Az elrepült bokor
a változó víz fészke voltál, |
partján kis szürke társaiddal |
együtt nőttél, bujtál, hajoltál – |
most, hogy visszavonult a folyó, |
csak egy gyökér mered utánad, |
csak egy gyökér, melyről hiányzol. |
|
Nem láttam azt a pillanatot, |
melyben lombod magasba lebbent, |
mikor te, a szürke füzecske |
csoda lettél, lehetetlen: |
ó, hogy verdeshetett kibomló |
mint egy képtelen ejtőernyőn, |
mely lentről röppent fel a légbe. |
|
Más fa elhullik levelenként, |
vagy lentről korhad el, kiszárad, |
de te épen mentél el, önként, |
mint ki hazát választ magának. |
Most tudtuk meg: tested madár volt, |
csak sínylette fűz-sorsát eddig, |
mely társai közt úgy elárvult, |
hogy nem kellett, csak megtagadni. |
|
És volt erőd, hogy megtagadd |
– mert igy magától eleresztett – |
melyek földbe merevítettek; |
mert minden kín oda húzódik |
a gyökerekbe, ott gyűlik fel, |
ott köti görcseit, csomóit |
szövetségesével, a földdel. |
|
Te most könnyű vagy odafent, |
s önmagadért remegve: boldog, |
mert nem tudod, hogy utoljára |
bontod ki magad, ha kibontod; |
az ismeretlenben lebegve, |
úgy átitat, hogy nem is érzed, |
mig lassan szétbont elemekre, |
mert idegen vagy közegének. |
|
Majd visszatér a viz, a parti |
bokrok üres helyedre hajtják |
sarjak nyomaid betakarják: |
kivet az ég, befed a part, |
mégis az a görcsös gyökérzet |
őriz ott lent, amig kitart – |
sárba ütött, élő pecséted. |
|
|
|