Egy talált tárgy megtisztítása

(1969–1970)

 

 

 

 

Egy vers vágóasztala

„Ha a Giocondáról, vagy teszem azt,
Tizian Kesztyűs férfijéről
ránk maradhatott volna egy
skatulyára való amatőr fénykép,
vagy a hangjuk magnetofonszalagon, vagy
egyenesen néhány tekercsnyi
szines hangosfilm felvétel… bizonyára
volna némi érdekessége annak is,
hogy levetíthetünk egy-két ilyen
töredékes, a modellek valóságos
életéből vaktában megőrzött kockát.”
 

1.

Ha első mozi-élményemre gondolok,
több dolog jut az eszembe.
Az emlékezés sajátosságai
eluralkodnak az emlékezés
tárgya felett,
ráadásul még tökéletlenebb
kompozíciót is alkotnak, mintha teljes
hiányuk miatt kellene szomorkodnunk.
A fenti idézet véletlenül
bukkant elő; nem hiszem, hogy tudatosabban
befolyásolta volna bármiféle
„törekvésemet”, ha az „A. Rimbaud
a sivatagban forgat” esetében
ilyesmiről egyáltalán lehet szó.
Mégis: befolyásolhatta és ez így is
történt nyilván, megszámlálhatatlan
apró erő egyike lehetett.
De ha ez így igaz, könnyű belátni,
hogy – miként ezt oly sokszor olvashatjuk
könyveket bevezető írói instrukcióként –
mindez csak játék.
mindez csak játék. Nem is lehet más; Rimbaud:
valamennyiünk számára „képzelt alak”
csupán, köröttünk sürgő-forgó
embertársainknál, akiket mindenféle
tulajdonsággal ruházunk fel magunkban
(a dolognak csak
erről a vonatkozásáról
beszélnék mindvégig; az úgynevezett
„megcáfolhatatlanul valóságos”
tényekről itt kevés szó lesz), tehát
az élőknél A. Rimbaud bizonyos módon
kétségkívül kevésbé eleven.
Nem hiszem, hogy élő ember vers-címbe
helyezhető ilyenképp; az akadályfutást
is mindig kellékekkel rendezik, nem
egymáson ugrálnak át a részvevők.
Fájó, hogy valamelyest mégis ez
történik, még így is. Nem tartom szép dolognak
az ilyesféle cím-adást.
Kívül helyezünk vele valamit
önmagunkon. Hiszen: érdekelne-e
Rimbaud, ha nem az érdeken
lenne a hangsúly? ha nem tartanám
– önző módon – alkalmasnak arra,
hogy valamit kivetítsek reá,
a róla bennem élő képzet
síkjára? Rendkívül egyszerű lenne
kimondani: mit. Mégis: hiba lenne.
Hiszen akkor szavakba önteném
mindazt a kétkedést, melyhez nyilvánvalóan
jogom van, amennyiben hordozom,
de hirdetni nincs jogom, hiszen a dolgok
állásáról, saját személyemen kívül,
nem sok elképzelésem lehet,
nem tudom, kimondva mi, hol mit jelent.
A Rimbaud-képzet viszont éppen ez:
„ő nem szavakba öntötte…” Hanem?
De ha – dokumentumszerűen akár –
tudhatnánk is róla valamit,
az is kevés lenne, hisz valamennyi
pillanatáról információval
kellene rendelkeznünk, lévén hogy ő
sem mindig egyformán gondolta stb.
Azt hiszem, az ilyen bizonytalanság
– lassanként – legnagyobb bizonyosságunkká
válik. A nehézségek elhanyagolhatóvá
lesznek; s így már a továbbiakban
csak részlet-nehézségekkel bajlódunk, a
nehézségek nehézségeivel.
Ahogy azt bevezető Gioconda-
idézetem szerzője írja egyik
könyve élén: „az elbeszélés
nehézségeivel”. Így lesz az „élet” –
„műfaj”. Hiszen az elbeszélés:
már maga is valamiféle nehézség.
Talán az akadályfutás
ténye, lehetősége maga. S a „műfaj”
helyett – választhatjuk az „életet”.
Azt hiszem, igencsak romantikus
képzeteink közé tartozik Arthur Rimbaud.
 

2.

Első mozi-élményem kétségtelenül
nem az volt, hogy túlságosan
„hátra” vettek nekem jegyet, s így
– nem látván jól a feliratokat –
másfél órán át nem tudtam mit látok.
De bármikor történt is ez
ugynevezett alapvető
élmény lehetett. Mármost kétségkívül
ennél is régebben esett az,
hogy – ha utólag visszagondolok –
egy másik előadáson pedig
féltem a moziban. Eléggé furcsa,
ahogy ezt ma rekonstruálhatom.
Az, hogy féltem, úgy „bizonyítható”,
hogy most már nem tudnám felidézni,
hol is volt az a mozi, ahova
elvittek. Ez azonban – érzem –
teljességgel egybeesik
azzal az állapottal, hogy akkor
nem tudtam, hol vagyok.
Vagyis hogy olyasféleképpen
ültem abban a moziban, mint ahogy
a légópincében érezhettem magam,
mikor nálam négy évvel idősebb
barátom (hat- és tízévesek voltunk)
felkapott s elkezdett velem
össze-vissza rohangálni
az egyébként jólismert folyosókon
a fáskamrák deszka- és betonfalai
között. De mármost azt, hogy
leoltotta-e a villanyt és azért
volt minden vaksötétben,
vagy a szememet kötötte be:
nem tudnám megmondani.
Hajlandó vagyok azt hinni, hogy egyiket sem
tette, de mivel én most nem tudom
akkori valómban kinyitni a szemem,
joggal gondolhatom,
hogy szemem zárva volt.
Folytatom; sokkal későbbi film-élményem
egy „Ilyen hosszú távollét” című film.
Emlékezete-vesztett
clochardja, Albert Langlois nyilvánvalóan
mindent megtett volna azért az
asszonyért, aki felismerni vélte benne
húsz éve elveszített férjét.
Csak éppen emlékezni nem tudott
mindarra, amiről az asszony
beszélt neki, hogy emlékezetét
felébressze; arra tehát, ami
valaha összekötötte őket. És
ilymódon csak az egyetemes részvét,
az esetlegesen fellobbanó
szeretet vezethette, ugyanaz
az ösztön, mely ollót fogó kezét
a folyóiratokból való
képkivágások során.
(A képesujságokat a szeméttelepen
találta és külön
zsákba gyűjtötte. A kivágásokat pedig
– legdrágább, komolyan vett kincseit:
államfők, autómárkák, szinészek,
bútorok stb. fotóit – külön ládában. A háza
is ládákból volt. Ugyanabban a
ruhában aludt; amelyben
napközben járt. A hulladékszedéshez
azonban kesztyűt húzott.)
azonban kesztyűt húzott.) Nem hiszem,
hogy mindez egyenes összefüggésben
lenne – nemhogy az A. Rimbaud…-val –,
de más egyébbel sem, amit
– pontatlan szavakkal egy ember
„gondolkodásmódjának”, „beállítottságának” stb.
szokás nevezni. Egy biztos: eszembe
jutott, elmondhatom. Valamiféle
szeméttelepen gyűjtjük-e kincseinket?
Hogyan áll a dolog
emlékezetünkkel? Igényelhet-e bármi,
ami a kezünk alól kikerül,
olyasféle teljességet,
amiben nekünk magunknak
(méghozzá: önmagunkként)
sincs részünk? Vagy éppen ezért?
S nemcsak igényelhet, hanem
mindez egyenesen kötelező?
Valami módon, kétségkívül: igen.
Valami módon az a konkrét fel nem
ébreszthető emlékezés, amelyre
a másiknak szüksége van belőlünk,
több, mint az Egyetemes Bármi.
De – egymássá alakulhat a kettő.
Műfajjá az „élet” és életté a „műfaj”.
Ha A. Rimbaudnak (a róla olvasott
képeskönyveknek, a róla alkotott
fogalmaimnak stb.) tartoznék hűséggel csupán,
ha a filmnek lennék adósa, hogy
ürügyül kölcsönvehettem, nos, az imént
elmondottakkal mindent elintézhettem
volna, méghozzá: gyanítom, hogy majdnem
feleslegesen. Mindez azonban nincs így.
 

3.

A versek címei – úgy tapasztaltam –
fontosakká is válhatnak. Sok mindent
lehet velük csinálni.
Szerkezeti egységbe kerülhetnek
az anyaggal. De mi itt az anyag?
Folyamat, amelynek eljutunk
a papíron leírt első betű
által határolt kezdetétől
a papíron látható utolsó
– hiányzó –
írásjellel jelzett
– nem jelzett – végpontjáig.
Közben történik mindenféle. Hogy miért?
s hogy miért éppen így? Egyébről se
beszéltem eddig.
Legfeljebb összeszámolhatnám
a versbeli „akadályokat”; ezeken
mindenki átugrál majd vagy éppenséggel
megbotlik egyik-másikukban –
– már aki végigmegy a pályán.
Végigmehetek én is, újra.
A Kép-ben embereket „állít be” A. Rimbaud;
s vajon a „helyett”: nem maga a tűző
nap káprázata-e, vajon nem sugallja,
hogy az egyik alak, egyik alakzat
helyett lehetne akár egy másik is,
sőt: az egész beállítás helyett
történhetne akármi más is;
tovább megyek: hogy Rimbaud
forgathatott volna is csakugyan, vagy –
még korántsem végül – babrálhatna helyette
ezekkel a háttérből kétségkívül
kirajzolódó alakokkal más is?
De ha ezt „jelenti” mindez: miért nem
lehet így elmondani? Nem tudom;
jó lenne bizonyára, ha így
el lehetne; tisztázni kellene azonban
előbb az így és a másképp fogalmát.
Nehogy az egyik a másik helyett
kerüljön a képbe (ami csak egy
bizonyos határig nem baj). De akkor
már azonosultam is a leírt szavakkal
melyek – forma szerint – nem mondanak mást,
mint hogy: „helyett”. Ez a feladatuk
ama kirajzolódó alakoknak
is: helyett; ezt kell tenniök,
egy módosítószót kell tenniök.
Ez – kutyakötelességük. Dehát
nem nevetséges-e minden eféle
kutyakötelesség? S főként – a sivatagban?
(Megint egy romantikus képzetünk!)
Nem nevetséges-e
ez az ugráló rendező?
Viszont: „ugrál”-e csakugyan?
Kérdések, megválaszolhatatlanul.
Nem is fontos, mi a válasz. Elég az,
ha éreztünk már legalább
néha olyasvalamit, mint „a világ”
túlkompenzáló jósága; ahogy
a panaszfal túltesz töredékes
dadogásukon, ahogy mindegy neki,
mit mondunk, egyetlen dolog számít:
hogy emberi nyelven dadogunk. És hogy
el ne szomorodjunk, mint szegény Rimbaud
a nyilván keservesen haladó
felvételek közepette, melyek
egykor majd, persze
értékes dokumentumnak, nagyszerű
teljesítménynek, tökéletes
hiábavalóságnak, málló anyagnak és
vakító szellemnek, meg ki tudja
még minek nem számítanak; nehogy
annyira elszomorodjunk tehát,
hogy következő szomorúságunkat
esetleg ne legyen kedvünk bevárni,
a világ inkább túldadog
minket és ebben igazán nincs
szégyellnivaló. Ezt úgy
nagyjából felismergetjük. Poénjeink
el sem puffanhatnak, mire
(statisztáinkkal) megszólaltatnánk őket,
rekviemmé lesznek, talán –- miértünk.
A szavak meg hol
rövidnek, kevéskének bizonyulnak,
hol naphosszat elhallgatnánk őket, hol meg
elég, ha csak a felét-harmadát
írjuk le a leírhatónak.
Hiszen a foghíjas reklámfeliratoknak
nincs-e ugyanannyira „igazuk”, mint
hibátlanul villogó párjuknak? Egy mondás
jut az eszembe, valakié,
ilyesféleképpen: ha egy
vers többet érhetne, mint mondjuk
egy hajnali káposztaföld, vagy a
falu bolondjának összes dolgai,
(vagy egy clochard; filmbéli, ráadásul,
egy szeméttelep vagy egy sivatag;
egy elefántcsontért való
sivatagbavonulás hallomásból
ismert ténye stb.) – ha ez így
lenne tehát, a vers maga
nagyon-nagyon keveset érne. És most
eszembe jut még valami. Forgattam én is
filmet. Vagy legalábbis majdnem én.
 

4.

1960-valahányban történt. Barátom
A. szerzett valahonnan egy kamerát.
Azt hiszem, elég régi és rossz
masinát, s – nem értek hozzá, úgy
mondom, ahogy ő – „kazettás” filmet.
Az anyagot áron alul
kapta, a filmfelvevőgépet
két hétre – (hat hétre? négy hétre?) –
kölcsön. Budán és Balatonakarattyán
forgattunk. A. tudta, mit akar. Legalábbis
„valahogy” tudta.
Egyetlen szót le nem írtunk a dologból,
egyetlen szót hozzá nem tettem ahhoz,
amit A. elmondott nekem a filmről.
Játszanom kellett a filmben. Nem tudom, kit.
Lépcsőkön kellett fel- és lerohannom.
Vizivárosi utcákon támaszkodtam
ma már nem létező falakhoz. Rácsokon
néztem be, kapualjakban tüntem el.
És nem tudtam, és mégis pontosan
tudtam, miért. Soha ennél pontosabban
nem tudtak semmit. Vagy talán – mégis?
Talán csak én nem akartam volna
pontosabban tudni valamit? Talán ott,
a mozi leghátsó sorában is
vezeklésül ezért kellett hiába
meresztgetnem a szemem? Már akkor régen?
Talán a clochard is ezért…? Csak
én – nála „civilizáltabban”? Fürdőkáddal,
„szellemi élettel”? (Noha
ezekben a dolgokban, azt hiszem,
nem kell különösebben
elkapatottnak éreznem magam; de baj azért nincs.)
 

5.

Mintha most születne meg az A. Rimbaud,
most, hogy ezeket a sorokat írom.
Mit számít, akár sose
lássam! s csakugyan: talán sose
olvasom el ujra. Már nem kell. De eddig –
még kellett. „Mindaz a kétkedés, amelyhez
nyilvánvalóan jogom van, amennyiben
hordozom, de hirdetni nincs jogom,
hiszen a dolgok állásáról saját
személyemen kívül nem sok elképzelésem
lehet, nem tudom, kimondva mi, hol, mit jelent –”
– Később, igen.
Később többnyire megkapjuk a választ.
Arra például: mit is írtunk.
Legalábbis nagyon gyakran történik így.
Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség,
melyet majd – minek a határát
átlépve? –: semmire cserélhetünk.
Valami már nem-őriznivalóra;
valamire, ami több mint a „vers”,
de – néha – csak a „vers” után több annál.
Még ennyit sem szabadna így kimondanunk.

 

 

 

Egy talált tárgy megtisztítása

 

I.

(Törlendő segédegyenesek)
Hogy egyáltalán
szólhassunk
hosszúra nyúlt W.-i tartózkodásáról,
hogy érkezését, távozását
– (ugyan)oda, (ugyan)onnan –,
rengeteg mászkálását (közben),
e csatangolások látszólag céltalan ismétlődését
térben
egyáltalán elképzelhessük,
(ahogy mintha egy üres városban bolyongna):
szólnunk kell
a Plac Trzech Krzyżyre torkolló, innen nyíló
utcákról: a Wiejskáról, a Brackáról,
a Mokotowskáról, a Żurawiáról, a Hożárol,
a Książęcáról, az Aleja Ujazdowskieről,
s miután ezeket megemlítettük,
tágítani kell valamelyest a kört, de
egyelőre még csak magán a Wiejskán, a Mokotowskán, az Aleja
Ujazdowskien, s még itt sem a Piękna utcáig,
az Ujazdowski- meg a Łażenki-parkig,
a Koszykowáig, vagy netalán a
Plac Unii Lubelskiejig,
ahova ezeken az útvonalakon mindig eljutott,
hanem csupán annak megállapításával,
hogy az említett három utca
(illetve köztük egy „fasor”)
a Trzech Krzyży térről
sugár-alakban ágazott szét; de ha már valóban
nekilendülünk, mondjuk, az Aleja
Jerozolimskiere vezető Brackán,
s eljutunk az Aleja Jerozolimskietől (a Poniatowski
híd felé nézve) balkéz felől eső,
kőlapokkal borított kis térre,
ahova a Hibnera, a Szpitalna, a Widok és
– a már említett Żurawiát és Hożát
derékszögben metsző s a Mokotowskával a Piękna utcánál
hegyesszögben összefutó –
Krucza utca torkollik:
ha tehát a Krucza utcával nem egészen párhuzamos,
az Aleja Jerozolimskiere nem egészen merőleges
Bracka utcán indulunk el,
az ő egyik leggyakoribb útvonalát követnénk.
Mert míg az Aleja Ujazdowskien való gyaloglást
(méghozzá: szállásáról el, oda vissza, egyképp)
hegedű- vagy zongoraversenynek, a Wiejskán
valót kamarazenének, a Mokotowskait meg
nagyzenekarból bizarrul kihallatszó
fa- vagy rézfúvós szólamnak érezte mindig
(vagyis: most, utólag), a Brackát
egészen hétköznapi, nagyvárosi zörgésnek, zajnak (akkor).
Mindezzel bizonyára azt akartuk
mondani, hogy
sokat – nagyon sokat – gyalogolt. Itt
kétségkívül kellemes kitérőt
jélenthetne annak megállapítása, hogy
mászkálásai közben
le is ült sokfelé; mindjárt első nap például
több padon – a Kultury-parkban, az ivókútnál –,
a sugárút-szélességű lépcsőn,
valami Piękna utcai kávézó teraszán a posta mellett,
egy kúszórózsával befuttatott vaskerítés
betonlábazatán a Plac Unii Lubelskiejt és az
Aleja Ujazdowskiet összekötő Bagatela utcában,
egy üres kőmedence mellett valahol az Aleja
Róż vagy a Szopena utca környékén,
továbbá – ezt ő talán még fontosabbnak
érezte (akkor) – : le szeretett volna ülni – többek között –
a Koszykowán, a Kruczán, a Hożán, ésatöbbi;
valamint hogy – bár leülhetett volna –
nem ült le az Ujazdowski parkban, a Łażenkiben
(a Bagatela utcához közel eső Chopin emlékműnél),
– első nap legalábbis nem, később aztán
ott is, mindenütt, padokra –,
és még sokhelyütt. Leült azonban
– igaz, szintén nem első nap (akkor járműre
egyáltalán nem is szállt) – egy trolibuszon is,
melynek útvonalát (a Plac Unii Lubelskiej, az Aleja
Ujazdowskie, a Koszykowa környékén) később különösen
megkedvelte, mondhatni: a gyaloglás után
közvetlenül ez a trolibuszvonal volt a legjobb: igen,
ez itt
kellemes kitérő lehetne. Mindezzel azonban csak
tágítani akartuk azt a kört,
ahova a Trzech Krzyży téren lévő szállásáról
a Wiejskán, az Aleja Ujazdowskien, a Mokotowskán
(erre ritkán indult el!)
eljuthatott. De nekilendülhetnénk a Bracka
irányában is, akár nem is magán a
Brackán, hanem
az Aleja Jerozolimskie balkéz felőli kis terétől
a Poniatowski híd felé haladva
ugyancsak balra nyíló Nowy Świat utcán,
végig a – folytatását képező – Krakowskie Przedmieścién,
ki a Plac Zamkowyre, onnan
az Óvárosba – így is az ő (másik) leggyakoribb
útvonalát követnénk. Kellemes kitérőt
jelenthetne itt annak megállapítása, hogy közben
többfelé étkezett is, helyesebben:
főként egyfelé, a Krakowskie Przedmieścién, s megemlíthetnénk
annak a két-három ételnek a nevét, melyet
különösen megkedvelt (ő most
bizonyára nem állná meg, hogy a nagyon szárazon készített,
kicsit megpirult lekváros omlettet s a pirozski nevű
tésztaféleséget külön ki ne emelje), melyeken kívül
mást alig evett. Az ételek emlegetésekor
(neki)
bizonyára eszébe jutna az az eset,
mikor megéhezvén – s mászkálásain örökké magával hurcolt
oldaltáskájában lévő tízóraiját unván –
ez utóbbit odalökte egy padja körül ólálkodó
kóbor kutyának, hogy aztán nyugodt szívvel mehessen ebédelni,
de a kutya
a nyomába szegődött, be akart menni vele a vendéglőkbe,
ahol is ő hosszadalmasnak találta, hogy
a tiltakozni készülő pincéreknek
elmagyarázza a dolgot, esetleg segítségüket kérje,
ezért inkább
a Kilińskiego egyik kapualjába tért be hosszas bolyongás
után, s ott egy belső udvart találván, rácsukta a kutyára
az ajtót, s futva
menekült, részben az ugatásra előkerült házmester,
részben a pillanatokon belül újra kóbor
kutya elől a Miodowa kis palotáinak irányában. De hogy
akár ennek a kétségbeesett, akár más, sokkal nyugodtabb
s látszólag céltalanabb óvárosi manőverezéseinek
útvonalát
(térben)
elképzelhessük, meg kell ismerkednünk az Óváros
– a térképen külön kis négyzetbe foglalt s felnagyított –
utcarendszerével; egyáltalán: most mindjárt
magunk elé kell terítenünk W. térképét, és türelmesen végig-
néznünk a lehetséges útvonalkombinációkat, hogy
hosszúra nyúlt tartózkodásáról legalább
valamelyest is tárgyszerűen szólhassunk.
 

II.

(Tartózkodási gyakorlatok)*;**

* (Ami az eddigiek ismeretében nem hat idegenül.);

1. Megérkezése (az Aleja Jerozolimskie „végén” lévő pályaudvarra).

2. A villamos lépcsője (ahonnan az utolsó pillanatban leugrik, és – éjfél körül – újabb ajánlatot fogad el leendő szálláshelyére vonatkozóan).

3. Szállása a Trzech Krzyży téren (ötemeletes épület két park közt).

4. A hátsólépcső, ahol minden nap fel- ill. leszalad, kettesével (nem: kettesével) ugrálva át a fokokat.

5. A zuhanyozó (mielőtt szállásadójával éjszakai sétára indul az Óvárosban, lezuhanyozik) (itt).

6. Szobája, melyet szállásadója kiürít (átköltözik egy másik szobába) a számára.

7. Az Aleja Jerozolimskie sarkán lévő utazási és jegyiroda. Két jegyüzértől – nagy örömmel – belépőt vásárol a szombat-vasárnapi nemzetközi (stb.) re.

8. A szálláshelye alatti park. Egy padon aznapi ujságot talál, benne aznapi moziműsorral.

9. Az ivókút. (Arcot mos.)

10. Többszöri leüléssel az Ujazdowski parkig. (De nem megy be.)

11. Az ivókút (folyt.), melyről másnap a nemzetközi (stb.) után szivesen elbeszélgetne szállásadójával ill. annak barátjával ill. a többiekkel. (Mert: ld. 12. pont.)

12. A helybeliek számára a nemzetközi (stb.) helybeli részvevői ismerősebbek, mint neki. (Év közben összeállított eredménytáblázatát nem vette elő egyszer sem.) (Helyszín: felfelé a park sugárút-szélességű lépcsőjén.)

13. A hazaiak számára az ivókút is nyilván ismerősebb. (Hogy jön ez ide! Helyszín: a kőlapokkal borított kis tér sarkán lévő nagyáruház alagsori csemegeboltja; erős neonfény; bevásárlás a nemzetközi – stb. – sikeres befejeződésének örömére. Főleg italféleségek; két üveg uborka.)

14. Egy üveg uborka (bevásárlás saját céljaira).

15. Két szál erősen megfogyatkozó kolbász (hazulról hozott). (Átlopózás saját szobájába, ivászat közben, ahol tör/harap a kolbászból, hogy bírja a stb., ld.: „több üveg…”)

16. Bírja. Szállásadója – és a társaság – úgy véli, hányni jár ki.

17. (Másodmagával) „fogja” szállásadója fejét a mosdóban. (Szállásadója megkönnyebbül.) (bizonyára megkönnyebbül.)

18. Meghívások (a társaság tagjaitól) (másnap esedékes utazásokra; – nyilván – autón).

19. A meghívásokkal kapcsolatban (tanusított tartózkodó magatartása; a szobát még nehány napra elkéri szállásadójától).

20. Időpont: kb. d.e. 10 óra (hétfő) (másnap).

21. A zuhanyozó(ba menet) (ból jövet) (egyetlen ismerőssel sem találkozik).

22. Helyszín: ld. Törlendő segédegyenesek. (Időpont: hétfő) (kedd) (szerda).

23. A helybeli (sport) ujság egy példánya. (Tárgy: a nemzetközi – stb. – eredményeinek összehasonlítása a tavalyi ill. az idei világ – stb. – val, vel.) (Előveszi saját táblázatait.)

24. Időjárási változatok (végig kedvező, száraz, szeles, napos idő). (Az iméntiek kombinációi; napok – hétfő, kedd stb. – külön.)

25. Napos száraz időben egy kőmedence mellett. Kúszórozsák (ugyanaznap).

26. (… időben a) (helyszín; valamelyik irányban elindulva)

27. A portás fülkéje a hátsó lépcső lengőajtajánál. (Tárgy: ébresztéssel kapcsolatos kérés a portásnál.)

28. Helyszín: ld. 27. pont. (Tárgy: ujabb ébresztéssel kapcsolatos kérés; mentegetőzés ébresztés hiábavalóságáért.)

29. (Előbbiek ismétlődése.) (Napok: külön.) (Közben: a kőlapokkal borított tér sarkán lévő utazási és jegyirodában; odahaza G.-be váltott jegyei érvényesek; érdeklődés alkalmas vonat után.)

30. Gondolatai.

31. Színhely: még mindig W. (még mindig nem G.).

32. Elgondolások G.-ba (a tengerhez) történő utazásáról. Éjszakai vonat gondolata (menetrendje a kis stb. sarkán lévő stb. üvegvitrinjében).

33. Moziműsor. Egy előadás időpontjának (esti előadás időp.) egyeztetése a vonat indulásával.

34. Mozi a Wolában. Megközelítése (villamossal; villamosút leírásának elhanyagolása; villamosútról – K.-ban – ld. III. rész: A megtisztogatás).

35. Villamos peronján a mozi felé (mégis valami a villamosútról). Mozi megtalálása. Este 8 után a Wolában. (Földszintes házak közös udvara, száradó lepedőkkel, a mozi mellett.)

36. Villamos peronján mozi után az Aleja Jerozolimskie „végében” lévő pályaudvar mellett elhaladva (egy másik pályaudvar felé) (mégis valami a villamosútról, folyt.).

37. Szövő(?)gyár kivilágított termei az éjszakában (még a villamos úton) (a peronról nézi; eltünnek).

38. Villamossal végig az Aleja Jerozolimskien (keresztezve a Kruczát, a Brackát, a Nowy Światot) (ill.: egyiket sem keresztezve). Pályaudvar.

39. A G.-ba induló éjszakai vonat. Beszállás rakodórámpák mellől.

40. A G.-ba induló éjszakai vonat (zsúfolt fülkéje). (Alvási kísérletek.) (Ölében oldaltáskája. Oldaltáskáján: a feje.)

41. G.-ban nem találja a tengert. (Időpont: megérkezés után G.-ba.)

42. Esős idő G.-ban. Reggelizés (odabent); eső (odakint). Nem kap (lekváros omlettet).

43. Üres (piszkos) félliteres bögre (a talponálló pultján, visszanézve). Eső (odakint). Katedrális (odakint és odabent).

44. Utcák G.-ban. (Nem találja a tengert.) Gyártelepek (valószínűleg közel jár a tengerhez).

45. Felszáll a (3-as) villamosra.

46. (Villamosút kertvároson át: ld. III. rész, K.-ban.) G. üdülővárosa: S.

47. Tevedés: a 3-as villamos végállomása még nem S. (Busszal tovább – ill. busszal vissza – S.-ba – ill. S.-ból.)

48. (S.-ban: a gyógypark – kis templom zárva; mozgóárusok a parkban; gyógykút, BAR–DANCING–RESTAURANT, móló.) (A S.-i móló) (borús idő, erős szél; hajó indul). (A S.-i mólóról látszanak a G.-i gyártelepek, a G.-i katedrális tornya.) (Átszállás buszról a 3-as villamosra, visszaúton.)

49. Néhány óra a G.-ból vissza W.-ba induló vonatig.

50. A W.-ba induló vonat megrohamozása. Állóhely (és még kb. 20 személy) a hátsó peronon. Kb. 5 órás út vissza W.-ba; ideális hely a peronon, a kb. 2 cm-re lenyomható ablak mellett.

51. Egy (ex) korcsolyabajnokkal kettesben (közös erővel) lenyomják az ablakot (kb. 2 cm-re).

52. Levegő az ablakon át.

53. Beszélgetés (kb.10 napja először „beszélget”).

53. Fütyörészgetés, énekelgetés (egy – ? – dallam).

55. Tartós fütyörészgetés. Az (ex) korcsolyabajnok és családja W.-i címének (tudatos) (elfelejtése) (felírásának tud. elf. stb.).

56. (Előzetesen: meghívás stb., ld. 55. pont.) Már a rakodórámpás pályaudvar is ismerős (kb.). (Nála érdeklődnek valami után) (saját ismeretlen honfitársai). (Csak a helybeliek nyelvén beszél velük) (pár szót, továbbállva) (eufórikus boldogsággal továbbállva).

57. Vissza a Trzech Krzyży térre. Szállásadója (ill. stb.) még mindig sehol.

58. Még egy nap W.-ban. Óvárosi séták. (Napfényes telefonfülkék. Bőrülések a bisztróban. Fa a pirostégla-intarziás falú bisztró előtt. A fa árnyéka.) (Újra hosszú, egybefüggő, zárójeles mennyiségek.)

59. Környékbeli kisgyerekek. Ujabb beszélgetés (az Óvárosban, bélyegekről. Egy kisfiú szegődik hozzá. További kisgyerekek szegődnek hozzájuk).

60. (Az Óvárosban; ill.: talán már egy kicsit kívül is az Óvároson.)

61. Ajánlatok bélyegcserére. Csaknem erőszakos elszakadó hadmozdulatok. (A Krakowskie Przedmieścién fellélegzik.)

62. Lebombázott ház helye (gyep, pár pad, kavicsos sétány) közvetlenül a Hotel B. (Hotel Bristol) mellett.

63. A Hotel Bristol. (Követek és nagykövetek?) (érkeznek diplomáciai kocsikkal.) A Hotel Bristol (mellékutcai bejárata mellett az enyhén lejtős utcán sorakozó diplomáciai kocsik).

64. A Hotel Bristol (körüli esti élet. Szórakozásról és jövedelemről történő gondoskodások). (Rajta kívüli – v. más helyes kifejezés – személyek.)

65. A festő „kokainnal”. (Akit az Óváros bástyájáról ismer.) (Megjelenik a Bristol főbejárata előtt. Kezében fakoffer. A fakoffert egy Cortina csomagtartójában helyezik el.) (rajta kívüli személyek.)

66. Nem érkezik több (követ, nagykövet?).

67. Nem megy lekváros omlettet enni.

68. Az alkony (aznap).

69. „Kinek? Miért? Hogyan?” (Rajta kívüli személyek, folyt.)

70. Végülsem. (Az alkony fényei a toronyépületek kőlapokkal borított falán. Ott megy a kőlapokkal borított falú toronyépületek tövében. Másnap szép idő lesz.)

71. Este. „A levegő kristályos törésfelületei.” (Marhaság; úgysem kap ilyen levelezőlapot.)

72. Nem küld levelezőlapokat. (Ld. 69. és 70. pont).

73. Válasz egy (több) kérdésre (elmarad).

74. Fel a hátsó lépcsőn. Kérés a portáshoz.

75. Szállásadói csomagolás közben érik (megérkeznek). A csomagok (az oldaltáska és a – zöld! – sportszatyor). Tartóztatják.

76. Meghívás (körülmények mellőzése) (itt) (vinyak-ra) (meghívás).

77. Elutasítása stb., stb. (Majd: vinyak, stb.)

78. Végül: (végülis) szállásadója (másodmagával) fogja a mosdóban a fejét. (Majd: újabb üvegek, stb.) (Majd: egyedül hány.)

79. Ujra a mosdóban. Meghívás újbóli elutasítása. (RAJTA KÍVÜLI SZEMÉLYEK) (+ vinyak hatása) (kolbász és uborka hiánya).

80. Szállásadóitól való búcsú (elmaradása). Ébredés rövid alvás után. Már a zuhanyozóból (feltakarította) visszajövet találkozik az ébresztésére érkező portással.

81. Taxi a Trzech Krzyży téren. Futás sporttáskával (és oldaltáskával).

82. Ismerős pályaudvar (rakodórámpa). Az L.-ba induló vonat. (Pontosabban: indulás K. felé, L.-on keresztül.).

83. , és egyéb kimaradt pontok.

–––––––

** (Ami az eddigiek ismeretében idegenül hat) (ld. bármelyik ponttól kezdve fentebb).

 

III.

(A megtisztogatás)
Ha lesz ideje, ha később
visszagondolhat – ezzel kezdi. Kezdjük
inkább így: W.-ból
vonaton ment K.-ba, jó egy napi út
volt; eredetileg hajóval
akart menni, de a kabinjegy
helyi pénzben számolva túlságosan
drágának bizonyult, kabin
nélkül az út meglehetősen
kényelmetlennek. De mintha már odahaza
elhatározta volna: nem megy hajóval; hiszen
(akárcsak a G.-i kirándulásra)
vasúti jegyet vett már odahaza
W.-ból L.-on át K.-ba.
Elég nagy kerülő. Végül aztán
L.-ból annyi lett, hogy a W.-ból K.-ba vezető
rövidebb útvonal helyett csakugyan
L.-on át utazott, de épp csak
húsz-huszonöt perce volt átszálláskor; el sem
hagyta az állomás területét, L.-ból
ennyi lett. De – nem is érdekelte; K.
érdekelte; K.-ban járt már valamikor, és azt is tudta,
hogy W.-ban (két hányás közt) kapott
ajánlólevele épp abba a szállóba szól,
amelyben annakidején, első K.-i tartózkodásakor
nem sikerült megszállnia (elhagyta valahogy az
igazolványait). Mármost
a W.-ból L.-en át tett kerülőt
nem bánta meg; sőt, valamelyest
megnyugtatta lelkiismeretét
a kihasznált jegy. L.-tól P.-ig (P. volt
az utolsó átszállóhely K. felé) régifajta
termes kocsiban döcögött, mindenféle
helybeliek, csomagjaik-kecskéik közt szorongva,
olykor – P. felé közeledve? – szinte egyedül,
(„táncolhatott volna akár”). Kinézett az ablakon. Kezdett
megnyugodni W. után. (Hogy jön ez ide?) A sík táj
teljesen érdektelen volt, ilyet
odahaza is láthatott; az ablakon befújt
a közelgő, majd mégis elvonuló
eső szele. P.-ben tűzött a nap, még
a mozdonyitató kürtős csapja sem a kiszáradt
betonporba csöpögött (megkockáztatta volna
ezt a viccet, de semmilyen nyelven
nem akart beszélni) (ez is, hogy jön ide??) (de még
idegen szóhoz is túlságosan kiszáradt a nyelve,
a szájpadlása). A büfé
zárva volt. Végre
befutott a K.-i expressz. Alig
talált helyet; mikor végre akadt egy,
egészen magától értetődően
foglalta el. Feltünt neki,
utitársai milyen jólöltözöttek, így, másodosztályon is.
Persze, szombat volt; sokan mentek
szórakozni K.-ba. És K.-ban is
nagy volt a tolongás, mindjárt az állomáson,
a hajdani várfal helyén húzódó,
fákkal, századforduló-táji (hogy jön ez?)
házakkal szegélyezett körúton. Valami
baj lehetett a villamosokkal (nem volt áram?),
így aztán gyalog vágott neki, útközben
kiszemelt egy kellemesnek látszó véndéglő-félét,
ahol majd sörözni fog, gondolta, eszik egy jó
omlettet (sajtost, lekvárost), ha elintézte
a szállodai szobája ügyét. A vendéglő épp a Várkörút
és a rá merőleges Kertvárosi sugárút sarkán
volt; itt villamosra szállt, a villamos
kellemes, fás vidéken haladt, balfelé ligetek, rétek,
jobbkéz felől a városi sportuszoda (ez az, így kell ezt;
de most végre lehet is!), a strand. Elhatározta,
ide eljön egyszer. A villamosvégállomás
a város szélén lehetett; egyébként
odalátszott a szálloda, nem volt messze; csomagja
– egyszál napszítta-zöld, trapézalakú sporttáska –
(– és oldaltáska! –)
nem volt túlságosan nehéz; a sarki vegyeskereskedés
nem volt zárva; vett egy
üveg
(citromos?) üdítő italt, s magával vitte, hogy a
szállodai szobában elfogyassza (legyen mit
innia). Hajnali fél hatkor indult W.-ból, most
érkezett meg a K.-i szállodába. A szállodában
várnia kellett, míg előkerül,
akihez ajánlólevele szólt. De nyomban látszott:
nem lesz semmi baj, nem lenne egyébként sem. Csak
még néhány óráig várnia kell. Visszavillamosozott hát
a kertvárosi körvégállomástól
a strand kékre festett kabinsorát
nézegetve a várkörúti vendéglőig.
(Épp akkor zárt a vegyeskereskedés,
mikor elhaladt előtte.) A vendéglőben
csakugyan
evett,
a sör nagyon ízlett; tetszett neki, hogy harmatos
a pohár a hideg sörtől. Jól
érezte magát sportszatyor nélkül,
(otthagyta a portán). Kisétált
a főtérre, megnézegette az
ismerős épületeket. A szökőkút
körül most is ömlött-áradt a kőlapokon a víz, galambokat
etettek. A szállodába visszatérve
megkapta szobáját, arra a kérdésre, hány
napra kéri, megmondta, hány napra
kéri (három napra, mondta). Mikor
a szobába belépett, lebukófélben volt a nap.
A szálloda a város szélén állt, rétek
húzódtak körülötte, egyelőre gondozatlanul, új
épületek nélkül, a távolban – jobbkéz felől –
néhány toronydaruval; balkézre volt a város
– tornyokkal, háztetőkkel. A réten át,
a város tornyai és a daruk között,
vöröslött a lebukó nap. Kicsomagolt,
(jóformán alig volt mit), jól lezuhanyozott a fürdőszobában,
(két szobának volt egy közös
fürdőszobája), majd a szobába visszatérve,
ágya szélén üldögélt. Zenét hallott, az akkoriban divatos
finn népi táncból alakított tánczenét; lenézett
– áthajolva az erkély korlátján –
hat emeletnyi magasból a szállodához tartozó étterem
kátrányos tetejére. Onnan jött volna a zene? Mint végül
kiderült: a felette lévő emeletről (helyesebben:
a kettővel felette lévő emeletről). Felment,
épp csak bepillantott a bárba; az akkoriban divatos
tánc követelményeinek megfelelően
vonultak (alighanem körbe), egymás vállát fogva a táncolók.
Vissza is ment saját emeletére. Két
napot töltött K.-ban; nem ebédelt,
nem vacsorázott többet a Várkörút-sarki
vendéglőben; eléggé szerencsétlenül ebédelt-vacsorázott
egyébként. A szállodai tisztviselő; akihez ajánlólevele
szólt, szerzett neki ingyen ebéd-vacsora-kártyát,
éttermükbe; egy este kivételével megszökött az étkezés
elől. A városban megint végigjárta a különböző épületek
egy részét, nem töltött hosszú időt
a meglátogatott műemlékeknél. A dómban, első ottjártakor,
nagyon tetszett neki egy ráccsal elkerített kis
imádkozó-oldalfülke; most ez a hajdani
élménye nem ismétlődött meg. A Várkörúton sétálgatva
– mindkét nap – elolvasta az ujságban
egy bizonyos sportág bizonyos küzdelmeinek
pontversenyéről szóló tudósítást; a rovat természetesen
a hazaiak eredményeivel foglalkozott bővebben,
értesült azonban honfitársai
helyezéseiről is. Negyednap hajnalban indult haza a vonata.
Nagyon korán
kellett kelnie, ébresztéséről
a szállodai tisztviselő gondoskodott, házitelefonon,
valamint elintézte azt is,
hogy egy vendégváró különbusz
sofőrje kivigye az állomásra. Elég lassan
készült el, bedobálta holmiját a sporttáskába, hosszadalmasan
zuhanyozott, az üveget otthagyta a polcon.
Előző este visszaválthatta volna,
a vegyeskereskedés a villamos
körvégállomásnál még csak épp zárni készült.
Keresztülhajtottak az alvó városon.
Egészen más irányban, mint a kertvárosi villamosvonal,
az uszoda, a Várkörút; ez utóbbinak
mégis a sarkára érkeztek meg (a Várkörút sarkán volt a
pályaudvar). Hosszan, dideregve várt vonatára; a busz
két-három órával korábban hozta ki. Az állomás
neonlámpái kialudtak a hajnali ködben, a nap
első stb.
a hajnali ködön; nedves volt a pad
három szál deszkája. A várakozás ideje
eléggé unalmasan telt. Aztán
összeállították a helybeli
vasutasok a szerelvényt is. Ha
 
lesz időm, ha később
 
visszagondolhatok,
 
nem lesz a végső
 
e hajnal hajnala, e fél-éj,
 
nem lesz e szálloda,
 
e távozás, a lift linóleum
 
csusszanása, vagy a
 
korlát, a hosszú fémcső,
 
a lépcsőforduló
 
recés üvege, falbalapuló
 
nyomógombok süket
 
fülében zizegő neon –
 
nem lesz a végső –
 
Kulcsom ráfordítom.
 
(ha lesz ideje, ha később)
 
(visszagondolhat,)
 
 
 
 
(A SZÁLLODA ELÉGGÉ
 
RÉSZLETES LEIRÁSA)
 
 
 
 
 
 
 
(Kulcsát ráfordítja.)
 
(NAP, EST, HAJNAL, DÉL, ÉJSZAKA
 
MINDIG ÖNMAGA HAJNALA,
 
NAPPALA, DELE, ÉJE, ESTJE.
 
EGY SE, MELY EGY SE.)
 
 
(?)
 
Ma reggel a reggel elmarad
– minden egyszerre nem megy.
Amíg a hallba lejutok,
vagy a lift, vagy a lépcsőház üres lesz.
Egyetlen nyomot hagyhatok.
 
 
(Amíg a hallba lejut,)
(Ha más is nem megy épp!)
(Egyetlen nyomot hagyhat)
 
 
(A NAP LEMEGY. UGYANOTT FEJEZŐDNEK
 
BE A NAPOK, A HÓNAPOK;
 
MINDEGY, MENNYI ELŐLEG,
 
AMIT EGY PERCHEZ HOZZÁSZÁMÍTOK,
(AMIT EGY PERCHEZ HOZZÁSZÁMÍT
 
HONNAN SZAMÍTOM VESZENDŐNEK.)
(HONNAN SZÁMÍTJA VESZENDŐNEK.)
Még egy mosdás. Csomagolás helyett.
Mézítláb megáll pizsamád.
Hűvösség az erkélyen át.
Nyújtózol. Borzongása megcsap.
Kád, zuhany, permetverte csempe.
Ilyenkor is melegcsap.
Szappanozkodás, végeérhetetlen.
Kétszer megmosod a fejed.
Csomagolás helyett.
 
(Mezítláb megáll pizsamája.) (?)
 
(Stb.)
 
 
 
(
 
 
 
(ŐRZÜNK MAGUNKBAN EGY
 
KÉPET A TÁVOZÁSRÓL.
 
MULANDÓ FÖLDI KEGY
 
EGY PONTTÓL ELHATÁROL.)
Hirtelenebb
nem lesz majd a halál sem.
Kulcs fordul át,
félig eltünsz a zárban,
félig elviszed, félig ittmarad,
egy félnapod félig nyitvamarad –
– Megérkezel:
a nap szobádba lobban,
személytelen
égtájak négy sarokban.
Megéhezel, megszomjazol,
papírból étkezel olcsón,
egy fél kenyér
marad utánad a tükörpolcon,
üres üveg,
betétje visszaváltatlan –
Hajnali négy.
Rács van a bolton.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]