Az elrepült bokor

Te, aki annyi éven át a változó víz fészke voltál, partján kis szürke társaiddal együtt nőttél, bujtál, hajoltál – most, hogy visszavonult a folyó, az apadt meder vonaláról csak egy gyökér mered utánad, csak egy gyökér, melyről hiányzol. Nem láttam azt a pillanatot, melyben lombod magasba lebbent, mikor te, a szürke füzecske csoda lettél, lehetetlen: ó, hogy verdeshetett kibomló ágaid sűrű köteléke, mint egy képtelen ejtőernyőn, mely lentről röppent fel a légbe. Más fa elhullik levelenként, vagy lentről korhad el, kiszárad, de te épen mentél el, önként, mint ki hazát választ magának. Most tudtuk meg: tested madár volt, csak sínylette fűz-sorsát eddig, mely társai közt úgy elárvult, hogy nem kellett, csak megtagadni. És volt erőd, hogy megtagadd – mert igy magától eleresztett – fűz-életed s horgonyaid, melyek földbe merevítettek; mert minden kín oda húzódik a gyökerekbe, ott gyűlik fel, ott köti görcseit, csomóit szövetségesével, a földdel. Te most könnyű vagy odafent, s önmagadért remegve: boldog, mert nem tudod, hogy utoljára bontod ki magad, ha kibontod; az ismeretlenben lebegve, úgy átitat, hogy nem is érzed, mig lassan szétbont elemekre, mert idegen vagy közegének. Majd visszatér a viz, a parti bokrok üres helyedre hajtják ágaikat, az eleven sarjak nyomaid betakarják: kivet az ég, befed a part, mégis az a görcsös gyökérzet őriz ott lent, amig kitart – sárba ütött, élő pecséted.