Nyers
Valóban boldogok a praktikus együgyűek, |
mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet. |
|
Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék: |
„Mindent, de nem bármit.” |
nem kellett semmiféle megszorítás. |
|
Anélkül, hogy engednék valamiből, |
egyikről vagy másikról lenne szó. |
Hogy valamelyiket választanám. |
|
SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK. |
|
A bolond kibukfencezik. Nem érdem, |
ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka. |
|
aki vasalt nadrágot és libamájat…” |
Próbáljuk befejezni. Eszik? hord? |
A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka, |
mindig egy tükör fedte el az arcát, |
rács-sötét volt a szobájában, |
ő kiabált fel így a negyedikre, |
a szalámigyáros család meg |
ürüléket dobált le válaszul |
Aztán mindkettő elköltözött. |
|
mintha zseblámpa reflektorozna |
s kérdését visszhangoznám: |
|
Teve púpja. Még csak azt sem |
mondhatni ezentúl: nem hordja senki. |
Talán mindennek ez az oka. |
|
egy ismeretlen morfinista – |
(nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája, |
mellyel barátságot ajánlottam neki, |
hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá, |
de már nem is tőle tanult arccal, |
engem mond majd. Akkor egy pillanatra |
mérleg két serpenyője voltunk. |
De csak az egyik,) s nem elég |
a halott tüskehajú szobrász, |
itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe, |
hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve, |
először volt a Lukácsban, |
izületi mészlerakódásra megpróbálta. |
Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón, |
csontrákjára a zöld mohából. |
|
kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem – |
– mért akkor én? vagy én is mért ne? |
Tudnom kell, megbizhatatlan |
szélrohamok ezek, valahányszor |
azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé
|
neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában, |
ott éreztem először egyetlenszer. Aztán |
ültem köztük, mig haza nem mentünk. |
|
Napján, egyedül voltam este |
a bekerítetlen temetőben, |
gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek. |
s utána. Egyedül voltam a lakásban, |
hasaltam a nagyszoba szőnyegén, |
szétterpesztettem a lábam és te is, |
majdnem egész sötét volt a szobában, |
csak még a szemed is behunytad, |
feküdtél ágyadon a telefonnal, |
|
találkozhatott, akár minden nap, |
mint a faluból kifelé menet a cigánnyal, |
megkérdezhette, hova mész, cigány – |
|
ezeknek a dolgoknak vége. |
|
|
Személy
egy személyt; hogy ne mondjuk: |
itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el |
bátran; ne mondjuk: fülelésünk |
likacsos kő, ott kotyog a hang |
|
s az alagút tulsó feléről is |
ugyanaz: csak a másik fele. |
|
pillanatok, csak épp ezeket nem |
kiméljük aztán. De a tenger – |
kivert fogai a fűtribün dombján. |
|
szembe jöttek a hullámok, de végig a part mellett |
úszva már gyalog történt. |
S ott is maradhatott volna a parton, |
de csak fagylaltozott. „A hidegkonyha tálján |
a kocsonyában nem lehet ruhástól –” |
|
S LEGALÁBB RÓLAD AZT KELL |
|
örülünk meg egy hasonlatosságnak, |
akkor; mindegy, hogy aztán – |
később sem elevenedett meg. |
|
eleven elzárkózásunkat megéri |
|
|
H. királyfi, mostohaapja előtt
…Elgondolásaim nem oly titokzatosak, |
sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek. |
Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik majd, |
Egy még túl, jobb már két, de |
Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés. |
|
|