Előkészületek és születésnap

Nevelőtanári munkaköröm az I. úti tanulóotthonban többnyire délelőttjeimet tette szabaddá, ezekkel aztán nem sokat lehetett kezdeni, lévén hogy a „műszak” (kedd kivételével) délben kettőkor kezdődött, és már déli egy órakor el kellett indulnom hazulról, hogy – többszöri átszállással – idejében kiérjek. Kedd reggel hatkor kezdtem, de elég volt fél hétre kimenni (ötkor kézdtem, de elég volt fél hatra?), végigjártam a hálótermeket, ébresztettem. Az orrfacsaró büdösség, mely a két ágybavizelő terméből áradt, valamint a húsz-huszonöt alvó ember után hajnalra ágybavizelés nélkül is óhatatlan összegyűlő büdösség engem mégis: (jelző keresendő: milyen?) nosztalgiával töltött el nemcsak a következő, de minden – munkábaállásom óta – elmúlt kedd iránt. És bármily természetes, hogy mindez elmúlt, s bármennyire elmúlik is mindaz, amiről ma szeretném, hogy múljon el, azt hiszem, ha egy délutáni műszak után hazatérőben, este tíz után, a hóviharban leszakadt villanyvezeték, melybe a buszmegállónál belebotlottam, s legalábbis azt hiszem, ütését éreztem, de előrebuktam a hóban, megszabadultam, és a megállóba éppen beálló (jobb szó keresendő, visszamenőleg) autóbuszra felugrottam, szóval ha ez a leszakadt vezeték halálos áramütésben részesít egy (miért ne rövidítsem nevem így: T. D.?) T. D. nevű részesít egy nevű, két nap híján huszonnégy éves nevelőtanárt, aligha méltányolhatnám az események mindenkori alakulásának méltányosságát (ld. előbb, visszamenőleg), vagyis igazságérzetem Paul Pennyfeather-i patikabillegőjén nem játszadozhatnék az egymást kiegyensúlyozó mennyiségek által kiszorított levegő térfogatviszonyaival: lelkem kevéske igaz s valós tulajdonával. Amivel azt akarom mondani csupán, hogy (a hóvihar péntek délután volt) a nevelőtanár mindig különösen ingerlékeny, ha a heti egy szabadnapját joggal igénylő portás helyett szombatról vasárnapra virradó éjjel ügyeletre, vagyis kapuzárásra osztja be az igazgató. Lehet, hogy ez számos foglalkozási ág művelőinek semmit se mond, de ha már P. P.-t említettük (róla már semmiképp nem lesz szó többé, jelen vállalkozásunk keretében; másutt, máskor annál inkább, reméljük), említsük az egyebütt már említett M.-et, aki a Malasztos Magdaléna Mélakórház ápolói minőségében kellett, hogy főápolója meghagyása szerint óvakodjon az öntörvényű ténymegállapítástól, s aki bármiféle foglalkozási ágtól féltette (történetesen a szerelem szabta) status quójának (juknak) előnyeit, sőt: meglétét. Különösen ingerült voltam-e, ezt így 7–8 év távlatából nehéz rekonstruálni (óvakodjunk), voltam-e, mikor szombatról vasárnapra virradó éjjel kapuzásra (ügyeletre) osztott be igazgatóm, méghozzá épp 1962. december 7-ről 8-ra virradó éjjel? Súlyosbította a helyzetet a vasárnapra (19 62. december 8. délelőtt 10 órára) meghirdetett szülői értekezlet, amelyre már hajnali negyed négykor megjött az első érdekelt Szabolcsból, pálinkás üveggel az aktatáskájában, s – nem mindegy volt-e? – Zlahub Illés apjával koccintottam elsőként huszonnegyedik születésnapom hajnalán. Aztán déltájban szabadultam; álmos pofámmal sikerült elérnem, hogy igazgatóm nem kényszerített beszélgetést folytatni a szülőkkel, s így a játék- és a tanulószoba közt ingázva, le-leüldögélve, elbóbiskolva töltöttem el a déli tizenkettőig tartó szolgálat idejét, melyből fél órát ráadásul el is engedett igazgatóm, lévén hogy ebédelni indult a társaság az alagsorba, s ezt hivatalos szolgálatnak semmiképp se tekinthette, (bár a tanulók egyébkori étkeztetése a nevelőtanár kötelessége volt). A buszmegállóban egyedül várakoztam, körülöttem tócsákban állt a piszkos hólé. Odahaza beágyaztam előző napról, aludni már nem dőltem le, féltem, esetleg kábult lennék estére. Még uborkáért, kenyérért, borért, paprikás szalámiért, nápolyiért, mogyorós csokoládéért s egy új dugóhúzóért leszaladtam a boltba. Szüleim üdvözletét (a levél M.-ról – Mátrah.-ról – érkezett, előző nap déli postával) még vásárlás előtt olvastam el. (Üdvözlet helyett stb., visszamenőleg.) Ujságot vettem. A. és M.-F. (A későbbi felesége) érkezett elöbb, F. L. később. Együtt voltunk hát négyen. F. L. vadonatúj négygombos öltönyében jött üdvözlésemre; A. azt a nagyméretű vásznat hozta el ajándékba, melyet a Kis Svábhegyen (Martinovics hegyen? A.-val egyik nevén se illettük a hegyet, egyszerüen feljártunk, ő festett, én nézelődtem, jólesett, hogy nem én csinálok valamit, s aztán később is, szombat délutánonként, gyakran feljártam, egyedül, ujsággal, letelepedtem a magas fűben, néztem odalent a várost, a szélben rohanó fű hullámtaraját a hegyoldalban), szóval azt a vásznat, melyet odafent a hegyen festett. Megtörténtek a gratulációk, bizonyára koccintottunk F. L. (F. Laci) badacsonyijával. F. L. az egyik nagy fotelba telepedett le, félprofilban a zongorának, ahol akkor senki nem ült, A. és M.-F. a díványon ült, én egy párnán a földön (széken a kis kerek asztalnál). A zongora alatti padlólámpa meg a másik szoba félig becsukott ajtaja alól kiszűrűdő fény elegendően megvilágította a szobát. Később (elkezdtem és) abbahagytam a zongorázást; egyébként A. kérésére ültem le, A. elmesélte közben a Cs.-váraljai (csikóváraljai) éneklést, a dobolást a széttört literes borosüvegek fenekével-nyakával a vaksötétben, az avarban (amit később ugyancsak emlékezetesen, de talán másodkiadásízűen ismételtünk meg a L.-i telek kellős közepén, ugyancsak éjszaka); majd – elfogyott a b.-i – F. L.-val lementünk a közeli Halásztanyába, pecsenye fehér (hegyvidéki s.) (siller?) volt csak, azt hoztunk. De már nem fogyott belőle sok. Örültem, hogy A. és M.-F. együtt ül a zongora mögötti díványon: F. L. a zongora melletti fotelban ült, le-lecsukló szemmel, kicsit megborostásodva. A zongora alatti padlólámpa és a másik szoba lámpájának ajtó alatt átszűrődő fényében ültünk. Másnap hétfő volt, számomra délutáni műszak.