Kerítés

A vízparton a kerités úgy lóg, iszapba taposva, mint eltört végtagok. Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam. Egy csónak vergődik a nádban, a víz mintha ólomhoz ütné. Állok. S lassan önkívületté válik bennem a kopogás, ahogy a szél rugdossa fent a hold behorpadt konzervdobozát, pattogzik a hólyagos ég, mint festék a csónak oldalán. De legbelül csak némaság. Hogy csoportba verődnek, mint dermedt hangzatok, körülállnak a fák, némán fúrják a levegőt, a rezzenetlen égi iszapot: és már a szájon bugyborog a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok, s egymásbasüllyeszti nehéz, szétmálló tömbjeit a víz a földdel – Rázza a szél a keritést.