A visszaérkezett
| Most átmégy a sötét szobán: vigyázol, |
| beléjük ne botolj; lépteidet |
| oly apró részekre osztják, hogy ez már |
| nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. |
| Mikor elmentél tőlük, mintha egy |
| hullám gerincén hagytad volna őket, |
| egy hullámén, mely egy mozdulatodra |
| – hogy becsuktad magad mögött az ajtót – |
| utánad lendült, s kifutott alóluk. |
| Te nem tudod, hogy ők azóta is |
| mind nád- s fa-törmelékek, az üres |
| levegőbe feltorlódva is e |
| hullám ívét őrzik; ezért te csak |
| végtagokat láthatsz lent, és könyöklő |
| törzset-fejet egy kicsit magasabban. |
| Most már persze szögletesebbek is, |
| szárazabbak is; s mert azóta a |
| fény mindig ugyanazon az egy |
| ablakon át érte őket: nekik már |
| nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, |
| érkezésed, hogy fellobbanjanak, |
| mint egy óriás száj szívására a |
| parázs-végek: de te annyira másnak |
| képzelted el magadban tüzüket, |
| annyira csak magad akarnád tőlük |
| – azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –, |
| hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. |
| Hát ők azok, akikhez visszajöttél? |
| nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? |
| Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, |
| vigasztalanul illesztgeted a |
| lábak, törzsek és arcok sokszögét |
|
|