A szobák

Akkor kitolták a butorokat, s látszott, milyen göcsörtös volt a padló. És látszottak a szöghelyek. Látszott, hogy már üszkösödik a vaskályha mögött a lyuk. És végül egy szál meztelen villanykörte égve maradt, s most borotvaként kaparja a fény a borostás falat. Most, hogy az ég oly ferde lefutású, mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg kettémetszett mintái, most, hogy a hegy élén a fák, mint fűrészfogak, az eget a földtől elharapják – üres szobákat látok odabent: mint a végső percek, egymásbanyílanak. Zúgatja a szél a kéménylukat, és a hang is kihül bennem s megáll. Ahogy az inga akkor itt megállhatott, és ahogy a kályha kihülhetett: most értelmetlen vasveret. És az ég megfeketedett. És értelmetlen már a rács keresztje az ablak előtt, rajta a szétfeszitett karokkal lengő növény indái csak száraz, barnult, tépett inak. A villanykörte egyre ég a levetkőztetett szobában, és fénye mindent szétfeszít, a parkettkockák réseit, mint vallatók a fogakat, mint a szögek az inakat. Elfordulok. Megyek a szél párhuzamos falain át. Kezemnél, mint nyitott csapok, süvítenek a fák.