In memoriam Antonio Vivaldi

Nem tudsz magadtól már megízesedni: egyiked se vagy már. Egy íz se. Semmi szökhető: de minden megszökőben. Túl gyors, túl mindenkori azonosulás, túl szapora rezgés ahhoz, hogy követhesd. Ki görget majd, kioltott tér a térben? Kinek káprázol, ön-meg-nem-tevés? A földön még belédbotolnak, és a változások benned mint kiszögellők, lépcsők pihenői, hirtelen ablakok az elhagyottra: vonzók. De már az önmagán keresztül-tártról ki tud? Nincs egy hely, ahol ne egész valója verné át.   Emberöltők szemében mozdulatlan. És egy fát is, ki nézne végig? Holtigszülés: előre megfagynak tőle a fogalmak. Űr kavicsai, felhők, mily lazán görögtök medretekben, hogy helyet hagyjatok még nekünk is magatok alatt. Magatokon keresztül-tártak, elvéthetetlen senkinek-se-tájak, gyengédségtek mint kanalat meríti meg a szívet sajátmagában: mozdulatlan merülve az égben bőséged érezd, ahogy az izmok roppanásától erezve márványként fekszel – a napos fűben felülj, magadon elidőzz.