Életrajzi töredék

(1970)

 

 

 

 

Életrajzi töredék

„1946-ban
(1947-ben? legalább 1947-ben, de még
semmiesetre sem 1945-ben)
ismerkedtem meg a gombozással. Két, nagyjából hasonló
életkorú – nálam 4, illetőleg 5 évvel
idősebb barátomtól is tanulhattam,
nem tudom, melyikükkel játszottam először,
a negyedik emeleten, felettünk lakóval,
vagy az óbudaival, mindenesetre
ők voltak első ellenfeleim: mérkőzéseink
többnyire az ő győzelmükkel végződtek.
Nekem akkoriban még – ha a későbbiekkel vetem össze
a helyzetet – jóformán nem volt csapatom sem. Őrzök
néhány játékost; igen kezdetlegesek; de tulajdonképpen
megdöbbentő arra gondolni, hogy
a reszelés igen egyszerű (és mint – nem itt –
látni fogjuk: igen bonyolult) műveletét
valakinek először kellett
elvégeznie gombjaimon, és ez – egészen biztos –
óbudai barátom volt. „Egyenesre” reszelt nekem,
ami nem volt tisztességtelen eljárás,
hiszen az ő gombjai is egyenesre voltak reszelve;
s bár később tökéletesítettem a reszelésen,
és főként (?) körbereszelt játékosokkal
értem el majdhogynem átütő sikereimet
(ez már 1962-ben volt, s előtte:
1961-ben), amikor a Rádió-klubban
meglepetésre döntőbe jutottam
egy 1 Ft-os alapon játszott villámtornán,
és (hát-ez-a-srác-meg-honnan-jött létemre)
azon nyomban kellemes, baráti feltűnést keltettem,
és hamarosan a RÖLTEX csapatához igazoltak.
De erről majd később. Egyelőre még csak ott tartunk,
hogy – néha – vasárnaponként szüleimmel
átjártunk óbudai barátomékhoz,
ahol – többnyire – vereséget szenvedtem; párszor
a negyedik emeleten lakó barátom gombjait is
kölcsönkértem, ami nem sokat változtatott a helyzeten;
a negyedik emeleti barátommal meg
általában hétköznap délutánonként játszottunk,
és az általa kiírt „kupákban”
(eleve kisebb kapussal és játéktudással, kezdetlegesebb
gombokkal, és négy évvel fiatalabban)
mindig az ő csapatai mögött
végeztek csapataim, így a legjobbjuk számára barátom
külön „dícsérő oklevelet” adományozott, ami
többnyire a 4., vagy ha csak két-két csapattal indultunk,
a 3. helyet jelentette nekem a tornán. Még csak
itt tartunk: 1946-ban vagy 47-ben; innen kell folytatni
– bármilyen vonzó lenne is most rögtön
arról írni, hogyan kellett kétszer is abbahagynom
(másodszor: végleg) a klubszerű játékot 1962 májusa, illetve
1962 novembere táján; az első alkalommal közvetlenül
a Budapest-bajnokság nyolcas döntője előtt,
ahova – ha jól emlékszem – bejutottam,
de P. stílusjegyeiről („képeiről!”) irandó
egyetemi szakdolgozatomra kellett szánnom
azt a napot és éjszakát (meg is írtam a dolgozatot
azon a napon és éjszakán; nehogy magyar nyelvtanból
vizsgáznom kelljen – hogy magyar nyelvtanból
vizsgáznom ne kelljen –, azért választottam ezt a
stilisztikai témát, afféle mondvacsinált nyelvtani izét;
s nekem lett egyedül négyes szakdolgozatom, a többiek mind
ötöst – jelest – kaptak a csoportban); másodszor pedig
– miután újra visszatértem, és hamarosan főszerepet játszottam
a Dél-Pesti Vendéglátóipar
csapatának legyőzésében (négyes csapatmérkőzés volt,
körbe, mindenki mindenkivel; a kezdő
négyesbe nem állítottak be,
valaki azonban igen gyengén kezdett, beugrottam a helyére,
és egymás után két győzelmet arattam. Szünet következett,
az utolsó mérkőzés volt csak az enyém megint; egy Baross-utcai
KISZ-klubban játszottunk, fűrészporral volt
felszórva a padló. Kölcsönkértem a fiúktól egy tízest,
kiballagtam a Körút és a Baross utca
kereszteződéséhez, s a koraesti fényben úszó
tükrös nagybüfében
virslit ettem, és már nem is emlékszem, mit
ittam rá; visszaballagtam, és küzdelmes mérkőzésen,
ahol az 1:1-es – vagy bármilyen –
döntetlen is elég lett volna hajdan közepes,
de dél-pesti vendéglátóipari korszakában
igencsak megerősödött ellenfelemmel szemben,
némi szerencsével, igaz, mégis:
győztem, megnyertem a harmadik mérkőzést is); e csapatgyőzelem
volt utolsó klubszerű szereplésem,
mert másnap elhelyezkedtem egy I. úti
iparitanulóintézetben, ésatöbbi –
Mondom, jó lenne már itt tartani, s főként:
ilyen veszélytelenül
szólhatni mindenről, dehát egyelőre még csak ott
folytathatom, hogy …”

 

 

 

Közjáték, képekkel

(Hódolat Utrillónak)
 

1.

1960 vagy 61 nyarán (az
évszám nem fontos) barátom A. meghívott,
töltsek vele néhány napot
a S.-i (sümegi) művésztelepen, ahol
főiskolás osztálytársaival
néhány hétig szervezetszerűleg, mégis: az iskolai oktatás
megszokott formáihoz képest meglehetősen
kötetlen gyakorlatféleségen vett részt.
Meghívását elfogadtam, viszonozván nyomban egy
L.-i (lellei) meghívással (oda én
készültem egyébként), és egy
kimondottan borús napon útnakindultam
a nyári menetrend szerint a Balaton
északi partján rendszeresen közlekedő
gyorssal. A fülkéből, ahol, ha jól emlékszem, egyedül
ültem, balkéz felől látszottak a tó
haragosfehér hullámai, pár fűzfa a parton,
és jobbkéz felől szőlősdombok,
az északi part dombvonulata. B.-t
(Badacsonyt) elhagyva, a vonat valamelyest
északnak kanyarodott T. (Tapolca)
felé; itt át kellett szállnom; A. természetesen
csak a S.-i vasútállomáson várt, megbeszélésünk
szerint. Elvette csomagomat, együtt
mentünk (fel, azt hiszem) a helybeli általános
iskolához, melynek tantermeiben a művésztelepet
berendezték. A hátsó fronton lévő tantermek
ablakai az épület mögötti utcára
néztek. A tantermekben
elhelyezett priccseken éppúgy ki lehetett
bírni néhány napot, mint ahogyan a L.-i telken
a sátor szalmára-terített pokrócán, később. A művésztelep
szervezetszerű napirendjén kívül állva,
nem kellett megjelennem az egyébként nem kötelező
ebéden, a helyi vendéglőben (bizonyára költségtérítéssel,
vagy a művésztelepen való részvételért előre lefizetett
költségekből fedezett) elkölthető vacsorán –
amivel nem akarom azt mondani, hogy az ebéd
n elkölthető vacsorán. Nem emlékszem, hogy a három nap alatt
egyetlen ebédnél is jelen lettem volna; nem is tudom,
a strandról felmentünk-e egyáltalán ebédelni; de mivel
a művésztelepen tartózkodók az ebéd költségeinek
bizonyos hányadát is biztosan előre befizették,
nem hiszem, hogy a pénzükért ne akartak volna legalább
megebédelni. Ezekszerint a strand, melyet
– hétköznap lévén – javarészt a művésztelep lakói
népesítettek be, dél tájban alkalmasint kiürülhetett;
bár az is igaz, hogy nyári szünidő lévén,
a strandot valószínűleg a helyi iskolásgyerekek
népesítették be (akiknek a tantermeiben a priccseket
elhelyezték), így tehát a strand, ahova többnyire a kabinsor
mögött drótvágó ollóval kitágított kerítésrészen át
jutottunk be, térítésmentesen, délben nem valószínű, hogy
kiürült volna. Vacsorakor érkezhettem akár később is, mint a
szervezetszerű étkezés ideje. Azt hiszem, többnyire (ha ugyan
– három napról lévén szó – ez utóbbi
kifejezés egyáltalán helytálló lehet) éltem ezzel a lehetőséggel.
Hogy aztán külön asztalnál étkeztem-e ilyenkor, vagy
a többiekkel egy asztalnál,
hogy ugyanazt ettem-e, mint a többiek, vagy
mást, velük egy asztalnál ettem-e ugyanazt, vagy
külön asztalnál, ésatöbbi, nem tudom, de könnyen meglehet, hogy
étlap szerint ettünk mindnyájan. A művésztelep
lakói közül senkivel nem ismerkedtem össze; hacsak
H. L. festőnövendéket, az amatőr könnyűbúvárt nem
számítom, akivel hármasban barackot lopni mentünk,
és néhányszor a várdombbal szemközti kisebb dombvonulaton
található magán borkimérést is felkerestük, melynek
bekerítetlen udvarán, a fák alá kitett
fonott székeken üldögélve alighanem
bort ittunk, és – bizonyára – a táj
szépségében gyönyörködtünk, ahogy a hold
előbukkant a romos falak mögül, megvilágítván
a tüskés bokrocskákkal tarkított enyhe lejtőt.
A baracklopás nem töltött el különösebb örömmel.
Aznap délután kirándulást tettem, melyet nem hiszem, hogy
tudatosan időzítettem volna úgy, hogy
S.-be visszaérve a szervezetszerű vacsorát lekéssem,
mindazonáltal nem hiszem, hogy aznap is le ne
késtem volna; ami nem számított, mert a társaság
(külön asztalnál? több asztalnál, ahol is mindenki
azzal ült együtt, akivel szivesen volt, vagy egy hosszú,
esetleg több összetolt asztalnál?) bőven elüldögélt
vacsora után. Többen panaszkodtak, nem
haladnak munkájukkal; mások elégedettek voltak, haladtak
munkájukkal; két fiú, a hálóteremben
szüntelen heves gesztikulálással kisért beszélgetésbe
merülve ült az egyik priccsen, suttogóra fogott hangjukat
nem tudtam kivenni; vacsoránál
nem emlékszem kis csoportozatukra,
lehet, hogy nem ültek együtt; egyikük később
öngyilkos lett. De ez már nem S.-en történt. Három
nap múlva távoztam S.-ről; A.-val vonatra
szálltunk, H. L. kikisért minket az állomásig, segített
sátorcsomagjainkat cipelni, ami nem sokat jelentett, mert
T.-i átszállásunkkor, B.-i hajóraszállásunkkor, majd
– megérkezvén a déli partra – F.-i (fonyódi) vonatraszállásunkkor,
végül L.-(é)n az állomástól kb. 350 métert
kettesben kellett cipelnünk az egyébként nem túlságosan
nehéz csomagokat; csak épp a másik kezünk is tele volt
(sportszatyrokkal), és így a támadó
szúnyogok ellen nem igen tudtunk védekezni, bár azt hiszem,
ilyesmiről szó sem volt akkor, szúnyogok
a rákövetkező évben kínozták A.-t, mikor
M.-F.-fel (későbbi feleségével), akivel egyébként
azon a nyáron, közös
L.-i tartózkodásunk után, ugyancsak a főiskola
által szervezett V.-i (visegrádi)
nemzetközi táborozás során ismerkedett meg, amikor
tehát
Marie-France-szal ment táborozni
A.-ra (Akarattyára), mivel – sajnos – az L.-i táborhelyet
bárhogy szerettem volna, biztosítani a számukra nem tudtam.
Pedig nagyon jól éreztük magunkat L.-(é)n; a telek
sokkal kellemesebb táborozási lehetőséget nyújtott, mint az
A.-i (kivételesen megism.: akarattyai) part nyújthatott, ahol
A. és M.-F. tulajdonképpen a
vadidegennek vágott neki, és nehéz csomagjaikat
is meglehetősen vadul benőtt, bozótos parton cipelve,
a szúnyogok alaposan összecsípkedték őket, mint később
nevetve-bosszankodva mesélték.
 

2.

(Képek jegyzéke)
  1. A szerző, vasúti fülkében ülve; hajladozás közben a pillanat tört
 
részére megmerevedő parti fűzfák, hullámtarajok, szürke ég.
  2. Részeg vasutas a T.-ról S. felé közlekedő
 
elsőosztályú kocsi zárt fülkéjében izzadni kezd
 
a kisütni készülő nap fényében.
  3. A. jellegzetes üdvözlő mozdulata a S.-i állomáson,
 
a pillanat tört részére megmerevedve.
  4. Az általános iskola mögött húzódó
 
„Ramapulóver utca” részlete.
  5. A. félig kész képe.
  6. A. kész képe. (Másik; jelenleg szerző tulajdona.)
  7. A., félig kész képe előtt, jellegzetes elégedetlenkedő
 
mozdulattal, a pillanat tört részére megmeredve.
  8. A strand (színes felvétel: kék ég, zöld víz).
  9. A S.-i vendéglő, ahol a művésztelep lakói vacsoráztak.
10. A S.-i vendéglő cimbalmosa játék közben, a pillanat…
 
stb. (Stb.: a továbbiakban = a pillanat…)
11. S. látképe (képeslevelezőlap).
12. „Az általános iskola első emeleti vécéje eldugult.”
 
(Folyosórészlet, elárasztva.) (Ezért kellett az emeleti
 
hálótermekből is a földszintre járni, ahol viszont – mint
 
A. elmondta – H. L. festőnövendék, az amatőr
 
könnyűbúvár az egyetlen használható fülkében
 
füzetes regényeket és B. Russell műveket olvasott.)
13. H. L. a magán borkimérés előtt ül, kezében borospohá.
14. A., festőállvánnyal (a „félig kész kép”, mely végül
 
nem készült el a L.-i utazás előtt).
15. A szerző; a S.-ről kivezető poros úton.
16. Szerző, a Cs. (Csabrendek) felé vezető „úton”;
 
(négykézláb a bozótosban, hegynek fel).
17. Szerző, a Cs.-i kocsma különtermében,
 
sóskiflivel, sörrel, levelezőlappal.
18. Levelezőlap; Cs.-i keltezéssel, S.-i pecséttel;
 
A. magángyűjteményéből (eltünt).
19. A barackosban.(Szerző egy árokban hasal és arra gondol,
 
milyen messze van már a néhány órával azelőtti
 
délután, amikor kellemesen besörözve menetelt
 
S. felé, és megpillantotta a síkságból kiemelkedő,
 
jelenleg vaksötétbe burkolózó várdombot. Szerző
 
félelme a csősztől; félelme alaptalan.)
20. Gombaszedés a S. környéki erdőben. A. és szerző,
 
vigyorog (stb.).
21. A S.-i vendéglő pincére. Vigyorog (stb.). A. és szerző,
 
kezükben egy kosár mérges gomba.
22. Rohanás B.-ban a hajóállomásra. A. és szerző,
 
csomagokkal (stb.).
23. Elégedetten üldögélve a hajón, melyet B.-i
 
pirított máj evés miatt majdnem lekésnek.
24. A L.-i sátor részlete.
25. Az első fürdés a L.-i telekről. (A. jellegzetes mozdulatokkal
 
gázol be a vízbe, szerző jellegzetes mozdulatokkal
 
gázol be a vízbe A.-tól néhány méterre (stb.).
26. Szerző felolvas A.-nak a horgászstégen.
27. Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz (szerző németből fordít).
 
(Insel-Bücherei; eredeti.)
28. A. a nádkapuban vetődni próbál szerző
 
fejesére, a labda azonban a kapu előtt kb.
 
két méterrel hull a vízbe.
29. A fejelőpálya. Vízmélység: kb. 80 cm. Kapuk
 
távolsága: kb. 5 m. Hullámzó víz (stb.).
30. Dobolás összetört literes borosüvegekkel éjszaka,
 
a L.-i telken. A. dobol, szerző „énekel”. (Műsor:
 
You Are My Dest.; Bicska M.; Armstrong-trombitaszólók.)
31. A L.-i tejivó. A. és szerző, tejjel (stb.).
32. A L.-i elsőosztályú „Vöcsi” étterem.
 
A. és szerző, meggylevessel (stb.).
33. A L.-i tejivó. A. és szerző, csomagokkal; tejjel.
34. A L.-i állomás délután. A. és szerző, csomagokkal, vonatra várva.
35. A. vonata Sz. (Szemes) felől közeledve (stb.).
36. Szerző integetni készül a vonat lépcsőjére
 
sátorcsomagokkal felugró A.-nak (stb.).
37. A. vonata eltünik a kanyarban; szerző
 
nem emlékszik, elköszönt-e (végülis) A.-tól,
 
mert valami más kötötte le a figyelmét.
 
(Egy sportujság.)
38. Szerző a L.-i állomás eszpresszójának kerthelyiségében,
 
sör mellett, ujsággal. Még mindig nem tudja,
 
elköszönt-e (végülis) A.-tól. (A. integetett
 
a lépcsőről, szerző is integetett. Nem emlékszik azonban,
 
mit mondott, s hogy mondott-e egyáltalán valamit A.-nak
 
búcsúzóul.)
39. Szerző vonata F. (Fonyód) – közelebbről: B. (Boglár) –
 
felől érkezik (stb.).
40. Szerző a vonaton észreveszi, hogy a L.-i kerthelyiségben
 
felejtette az ujságját: (Valami más
 
kötötte le a figyelmét.)
41. A. levele S.-ről (kivételesen megismételve: Sümegről).
 
A. a F.-B.-i hajóátkelésről számol be. A nap
 
aranyhídja; a hullámok (stb.). Hosszan ír
 
barátságukról; a R. könyvről; számos
 
dologról, stb. (Stb.: innen kezdve más jelentésben.)
42. Szerző A. levelét keresi (1970). (Most.)
 
Nem találja, stb.
43. Szerző A. levelezőlapját keresi, melyet
 
V.-ról (kiv. megism.: Visegrádról) kapott 1960 vagy 61
 
nyarán (koraőszén). A. „közjátékok”-ról írt; közjátékokról és
 
véglegességről (vagy: bizonyosságról), valamint
 
a kitűnő V.-i pirított májról.
44. Szerző nem találja A. lapját, stb.

 

 

 

Előkészületek és születésnap

Nevelőtanári munkaköröm az I. úti
tanulóotthonban többnyire délelőttjeimet
tette szabaddá, ezekkel aztán nem sokat
lehetett
kezdeni, lévén hogy a „műszak”
(kedd kivételével)
délben kettőkor kezdődött, és már
déli egy órakor el kellett indulnom hazulról,
hogy – többszöri átszállással – idejében
kiérjek. Kedd reggel hatkor kezdtem, de elég
volt fél hétre kimenni (ötkor kézdtem, de elég volt
fél hatra?), végigjártam a hálótermeket,
ébresztettem. Az orrfacsaró büdösség,
mely
a két ágybavizelő terméből áradt, valamint a
húsz-huszonöt alvó ember után
hajnalra ágybavizelés nélkül is
óhatatlan összegyűlő büdösség
engem mégis:
(jelző keresendő: milyen?) nosztalgiával
töltött el nemcsak a következő, de
minden – munkábaállásom óta – elmúlt
kedd iránt. És bármily
természetes, hogy mindez elmúlt,
s bármennyire elmúlik is mindaz, amiről
ma szeretném, hogy múljon el, azt hiszem, ha egy délutáni
műszak után hazatérőben, este tíz
után, a hóviharban
leszakadt villanyvezeték, melybe
a buszmegállónál belebotlottam, s legalábbis
azt hiszem, ütését éreztem, de előrebuktam a hóban,
megszabadultam, és a megállóba
éppen beálló (jobb szó keresendő, visszamenőleg)
autóbuszra felugrottam, szóval ha ez a leszakadt
vezeték halálos áramütésben részesít egy
(miért ne rövidítsem nevem így: T. D.?)
T. D. nevű
részesít egy nevű, két nap híján huszonnégy éves
nevelőtanárt, aligha méltányolhatnám
az események mindenkori alakulásának
méltányosságát (ld. előbb, visszamenőleg), vagyis
igazságérzetem Paul Pennyfeather-i patikabillegőjén
nem játszadozhatnék az egymást kiegyensúlyozó
mennyiségek által
kiszorított
levegő térfogatviszonyaival: lelkem
kevéske igaz s valós tulajdonával. Amivel
azt akarom mondani csupán, hogy (a hóvihar péntek
délután volt) a nevelőtanár mindig különösen ingerlékeny,
ha a heti egy szabadnapját joggal igénylő portás
helyett
szombatról vasárnapra virradó éjjel
ügyeletre, vagyis kapuzárásra osztja be az igazgató. Lehet,
hogy ez számos foglalkozási ág
művelőinek
semmit se mond, de ha már P. P.-t említettük
(róla már semmiképp nem lesz
szó többé, jelen vállalkozásunk keretében; másutt, máskor
annál inkább, reméljük), említsük az egyebütt már
említett M.-et, aki
a Malasztos Magdaléna Mélakórház ápolói
minőségében kellett, hogy főápolója meghagyása szerint
óvakodjon az öntörvényű ténymegállapítástól,
s aki
bármiféle foglalkozási ágtól
féltette (történetesen a szerelem szabta)
status quójának (juknak) előnyeit, sőt: meglétét.
Különösen ingerült voltam-e, ezt így
7–8
év távlatából nehéz rekonstruálni (óvakodjunk),
voltam-e, mikor szombatról vasárnapra
virradó éjjel kapuzásra (ügyeletre) osztott be igazgatóm,
méghozzá épp 1962. december 7-ről 8-ra virradó éjjel?
Súlyosbította a helyzetet a vasárnapra (19
62. december 8. délelőtt 10 órára) meghirdetett
szülői értekezlet, amelyre már hajnali negyed négykor
megjött az első érdekelt Szabolcsból,
pálinkás üveggel az aktatáskájában, s – nem mindegy volt-e? –
Zlahub Illés apjával koccintottam
elsőként huszonnegyedik
születésnapom hajnalán. Aztán
déltájban szabadultam; álmos
pofámmal sikerült elérnem,
hogy igazgatóm nem kényszerített
beszélgetést folytatni a szülőkkel, s így
a játék- és a tanulószoba közt ingázva, le-leüldögélve,
elbóbiskolva töltöttem el a déli tizenkettőig
tartó szolgálat idejét, melyből
fél órát ráadásul el is engedett igazgatóm, lévén hogy
ebédelni indult a társaság az alagsorba,
s ezt hivatalos szolgálatnak semmiképp
se tekinthette, (bár a tanulók
egyébkori étkeztetése a
nevelőtanár kötelessége volt). A buszmegállóban
egyedül várakoztam, körülöttem
tócsákban állt a piszkos hólé. Odahaza
beágyaztam előző napról, aludni már nem
dőltem le, féltem, esetleg kábult lennék estére.
Még uborkáért, kenyérért, borért, paprikás
szalámiért, nápolyiért, mogyorós csokoládéért
s egy új dugóhúzóért leszaladtam a boltba.
Szüleim üdvözletét (a levél
M.-ról – Mátrah.-ról – érkezett, előző
nap déli postával) még
vásárlás előtt olvastam el. (Üdvözlet
helyett stb., visszamenőleg.) Ujságot vettem.
A. és M.-F. (A későbbi felesége)
érkezett elöbb, F. L. később. Együtt
voltunk hát négyen. F. L. vadonatúj négygombos
öltönyében jött üdvözlésemre; A. azt a
nagyméretű vásznat hozta el
ajándékba, melyet
a Kis Svábhegyen (Martinovics
hegyen? A.-val egyik
nevén se illettük a hegyet, egyszerüen
feljártunk, ő festett, én nézelődtem, jólesett, hogy
nem én csinálok valamit, s aztán
később
is,
szombat
délutánonként, gyakran feljártam, egyedül, ujsággal,
letelepedtem a magas fűben, néztem odalent a várost,
a szélben rohanó fű hullámtaraját a hegyoldalban),
szóval azt a vásznat, melyet odafent a hegyen
festett. Megtörténtek a gratulációk, bizonyára
koccintottunk F. L. (F. Laci) badacsonyijával.
F. L. az egyik nagy fotelba telepedett le, félprofilban
a zongorának, ahol akkor
senki nem ült, A. és M.-F. a díványon ült, én egy
párnán a földön (széken a kis kerek asztalnál). A zongora
alatti padlólámpa meg a másik szoba
félig becsukott ajtaja alól kiszűrűdő fény
elegendően megvilágította a szobát. Később (elkezdtem és)
abbahagytam a zongorázást; egyébként A. kérésére
ültem le, A. elmesélte közben a Cs.-váraljai (csikóváraljai)
éneklést, a dobolást a széttört
literes borosüvegek fenekével-nyakával a vaksötétben, az avarban
(amit később ugyancsak emlékezetesen, de talán
másodkiadásízűen ismételtünk meg a L.-i telek kellős
közepén, ugyancsak éjszaka); majd – elfogyott a b.-i – F. L.-val
lementünk a közeli Halásztanyába, pecsenye fehér (hegyvidéki
s.) (siller?) volt csak, azt hoztunk. De már nem fogyott
belőle sok. Örültem, hogy A. és M.-F. együtt ül
a zongora mögötti díványon: F. L. a zongora melletti
fotelban ült, le-lecsukló
szemmel, kicsit megborostásodva. A zongora alatti
padlólámpa és a másik szoba lámpájának
ajtó alatt átszűrődő fényében ültünk. Másnap
hétfő volt, számomra délutáni műszak.

 

 

 

Tallózás az őszi–tavaszi táblázaton

Szeretem ezeket a hétköznapokat, mikor épp csak le kell
ugranom reggel – amikor épp csak
leugrom reggel a hídig, vagy egy megállót
átvillamosozunk, és
– no igen – egyedül
kell hazajönnöm, de
legalább hazajöhetek; néha
mindjárt a hídfőtől, esetleg gyalog, végig a parton,
rugdosva az évszaknak megfelelően ezt-azt,
és – szerda kivételével – mindig
sportujsággal. Legszivesebben a
(nehéz megmondani, miféle) cikkeket olvasom,
és emlékszem egy (két, több)
(nehéz megmondani, mire) – nyilván más is. De azt hiszem,
kevesen emlékeznek errefelé a Partizán-
Radnicski Nis mérkőzésre (1:0, Belgrádban
játszották tavaly ősszel), nem is valószínű, hogy
valaki egyáltalán emlékszik (nek feltünt).
Érdekes, hogy
náluk
most fejeződött be a bajnokság, és olvasom a sportban,
hogy a Partizán a második helyen végzett. Tavaly ősszel
ott voltunk épp aznap, mikor a Nis
még veretlenül érkezett Belgrádba; ha nem is
a bajnokság legelején tartottak, de úgy
jól az elején még, a hatodik-hetedik
fordulónál. Gyalog
mentünk föl a
– előveszem Belgrád-térképünket –
Trg bratstva i jedinstvától
(a vasútállomástól)
a Nemanjinán (a
n) a Trg Dimitrija Tucovičára,
(a Slavija szálló terére),
onnan tovább a Bulevár JNA-n,
(az ottani Néphadsereg útján). Szembe
kaptuk a tömeget, bár
eloszlottak a parkban kétfelől. Lámpa-
gyújtás órája lehetett, a kertvendéglők
forgalma megélénkült; katonák
mindenütt, persze, mondtam
kérdésedre, a helyi Honvéd
játszott. Egy tüzoltótól
(vámostól? milicistától?)
megkérdeztük az eredményt
a Nemanjina és a Balkanska
sarkán. Ez még odafelé
volt (szabadságunk elején; a városból
persze visszafelé a Kralja
Vladimirán lévő diákszállónkba); ekkor még a Nis
megtartotta vezető helyét, gólaránnyal,
a későbbi bajnok Crvena Zvezda
előtt; mire
visszajöttünk a tengerről, nem is egészen
két hét múlva, már leszorult a
(második? harmadik?) helyre; most pedig
a bajnokság végeredményét olvasva a sportban,
nem látom az ott feltüntetett
első hat közt (de a kiesők közt
sincs; s végtére egy újonccsapattól
– szép bármi). Az idén
nem megyünk le szeptemberben, kevés
az időnk; pénzből még
futná valahogy (május–június: Mark Twain,
közben egy
Handke, majd folytatom a félbehagyott
Janouch könyv, a Beszélgetések Kafkával
fordítását, s aztán:
Murphy, Beckett „jelbenszületett”-je,
akit
életre ítélt szerencsejóslatával a hatpennys álfakír,
s így munkát vállalt szerelmük érdekében), mondom, a pénz
nz szerezte tavasszal a legtöbb pontot, így hát
érthető második helyezése. És most már
valami meccsre is kimennénk, persze,
nemsokára kezdődik az új
tavaszi–őszi, bár még
csak az osztályozókat játsszák a feljutásért. Szeretem
ezeket a hétköz-
napokat; mire
hazaérek a Dunaparton, kiolvasom a sportot,
(főként a), otthon beágyazok,
előveszem a (Mercedes), az (Optima)
írógépet, fel (lendítem), fel (tornázom)
a Párizs-íróasztalra (típusjelölés), odaviszem a szótárt,
indigót rakok (három másolattal) tíz adagba
(ha kevés van éppen: hét adagba, de hét
adagba mindenképpen, különben
szaporátlan a gyors cserélgetés), és csinálom a Mark Twaint,
a Handkét,
a Janouchot, a Beckettet. Mikor hogy. Közben
a rég nem olvasott „Kedvenc könyveink”-polcról
előkotrom a Belgrád-térképet, megkeresem
a Trg stb.,
t, a Bulevár
t. Tőlem
– tizenegy nap kivételével – akár
ősz is lehetne; a Radnicski Nis
másodéves újonc lesz, a Partizán
– lefogadom – akármilyen tavaszi–őszi
pontelosztással
sem nyeri meg a bajnokságot idén sem,
s a szeptembert már Randall Jarrell-nek hívják,
(Beckett is már csak a tizenegy nap miatt
csúszik át augusztusra), s egyáltalán:
a szeptembert, októbert stb.
(hónapok neve) nálam is hivatalnak, mint
nálad a hét öt napját mindig,
annak tizenegy napnak a
kivételével, amit magunkra szánhatunk, egytagban, a háromszázhatvanötből,
és ha nem is a tengeren,
a „gyaloglós” déli parton
kedvünkre labdázgatunk, és majd
ezek a hétköznapok is végetérnek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]