Egy vers vágóasztala

„Ha a Giocondáról, vagy teszem azt, Tizian Kesztyűs férfijéről ránk maradhatott volna egy skatulyára való amatőr fénykép, vagy a hangjuk magnetofonszalagon, vagy egyenesen néhány tekercsnyi szines hangosfilm felvétel… bizonyára volna némi érdekessége annak is, hogy levetíthetünk egy-két ilyen töredékes, a modellek valóságos életéből vaktában megőrzött kockát.”   1. Ha első mozi-élményemre gondolok, több dolog jut az eszembe. Az emlékezés sajátosságai eluralkodnak az emlékezés tárgya felett, ráadásul még tökéletlenebb kompozíciót is alkotnak, mintha teljes hiányuk miatt kellene szomorkodnunk. A fenti idézet véletlenül bukkant elő; nem hiszem, hogy tudatosabban befolyásolta volna bármiféle „törekvésemet”, ha az „A. Rimbaud a sivatagban forgat” esetében ilyesmiről egyáltalán lehet szó. Mégis: befolyásolhatta és ez így is történt nyilván, megszámlálhatatlan apró erő egyike lehetett. De ha ez így igaz, könnyű belátni, hogy – miként ezt oly sokszor olvashatjuk könyveket bevezető írói instrukcióként – mindez csak játék. mindez csak játék. Nem is lehet más; Rimbaud: valamennyiünk számára „képzelt alak” csupán, köröttünk sürgő-forgó embertársainknál, akiket mindenféle tulajdonsággal ruházunk fel magunkban (a dolognak csak erről a vonatkozásáról beszélnék mindvégig; az úgynevezett „megcáfolhatatlanul valóságos” tényekről itt kevés szó lesz), tehát az élőknél A. Rimbaud bizonyos módon kétségkívül kevésbé eleven. Nem hiszem, hogy élő ember vers-címbe helyezhető ilyenképp; az akadályfutást is mindig kellékekkel rendezik, nem egymáson ugrálnak át a részvevők. Fájó, hogy valamelyest mégis ez történik, még így is. Nem tartom szép dolognak az ilyesféle cím-adást. Kívül helyezünk vele valamit önmagunkon. Hiszen: érdekelne-e Rimbaud, ha nem az érdeken lenne a hangsúly? ha nem tartanám – önző módon – alkalmasnak arra, hogy valamit kivetítsek reá, a róla bennem élő képzet síkjára? Rendkívül egyszerű lenne kimondani: mit. Mégis: hiba lenne. Hiszen akkor szavakba önteném mindazt a kétkedést, melyhez nyilvánvalóan jogom van, amennyiben hordozom, de hirdetni nincs jogom, hiszen a dolgok állásáról, saját személyemen kívül, nem sok elképzelésem lehet, nem tudom, kimondva mi, hol mit jelent. A Rimbaud-képzet viszont éppen ez: „ő nem szavakba öntötte…” Hanem? De ha – dokumentumszerűen akár – tudhatnánk is róla valamit, az is kevés lenne, hisz valamennyi pillanatáról információval kellene rendelkeznünk, lévén hogy ő sem mindig egyformán gondolta stb. Azt hiszem, az ilyen bizonytalanság – lassanként – legnagyobb bizonyosságunkká válik. A nehézségek elhanyagolhatóvá lesznek; s így már a továbbiakban csak részlet-nehézségekkel bajlódunk, a nehézségek nehézségeivel. Ahogy azt bevezető Gioconda- idézetem szerzője írja egyik könyve élén: „az elbeszélés nehézségeivel”. Így lesz az „élet” – „műfaj”. Hiszen az elbeszélés: már maga is valamiféle nehézség. Talán az akadályfutás ténye, lehetősége maga. S a „műfaj” helyett – választhatjuk az „életet”. Azt hiszem, igencsak romantikus képzeteink közé tartozik Arthur Rimbaud.   2. Első mozi-élményem kétségtelenül nem az volt, hogy túlságosan „hátra” vettek nekem jegyet, s így – nem látván jól a feliratokat – másfél órán át nem tudtam mit látok. De bármikor történt is ez ugynevezett alapvető élmény lehetett. Mármost kétségkívül ennél is régebben esett az, hogy – ha utólag visszagondolok – egy másik előadáson pedig féltem a moziban. Eléggé furcsa, ahogy ezt ma rekonstruálhatom. Az, hogy féltem, úgy „bizonyítható”, hogy most már nem tudnám felidézni, hol is volt az a mozi, ahova elvittek. Ez azonban – érzem – teljességgel egybeesik azzal az állapottal, hogy akkor nem tudtam, hol vagyok. Vagyis hogy olyasféleképpen ültem abban a moziban, mint ahogy a légópincében érezhettem magam, mikor nálam négy évvel idősebb barátom (hat- és tízévesek voltunk) felkapott s elkezdett velem össze-vissza rohangálni az egyébként jólismert folyosókon a fáskamrák deszka- és betonfalai között. De mármost azt, hogy leoltotta-e a villanyt és azért volt minden vaksötétben, vagy a szememet kötötte be: nem tudnám megmondani. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy egyiket sem tette, de mivel én most nem tudom akkori valómban kinyitni a szemem, joggal gondolhatom, hogy szemem zárva volt. Folytatom; sokkal későbbi film-élményem egy „Ilyen hosszú távollét” című film. Emlékezete-vesztett clochardja, Albert Langlois nyilvánvalóan mindent megtett volna azért az asszonyért, aki felismerni vélte benne húsz éve elveszített férjét. Csak éppen emlékezni nem tudott mindarra, amiről az asszony beszélt neki, hogy emlékezetét felébressze; arra tehát, ami valaha összekötötte őket. És ilymódon csak az egyetemes részvét, az esetlegesen fellobbanó szeretet vezethette, ugyanaz az ösztön, mely ollót fogó kezét a folyóiratokból való képkivágások során. (A képesujságokat a szeméttelepen találta és külön zsákba gyűjtötte. A kivágásokat pedig – legdrágább, komolyan vett kincseit: államfők, autómárkák, szinészek, bútorok stb. fotóit – külön ládában. A háza is ládákból volt. Ugyanabban a ruhában aludt; amelyben napközben járt. A hulladékszedéshez azonban kesztyűt húzott.) azonban kesztyűt húzott.) Nem hiszem, hogy mindez egyenes összefüggésben lenne – nemhogy az A. Rimbaud…-val –, de más egyébbel sem, amit – pontatlan szavakkal egy ember „gondolkodásmódjának”, „beállítottságának” stb. szokás nevezni. Egy biztos: eszembe jutott, elmondhatom. Valamiféle szeméttelepen gyűjtjük-e kincseinket? Hogyan áll a dolog emlékezetünkkel? Igényelhet-e bármi, ami a kezünk alól kikerül, olyasféle teljességet, amiben nekünk magunknak (méghozzá: önmagunkként) sincs részünk? Vagy éppen ezért? S nemcsak igényelhet, hanem mindez egyenesen kötelező? Valami módon, kétségkívül: igen. Valami módon az a konkrét fel nem ébreszthető emlékezés, amelyre a másiknak szüksége van belőlünk, több, mint az Egyetemes Bármi. De – egymássá alakulhat a kettő. Műfajjá az „élet” és életté a „műfaj”. Ha A. Rimbaudnak (a róla olvasott képeskönyveknek, a róla alkotott fogalmaimnak stb.) tartoznék hűséggel csupán, ha a filmnek lennék adósa, hogy ürügyül kölcsönvehettem, nos, az imént elmondottakkal mindent elintézhettem volna, méghozzá: gyanítom, hogy majdnem feleslegesen. Mindez azonban nincs így.   3. A versek címei – úgy tapasztaltam – fontosakká is válhatnak. Sok mindent lehet velük csinálni. Szerkezeti egységbe kerülhetnek az anyaggal. De mi itt az anyag? Folyamat, amelynek eljutunk a papíron leírt első betű által határolt kezdetétől a papíron látható utolsó – hiányzó – írásjellel jelzett – nem jelzett – végpontjáig. Közben történik mindenféle. Hogy miért? s hogy miért éppen így? Egyébről se beszéltem eddig. Legfeljebb összeszámolhatnám a versbeli „akadályokat”; ezeken mindenki átugrál majd vagy éppenséggel megbotlik egyik-másikukban – – már aki végigmegy a pályán. Végigmehetek én is, újra. A Kép-ben embereket „állít be” A. Rimbaud; s vajon a „helyett”: nem maga a tűző nap káprázata-e, vajon nem sugallja, hogy az egyik alak, egyik alakzat helyett lehetne akár egy másik is, sőt: az egész beállítás helyett történhetne akármi más is; tovább megyek: hogy Rimbaud forgathatott volna is csakugyan, vagy – még korántsem végül – babrálhatna helyette ezekkel a háttérből kétségkívül kirajzolódó alakokkal más is? De ha ezt „jelenti” mindez: miért nem lehet így elmondani? Nem tudom; jó lenne bizonyára, ha így el lehetne; tisztázni kellene azonban előbb az így és a másképp fogalmát. Nehogy az egyik a másik helyett kerüljön a képbe (ami csak egy bizonyos határig nem baj). De akkor már azonosultam is a leírt szavakkal melyek – forma szerint – nem mondanak mást, mint hogy: „helyett”. Ez a feladatuk ama kirajzolódó alakoknak is: helyett; ezt kell tenniök, egy módosítószót kell tenniök. Ez – kutyakötelességük. Dehát nem nevetséges-e minden eféle kutyakötelesség? S főként – a sivatagban? (Megint egy romantikus képzetünk!) Nem nevetséges-e ez az ugráló rendező? Viszont: „ugrál”-e csakugyan? Kérdések, megválaszolhatatlanul. Nem is fontos, mi a válasz. Elég az, ha éreztünk már legalább néha olyasvalamit, mint „a világ” túlkompenzáló jósága; ahogy a panaszfal túltesz töredékes dadogásukon, ahogy mindegy neki, mit mondunk, egyetlen dolog számít: hogy emberi nyelven dadogunk. És hogy el ne szomorodjunk, mint szegény Rimbaud a nyilván keservesen haladó felvételek közepette, melyek egykor majd, persze értékes dokumentumnak, nagyszerű teljesítménynek, tökéletes hiábavalóságnak, málló anyagnak és vakító szellemnek, meg ki tudja még minek nem számítanak; nehogy annyira elszomorodjunk tehát, hogy következő szomorúságunkat esetleg ne legyen kedvünk bevárni, a világ inkább túldadog minket és ebben igazán nincs szégyellnivaló. Ezt úgy nagyjából felismergetjük. Poénjeink el sem puffanhatnak, mire (statisztáinkkal) megszólaltatnánk őket, rekviemmé lesznek, talán –- miértünk. A szavak meg hol rövidnek, kevéskének bizonyulnak, hol naphosszat elhallgatnánk őket, hol meg elég, ha csak a felét-harmadát írjuk le a leírhatónak. Hiszen a foghíjas reklámfeliratoknak nincs-e ugyanannyira „igazuk”, mint hibátlanul villogó párjuknak? Egy mondás jut az eszembe, valakié, ilyesféleképpen: ha egy vers többet érhetne, mint mondjuk egy hajnali káposztaföld, vagy a falu bolondjának összes dolgai, (vagy egy clochard; filmbéli, ráadásul, egy szeméttelep vagy egy sivatag; egy elefántcsontért való sivatagbavonulás hallomásból ismert ténye stb.) – ha ez így lenne tehát, a vers maga nagyon-nagyon keveset érne. És most eszembe jut még valami. Forgattam én is filmet. Vagy legalábbis majdnem én.   4. 1960-valahányban történt. Barátom A. szerzett valahonnan egy kamerát. Azt hiszem, elég régi és rossz masinát, s – nem értek hozzá, úgy mondom, ahogy ő – „kazettás” filmet. Az anyagot áron alul kapta, a filmfelvevőgépet két hétre – (hat hétre? négy hétre?) – kölcsön. Budán és Balatonakarattyán forgattunk. A. tudta, mit akar. Legalábbis „valahogy” tudta. Egyetlen szót le nem írtunk a dologból, egyetlen szót hozzá nem tettem ahhoz, amit A. elmondott nekem a filmről. Játszanom kellett a filmben. Nem tudom, kit. Lépcsőkön kellett fel- és lerohannom. Vizivárosi utcákon támaszkodtam ma már nem létező falakhoz. Rácsokon néztem be, kapualjakban tüntem el. És nem tudtam, és mégis pontosan tudtam, miért. Soha ennél pontosabban nem tudtak semmit. Vagy talán – mégis? Talán csak én nem akartam volna pontosabban tudni valamit? Talán ott, a mozi leghátsó sorában is vezeklésül ezért kellett hiába meresztgetnem a szemem? Már akkor régen? Talán a clochard is ezért…? Csak én – nála „civilizáltabban”? Fürdőkáddal, „szellemi élettel”? (Noha ezekben a dolgokban, azt hiszem, nem kell különösebben elkapatottnak éreznem magam; de baj azért nincs.)   5. Mintha most születne meg az A. Rimbaud, most, hogy ezeket a sorokat írom. Mit számít, akár sose lássam! s csakugyan: talán sose olvasom el ujra. Már nem kell. De eddig – még kellett. „Mindaz a kétkedés, amelyhez nyilvánvalóan jogom van, amennyiben hordozom, de hirdetni nincs jogom, hiszen a dolgok állásáról saját személyemen kívül nem sok elképzelésem lehet, nem tudom, kimondva mi, hol, mit jelent –” – Később, igen. Később többnyire megkapjuk a választ. Arra például: mit is írtunk. Legalábbis nagyon gyakran történik így. Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség, melyet majd – minek a határát átlépve? –: semmire cserélhetünk. Valami már nem-őriznivalóra; valamire, ami több mint a „vers”, de – néha – csak a „vers” után több annál. Még ennyit sem szabadna így kimondanunk.