Kert

Hogy felszökött a napsütésre

– tüzes vasak alatt – a kert.

Hogy izzott még e füvek éle.

Most mint a füst futkos a földön

a sötétségbe zárt világ.

Nincsen emlék. Lúgos sötét

marja a tárgyak felszinét;

mint a hámozott dió nedve,

beleevődik mindenedbe

ez az árkoló, keserű,

eredendő feketeség.

És futsz és rászakadsz a rácsra,

hogy megvetemedik a tested;

rozsdája arcod tetoválja,

fémes virágok és keresztek –

a pusztulást arcodba zárták:

rázod kerted fekete rácsát.

Alsóváros

Aki így tudná, mozdulatlan is,

követni egy félreeső, kopott

utca ívét, s csak egyét, bármikor

meg is halhatna már. Mint ez a mészkő-

fal, úgy hajolna, hogy az út ivét

saját megdőlésén érezze, s aztán

ablaktalan is nézhesse örökké.

Én még hiába járok itt, hiába

tudom, hogy itt a macskakövek is

az idő apró süllyesztői: mégis,

bennem még tarkább képek gomolyognak;

hiába ejt meg két különbözőn

magas szomszédos háztető aránya,

mint mérleg két tányérja, melyeket

az ég kéksége egyensúlyoz: bennem

inganak még a kisebb dolgok is.

Hanem azért már eljövök ide.

Bemegyek az idegen kapukon,

és alágerendázott folyosókról

nézem a kicsi belső tereket.

Olyan jó akkor felfedezni egy

falrepedésből kinövő ecetfát,

oly jó hinni, hogy a lélektelen

kő is rést enged magán, mintha a

mulandóságot irigyelné tőlünk.

A szobák

Akkor kitolták a butorokat,

s látszott, milyen göcsörtös volt a padló.

És látszottak a szöghelyek.

Látszott, hogy már üszkösödik

a vaskályha mögött a lyuk.

És végül egy szál meztelen

villanykörte égve maradt,

s most borotvaként kaparja a fény

a borostás falat.

Most, hogy az ég oly ferde lefutású,

mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg

kettémetszett mintái, most, hogy a

hegy élén a fák, mint fűrészfogak,

az eget a földtől elharapják –

üres szobákat látok odabent:

mint a végső percek, egymásbanyílanak.

Zúgatja a szél a kéménylukat,

és a hang is kihül bennem s megáll.

Ahogy az inga akkor itt megállhatott,

és ahogy a kályha kihülhetett:

most értelmetlen vasveret.

És az ég megfeketedett.

És értelmetlen már a rács

keresztje az ablak előtt,

rajta a szétfeszitett karokkal

lengő növény indái csak

száraz, barnult, tépett inak.

A villanykörte egyre ég

a levetkőztetett szobában,

és fénye mindent szétfeszít,

a parkettkockák réseit,

mint vallatók a fogakat,

mint a szögek az inakat.

Elfordulok. Megyek a szél

párhuzamos falain át.

Kezemnél, mint nyitott csapok,

süvítenek a fák.

Kerítés

A vízparton a kerités

úgy lóg, iszapba taposva,

mint eltört végtagok.

Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.

Egy csónak vergődik a nádban,

a víz mintha ólomhoz ütné.

Állok. S lassan önkívületté

válik bennem a kopogás,

ahogy a szél rugdossa fent

a hold behorpadt konzervdobozát,

pattogzik a hólyagos ég,

mint festék a csónak oldalán.

De legbelül csak némaság.

Hogy csoportba verődnek,

mint dermedt hangzatok,

körülállnak a fák,

némán fúrják a levegőt,

a rezzenetlen égi iszapot:

és már a szájon bugyborog

a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,

s egymásbasüllyeszti nehéz,

szétmálló tömbjeit a víz a földdel –

Rázza a szél a keritést.

Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,

egész későn láttuk meg végre őket;

két árnyékot dobtak maguk mögé,

mintha két pallón mentek volna végig.

Kiváltak és eltávolodva álltak

minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,

de nekünk így is hunyorogni kellett,

oly végleges lett lényük, vakitó,

gyűrűztette körül a levegőt,

szinte mint rezgő antennák, de nem

volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,

csak rozsda inkább, mint két földbe vágott

pengén. S nem is fém volt, hanem szövet

vagy föld fekete pajzsa, mit felénk

tartottak, háttal – nem, hogy a veszélyt,

a már elvállalt, szemközt támadót

hárítsák el maguktól, nem – de hogy

bennünket távoltartsanak, és inkább

parázs-kockákra hulltak volna szét

a fényben, semhogy megforduljanak.

Így láttuk lényük földnél feketébb,

de a földnél formálhatóbb, esendőbb,

a kérdezetlen izmoknak keserves

terhét, határozott formákba fogva;

s bár nem nyúlhattak semmihez, de két

távol fa törzse, lándzsaként leütve,

mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,

mert nem volt már távolság, méretek.

Mert nem volt távolság, csak őközöttük.

S jött egy hullámnyi szél,

közvetlen a füvek színe felett,

mégegyszer összemosva őket, s bennük

a csendben alvó hangok úgy riadtak

fel, mint égő mezőn az állatok,

és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.

Ahogyan ott az alkonyatban álltak,

két árnyékpalló végén szemben az

egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen

hullámnyi széltől máris távoli,

külön partokra vetve, ott a végső

órán azt hittük, végre látjuk őket –

mert nem láthattuk gödreit szemüknek,

melyeken át már ők régóta, mint a

homokórák, peregtek befelé.

Egy betegnek

Mikor hánykolódtál s bámultad a

meredt, üres mennyezetet, amig

kemény, kerek kis mag lett a szemed,

szinte kihullhatott álmatlan, éjfél-

utáni órák rögei közé,

hogy majd nézésed, mint kopár fa, mely

úgy nő, mint az évszak, mindjárt kopáran,

nézésed, mint kopár fa koronája

a téli eget, tapinthassa körbe

s egyszerre érintse egész szobád –

hogy körbe-támaszkodj a félelemben,

és tudhass önmagadról legalább egy

fa biztonságával, nem tudva nem válsz-

-e így magad is tárggyá, te, az élő,

vagy éltek valaha a tárgyak is,

csak testükböl kiszállt az irgalom,

s mint szél bolyong most földalatti rétek

óriás füveit borzolva folyton,

s ők hallják ezt a zúgást iszonyodva,

és megdermednek tőle, mint a fagytól:

és megdermedsz te is, közöttük élve –

Mért nem voltam soha melletted akkor,

mig hánykolódtál az üres szobában,

mért hagytam, hogy elöntsenek belül

nehéz rémekkel az álmatlan órák,

gondolataid megjelenjenek,

mint állócsillagok, végtelen űrt fújva reád –

Most, ha hinném neked, hogy „vége van”,

meg is nyugtathatnám magam.

Van ágyad, párnád, mely felfogja tested,

mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva

zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már,

sápadtan és rendkívül vékonyan.

Végigsimítják arcod, nyugtató

szavakat kapsz majd, orvosságokat,

és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz,

elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem,

lábujjhegyen szépen kimennek, és

kis roppanással rádcsukják az ajtót.

Szobor

Már nemsokára betakarhatod

két tenyereddel arcát, oly sovány lett.

Érintheted minden csontját külön:

e húsalatti vallomásokat;

de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha

szurós köveken lépkednél mezitláb.

Ne nézd hát: ujjaiddal inkább

boritsd körül, takard el. Inkább

a hideg decemberi levegőbe tördelt

dirib-darab világot nézd, hol akkor

egyszerre meglátsz valamit, és arról

magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,

hogy ezt akartad mondani neki –

Akkor légy majd fegyelmezett: a perc

vadságát villanyoztasd el magadba.

Emeld meg szépen állát egy kevéssé,

s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal

fordítsd fejét arrafelé s ereszd el.

Többé akár látnod se kell. Csak épp

emlékezni tudj majd: merre nézett

és mit nézett a nem-mulás

hideg talapzatán egy arc,

mely aztán éppenoly hideg lett.

Az elrepült bokor

Te, aki annyi éven át

a változó víz fészke voltál,

partján kis szürke társaiddal

együtt nőttél, bujtál, hajoltál –

most, hogy visszavonult a folyó,

az apadt meder vonaláról

csak egy gyökér mered utánad,

csak egy gyökér, melyről hiányzol.

Nem láttam azt a pillanatot,

melyben lombod magasba lebbent,

mikor te, a szürke füzecske

csoda lettél, lehetetlen:

ó, hogy verdeshetett kibomló

ágaid sűrű köteléke,

mint egy képtelen ejtőernyőn,

mely lentről röppent fel a légbe.

Más fa elhullik levelenként,

vagy lentről korhad el, kiszárad,

de te épen mentél el, önként,

mint ki hazát választ magának.

Most tudtuk meg: tested madár volt,

csak sínylette fűz-sorsát eddig,

mely társai közt úgy elárvult,

hogy nem kellett, csak megtagadni.

És volt erőd, hogy megtagadd

– mert igy magától eleresztett –

fűz-életed s horgonyaid,

melyek földbe merevítettek;

mert minden kín oda húzódik

a gyökerekbe, ott gyűlik fel,

ott köti görcseit, csomóit

szövetségesével, a földdel.

Te most könnyű vagy odafent,

s önmagadért remegve: boldog,

mert nem tudod, hogy utoljára

bontod ki magad, ha kibontod;

az ismeretlenben lebegve,

úgy átitat, hogy nem is érzed,

mig lassan szétbont elemekre,

mert idegen vagy közegének.

Majd visszatér a viz, a parti

bokrok üres helyedre hajtják

ágaikat, az eleven

sarjak nyomaid betakarják:

kivet az ég, befed a part,

mégis az a görcsös gyökérzet

őriz ott lent, amig kitart –

sárba ütött, élő pecséted.

The heart of the matter

Engedd meg nekik, hogy elhagyjanak,

kiket nekem elhagynom nem szabad.

Követetlen kell, hogy kövesselek:

nem tehetek jelet, hát

ne hagyd, hogy eldobáljam

kis tárgyaim: tedd, hogy csak úgy

egyszerre ne legyenek nálam.

És még vigyázz:

ami marad, az – egyetlen legyen,

s így már kicsit Te légy. Egy rohanás, mely

annyira nem enyém, hogy megelőzhet,

bevár, felfog és megállit magába –

ék szorul így a fába.

Akkor majd minden, ami eddig

alkalmam volt – a föld – megüt.

De már annyira mindenütt, hogy

az már nem lesz a föld sem.

A visszaérkezett

Most átmégy a sötét szobán: vigyázol,

beléjük ne botolj; lépteidet

oly apró részekre osztják, hogy ez már

nem is te vagy, inkább a puszta mozgás.

Mikor elmentél tőlük, mintha egy

hullám gerincén hagytad volna őket,

egy hullámén, mely egy mozdulatodra

– hogy becsuktad magad mögött az ajtót –

utánad lendült, s kifutott alóluk.

Te nem tudod, hogy ők azóta is

mind nád- s fa-törmelékek, az üres

levegőbe feltorlódva is e

hullám ívét őrzik; ezért te csak

végtagokat láthatsz lent, és könyöklő

törzset-fejet egy kicsit magasabban.

Most már persze szögletesebbek is,

szárazabbak is; s mert azóta a

fény mindig ugyanazon az egy

ablakon át érte őket: nekik már

nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik,

érkezésed, hogy fellobbanjanak,

mint egy óriás száj szívására a

parázs-végek: de te annyira másnak

képzelted el magadban tüzüket,

annyira csak magad akarnád tőlük

– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –,

hogy neked ők sápadt, közönyös arcok.

Hát ők azok, akikhez visszajöttél?

nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak?

Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón,

vigasztalanul illesztgeted a

lábak, törzsek és arcok sokszögét

kitölthetetlen köreidbe.

Ők hagynak el…

Ők hagynak el nyomtalanul: az édes

bizonytalanságok; szeretnék

szorongani valamiért a múltból,

de csak egy jövő nyári napsütés,

csak a jövőre átforrósodó

föld, ahova mégis kifekszem –

mindig előre, mindig megszületetlen.