képzeld! Ki az a Sedgman? Meg a Drobny, a Trabert? »…Patty, Sedgman, Drobny és Trabert, majd Rosewall és Hoad játéka jelentette a tenisz igazi, legszebb korszakát.« Nem tudom, mit tegyünk? Figyelmeztessük Barnabást az ipszilonra, vagy győzzük meg: ez csak azt jelenti, hogy Patti a legszebb! az igazi! – ?”

Régen írt a L.-nak ilyen hosszú levelet. Ilyen hosszú leveleket; mint mostanában.

„Ki tudja”, folytatja, „mi játszódik le egy kismackóban; nem játékmackóban! Játszódik le, ehhez ők ragaszkodnak.

Szekreter-Ajtót – mert már neve is van! – nem nyugtatja meg, hogy ő őrzi a kártyát, a Nagy Koala Kártyabajnokság és az Old Trafford papírjait; valakinek be kell költöznie, hogy megvigasztalja. Hiába mutogatom neki a sípcsontomat… Ha tényleg nem lenne semmi baj, a mackók azt állítják legalábbis, hogy Szekri így gondolkodik (erre hajlik ahogy mondják), akkor én is meg merném nézni. Megint micsoda kibékíthetetlen ellentét.

Azért vagyok én a Leveleshencegő, te meg a Leveshercegnő, hogy ilyen ellentéteink legyenek. Azt azért hamar hozzáteszik, hogy nem egymás közt!

De csakugyan! Még ha rákapnak is erre a szamárságra – és kérlek, beszélj velük, ha tudsz; hogy minden azért nekik se illik; azt hiszem, a C. UKI-t lesték ki most, ahogy átlapoztam a régi anyagot; és onnét a C. Levesezmegaz! persze, Dr. M. levelében azt az utalást is láthatták; ehhez, egyébként, mit szólsz!? –, még ha mondogatják is…

Elfelejtettem, mit kezdtem itt!

Hanem akkor már tényleg: Elővettem a Clèves-hercegnő-meg-ez-meg-az tanulmányt. Használhatatlan halom! Elsősorban el kellett volna tisztességgel olvasni a könyvet. De megértesz? olyan izgalom fogott el – nem tudom, te mit érzel majd; most, hogy nagyjából közvetítettem neked a lényeget, még nehezebb; pedig betűről betűre kellene –, hogy csak azt néztem: mi lesz. És épp tavaly augusztusban, amikor…

Amikor mintha mindent igazolt volna!

De hát változott-e bármi is azóta? Semmi sem változhatott.

Dr. M. persze nem mond olyat, hogy… Csak eszébe jut neki a Clèves hercegnő. Mézi rá is elmondhatná, hogy ideális olvasó – gondolatolvasó! beleolvasó! bocsánat, a beleolvasgató az én vagyok –, pedig Mézinek igazán mindig egy könyv van a hasán.

Mulatságos, amit valaki mesél. Látta – meg nem mondom, hol! – a Clèves hercegnő iskolai kiadását; francia gyerekek kötelező olvasmánya, elemzéssel együtt. Képekkel. Az utolsó két kép a gyönyörű főhősnőt és a főhőst ábrázolja; korabeli metszet vagy festmény. Vagyis: eszményített! És: hogy a hercegnő pufók, pirospozsgás arcú, rizsporos bazsamári-féle, a Nemours herceg pedig kopasz, horgas orrú, ellenszenves tekintetű, papagájarcú, mit tudom én. Ez is jó!

Hát most mondjak akkor egy szót…! Bocsánat! Én itt nem főhősökről és -nőkről hanem bizonyos betegségről beszélek.

Ami – nem betegség! Clèves hercegnő, amikor abszolút-csak-úgy tud elképzelni valamit, ahogy, a világ egyik legnormálisabb lénye. Az is az, hogy ennek az igénynek – de hát ez nem igény! – még a szerelmese, Nemours herceg sem felelhetett meg. Persze, a hercegnő ezért egy cseppet se szerette kevésbé – olvasd csak el a régi anyagból az ábécé-fejezetet, azt hiszem, ott a hetedik! »…ha én egy délelőttöt végigloholok a táskával…« gondolj magadra – bocsánat! a könyv számít! ott a hercegnő a leggyönyörűbb asszony, és a herceg, hahaha! a legszebb férfi! ezek is milyen bonyolult kérdések, ha végigkérdeznénk a házaspárokat; de valahogy az emberek másképp élnek, mint mi, és hiába ugyanaz minden, minden más! más! Leveshercegnők és Leveleshencegők nem szaladg… és aki elnevezze őket! hallom a Kockásról, az se sok ilyen van! Teljesen igaz. Tehát (szél van, befúj az ablakon, belelapoz a Füzetbe, ahonnét kitéptem ezt a lapot! az Ő engedelmükkel, persze, mert te fogod őrizni, és a Lánynál, mind mondják, jó helyen lesz ez is; de mintha most tisztára lapozná a Füzetet, nem mintha bármi piszkos lett volna benne, csak) – vagy talán a Füzet a Clèves hercegnő, mondjuk így! nem hasonlat ez különben sem. »…ha kedvetlenül várakozom is egy-egy buszmegállóban, az a dolgok nagyon komoly tisztelete; csupa rajongás…« A Clèves hercegnő – most végleg vonatkoztassunk el a személytől, a férfitól, a nőtől, maradjon a képlet – rajong a világért, persze, kis túlzás, mondjuk; úgy, ahogy mi rajongunk mindazért, amiért nem »rajongunk«, de ha egy kórházi ágyhoz hasonlítjuk vagy más effélékhez, mégis nagyszerű! hát így természetesen ott él az udvarban a hercegnő, már amíg ott él, el kellene olvasnom pontosan – de hogy közben hol él! micsoda micsoda-távolra! arra nincs szó, nem is kerestem az imént. És Nemours is szereti a hercegnőt, »jobban, mint az életét« – persze, a hercegnő hal meg aztán, hal bele… nem ebbe a szerelembe; önmagába; és mert önmaga: önmaga, ez a szerelem is önmaga, Valami-Önmaga, aminek a »korok« nem felelhetnek meg, a »dolgok« sosem felelhetnek meg, az »emberek« nem mehetnek elébe, mert mind-mind szintén önmaguk, csak önmaguk, azzal együtt is, amivel felülmúlják önmagukat, csak maguk. Valaki, akivel Dr. M. levelez, írja: »Dr. M. azt írja: pár hete voltam egy igazi szigeten. – Más ember egész életében egy igazi szigeten él.« Természetesen; de sziget és sziget között mégis különbség van; sőt épp a különbség, az van sziget és sziget között, attól sziget mind; és itt összejön az előbbiek két fele. Clèves hercegnő az abszolút… az abszolút különbség. Ezért értelmetlen azt mondani rá – rád, rám, akik szerény átmenetek vagyunk a huszadik századi poéneskedés (a feltárt-és-szembeállított adalékanyag – metszetek, dokumentumok stb. – világa) és Közte, a Nagy Képlet között; de így is jobban hasonlítunk rá, miközben persze hogy a helyi jobbakra hasonlítunk, a világ négymilliárd-és-még-valamennyi helyi jobbjára, csak legalább hallottunk róla harangozni, míg a magyalt szedtük (és Krapp helye itt egészen világos; Clèves hercegnő és Krapp!) –, ezért értelmetlen azt mondani, hogy sziget. A különbség vagy! mondom, mint egy Glass-fivér a húgának, mint Ulrich – igazán nem akarok meg nem jelent könyveket belekeverni; de mire ebből valami lesz, U. és A. olvasható már itt helyben – a húgának; nem szigetelődhetsz el, te vagy az a jelzőtlen valami, az a jelzős valami-e, ami… ahogy… De hát a kismackók ezt próbálgatták a koalazac szóval; és a szigeteken – a négymilliárd-mínusz-néhány szigeten – ezt egyszerűen koalazaccnak hallják, ha ugyan nem a hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap reggeli, délelőtti, déli, délutáni, esti, éjjeli ez-meg-azzal méltóztatnak foglalkozni abszolút. Lehetőleg kettővel egyszerre!”

 

Hogy még semmiről se késtünk le, mondják

 

D’Oré el is felejtette, hogy a régi D’Oré-anyagban az imént aggasztani kezdte valami; elfelejtette az „unokaöccsét”, akinek, feljegyzése szerint, „kölcsönadtam a születésemet”; nem akarta azt mondani, hogy „anyámat”. „De hát U. Ö. épp elégszer elszólja magát, erre mintha ösztönösen is lett volna…”

A papírt, melyre ezt írta, véletlenül összefogja két sportújsággal, ahonnét a teniszeredményeket másolta ki, az egészet kiviszi a konyhába, és nemsokára epret kacsol rá. Az epret leveszöldség mellett hozza, paprika, paradicsom, sajt és cseresznye mellett.

Ez volt valahogy az eszében.

A leveszöldséget telefon előzte meg.

D’Oré óvatosan telefonál. Bejelentést vár, a Bárány alól; Ők ugyanis ma még nem… jöttek elő.

És ha meghallják, hogy ő javasolja, az neki nem ugyanaz!

A vonal túlsó végéről hallja az ismerős hangot. A L. hangját.

És közben várja a bejelentést. Talán viszonzásul, hogy Murdót… Várja, hogy neki is behozzanak valamit.

Azt kérdi a L.-tól, nem hallatszik-e az egész szobában, amit itt mond.

Mert a telefonok ilyenek.

Ezt a L. mondja általában. Néha dühösen. Nem rá dühös, D’Oré tudja. Arra dühös, hogy kénytelen onnét beszélni a hivatali szobából; és még jó, hogy beszélhet. És D’Oré mégis azt szokta mondani, hogy „a hivatali szobák ilyenek”.

Ilyenekből lesznek aztán a dolgok.

De most mintha fordított lenne a szereposztás.

D’Oré mondja, hogy… a telefonok. Mert ő fél, hogy a mackók meghallják; és a sugallatot nem előzheti meg javallat.

És a L. mondja – és D’Oré hajlandó lenne igénytelenül elfogadni, hogy ez már a mackók sugallata! –, hogy ilyenek a hivatali szobák.

Épp ezért, gondolja; épp ezért nem szabad most alább adni. Persze, mit kérdezzen. Szeretné rávezetni a L.-t, hogy itt körülötte vannak; nem néz oda, ahogy ezt jól begyakorolta már az évtizedek során, ahogy a sípcsontjára se nézett, ahogy nem néz saját szemébe inkább, hogy a vérerekbe ne nézzen; nem néz oda, de ott lehetnek, tudja, egészen a közelben; legalábbis a radírokon át… érzi, ahogy ráállítódnak a Hükümetik, a Pelikánok, a Blacksunok; szeretné rávezetni a L.-t, hogy szó nélkül értsen valamit. Ez viszont csak a dolog néma része, beszélni is kell; ő volt a hívó fél.

Megkérdi a L.-tól, egyedül van-e a szobában.

„Elképzeltelek”, írja aztán a Füzetbe; megszokta máris, hogy ki lehet tépni lapokat; ideje, gondolja, hogy valóban új füzetet kezdjünk; ne irodalmit, egy darabig legalábbis; „elképzeltem, ahogy markolod a kagylót, és a legszívesebben… tudom, nem hozzám vágtad volna, de hát velem beszéltél, velem lehetett volna egyáltalán jobb, ott senkitől és semmitől nem várhatod, hogy jobb legyen, mint ami, legfeljebb csak hogy csendes sziget, engedékeny part, mely eltűri a sziget-voltát (és a szigetek oly csoportosak!) biztosító Különbséget; hozzám vágtad volna a kagylót, és éreztem, kihalok belőle, mint egy tengeri állat, valóban…”

D’Oré azonban akkor még csak a Bejelentést várja, és nem látja, ahogy a L. mellett, a másik asztalról idegesen kalimpál két láb.

L. munkatársnője a telefonra várt.

D’Oré csak valami finom kopogást hallott.

L. két lábat figyelt. Egy íróasztalt látott, ott ült rajta valaki… valaki, gondolta a L., mert megpróbálta általánosan átélni a világot. Még csak azt se gondolta, hogy de utálom ezt, de utálom, hogy örökké bekapcsoljátok a tánczenét, de… nem akarta egy gondolattal se elriasztani… a vonal túlsó végén… ő sem.

D’Oré akkor úgy érezte, most! És egyszerre akart cselekedni. Azzal egy időben. Tréfásan – az Oroszlános Fotelra figyelve, a Bárány felé – megjegyezte, hogy mintha hallana máris valami apró kopogást.

Írja, a Füzetbe: Úgyse záró megjegyzés. Én: Ahogy mindent tudtak! Mert miképp mondta volna különben a L., hogy menjek leveszöldségért! Mindent megértettem! Persze, egy szót se… szót, azt nem. De elköszöntem! Ugyanúgy, ahogy jelentkeztem! És ők érezték, hogy más vagyok, mint különben. Olyan feszült voltál, mondták. Igen, hallatlan nyugalom volt bennem. Pedig, mondták, mi szólhattunk volna, csak nem akartunk! Nem akartak zavarni! Közölhették volna, hogy figyelik az órát, még csak háromnegyed kettő, van időm írni ezt, és lemehetek még leveszöldségért is. Pattinak nagyon tetszett a dolog; egyébként akkor békültek ki Barnabással. Az én feszült pillanataimban.

Írja: ők: Nem kellett volna izgulnod, hogy a L. letol a leveszöldségért. (Leveleszöldségnek mondják, hogy Penrose-nak is legyen alkalma…!

És hogy ezt is vele írjam, ne a géppel:

Még ez a Csendes-óceán…! Ez! Még az!

Hogy még semmiről se késtünk le, mondják.

Megj. A leveszöldségért induló D’Oré egyszerre két dolgot is talál a… DORIÉ. feliratú (a hiányzó betűk itt ki pontozva; családiasra írták a házban a levélszekrény-cédulákat, így: Kissék, NAGYÉK; néha hibával, Ospovicék, ez Ossipovich akart lenni; egyik-másik papírból eltakar bizonyos részeket a tokszegély elől-hátul; az övék talán behajlott, D’Oré nem gondolkozik ezen, most nem; ahogy hazaér, szeretne epret kacsolni mielőbb, de még megnézi újra, mi is volt a) levelesládában. Két küldemény érkezett, az egyik: képeslap Villejuifből. Bretagne-i kép; s a szöveg:

„Dr. D., az a kis ág, ami-

ről a gyerekek letör-

tek egy darabot, megnőtt!

most már nagyobb, mint volt,

x) és én még itt érez-

lek titeket, még

szomorú vagyok, ha

este hazaérve nem

talállak itt titeket, később

felfigyelek a rigók-

ra, és minden jó, az

esti fény lesz az én

x) (itt újabb szókezdet törölve, mint fentebb; Penrose észrevétele és jele; azután még egy szó következik, amelyet D’Oré megtart maguknak; aláírás nincs)”

„Dr. M.”, írja, a r-t áthúzza, valahogy így fest a dolog: D’x M., „ne keresd Penrose vonásait, ő pihen, szeretném ugyanis… de hát ez bajos lesz. Remélem, nem bánta meg, hogy beleegyezését adta: vegyek külön ehhez a laphoz egy új tollat. Itt mindenki olyan érzékeny; ez az érzékenység tengere; Csendes-(néha zajos! tudod még?) óceánja. De hát a tenger nem elválasztja, hanem összeköti a szigeteket, nem? Láttunk például egy lazacos filmet – ezt ne úgy értsd, mint lazacos szendvics stb., épp ellenkezőleg –, és madár barátaink mind rettenetesen restelkedtek, mert egy madár is megjelent a képen, és csak az a madár nem bántotta az élőlények (a filmen látható lények) közül a lazacokat, és Fülöpkéék, Cs., Martinék/Verébék stb. azért bújtak el, mert mi többiek mind szégyenkeztünk: mackók, emberek, amit akarsz. A koalák viselkedtek a legderekasabban; nem is tudom már, hogy. Még csak annyit: két küldemény érkezett ma ide délután; az egyiket – folyóiratostul – küldöm; a másikhoz egy megjegyzést, itt: Aloysius a növekvő ágat Alassiónak ajándékozta; s ha ilyen nincs is, mondják a mackók, titokban komoly reménység ez a számukra: növekedésre utal. Persze, Aloysiusnak könnyű annyiban, hogy nem kell növekednie, nincs ilyen hiányérzete; viszont ha kap valamit, nem tudja hova tenni, nincs tőle se közel, se távol semmi. Vigasztalják: ő is afféle különbség, mint… hát szóval, mint F. meg én! Murdo egyebekben felvilágosít, kérdezd meg. Az Üreslap I-V. ugyanabban az újságban jelent meg, amelyikben a Nyár/Őszt olvashattad; ha ezt nézed majd, a kis ág talán ráveti árnyát.”

D’Oré megpróbált emlékezni: hogyan is jár Villejuifben a nap.

 

 

Megj. D’Oré, aki azt állítja magáról, hogy rossz mixer, egészen jól összehozta itt a barátait. A könyv, amelyet az Üreslap I-V.-ön említ, nem tartalmaz madárfényképeket. Tehát nem voltak benne – és nincsenek is! – gébicsek. A mackók jöttek rá: a gébicsek – bogáncsok; de erre abból jöttek rá, hogy nem akartak sehogyan sem énekelni; úgyhogy D’Oré joggal mondhatta: én csinálok helyettetek mindent, én tévedek, én helyesbítek; a mackók ekkor találós kérdést jelentettek be; D’Oré elégedetten húzta ki magát, persze, lehasalt előbb a szőnyegre, hogy túl nagynak ne lássák. A mackók kérdése így hangzott: Akkor azt mondd meg, ma nyár van, ma ősz van; kérdőjel nélkül.

Megj. D’Oré, a Füzetbe: Dömivel közölni, hogy egy kis ágra is támaszkodhat. Írja, Dömötör: „Épp most üzent Kakt… vagyis: Minyunak megmondani, hogy ezt a fÜZETEMbe írom! Most végre szinkronban vagyunk mindnyájan!”

Megj. D’Oré, a Füzetbe, írja: Dömötör, a fÜZETÉbe, írja: „Megmondani a Minyunak, hogy a Füzetének a lapja kinőtt!”

És: „Több nem mondható!”

„Még most mondd (két név egymásra írva), hogy nem tudunk semmit!”

De azért külön állnak ott, a dolgozószobában; ő egy kicsit előbb, közelebb az ablakhoz, Dömötör hátrább, nem merne úgy odamenni. Közelebb áll az ablakhoz, aztán odalép, a magnetofon fölé hajol, megérinti a fülét, Toshiba füle koppan, ez a zaj kétszer ismétlődik, s később, három-négy óra múlva, amikor lejátssza a L.-nak, a rigófüttyből jól kivehető. Erősebb ez a koppanás-pár, mint az elhúzó autók zaja; autók alig húznak el odalent, hajnal van, ahogy a magnó fölé hajol, és hallja a rigót. A gesztenyefák lombjában ébred a madár, valamelyik lombozatban, és egyre erőteljesebben dolgozik. Ő arra ébredt, hogy el se aludt; vagy csak félálomban, nagyon éberen töltötte azt az öt órát, tegnap tíz utántól. Sok volt a napozás; ahogy reggelinél a tekercset hallgatják, a L. szerint sok volt az a néhány megjegyzés is. Hajnal van, később a Füzet számára kikeresi az Esti Hírlapból a vasárnap adatait: mintha ismétlődne valami, de most másra figyel. Felugrik az írógép mellől, az újságért futna, de visszaül, az a kivágás már itt van a Füzetben, csak be kell nyúlnia érte. Június 27., vasárnap, ...... napja. A Nap kél 3.48, nyugszik… A Hold… a Hold?… kél 3.50, nyugszik… Már délelőtt van; kinéz az ablakon, keresi a Holdat.

Nem néz az órára; négy körül járhat; „hajnali négykor”, gondolja; a madár néha kétszer elismétli ugyanazt. „Ugyanazt”, gondolja. A lazacok után kapcsolta be a tekercset, ott, ahol az jött: „A magyar változat munkatársai: …” Hátrább lép az ablaktól; Dömötört még mindig nem veszi észre. Ő is hátrább lép, fel a piros Kockásra, Neárer IV vagy III háza mellé; a házban Villejuifből érkezett két hanglemez, még valamikor februárban; áttetsző műanyag ház, jól elfér alatta a Rubin-féle History of… Modern Art, meg Neárer Side-nak ez az öccse, egy pingvines reklámfüzet és Krekker, a holló.

Megkoccantja a még karnyújtásnyira levő magnófület, megint odalép, kihajol. A túlsó part világosodik; a túlsó part sötét, itt világosodhat, gondolja, a túlsó part felett az ég világosodik, az ég fönt is furcsán világos, ezért kelt fel, evett is valamit aztán, vizelt, ivott egy pohár szörpöt. Dömötör az ajtónyikordulásra ébredt. Mintha félálomban töltötte volna ezt az éjszakát, és gitárszót hallott volna, és arra gondolt, hátha neki szól, és remélte, hogy nem és nem. Rólunk csak tudni kell, gondolta; aki valóban tud rólunk, nem adja így jelét; és aki… az világos, hogy nem tud rólunk. Az ég egy kicsit világos volt, és nem tudott róluk.

Elhaladt Dömötörék fotelja mellett, és azon tűnődött, mit csináljon a „Skót Riviérá”-val. Jó cím lenne, csak nem ehhez a könyvhöz. Skót Riviéra. A bretagne-i partok jutottak eszébe, a quimperi lemezek, a skót hegedűsök; Dr. M. ajándéka. És a Celtic Pop, ott látott ilyen partokat. A lemezborítón.

Meg mindenütt, ahol kimentek a tengerig.

Talán nem is aludtam el, gondolja; nézi az eget, és ahogy a madár megszólal az innét feketébbnek látszó lombban, tudja, nem téved. Autók szinte sehol. A madár eleinte ritkán szól; ahogy aztán egyre sűrűbben, a csendben máshonnét is hangokat hall, más rigókat. Ezt a háttér-együttest így sosem hallhatja nappal. A madár egyre erőteljesebb; odaviszi, és a lazacok végén bekapcs…

Még van hely a tekercsen; helyesli; aztán furcsállja, hogy még mindig van hely. Hanyatt dől a piros Kockáson. Dömötör visszafojtja a lélegzetét.

Aztán arra ébred: „…g lehet visszafojtani a lélegzetünket?” Érzi, a tekercs még mindig forog. A verebek is szólnak már. Élesen ver valamit a hangjuk, mintha fémet ütögetnének.

Talán nem is aludtam el, gondolja; kihajol az ablakon. Dömötörnek megígérte, hogy mindjárt visszamegy, addig aludjon most ő. Fel fogja kelteni.

És csak… hogyan?… álmodtam a Skót Riviérát; és hogy gitárszót hallottam, talán… talán csak gondoltam, kitaláltam, ezért. Aztán csakhamar a magnó fölé hajolva néztem ki az… Az ég valószínűtlenül hajnalodott, gondolja. Megszólalt a rigó. A lazacos tekercset tettem be – csend volt – szólt a madár, de sok távoli rigóhang is. Valami, gondoltam, amit csak így hallhatok, ember-autó nélküli csendben. Így hallatszik majd a hajnal, ha ez, aki az ablakon most kihajol, nem hajol ki többé. Többé!, gondolja. Nem keres szavakat. Ez, aki az ablakon kihajol, nem lesz ez; és hogyan lesz? Kórházi ágy? Egy átkozódás? Felborult éjjelik? hajnalban? Izzadtan? lábával megérinti a hideg ágycsövet; érzi rajta a hajnal hűvösségét. Ha haldoklom, ezt suttogom, jutott az eszébe. Kosztolányi! Ezt suttogta-e, haldokolva? „Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam, s az ablakból kihajolva…” Ezt elolvassa, gondolja; ahogy majdnem elalszik, múlt idő és jelen idő váltogatja; őt váltogatja, és mire odajutott, vajon azt suttogta-e: „Nyár volt…” Milyen romlandó anyag, gondolja. Át kellett írni; és, gondolja, amikor átírtam, még azt írhattam fölébe: Most harminckét éves vagyok. Zuhan; aztán vissza… kinyitja a szemét; első személy és harmadik váltogatja; Dömötör alszik. De hát suttogom-e én is, hogy Nap–Hold kelte, óra-perc? Suttoghatók-e ezek a percek, így?

A nap kél; ezek az élők játékai. A versek…! Nem lehetnek eléggé érthetetlenek!

Ez, most – érthető?

Az enyém, gondolja, a Kosztolányi-vers: igen. Nem suttogható, gondolja, ahogy a rigó egy pillanatra elhallgat megint; az lenne érthetetlen… megszólal újra… ami suttogható lenne. Ez – humbug.

Ez – aki nem leszek majd ez. A gesztenyefák; s ez az egy, amelyik azóta hiányzik – Mióta? Hazajöttek a Balatonról, nagyvakáció után, és itt voltak a fák, és másnap ott volt az iskola udvara. Felkelés, hajnalban, nem az iskolába; utazáshoz, le a Balatonra. A fák, a hajnalodó ég. Szeptemberi ég Jelsa felett, reggel fél ötkor, még sötétben végig a halászfalun. A hajó lámpáira lassan rávirrad két sziget között. Hajnal egy vonaton, Gdansk tengerpartja felé; hogy elhasználjon egy vasúti jegyet, ha már megvan. Feje a térdei közé zuhan, nem látja. Hajnalok itthon; már csak a napfény a szemközti falon. A villejuifi hajnal; ilyenkor aludtak el. Hajnal, batyuzó balkániak közt, a fülke falának repedésén vécébűz árad; beveszik az altatót; ugyanaz az ébredés, Belgrád előtt, mint amikor a szigetekről… Számukra céltalan erdőtelepítések. Csűrök.

Ez nem lesz majd. Felébreszti Dömötört.

Ahogy odatérdel mellé, rájön, hogy a rigó elhallgatott. És az a fekete árny, amely az imént… nem árny, madártest, elhúzott előtte, majdnem előtte, és eltűnt a tűzfal mögött, az volt az iménti rigó.

A szalag is épp lejár.

Állnak a hajnali konyhában Dömötörrel. Most nem fognak törölgetni. Az edények, persze, ilyenkorra már máskor is szárazak; csak elrakodnak.

Most nem.

Meggyújt egy lángot a gáztűzhelyen. Dömötör a mosogatóval egybeépített, asztalfelületű edényszekrényen három alumínium vízmelegítő között válogat.

„Vízmelegítő edény”, hallja D’Oré, ahogy Dömötör helyesbíti saját gondolatait.

Az egyik Gömbke; „Gömb”, helyesbíti magát Dömötör; mert a Minyut mindig hülyén becézték, és a Minyu vigyáz, hogy még az alumínium edényeket se becézze úgy, ahogy nem szeretik; a Minyu majdnem olyan, gondolja Dömötör, mint aki nem ember. Persze, néha ottfelejti az alumíniumokat a gázon, és kiforr a víz belőlük, és nagyon átfforósodnak. Dömötör nem tudja, pontosan hogyan forrósodnak át az alumínium edényeik. Így képzeli: ............. – és ezen belül akárhogy cserélgetheti a betűket. Áftoróssodnk.

A Minyu figyelmezteti, hogy nem cserélgetheti ki a betűket; csak ugyanazokból mindig…

Mégis ember.

Gyógytea készül; Dömötör szűrőt választhat. Nem akarja megsérteni Szűrőt – akit ő ismer –, ezért nem sokat keresgél. Választ.

Szűrőt választja.

Aztán arra ébred, hogy – ott alszik az Oroszlánosban; és már ébren van; és a nap már a feje fölött süti a falat. Látja, hogy a L. és a Minyu is ébren van, Bulmár fotelját nézik, a L. azt mondja: „Milyen melege van… Milyen kedves tőle, hogy melege van.”

Ezt a Fnacra mondják, aki vadnyugati öltözékben fekszik Billék rezidenciája előtt, mint egy házőrző. A Fnac a hosszú svéd egy Katherine Ann Porter-könyvből, amelyet a Minyu egyszer felolvasott Dömötörnek. Dömötör nem árulja el senkinek, hogy ő a Fnacot sosem hívja Fnacnak, csak így mindig: a hosszú svéd. A Fnac nem biztos, hogy örülne, mert…

Előző este Bill és Grace nem kapott jól levegőt, ők kérték, hogy lebbentsék fel egy kicsit a takarót. Fnac úgyis ott…

Most, hegyezi a fülét Dömötör, mintha ő beszélne; mintha ő mondaná, hogy: „A Fnacot azért szeretjük!” És mintha rászólnának: „Mackók…!” Mert: mi az, hogy azért?! És ő azonnal javít: „A Fnacot szeretjük!”

És bosszúsan befordul; kétszeresen is; mert ha ő mondta volna, akkor nem Fnacot mond…

De azért mégis jó, hogy beszélek, gondolja. Egy kis hiba nem számít.

A L. és a Minyu: emberek.

De amikor a Minyu elmeséli a hajnalt – már meg is hallgathatták a rigót! erről lemaradt! –, és azt mondja, hogy Dömötör döbögött, tiltakozna…

…és hallja is, hogy tiltakozik: Ő gondolkodik! Nem döbög!

„Én felnőtt vagyok! Csak kicsire sikerültem”, mondja. „Ezért nem fognak soha komolyan venni. Egy ekkora mackót…”

Talán ezért nem tudom jól követni sem, amit ilyen gyorsan mondanak. Majd megnézi a füzetben, gondolja. Múlt idő és jelen idő váltog… azaz dehogy, majdnem elaludtam!, gondolja, engem most első személy és harmadik személy váltogat.

Nagy F-fel gondoltam-e a füzetet, töpreng.

Sebaj; a Minyu se tudja mindig követni, amit a L. mond, ha írni is akarja a Füzetbe.

Az ő fÜZETE ilyen lesz; akkor majd nem kell mindig azon töprengenie, hogyan írta az F-et.

„Én se vennék komolyan egy ilyen kis…” – látja, hogy itt Penrose járt; a Minyu valamiért most pirossal írt, feketével törölt; „megpróbálja eltalálni minden szavam”, gondolja „…ekkora mackót! Játszanék vele, kedves lennék hozzá, döbögne.” – Ezt mind én mondom, gondolja Dömötör. – „De komolyan: semmi. Miért sikerültem ilyen kicsire!

Biztosan drágaság volt, drága volt a posztó. Ha ezt tudom, előre spórolok a jövetelemre.”

A Minyu jól követhette a L.-t! Ez pontosan így volt, erre ő emlékszik.

„Sajnos, kétszer nem lehet megszületni”, mondta még, a Füzet piros szövegének bizonysága szerint.

Itt a Minyu szokásos jele következett; aztán:

Lehallgattam a madárhangokat. (Dömötör elhagyta az idézőjelet; hiszen nem magát idézte. A madárhangok: ez nem a rigó volt, hanem az a műsor, ahol hangmikroszkóppal bontották fel a madarak énekét, és nagyon jó dolgok jöttek ki; a Minyu azt kifogásolta, hogy nem oda lyukadnak ki: Íme, az ember nem a világ központja. Éppen azért, mert hangmikroszkópokat talál fel, és mindenfélét, amivel erre rájöhet: rá is jön! minek akkor ez az öndicséret! hallgatólagosan; hogy nem mondjuk ki magunkról… ami… pedig akkor is ugyanaz lenne! Dömötör ezeket a gondolatokat nem követi; ő erre azt szokta mondani mindig: „Minyu, miért nem mondod meg az embereknek, hogy téged mi érdeklünk csak igazán, és akkor, meglásd, nem kellene olyanokat mondanod, ami érintkezik velük; akkor előbb-utóbb nem is mondhatnál semmi rosszat…!” De a Minyu őt ilyenkor mindig leinti; pedig…) Még az van itt, hogy: Értem Canarinót!

És: Így – nem emberi elbizakodottság. Ha Canarinót értem.

Canarino, gondolja Dömötör, Bárány nagyon jó barátja. Bulmár pedig szintén Bárány legjobb barátja; és Canarino éjszaka most már mindig ott alszik Bulmárnál, és Bulmár ma délelőtt kapott a L.-tól egy napszemüveget. Megkapta a L. régi napszemüvegét. Mert a L.-nak van most egy lazisei napszemüvege, amit azért vett, mert a régi seggüveg – Dömötör körülnéz, nem hallja-e valaki? – a Mirabeau-hídon eltörött. Leesett a táska, és úgy. Csak ennyi történt. Jó; de minek bizonygatják ezt akkor annyira? Előttük? Egymásnak? Ha tényleg…!

Dömötör szeretné beírni a Füzetbe, hogy „Tényleg! Én elhiszem!” Tart egy kicsit Penrose-tól; így aztán inkább mégsem.

Aztán a L.: Bulmár örökölt valamit! És: Mackók: „És jól áll neki! Egész más az arculata.” Itt kioktatják őket, hogy ezt nem így kell mondani. Dömötör lapoz. A L.: „És az ő mérete! Bulmár a........” – Dömötör ezt a szót nem árulja el! ez –: ........! – „némajátékot játszik; csak nála ez végleges; sajnos… de még így is több, mint abban a kirakatban.”

Itt a Minyu jele következik, aztán a bejegyzés is az övé:

Ha nekünk – (a bejegyzés mellett nagy felkiáltójel! Dömötör tudja, hogy ez FIGYELMEZTETÉS: neki! Ha belenéz a Füzetbe, ezeket a részeket hagyja ki) –.

De hát ez olyan ismerős! Itt is van, a végén: Erről beszélgetek Dömivel.

A Minyu nemcsak az edényeket szólítja helyesen; mackókra is sok megfelelő nevet tud.

Néha, persze, téved ő is. Rötödöm, Mötödör: ezek melléfogások voltak. És egyszer az a gyanús Radomér…! Bár azzal, talán, nem volt semmi szándék.

„Belenéz? Bele!” Ráül a felkiáltójelre; de úgy háttal lenne a szövegnek; inkább rááll. Megkérdi Penrose-t, nem fog-e? Ott már száraz vagyok, feleli Penrose, és elkupakol.

Penrose is tudja, amit tud; nem akar tanú lenni.

Itt van: Rötödöm, Mötödör…! A Minyu emlékezete…! Ha, olvassa, nekünk g-y-e-r-ekünk lenne, az ilyen (sőt: ez!) kellene, hogy legyen, mint a…

Ó!

…mint Ők. Erről beszélgetek Dömivel.

Beszúrva: Mert különben csak Rötödöm lenne, Mötödör lenne; annak érezném. Már! Ezek olyan régi kapcsolatok (áthúzva: már!)…

Ezt majd meg kell kérdezni, gondolja Dömötör, miért lett áthúzva. Elárulja magát, de dönteni kell mindig, mi a fontosabb.

Dönteni kell, mi a fontosabb?, olvassa még.

Aztán valami más jön; jel alatt. A Minyu és a L. beszél, a Minyu köszönetet mond a L.-nak valami levelekért, a L. azt feleli, hogy ő nem követett el semmit, mire ők mintha beleszólnának – Dömötört kezdi megint érdekelni a dolog! –, hogy:

…a Minyu nem idézi őket, csak azt írja, hogy „mintha meg akarnám büntetni a L.-t!” Erre ők: „Mert meg szoktad!” A Minyu: „Ugyan! Épp, hogy nagyon is megszoktam.” Ők: „Ezt most nem értjük. Minyu, megint túljársz!”

Hát csakugyan, azt mégis jobban lehet érteni, hogy a nap (a Nap!) süt, és Bulmáron még mindig ott a szemüveg.

Ugye? néz hátra, mert tudja, hogy a Minyu egész idő alatt ott állt mögötte. Bólintás a válasz.

Itt állt; és ebben van valami nyomasztó egy kis medvének; de legalább valóban itt van, és nem jár valahol túl.

Erre most nem is gondolnak, mondja a Minyu, és egy pillanatig azt csinálják, hogy nem gondolnak.

Aztán mennek Bulmárhoz. Hívják őket fényképezkedni. Megörökítik a napsütést napszemüvegben.

 

*

 

Ugyanezen a napon, a D’Alleray utcai posta bélyegzője szerint délután hat óra körül Dr. M. képeslapot adott fel. A fekete-fehér kép a régi Auteuilt ábrázolta: a folyópartot, ponyvás kertvendéglőket, bárkákat; a víz fölött, ahol a kanyarban már a sűrűbb város kezdődött, az Eiffel-torony csúcsának magasságában egy 1900 körüli repülőgép haladt. Dr. M. a következőket írta:

 

„Dr. D. – Arra emlékszem, igen,

itt sétáltatok, az

a du. velem van.

Miért mentetek el?

Miért oly gyorsan?

Amikor itt vagytok! úgyis.

Mégis! A kis fenyő-

fák között barangoló

McMurdo kiáltását hallom,

talán a kaktusznak örül.”

 

A bélyegzőt érthetetlen mód a hallom és az örül végébe ütötték, fejjel lefelé. A bélyegről az ismert szem nézett, pecsételetlenül.

D’Oré felpillantott. A gyönyörű tiszta ablakon át a felhőtlen, halványkék júni… javította magát, gondolatban: júliusi égre látott. Repülőgép emelkedett, távolodva. Eszébe jutott az első légi parti, Martin/Verebek győzelme. Bécs felett jártak. Most mondták be Frankfurtot. Aztán Párizs előtt sűrű felhőzeten tört keresztül a gépük. A körszalagon megjelentek az első bőröndök. Elindultok… és egy oszlop mögül kilépett Dr. M.

És most ők is mintha hirtelen tényleg megérkeztek volna. Végre április 30-adika volt. Holnap indulnak Doëlanba.

Érkezett július 1-én, írta a Füzetbe D’Oré, és kék-sárga szigetelőszalag-díszítések alá másolni kezdte a lap szövegét.