Életrajzi töredék

„1946-ban (1947-ben? legalább 1947-ben, de még semmiesetre sem 1945-ben) ismerkedtem meg a gombozással. Két, nagyjából hasonló életkorú – nálam 4, illetőleg 5 évvel idősebb barátomtól is tanulhattam, nem tudom, melyikükkel játszottam először, a negyedik emeleten, felettünk lakóval, vagy az óbudaival, mindenesetre ők voltak első ellenfeleim: mérkőzéseink többnyire az ő győzelmükkel végződtek. Nekem akkoriban még – ha a későbbiekkel vetem össze a helyzetet – jóformán nem volt csapatom sem. Őrzök néhány játékost; igen kezdetlegesek; de tulajdonképpen megdöbbentő arra gondolni, hogy a reszelés igen egyszerű (és mint – nem itt – látni fogjuk: igen bonyolult) műveletét valakinek először kellett elvégeznie gombjaimon, és ez – egészen biztos – óbudai barátom volt. „Egyenesre” reszelt nekem, ami nem volt tisztességtelen eljárás, hiszen az ő gombjai is egyenesre voltak reszelve; s bár később tökéletesítettem a reszelésen, és főként (?) körbereszelt játékosokkal értem el majdhogynem átütő sikereimet (ez már 1962-ben volt, s előtte: 1961-ben), amikor a Rádió-klubban meglepetésre döntőbe jutottam egy 1 Ft-os alapon játszott villámtornán, és (hát-ez-a-srác-meg-honnan-jött létemre) azon nyomban kellemes, baráti feltűnést keltettem, és hamarosan a RÖLTEX csapatához igazoltak. De erről majd később. Egyelőre még csak ott tartunk, hogy – néha – vasárnaponként szüleimmel átjártunk óbudai barátomékhoz, ahol – többnyire – vereséget szenvedtem; párszor a negyedik emeleten lakó barátom gombjait is kölcsönkértem, ami nem sokat változtatott a helyzeten; a negyedik emeleti barátommal meg általában hétköznap délutánonként játszottunk, és az általa kiírt „kupákban” (eleve kisebb kapussal és játéktudással, kezdetlegesebb gombokkal, és négy évvel fiatalabban) mindig az ő csapatai mögött végeztek csapataim, így a legjobbjuk számára barátom külön „dícsérő oklevelet” adományozott, ami többnyire a 4., vagy ha csak két-két csapattal indultunk, a 3. helyet jelentette nekem a tornán. Még csak itt tartunk: 1946-ban vagy 47-ben; innen kell folytatni – bármilyen vonzó lenne is most rögtön arról írni, hogyan kellett kétszer is abbahagynom (másodszor: végleg) a klubszerű játékot 1962 májusa, illetve 1962 novembere táján; az első alkalommal közvetlenül a Budapest-bajnokság nyolcas döntője előtt, ahova – ha jól emlékszem – bejutottam, de P. stílusjegyeiről („képeiről!”) irandó egyetemi szakdolgozatomra kellett szánnom azt a napot és éjszakát (meg is írtam a dolgozatot azon a napon és éjszakán; nehogy magyar nyelvtanból vizsgáznom kelljen – hogy magyar nyelvtanból vizsgáznom ne kelljen –, azért választottam ezt a stilisztikai témát, afféle mondvacsinált nyelvtani izét; s nekem lett egyedül négyes szakdolgozatom, a többiek mind ötöst – jelest – kaptak a csoportban); másodszor pedig – miután újra visszatértem, és hamarosan főszerepet játszottam a Dél-Pesti Vendéglátóipar csapatának legyőzésében (négyes csapatmérkőzés volt, körbe, mindenki mindenkivel; a kezdő négyesbe nem állítottak be, valaki azonban igen gyengén kezdett, beugrottam a helyére, és egymás után két győzelmet arattam. Szünet következett, az utolsó mérkőzés volt csak az enyém megint; egy Baross-utcai KISZ-klubban játszottunk, fűrészporral volt felszórva a padló. Kölcsönkértem a fiúktól egy tízest, kiballagtam a Körút és a Baross utca kereszteződéséhez, s a koraesti fényben úszó tükrös nagybüfében virslit ettem, és már nem is emlékszem, mit ittam rá; visszaballagtam, és küzdelmes mérkőzésen, ahol az 1:1-es – vagy bármilyen – döntetlen is elég lett volna hajdan közepes, de dél-pesti vendéglátóipari korszakában igencsak megerősödött ellenfelemmel szemben, némi szerencsével, igaz, mégis: győztem, megnyertem a harmadik mérkőzést is); e csapatgyőzelem volt utolsó klubszerű szereplésem, mert másnap elhelyezkedtem egy I. úti iparitanulóintézetben, ésatöbbi – Mondom, jó lenne már itt tartani, s főként: ilyen veszélytelenül szólhatni mindenről, dehát egyelőre még csak ott folytathatom, hogy …”