Szobor
Már nemsokára betakarhatod |
két tenyereddel arcát, oly sovány lett. |
Érintheted minden csontját külön: |
e húsalatti vallomásokat; |
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha |
szurós köveken lépkednél mezitláb. |
|
Ne nézd hát: ujjaiddal inkább |
boritsd körül, takard el. Inkább |
a hideg decemberi levegőbe tördelt |
dirib-darab világot nézd, hol akkor |
egyszerre meglátsz valamit, és arról |
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt, |
hogy ezt akartad mondani neki – |
|
Akkor légy majd fegyelmezett: a perc |
vadságát villanyoztasd el magadba. |
Emeld meg szépen állát egy kevéssé, |
s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal |
fordítsd fejét arrafelé s ereszd el. |
|
Többé akár látnod se kell. Csak épp |
emlékezni tudj majd: merre nézett |
és mit nézett a nem-mulás |
hideg talapzatán egy arc, |
mely aztán éppenoly hideg lett. |
|
|
|