A szobák
Akkor kitolták a butorokat, |
s látszott, milyen göcsörtös volt a padló. |
És látszottak a szöghelyek. |
Látszott, hogy már üszkösödik |
a vaskályha mögött a lyuk. |
És végül egy szál meztelen |
villanykörte égve maradt, |
s most borotvaként kaparja a fény |
|
Most, hogy az ég oly ferde lefutású, |
mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg |
kettémetszett mintái, most, hogy a |
hegy élén a fák, mint fűrészfogak, |
az eget a földtől elharapják – |
|
üres szobákat látok odabent: |
mint a végső percek, egymásbanyílanak. |
Zúgatja a szél a kéménylukat, |
és a hang is kihül bennem s megáll. |
|
Ahogy az inga akkor itt megállhatott, |
és ahogy a kályha kihülhetett: |
most értelmetlen vasveret. |
|
És értelmetlen már a rács |
keresztje az ablak előtt, |
rajta a szétfeszitett karokkal |
száraz, barnult, tépett inak. |
|
a levetkőztetett szobában, |
és fénye mindent szétfeszít, |
|
Elfordulok. Megyek a szél |
Kezemnél, mint nyitott csapok, |
|
|
|