Egy betegnek

Mikor hánykolódtál s bámultad a meredt, üres mennyezetet, amig kemény, kerek kis mag lett a szemed, szinte kihullhatott álmatlan, éjfél- utáni órák rögei közé, hogy majd nézésed, mint kopár fa, mely úgy nő, mint az évszak, mindjárt kopáran, nézésed, mint kopár fa koronája a téli eget, tapinthassa körbe s egyszerre érintse egész szobád – hogy körbe-támaszkodj a félelemben, és tudhass önmagadról legalább egy fa biztonságával, nem tudva nem válsz- -e így magad is tárggyá, te, az élő, vagy éltek valaha a tárgyak is, csak testükböl kiszállt az irgalom, s mint szél bolyong most földalatti rétek óriás füveit borzolva folyton, s ők hallják ezt a zúgást iszonyodva, és megdermednek tőle, mint a fagytól: és megdermedsz te is, közöttük élve – Mért nem voltam soha melletted akkor, mig hánykolódtál az üres szobában, mért hagytam, hogy elöntsenek belül nehéz rémekkel az álmatlan órák, gondolataid megjelenjenek, mint állócsillagok, végtelen űrt fújva reád – Most, ha hinném neked, hogy „vége van”, meg is nyugtathatnám magam. Van ágyad, párnád, mely felfogja tested, mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már, sápadtan és rendkívül vékonyan. Végigsimítják arcod, nyugtató szavakat kapsz majd, orvosságokat, és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz, elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem, lábujjhegyen szépen kimennek, és kis roppanással rádcsukják az ajtót.