Tallózás az őszi–tavaszi táblázaton

Szeretem ezeket a hétköznapokat, mikor épp csak le kell ugranom reggel – amikor épp csak leugrom reggel a hídig, vagy egy megállót átvillamosozunk, és – no igen – egyedül kell hazajönnöm, de legalább hazajöhetek; néha mindjárt a hídfőtől, esetleg gyalog, végig a parton, rugdosva az évszaknak megfelelően ezt-azt, és – szerda kivételével – mindig sportujsággal. Legszivesebben a (nehéz megmondani, miféle) cikkeket olvasom, és emlékszem egy (két, több) (nehéz megmondani, mire) – nyilván más is. De azt hiszem, kevesen emlékeznek errefelé a Partizán- Radnicski Nis mérkőzésre (1:0, Belgrádban játszották tavaly ősszel), nem is valószínű, hogy valaki egyáltalán emlékszik (nek feltünt). Érdekes, hogy náluk most fejeződött be a bajnokság, és olvasom a sportban, hogy a Partizán a második helyen végzett. Tavaly ősszel ott voltunk épp aznap, mikor a Nis még veretlenül érkezett Belgrádba; ha nem is a bajnokság legelején tartottak, de úgy jól az elején még, a hatodik-hetedik fordulónál. Gyalog mentünk föl a – előveszem Belgrád-térképünket – Trg bratstva i jedinstvától (a vasútállomástól) a Nemanjinán (a n) a Trg Dimitrija Tucovičára, (a Slavija szálló terére), onnan tovább a Bulevár JNA-n, (az ottani Néphadsereg útján). Szembe kaptuk a tömeget, bár eloszlottak a parkban kétfelől. Lámpa- gyújtás órája lehetett, a kertvendéglők forgalma megélénkült; katonák mindenütt, persze, mondtam kérdésedre, a helyi Honvéd játszott. Egy tüzoltótól (vámostól? milicistától?) megkérdeztük az eredményt a Nemanjina és a Balkanska sarkán. Ez még odafelé volt (szabadságunk elején; a városból persze visszafelé a Kralja Vladimirán lévő diákszállónkba); ekkor még a Nis megtartotta vezető helyét, gólaránnyal, a későbbi bajnok Crvena Zvezda előtt; mire visszajöttünk a tengerről, nem is egészen két hét múlva, már leszorult a (második? harmadik?) helyre; most pedig a bajnokság végeredményét olvasva a sportban, nem látom az ott feltüntetett első hat közt (de a kiesők közt sincs; s végtére egy újonccsapattól – szép bármi). Az idén nem megyünk le szeptemberben, kevés az időnk; pénzből még futná valahogy (május–június: Mark Twain, közben egy Handke, majd folytatom a félbehagyott Janouch könyv, a Beszélgetések Kafkával fordítását, s aztán: Murphy, Beckett „jelbenszületett”-je, akit életre ítélt szerencsejóslatával a hatpennys álfakír, s így munkát vállalt szerelmük érdekében), mondom, a pénz nz szerezte tavasszal a legtöbb pontot, így hát érthető második helyezése. És most már valami meccsre is kimennénk, persze, nemsokára kezdődik az új tavaszi–őszi, bár még csak az osztályozókat játsszák a feljutásért. Szeretem ezeket a hétköz- napokat; mire hazaérek a Dunaparton, kiolvasom a sportot, (főként a), otthon beágyazok, előveszem a (Mercedes), az (Optima) írógépet, fel (lendítem), fel (tornázom) a Párizs-íróasztalra (típusjelölés), odaviszem a szótárt, indigót rakok (három másolattal) tíz adagba (ha kevés van éppen: hét adagba, de hét adagba mindenképpen, különben szaporátlan a gyors cserélgetés), és csinálom a Mark Twaint, a Handkét, a Janouchot, a Beckettet. Mikor hogy. Közben a rég nem olvasott „Kedvenc könyveink”-polcról előkotrom a Belgrád-térképet, megkeresem a Trg stb., t, a Bulevár t. Tőlem – tizenegy nap kivételével – akár ősz is lehetne; a Radnicski Nis másodéves újonc lesz, a Partizán – lefogadom – akármilyen tavaszi–őszi pontelosztással sem nyeri meg a bajnokságot idén sem, s a szeptembert már Randall Jarrell-nek hívják, (Beckett is már csak a tizenegy nap miatt csúszik át augusztusra), s egyáltalán: a szeptembert, októbert stb. (hónapok neve) nálam is hivatalnak, mint nálad a hét öt napját mindig, annak tizenegy napnak a kivételével, amit magunkra szánhatunk, egytagban, a háromszázhatvanötből, és ha nem is a tengeren, a „gyaloglós” déli parton kedvünkre labdázgatunk, és majd ezek a hétköznapok is végetérnek.