In memoriam Antonio Vivaldi
| Nem tudsz magadtól már megízesedni: egyiked se |
| vagy már. Egy íz se. Semmi szökhető: |
| de minden megszökőben. Túl gyors, |
| túl mindenkori azonosulás, túl |
| szapora rezgés ahhoz, hogy követhesd. |
|
| Ki görget majd, kioltott tér a térben? |
| Kinek káprázol, ön-meg-nem-tevés? |
| A földön még belédbotolnak, és a |
| változások benned mint kiszögellők, lépcsők |
| pihenői, hirtelen ablakok az elhagyottra: vonzók. |
| De már az önmagán keresztül-tártról ki tud? |
| Nincs egy hely, ahol ne egész valója verné át. |
| szemében mozdulatlan. És egy fát is, ki nézne végig? |
| Holtigszülés: előre megfagynak tőle a fogalmak. |
|
| Űr kavicsai, felhők, mily lazán |
| görögtök medretekben, hogy helyet |
| hagyjatok még nekünk is magatok |
| alatt. Magatokon keresztül-tártak, |
| elvéthetetlen senkinek-se-tájak, |
| gyengédségtek mint kanalat |
| meríti meg a szívet sajátmagában: mozdulatlan |
| merülve az égben bőséged érezd, |
| ahogy az izmok roppanásától erezve |
| márványként fekszel – a napos fűben |
|
|
Prelúdium és ötsoros
| Ahogy egy forrás felfakad |
| a frissen tárt szem sugarára, |
| s a megnyíló száj e patak |
| egész medrét felszínre rántja |
| csengve üti a szívetekhez, |
| mint a kavicsot – állni egyre, |
| gyönyörűséggel megkövezve… |
|
| Oly végső most e pillanat |
| Túlélte mégis meghazudtol |
|
|
A séták
| Beomlott mozdulatok. Kiáll |
| belőlük egy láb, egy testrész. Miért |
| markolsz közéjük fű-gyökérnyit is már? |
|
| Körüljárhatóságod tériszonyába |
| léptél ki folyton; remegtél a |
| csupasz megvilágítás üregében. |
|
| Hogy itta a képekre szomjas |
| tér a mozgást. Lépteid az |
| ön-távolodás visszhangjába tapostak. |
|
| Egy szót úgy ejtesz, egy megnevezés |
| úgy hagy el, mint egy tenyered közé vett |
| szív, fű-gyökérnyi markolás, |
| ahogy magadba te folyton visszakapaszkodsz – |
|
|
Töredék Hamletnek
| – ily egyetlenné el-nem-gondolás |
| tehet csak. Minden megközelítés már |
| önmagától tünékeny: mérték, |
| változása teremt meg; oly síp, |
| mely csak saját hangjára szól – |
|
| Ó, te állhatatlan odaadás, |
| te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő |
|
|
II. Töredék
| Ó, ismétlődés: szívszorultod is |
| mind csak való, mindig csak változat még. |
| És készületlen bennünk, amiről |
| hogy készen érhet minket – elhihetjük. |
| Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni, |
|
III. Töredék
| …Szárnycsapásokként, így, a folyton |
| másolva át visszájává: reménnyé: |
| egyetlen teljes maszkunkat talán |
| olyan közelre hozza, hogy már |
| mozdulatlan színünk eléri… |
|
Már tudva rólad…
| sebhelyed ez a tér: átváltozásodé |
| belénk, – már tudva Rólad |
| megmoccanhatunk-e? |
Áradás közelít: |
| telnek meg; rajtunk pedig üres szél |
| söpör végig, méreteinktől |
|
| Megnyílások: folyton kiléptetek |
| nekifutás lennétek igazibb |
| összezárulásunkhoz. Itthagytatok |
| egyre sűrűbb üregként. |
Már egyetlen |
| elmozdulásunk mögül kicsapva |
| halálra égethetjük egymást. |
|
|
Macabre a mesterekért
| minden, amit elveszthetek. |
|
| A fényesség, mely fölrepít, |
| egyetlenegyszer mindörökre. |
|
| minden, amit elveszthetek. |
|
| Mély s felszín egymás kapuja, |
| bújj-zöldág sehova sehonnan: |
|
| minden, amit elveszthetek. |
|
| Eltaszítva, mely a szigetre |
| bajnokot vitt, pörgött a sajka – |
| én ezt a partot rúgom el, |
| mert nincs szükségem másik partra. |
|
|
Az üdvözlet
| Csak az van, ami lehet. Lépj a |
| benned futó medrekbe, próbáld: lapulj. |
| A fény a víz nyugvásába alászáll, |
| megbicsaklik jövője kavicsán a láb – |
|
| megbicsaklik a fény: átjárná csak víz-ágyát, |
| de már vele iramlik, tündöklőn ágait növesztve – |
| – hát ez volt még, ez mind-mind benne volt |
| a teljesekben. Ekkorák még. Csak |
|
| Várj mindent. Még nem-követhetőd |
| nyílik benned. Tudd: fény-erezetét e |
|
| patak se járja, odakint mégis |
| feldobja színét, s – hányadszor – megtér |
|
|
|