Nyers
| Valóban boldogok a praktikus együgyűek, |
| mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet. |
|
| Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék: |
| „Mindent, de nem bármit.” |
| nem kellett semmiféle megszorítás. |
|
| Anélkül, hogy engednék valamiből, |
|
egyikről vagy másikról lenne szó. |
| Hogy valamelyiket választanám. |
|
| SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK. |
|
| A bolond kibukfencezik. Nem érdem, |
| ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka. |
|
| aki vasalt nadrágot és libamájat…” |
| Próbáljuk befejezni. Eszik? hord? |
| A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka, |
| mindig egy tükör fedte el az arcát, |
| rács-sötét volt a szobájában, |
| ő kiabált fel így a negyedikre, |
| a szalámigyáros család meg |
| ürüléket dobált le válaszul |
| Aztán mindkettő elköltözött. |
|
| mintha zseblámpa reflektorozna |
| s kérdését visszhangoznám: |
|
| Teve púpja. Még csak azt sem |
| mondhatni ezentúl: nem hordja senki. |
| Talán mindennek ez az oka. |
|
| egy ismeretlen morfinista – |
| (nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája, |
| mellyel barátságot ajánlottam neki, |
| hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá, |
| de már nem is tőle tanult arccal, |
| engem mond majd. Akkor egy pillanatra |
| mérleg két serpenyője voltunk. |
| De csak az egyik,) s nem elég |
| a halott tüskehajú szobrász, |
| itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe, |
| hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve, |
| először volt a Lukácsban, |
| izületi mészlerakódásra megpróbálta. |
| Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón, |
| csontrákjára a zöld mohából. |
|
| kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem – |
| – mért akkor én? vagy én is mért ne? |
| Tudnom kell, megbizhatatlan |
| szélrohamok ezek, valahányszor |
| azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé
|
| neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában, |
| ott éreztem először egyetlenszer. Aztán |
| ültem köztük, mig haza nem mentünk. |
|
| Napján, egyedül voltam este |
| a bekerítetlen temetőben, |
| gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek. |
| s utána. Egyedül voltam a lakásban, |
| hasaltam a nagyszoba szőnyegén, |
| szétterpesztettem a lábam és te is, |
| majdnem egész sötét volt a szobában, |
| csak még a szemed is behunytad, |
| feküdtél ágyadon a telefonnal, |
|
| találkozhatott, akár minden nap, |
| mint a faluból kifelé menet a cigánnyal, |
| megkérdezhette, hova mész, cigány – |
|
| ezeknek a dolgoknak vége. |
|
|
Személy
| egy személyt; hogy ne mondjuk: |
| itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el |
| bátran; ne mondjuk: fülelésünk |
| likacsos kő, ott kotyog a hang |
|
| s az alagút tulsó feléről is |
| ugyanaz: csak a másik fele. |
|
| pillanatok, csak épp ezeket nem |
| kiméljük aztán. De a tenger – |
| kivert fogai a fűtribün dombján. |
|
| szembe jöttek a hullámok, de végig a part mellett |
| úszva már gyalog történt. |
| S ott is maradhatott volna a parton, |
| de csak fagylaltozott. „A hidegkonyha tálján |
| a kocsonyában nem lehet ruhástól –” |
|
| S LEGALÁBB RÓLAD AZT KELL |
|
| örülünk meg egy hasonlatosságnak, |
|
akkor; mindegy, hogy aztán – |
| később sem elevenedett meg. |
|
| eleven elzárkózásunkat megéri |
|
|
H. királyfi, mostohaapja előtt
| …Elgondolásaim nem oly titokzatosak, |
| sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek. |
| Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik majd, |
|
Egy még túl, jobb már két, de |
| Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés. |
|
|