Személy

Megér ennyit egy élő: egy személyt; hogy ne mondjuk: itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el bátran; ne mondjuk: fülelésünk likacsos kő, ott kotyog a hang korsójában; megéri. Ahogy már a kórók közül látszott a tüzijáték, s az alagút tulsó feléről is ugyanaz: csak a másik fele. De mind kint álltak. Kivételes pillanatok, csak épp ezeket nem kiméljük aztán. De a tenger – Sós lett a gyerekkori huzat, sós a kékje, a rajzok. S a kőülések kivert fogai a fűtribün dombján. Mind, mind sorra. Visszafelé szembe jöttek a hullámok, de végig a part mellett úszva már gyalog történt. S ott is maradhatott volna a parton, de csak fagylaltozott. „A hidegkonyha tálján a kocsonyában nem lehet ruhástól –” Tudom; téged is hívtak. S ha már: hogy be ne fejezzük soha senkinek a nevét miatta. EL KELL FELEJTENEM HOGY NEM VAGYUNK SEHOL S LEGALÁBB RÓLAD AZT KELL HINNEM HOGY ITT VAGY és önbizalom nélkül örülünk meg egy hasonlatosságnak, akkor; mindegy, hogy aztán – mindennek, ami bátorit, ott mondták – később sem elevenedett meg. Szeretném tudni ha már szeretném tudni ha már szeretném tudni MINTHA MAGAM HELYETT TÉGED HAGYNÁLAK EL AZTÁN MEGBÁNVA MÉGIS HELYETTED MAGAMAT eleven elzárkózásunkat megéri