Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor, egész későn láttuk meg végre őket; két árnyékot dobtak maguk mögé, mintha két pallón mentek volna végig. Kiváltak és eltávolodva álltak minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony, de nekünk így is hunyorogni kellett, oly végleges lett lényük, vakitó, gyűrűztette körül a levegőt, szinte mint rezgő antennák, de nem volt többé rajtuk annyi ésszerű sem, csak rozsda inkább, mint két földbe vágott pengén. S nem is fém volt, hanem szövet vagy föld fekete pajzsa, mit felénk tartottak, háttal – nem, hogy a veszélyt, a már elvállalt, szemközt támadót hárítsák el maguktól, nem – de hogy bennünket távoltartsanak, és inkább parázs-kockákra hulltak volna szét a fényben, semhogy megforduljanak. Így láttuk lényük földnél feketébb, de a földnél formálhatóbb, esendőbb, a kérdezetlen izmoknak keserves terhét, határozott formákba fogva; s bár nem nyúlhattak semmihez, de két távol fa törzse, lándzsaként leütve, mintha kezükbe foghatnák, úgy állott, mert nem volt már távolság, méretek. Mert nem volt távolság, csak őközöttük. S jött egy hullámnyi szél, közvetlen a füvek színe felett, mégegyszer összemosva őket, s bennük a csendben alvó hangok úgy riadtak fel, mint égő mezőn az állatok, és bukdácsoltak, mint a fű a szélben. Ahogyan ott az alkonyatban álltak, két árnyékpalló végén szemben az egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen hullámnyi széltől máris távoli, külön partokra vetve, ott a végső órán azt hittük, végre látjuk őket – mert nem láthattuk gödreit szemüknek, melyeken át már ők régóta, mint a homokórák, peregtek befelé.