Szobor

Már nemsokára betakarhatod
két tenyereddel arcát, oly sovány lett.
Érintheted minden csontját külön:
e húsalatti vallomásokat;
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha
szurós köveken lépkednél mezitláb.
Ne nézd hát: ujjaiddal inkább
boritsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, hol akkor
egyszerre meglátsz valamit, és arról
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,
hogy ezt akartad mondani neki –
Akkor légy majd fegyelmezett: a perc
vadságát villanyoztasd el magadba.
Emeld meg szépen állát egy kevéssé,
s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal
fordítsd fejét arrafelé s ereszd el.
Többé akár látnod se kell. Csak épp
emlékezni tudj majd: merre nézett
és mit nézett a nem-mulás
hideg talapzatán egy arc,
mely aztán éppenoly hideg lett.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]