Az elrepült bokor

Te, aki annyi éven át
a változó víz fészke voltál,
partján kis szürke társaiddal
együtt nőttél, bujtál, hajoltál –
most, hogy visszavonult a folyó,
az apadt meder vonaláról
csak egy gyökér mered utánad,
csak egy gyökér, melyről hiányzol.
Nem láttam azt a pillanatot,
melyben lombod magasba lebbent,
mikor te, a szürke füzecske
csoda lettél, lehetetlen:
ó, hogy verdeshetett kibomló
ágaid sűrű köteléke,
mint egy képtelen ejtőernyőn,
mely lentről röppent fel a légbe.
Más fa elhullik levelenként,
vagy lentről korhad el, kiszárad,
de te épen mentél el, önként,
mint ki hazát választ magának.
Most tudtuk meg: tested madár volt,
csak sínylette fűz-sorsát eddig,
mely társai közt úgy elárvult,
hogy nem kellett, csak megtagadni.
És volt erőd, hogy megtagadd
– mert igy magától eleresztett –
fűz-életed s horgonyaid,
melyek földbe merevítettek;
mert minden kín oda húzódik
a gyökerekbe, ott gyűlik fel,
ott köti görcseit, csomóit
szövetségesével, a földdel.
Te most könnyű vagy odafent,
s önmagadért remegve: boldog,
mert nem tudod, hogy utoljára
bontod ki magad, ha kibontod;
az ismeretlenben lebegve,
úgy átitat, hogy nem is érzed,
mig lassan szétbont elemekre,
mert idegen vagy közegének.
Majd visszatér a viz, a parti
bokrok üres helyedre hajtják
ágaikat, az eleven
sarjak nyomaid betakarják:
kivet az ég, befed a part,
mégis az a görcsös gyökérzet
őriz ott lent, amig kitart –
sárba ütött, élő pecséted.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]