Nyers

Felengedek egy élő résnyit. Valóban boldogok a praktikus együgyűek, mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet. Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék: „Mindent, de nem bármit.” Eddig nem kellett semmiféle megszorítás. Igaz: semmihez. Anélkül, hogy engednék valamiből, anélkül, hogy egyikről vagy másikról lenne szó. Hogy valamelyiket választanám. SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK. NEM KÉRLELHETI KÖZTEDIK. IGY EGYETLEN. A bolond kibukfencezik. Nem érdem, ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka. „De könnyű annak, aki vasalt nadrágot és libamájat…” Próbáljuk befejezni. Eszik? hord? Lakott egy… éppugy befejezhetetlen. A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka, alacsonyan, a házunk mellett, mindig egy tükör fedte el az arcát, rács-sötét volt a szobájában, ő kiabált fel így a negyedikre, a szalámigyáros család meg ürüléket dobált le válaszul az ablaka alá, ujságpapírba csomagolva. Aztán mindkettő elköltözött. Lábfejnyire ajtóm és küszöböm közé behatolnak az események, mintha zseblámpa reflektorozna üres kockámba, s kérdését visszhangoznám: Van itt valaki? Teve púpja. Még csak azt sem mondhatni ezentúl: nem hordja senki. De hogy nem biztosan én mondhatom: ez hiányzik. Talán mindennek ez az oka. Dehát nem elég igazolás egy ismeretlen morfinista – (nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája, mellyel barátságot ajánlottam neki, hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá, de már nem is tőle tanult arccal, ha egyszer engem mond majd. Akkor egy pillanatra mérleg két serpenyője voltunk. De csak az egyik,) s nem elég a halott tüskehajú szobrász, tíz éven át legalább itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe, hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve, kedves kutyaarcú manó; először volt a Lukácsban, izületi mészlerakódásra megpróbálta. Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón, zuhogott a fehér vizesés csontrákjára a zöld mohából. Feladom azt a jogomat, hogy becsületesen kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem – – mért akkor én? vagy én is mért ne? Tudnom kell, megbizhatatlan szélrohamok ezek, valahányszor azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé nincs ajtó. Vonalzónyi neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában, ott éreztem először egyetlenszer. Aztán ültem köztük, mig haza nem mentünk. Nem ütöttek le Halottak Napján, egyedül voltam este a bekerítetlen temetőben, gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek. Felhívtalak előtte s utána. Egyedül voltam a lakásban, hasaltam a nagyszoba szőnyegén, szétterpesztettem a lábam és te is, majdnem egész sötét volt a szobában, csak még a szemed is behunytad, feküdtél ágyadon a telefonnal, akkor utoljára egyedül. Volt egy idő, mikor velem is bárki találkozhatott, akár minden nap, mint a faluból kifelé menet a cigánnyal, megkérdezhette, hova mész, cigány – Most már tudom, ezeknek a dolgoknak vége.