Albert Langlois clochard emlékének
E szövegnek szereplője nincs; mintha képzeletünk teljesen sík, üres színpadának egyik sarkában ülve mondaná el mozdulatlanul, majd egyszerre felugorva és gyors léptekkel fel-le járva VALAKI.
– – – Nem volt itt, nem volt itt még az előbb! |
Ez a harmadik kis kiemelkedés |
az előbb még nem volt itt. És most |
itt van alattam. Itt állok rajta |
egymagasságban a másodikkal. |
Egymagasságban! Képtelenség. |
fedeztem fel, ahogy leléptem |
róla. Ide, ahol most állok. Ahonnan |
el sem mozdultam azóta. És most: |
Magasabban! A második alig volt |
öt-hat ujjnyi magas, és most már |
legalább arasznyi magasságban állok. |
S ahogy lelépek, nagyobbat zöttyenek, mint |
mikor a másodikról leléptem. És itt |
a negyedik. Pár ujjnyi alattam. Lehet akkora, mint az |
első. Vagy a második. Nem. Ez a negyedik nem |
A második kúpról még teljesen gyanútlanul léptem tovább. |
De a harmadikról – igazán megnéztem, |
hova teszem a lábam. Igyekeztem |
egészen gyanútlanul, szórakozottan lelépni róla, hogy |
jól érezzem a zöttyenést, hátha csak a szemem |
káprázott – annyira mégis hittem a szememnek, hogy |
jól megnézzem, hova –, éreztem a zöttyenést: nagyobb |
volt, mint a másodikról lelépve, |
de semmi nem volt itt, jól megnéztem: semmi nem volt |
itt, ahol most a negyedik kúpon állok, |
legalább másfél arasznyi magasságban. |
Már magasabban, mint a harmadik kúp. |
Nem – volt – itt – semmi! |
– – – Nem, nem fülelek, nem hallgatózom: vajon |
hallani-e a hirtelen beállt |
csendben a növekedés zaját – – – |
Sík volt a felszín, akárcsak ezen a két tenyérnyi helyen, |
ahova most léptem, ahol már |
zajtalanul emelkedem is az ötödikkel. |
Egyhelyben állok és emelkedem. |
Sík volt a felszín, sík, sík, mint mindenütt köröskörül: |
Mint most is mindenütt – ezt az öt, |
vakondturást kivéve. Az első |
még alig üt el a felszíntől. De a hatodik |
itt alattam már most magasabb a harmadiknál. |
Pedig ott milyen hosszan álltam! |
– – – Mikor a futás abbamaradt |
talán nem néztem körül alaposan: nem vettem észre az elsőt. |
Lehet, hogy ott volt már, megbotolhattam volna benne, |
de csak fölléptem rá épp. Miért ne. Egy-két ujjnyi, |
lapos kis kiemelkedés a köröskörül |
teljesen sík felszínből. Megálltam. Lábfejek |
Továbbléptem. Egyet. Megálltam. Lábfejek – – – |
akkor álltam a másodikon. Ahogy visszanézek: |
alig kúp-alakú még. Elsiklana felette a tekintet, |
ha nem egy egész sor kanyarogna már. |
Mert a többiek fokozatosan |
kiemelkednek. Tucatnyi is talán. Némelyik |
alacsonyabb, mint az előtte lévő, mert |
hamarabb leléptem róla, és mihelyt lelépek, |
nem növekszik tovább egyik sem. És ezen |
a tizenvalahány kúpon kívül |
nem növekszik semmi. Köröskörül semmi nincs. |
akkor se volt semmi más, mikor futottam, csak a sík, |
sík felszín és az én futásom |
csak akkor győződhettem meg, mikor abbamaradt a futás |
s megálltam. Nem tudom, hogyan. Azóta is ezt |
próbálgatom. Próbálok megállni. Lábfejek – – – aztán tovább |
egyet. Még egyet – – – Annak a |
futásnak a végét próbálgatom, |
szeretném tudni, milyen volt, de most már |
az nincs. Valahányszor egy kúpról lelépek, |
közönyösen győződöm meg róla: |
semmi nincs ott, ahova lépek, de ez |
semmit se jelent, mert ahogy megint odanézek, |
ott a lábam alatt a következő kúp. |
Ez most már térdmagasságú. Magasabb. |
Pedig nem hiszem, hogy tovább időztem volna ezen, |
mint akár a harmadikon, amelyik csak |
valaki követne odalent! És milyen gyorsan |
megtalál; pedig azt sem tudhatja, merre lépek, |
melyik irányba – – – S egyre gyorsul: újabb kiemelkedés, |
nem is egy! Kettő! Itt fent legalábbis |
különválik a két talp formája, mint |
egy meghasított tuskó félpofái, |
Talp-alakú! A talpam alakja! És ahogy visszanézek |
a hosszú, kanyargó sorra, a legújabbak fent |
mind hasítottak már. Páros |
lábnyomok, csak épp nem besüppednek, hanem |
kiemelkednek, lefelé szélesedve. |
És most ez a legújabb: mindjárt a tövétől |
kettéválik, ha csak hajszálrésnyit is. |
Hát ezt hogy csinálod ott lent, vakond? Egyszerre kettőt? |
Mikor a felszín – megtapintottam az előbb, ahogy elcsúsztam |
Gyé-mánt-ke-mény. És egyre nagyobbakat csattog |
meztelen talpam alatt, ahogy ugrálok le a kúpokról. |
Egyre magasabbról ugrálok. Olyan gyorsan |
kerülök most már térdmagasság fölé, |
mintha kilőne a felszín, de ha kilőne, |
éreznem kellene a lendületet, |
de semmi ilyet nem érzek, |
minden teljesen nyugodt. A fény egyenletes. |
jobbkezemmel egyenletes ütemben |
elkezdtem ütögetni a hasam; |
mérést hajtottam végre. Minden egyes |
megálláskor elkezdtem egyenletes ütemben ütögetni, |
s mindannyiszor ugyanannyit ütöttem rá, egyszer se többet – |
gyorsabban emelkednek-e ki a felszínből a kúpok. |
És a kúpok sorra magasabbak lettek ugyanakkora ütésszámra. |
Gyorsabban emelkednek ki. |
Az egyszerűség kedvéért egy kúpnak nevezek két félpárat. |
Talp alakú – – – De nem csak! |
Megcsúsztam az előbb, lelépés közben |
– most, ha mindjárt leugrom is, has-magasságból kell – |
majdnem elterültem a földön, de csak térdre estem, |
átöleltem a kúpot, melyről ilyen |
csunyán jöttem le. Két térdeplő |
lábszáram alatt ott nőtt máris az újabb kúp, felszínének |
lábszárcsont alakja volt: két lábszáram alakja. |
a kúp, melyet átölelve tartottam, és a |
megkülönböztetés kedvéért keresztnek neveztem el, |
kicsúszni ölelésemből, vagy inkább |
karjaim csúsztak egyre feljebb, |
ahogy a zsámoly – így neveztem a két lábszárcsontot – |
növekedett, s végül magasabbra került a keresztnél, |
melyről lent voltam már, s így |
Vissza akartam lépni rá, és |
Akkor zuhantam végig először a felszinen. |
Felnéztem: köröskörül a kúpok, |
mint egy sírkő – vagy kilométerkő-temető. – – – |
Nem maradhatok egyhelyben sokáig, |
fel kell tápászkodnom, valahányszor elvágódom, |
pedig érdekes látvány innen lentről ez a rengeteg: |
fekve, felkönyökölve; de fel kell |
tápászkodnom: félek, túl magasból kellene ugranom. |
ahova zuhanok, test-alakú felület képződik |
mindig: kiterült testem körvonalai, |
tőlem függetlenül, rajtam kivül, |
ormótlan vastagságu kúp metszeteként: |
szeretnék ráhagyatkozni a helyszinekre. |
meglehetős sokat. Jó ürügy. Van mért |
maradni. Van egy kis változatosság, egyhelyben. |
ez nem volt; lehetett nézelődni, |
azt hiszem, a futás is nagyon változatos volt |
csak maradni nem lehetett, és nem volt |
semmi új, minden egyenletes volt, |
a lassulás is. Azaz hogy: |
Futás közben örökké ez járt bennem föl-le, föl-le: |
„Örökké lefelé – örökké fel az égbe” – ez járt bennem; |
Talán a futás kezdő pillanatában, indításkor |
került belém, mint egy irtózatos rajtszám. |
„Örökké lefelé – örökké fel az égbe.” A változás |
magam, hogy „fel az égbe” helyett azt mondom: |
„Örökké magasabbra”, csupán |
„Örökké magasabbra”. Nem is mondtam, mert csend volt, |
csend, mint most is köröskörül, csend, csend, cse-e-end! ha |
meztelen talpam nem csattogna örökké a gyémántkemény felszinen. |
„Ég” helyett – „magasabbra” –, ezzel |
egyszerűsödött a dolog, ha nem is lett |
világosabb. De hiszen világos volt köröskörül, |
világos volt a felszin, kellemesen világos, mint most, |
de az „ég” nem tetszett, mi az, hogy „ég”, egyetlen |
sík felszin volt körülöttem, soha semmi más. Most |
micsoda rengeteg kúp! Vajon hol |
lehet az első? Egészen képtelen |
gondolat, hogy van valahol: egy-két |
ujjnyi – – – mikor itt már egyetlen pillanat alatt |
embermagasságúak a kúpok. Nem nagyon |
lehetne megkeresni; visszanézve |
egy-egy kúpsor olyan, mint egy nyírt kert, |
megmondani, merre is járok, erre |
kúp van, csupa fejnél magasabb, és még ha |
vigyázok is, felbukom, valahányszor |
leugrom egyről. Néha elkábít az esés, de ahogy magamhoz- |
térek, már ugorhatok is. Gondolataim is egészen új |
ritmust kaptak az új magasságoktól. Folytatom. |
akkor volt, mikor a zsámolyról vissza akartam lépni a |
keresztre. Nem estem le rögtön a keresztről, csak olyan |
érzés volt, hogy elhatároztam, inkább |
nincs szükség elhatározásra. Mióta ilyen |
magasságokból ugrom. Aki ilyen magasságokból ugrik, azt hiszem, |
sok minden nélkül megvan. Folytatom. Egyre vissza- |
kivánkoztam a régi kúpokra, de tudtam, |
milyen volt egyszer ujra visszatérni. Emlékszem, úgy intéztem mindig, |
hogy mellélépjek. Most már akkor is, ha a felszínre ugrom, |
felbukom, de csak egy a fontos: nem |
szabad elszakadnom a felszíntől. Folytatni |
kell, még akkor is, ha nincs is |
igazi felszín, mert bárhol is vagyok, mindjárt |
maradnia. Nem tudom, milyen |
magasságokból zuhanok, de még ezek |
az én magasságaim. Abba kell |
maradnia a zuhanásnak, míg az én |
magasságaim tartanak, mielőtt |
olyanok jönnek, melyek már nem az én |
magasságaim többé. Nem emelhet olyan mélységek fölé |
semmi. Nem törhet ellenem |
túl magasak lettek s féltem leugrani, |
rájöttem, hogy kell: letottyanok |
ugrom lelógatott lábbal. Vagy mikor a |
régi ütemben már csak egyet tudtam a |
hasamra ütni, rájöttem: gyorsabban kell |
kell az egységeket, hogy legyen |
helyzetemen javíthatok, különben |
semmi értelme az igyekezetnek, ha nincs időm, hogy |
saját tudtomra jusson. Néha még |
ha épp hason érek felszínt, |
nem háton, körülpillantok a rengeteg |
kúpon, irdatlan tömeg, mint egy derékba |
fűrészelt erdő, és a metszetek |
mind az én formáimat viselik: kéz és láb alakú |
felületek. Futás közben fogékony |
lettem volna mindenre, akkor alig volt |
lehetne futni. Arccal buknék mindjárt előre. Már nem is |
ülök soha. Ahogy lezuhanok, ugy maradok |
a következő zuhanásig, nem tápászkodom |
fel, akkora felület keletkezik |
mindjárt alattam, amekkora |
vagyok. Igy legalább marad |
időm két zuhanás közt; időm, |
amit semmivel nem kell eltöltenem. De ez |
már időnek sem idő: ez már csak nekem |
kiszögellés keletkezik alatta, melyen |
végig kell gördülnöm, mint egy kiugró |
sziklán, és mindig össze-vissza billenek, |
fekvemaradásnak, mert abban épp az a jó, hogy |
csak egyet kell pördülni és már |
lent is vagyok a következő |
helyszinen. Most már ezt is egyre |
gyorsabban kell csinálnom. Nem szabad |
ér majd az egész. Véget. A pörgés után |
mást elképzelni, nem jöhet |
újabb, mindig tudtam, mi jön. |
Így is egybenyílnak szinte a |
zuhanások, most már abba kell, |
hogy maradjon, nem az enyém, nem, az |
enyém nem maradhat abba, nem |
szakadhatok el a felszíntől, |
a felszínnek kell abbahagynia |
körülöttem. Most már lassulnia kell, |
nem törhet ellenem, mikor |
mindent megtesz értem, itt van |
folyton alattam, össze kell még |
szednem minden erőmet, hogy szakadatlan |
zuhanjak és közbe-közbe felszínt |
érjek, mindig tovább, nehogy |
egy magasság oly gyorsan álljon |
be, hogy azt érezzem – – – nem! nem! abba |
szüntetnem mindent – – – micsoda csend |
lett bennem, csak a zuhanások |
|
(Eddig mozdulatlanul ült; itt ugrik fel s kezd fel-alá járni kimért, gyors léptekkel,
mereven; rövid, alig 3–4 lépésnyi távon.)
a teljes felszín, a kúpok, irtózatos sebességgel zuhan, |
egyetlen hely kivételével, ahova |
utoljára zuhantam. Fekszem! – igen, hanyatt |
fekszem, húnyt szemmel. Irtózatos sebességgel zuhan |
körülöttem minden, de az én zuhanásom |
megállt, és most már örökké ez a kúp magasodik, |
ez az egyetlen testnyi felület. |
Olyan volt az utolsó zuhanás, mintha sose szakadna vége. |
Mégis elértem a felszínt, de már ezzel |
Nem a mélységtől rettentem vissza, nem; |
hozzászokhattam az örökös szakadékhoz |
testem körül, örökké szakadék vett körül, |
mint most ezt az egy testnyi helyszínt. |
De az a mélység, mely utoljára megnyílt, |
oly azonnali volt, hogy nem volt az enyém többé. |
Örökkévalóságnak igérkezett: az örökkévalóság már |
elviselhetőbb számomra egyetlen testnyi fogságként, mintsem |
– – – mintsem véget nem érő – – – Egykor |
úgy futottam, mintha el akarnám osztani magam, |
örökkévalóságig futva egyenletesen: |
sehova ne jusson belőlem; hogy így megmenthessem az egész felszínt: |
ne emelkedjen ki egy pontja sem, |
legfeljebb futásom vonala lüktessen benne, |
Pedig megtört már a sík, azzal, hogy én ott voltam, kiemelkedtem belőle. |
felszín halála megkezdődött általam. |
Legfeljebb a halálos itélet |
túlzott bősége elől futottam, |
de már kezdettől fogva lassult, |
és végül abba is maradt a futás. |
Ott álltam az első kis kiemelkedőn, alig egy-két ujjnyi magasban, |
és aztán a harmadik és negyedik és tizedik és megannyiadik kúpon, |
és nem kellett többé semmit rejtenem és megmentenem. Sőt: |
ugrásaim közben büszke lettem arra, |
hogy megtörtem a felszín egyhangúságát, |
kúpokat hoztam létre, melyek formáimat viselik |
– – – pedig valamennyi kúp |
előkészülete csak annak, ami még |
itt sem ért véget, ahol most vagyok! |
Magukra kellett hagynom őket, |
valamennyi kúpot, vissza kellett adnom őket a |
felszínnek, egyetlen Helyszínt kellett kiemelnem a zuhanásból: |
ezt, melyen most húnyt szemmel fekszem, hanyatt, |
de már nem moccanatlanul. Nem. |
Az előbb végigjártattam kezem e helyszín kerületén: |
más, más ez a hely, más, mint a többi volt: |
ez az egyetlen Helyszín, és – – – |
mégegyszer körültapogatom a kezemmel, mielőtt |
megbizonyosodnék róla, mielőtt a szemem is kinyitnám: |
köralakú! – és most már látom is: köralakú! |
és mégegyszer lehunyom a szemem, hogy mégegyszer meglássam azt, |
amit ezentúl örökké látni fogok. |
Köralakú! Az első tiszta forma! Micsoda sugárzása lehetett |
annak az utolsó zuhanásnak, ahogy utoljára felszínt értem itt, |
sugárzása, hogy itt a test-alak |
a sok kéz-láb-test-alak után |
gyönyörű körré. Átmérője a testem |
hossza. Ezért, ezért, ezért nem |
maradhattam volna mindjárt az első helyszinen, ahol |
futásom abbamaradt: ha ott mindjárt megállok, |
most két talp meredne az égbe, |
és én tele maradtam volna mozgással, felesleges, |
kúpokká nem vált mozgással. |
Felemelném a karom: és megindulna a süllyedés, |
felemelném a lábam: és a süllyedés tovább gyorsulva folytatódna, |
egyetlen testnyi felületről indulna el a rettenetes sorozat, |
mert az emelkedne csak, ahol épp vagyok. |
Nem jött volna létre a kör csodája, nem ért volna utol |
futásom legtitkosabb értelme, mely bennem föl-le járt: |
„Örökké lefelé – örökké fel az égbe.” |
Az ég volt a cél! és az ég maradt a cél! |
A kúpoknak csupán egy-egy metszésvonala voltam, |
a kúpok: csonka kúpok maradtak, nem volt csúcsuk soha, |
mindig kéz-láb-test-alakban hívtam létre őket. |
Ha most ott lennék, lent, az iszonyatosan távolodó felszinen, |
ott lennék e kúp tövében, felnéznék az engem milliószorosan, |
meghaladó méretekre, úgy érezném, ez a kúp odafent |
egyetlen pontban végződik: |
|
(Körülbelül itt merevedik feszes vigyázz-forma állásba; nem is mozdul a következő
szövegrész alatt, csupán egyetlen egyszer.)
én hívtam létre, általam csonka, de a metszet már köralakú, |
és ezen a köralakú metszeten |
létrejön az ég! Létre fog jönni az ég. |
Eddig is minden ennek az érdekében történt. |
Meg fogok moccanni. És a kúp felső metszete is megmozdul. |
Fel fogok kelni fektemből. És a kúp felszíne is emelkedni kezd. |
Ez még soha nem történt eddig. |
Mindig csak az alsó kerület szélesedett, terebélyesedett, |
ahogy szabadon hagyta a lefelé süllyedő felszín. |
Most, a kör csodája után, a megváltozott tulajdonságú helyszín |
abszolút és valóságos emelkedés színhelye lesz. |
Az egyetlen abszolút és valóságos emelkedésé. |
Kúp emelkedik, mely nem csúszik ki az ölelésből, |
kúp emelkedik valóságosan, |
– képletes, de megvalósuló csúcsa felé, |
és nekem kell ezt a csúcsot létre-segítenem. |
|
(Valahol itt emeli fel a kezét mellmagasságba, mintha azt jelezné két kifelé
fordított tenyerével: semmi részem a dologban.)
jelképesen és valóságosan, |
és szabad helyet hagyok a növekedésnek. |
A szabadon hagyott felületnek meg kell moccannia. |
Nem süllyednie kell, hanem emelkednie. |
És – emelkedik! Emelkedik a szabadon hagyott helyszín! |
Nem én emelkedem! Tiszta kör- |
felület emelkedett ki, egyelőre csak |
ujjnyit a szabadon hagyott |
oldalon. Tovább emelkedik: két |
ujjnyi. És most átlépek rá: létre kell |
jönnie a másik kiemelkedő |
területén. Itt van! Emelkedik! |
Ez már két-három-négy ujjnyi! Két |
ujjnyival magasabb, mint amelyiken állok. |
visszaugrom rá, hadd növekedjék az |
első. Mindkettő kör-alaprajzú. Sugaruk |
épp a nagy kör sugarának fele. Belülről |
érintik mindketten a nagy kört, és középen, a |
nagy kör középpontjában: igen, ott már |
elhajlanak egymástól – kúp-alakúak |
lesznek! Kúp-alakú mindkettő. Egyre |
keskenyedve el fogják érni csúcsukat. Nem is egy |
ég lesz! Két ég, két csúcs. Két |
valóságos növekedés. Az alapkör, íme, csodálatosan |
jelképes maradt: és nem ott emelkedik, ahol szószerinti |
értelemben vagyok, hanem ott, ahonnan kivonultam |
jelképesen és valóságosan. Így lépek jobbra-balra, |
egyikről a másikra, és ahonnan lelépek, mindjárt |
növekedésnek indul, utoléri és el is hagyja |
a másikat; aztán visszalépek rá, és a szabadon hagyott |
kúp növekszik megint – egyre szélesebben. Most már |
szempillantás alatt több, mint arasznyit. Hohó! Csak |
semmi sietség. Csak szép egyenletesen. Megvan a mozgás, |
a növekedés, valóságos és |
abszolút, és ez a fő. Semmiféle |
gyorsulás nem kell. Most ezt |
kell csinálni, és lehet is |
csinálni egy darabig. Semmi |
kell, pedig nem akármilyen |
magasságban vagyunk már, nem bizony, és |
köztetek is van már egy kis |
hasadék; egész helyes kis szakadékocska |
van már köztetek, és nekem |
nemcsak, hogy egyre magasabbra |
kell lépnem jobbra-balra, hogy |
növekedjetek, nekem valamennyiszer át is |
szélesedik. Nem szabad ugyanakkor |
Nehéz lenne megmérni mennyire, de egyre |
gyorsabban kell rakni a lábam, nehogy |
lépnem a végén. Persze ez még |
egész jól kibírható, kell egy kicsit |
kapaszkodni, ha nem lépek elég |
gyorsan, de még nem veszélyes, csak nem szabad, hogy |
gyorsuljon a növekedés üteme. Valószínűleg |
ez az egész növekedés meg fog állni egy bizonyos |
darabig felfelé, aztán megfelelő magasságban |
megállunk. Ezt a magasságot |
nem jelzi persze semmi, köröskörül |
üresség vesz körül, kitöltetlenül, de |
belső bizonyosság szól majd: eddig! |
és nem tovább. Most léptem |
a legnagyobbat: szinte ugranom |
kellett. Abba kell maradnia |
megjelenik bennem a belső bizonyosság: eddig! hiszen |
ez a két kúp is akkor kezdett |
növekedni, mikor bizonyosságot éreztem magamban, hogy |
nőni fognak. Egyelőre nem lehet |
más célunk, mint elérni egy bizonyos |
szintet. Azt a magasságot, ahol a futás |
egykor abbamaradt. Ahol az |
keletkezett alattam. Nem tudom, nem |
vagyunk-e máris nagyon közel. Nem merem még |
határozottan érezni, mert semmi jele, hogy |
megállna a növekedés, sőt, tovább |
megpróbáltam abbahagyni az ugrást, hiszen |
növekedne, nincs rám szükség, igazán |
nincs szükség rám, nyugodtan ottmaradhatok |
az egyiken vagy a másikon, nincs |
különben sem kell nekem magamnak felérnem |
az egyetlen pontba, a kúpok |
valamelyikének kell összezárulnia, de ahogy |
a helyszín; zsugorodott! szűkülni |
kezdett a kör kerülete, ha megálltam, igen, mihelyt |
megpróbálom abbahagyni az ugrást, |
balra, vagy balról jobbra, ugy érzem, |
szűkülni kezd a kerület, és rémülten ugrom |
alig tudtam átkapaszkodni, függtem a mélység |
szűkülhet a kerülete, nem törhet |
vagyok, mért nem állhatok meg az egyiken |
hogy legyek valahol, annyi |
hely mindig kellett, és volt |
is; én indítottam el ezt az egész |
emelkedést; és így is egyre szűkebb a kerület, |
magamnak egy ponttá válnom a végén! Legfeljebb |
hármat vagy négyet ugorhatok, ha így |
tudok megfordulni se többé, háttal |
oldali kúpra, egyszer még el |
fogom véteni, ott kell már |
ég a cél, lassulni fog majd |
bírnom addig; most már úgy |
szökken elém, mint egy fal a másik |
kell, együtt kell ugranom |
felkapaszkodni, lassulni fog, még |
|
(Karját leengedi, s a következő szövegrészt már a sík térségből előre távozóban mondja.)
Lassul-e majd? Nem tudom. |
Magasan járhat. Ez a kúp itt alattam |
megállt. Nem nézek hátra. |
Ezt a metszetet nézem egyre, |
ahol állok. Nem szűkül-e a kerülete. |
Nem is kell néznem. Épp lábfejnyi átmérőjű kör. |
Elég, ha lábfejemmel kitapintom. |
Ha a talpam egy arasznyi helyen sem kerül a mélység fölé: |
– – – – – – Nem szűkülhet! |
milyen gyönyörű kör-alakú. |
|
(Ekkor már nincs jelen.)
|