A visszaérkezett
Most átmégy a sötét szobán: vigyázol, |
beléjük ne botolj; lépteidet |
oly apró részekre osztják, hogy ez már |
nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. |
Mikor elmentél tőlük, mintha egy |
hullám gerincén hagytad volna őket, |
egy hullámén, mely egy mozdulatodra |
– hogy becsuktad magad mögött az ajtót – |
utánad lendült, s kifutott alóluk. |
Te nem tudod, hogy ők azóta is |
mind nád- s fa-törmelékek, az üres |
levegőbe feltorlódva is e |
hullám ívét őrzik; ezért te csak |
végtagokat láthatsz lent, és könyöklő |
törzset-fejet egy kicsit magasabban. |
Most már persze szögletesebbek is, |
szárazabbak is; s mert azóta a |
fény mindig ugyanazon az egy |
ablakon át érte őket: nekik már |
nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, |
érkezésed, hogy fellobbanjanak, |
mint egy óriás száj szívására a |
parázs-végek: de te annyira másnak |
képzelted el magadban tüzüket, |
annyira csak magad akarnád tőlük |
– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –, |
hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. |
Hát ők azok, akikhez visszajöttél? |
nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? |
Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, |
vigasztalanul illesztgeted a |
lábak, törzsek és arcok sokszögét |
|
|