Szobor

Már nemsokára betakarhatod két tenyereddel arcát, oly sovány lett. Érintheted minden csontját külön: e húsalatti vallomásokat; de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha szurós köveken lépkednél mezitláb. Ne nézd hát: ujjaiddal inkább boritsd körül, takard el. Inkább a hideg decemberi levegőbe tördelt dirib-darab világot nézd, hol akkor egyszerre meglátsz valamit, és arról magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt, hogy ezt akartad mondani neki – Akkor légy majd fegyelmezett: a perc vadságát villanyoztasd el magadba. Emeld meg szépen állát egy kevéssé, s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal fordítsd fejét arrafelé s ereszd el. Többé akár látnod se kell. Csak épp emlékezni tudj majd: merre nézett és mit nézett a nem-mulás hideg talapzatán egy arc, mely aztán éppenoly hideg lett.