Egy part kövei

Hommage

Ki szedi össze váltott lovait,

ha elhulltak, ki veszi a nyakába?

ki teszi meg mégegyszer az utat

értük, visszafelé, hiába?

Kardél-nyargalásod két oldalán

még kettészelve is ez állatok

hozzád lassult múlásukkal bevárják,

amig kidől utolsó hátasod:

most még, nem deszka-földes-álruhásan,

visszanézhetnél e hűlő vetésre –

hogy zokogás kockázzon koponyádban,

kopogjon tört szemük dióverése.

Minden hogy kitágult…

Minden hogy kitágult, mióta

elmozdulhatok nézésem mögül.

Nem fedi el többé képeivel

azt, aminek már nevet sem adok,

amibe már csak hanyattbukhatok.

Áthullok eszméletemen.

Állandóan következem.

Egyre…

Egyre kevesebbet tudok

magamról? vagy mintha napba kellene

néznem, bármerre fordulok – egyetlen

érzékkel vett körül valami

isten? és most már egyre többször

verődöm vissza ugyanúgy: amíg majd

mindenemet végképp egyféleként

kapom vissza? Megrémülök… mi készül…

ide-oda verődöm… el-

egyetlenedve. Van, ahogy már lennem se kell, és

akkor már, úgy, meg sem vagyok.

Ráomlasz…

Ráomlasz mindenedre. Űrnél

tágabb hiányod kiszakad

belőled és egyszerre felragyog,

most már benned ragyog fel az, ami

még az előbb láthatatlan te voltál.

Ráomlasz mindenedre: most már

akárhonnan körülvehet –

Csak elhomályosítom

Csak elhomályosítom, ami már

mögém oly élesen kirajzolódik:

tőlem csak egyre kihaltabb lehet,

egyre élőbb, egyre kihaltabb.

Ha majd mindenem lemarad

egy hirtelen rámnyílt határon,

befogad, hol nincs folytatásom,

mindenem a helyén marad.

Elvesztik elmúlásukat,

nincs mi következzen mire,

átváltozásuk már örök,

két fele nélkül összeér.

Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,

melyben eltávolodhatom.

Látatlanul hagyom,

hogy körülvégy, és az legyek, ahol

vagyok. Háttal megyek, csak az kerül

elém, amit már elhagyok.

Elenged…

Elenged, és érintései tűnt

nyomaiból mégegyszer megteremt:

úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz.

Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna,

elhúzódva a héjtól, befelé.

Mije maradhatsz? annak, ami már

nem is a rajtad át való menekvést,

de a legbelső pontot keresi

ami belőled még elérhető,

hol sugározni kezdhet, mert egyetlen,

s csak önmagához ér, ami övé –:

Égbolt kerül közéd s közé. De ha

nem az ő égbolton túlija

maradsz még így is, mi vagy? – ahol a

nem-mulás szive hirtelen

kihagy? anyaghiba? – miben?

A tékozló

Hogy vissza ne térhess sosem,

el sem hagyhatod teljesen.

Őrzöl belőle valamit,

és továbbszökni kényszerít.

Edényekből…

Edényekből magányos fuvola.

Egyszál reggel.

Fürdés

Habok üres mederben

kapkodják csontjaid

Felülsz göröngy-sötétben…

Felülsz göröngy-sötétben,

iszol az olajmécsből –

mint ragacsos röhej

ömlik le torkodon

az ocsmány, téves íz.

Jóságosan tűröd

e túlvilági vaskos

packázást – ezt az elsőt,

amire nincs kín –

…Gulliverként halálod

Lilliputjában…

Átvérző…

Átvérző helyszineid már

felületeket ütnek

rajtad; magad elé

dobált nyomokba lépsz; már

tér-ette körvonalaid

torkodon átszakadnak.

És már-már-időnyi közök

háló-merülése lehetsz,

és belülről boríthatod

a sohajöttű suhanást,

az érkezésükbe-halókét.

K. B. grafikai műveiből

Hátraszegett fejetekhez kötözve,

Áttetszővé-Fűrészeltek, vonultok

– látványunk felhőcsíkjai –

sötét valónkon át.

Majd, ama fényesség előtt!

– elfednétek, ahogy

ágyékát e kezetlen.

P. J. névtáblájára

Elvéthetetlen üldözött –

elalszol és felébredsz.

Te már fuldoklasz…

Te már fuldoklasz bennem, aki még

tér voltam nélküled, tér, önmagányi.

Most már csak a tiéd: a te

fuldoklásod lélegzete.

Két oltár

Folyton tele van veled a

szám, nem tudok tőled beszélni,

mégis téged árullak el

annak, ki fuldoklásom érti.

Látlak megiszonyodni tőlem.

Mintha így menekítenél:

látlak – torkomon, mint hegyélen

futsz, velem futsz visszafelé.

–

Ki sebeimet megnyitod,

hogy rajtuk közeledre lássak,

és egymásra szabaditod

velem is egyetlen világod:

látom megnyíló sebeim

vakon, bezárva, sérthetetlen –

Kettőzve űzi önmagát az

egyetlen és elérhetetlen.

Egyre jobban belemosódsz…

Egyre jobban belemosódsz az át-

törhetetlenbe; reménytelenséged

itt visszhangzik bennem,

lüktetése szétzúz.

Két boltív

Körbekönyöklik az asztalt

Madonna-hajjal

arcod mint gyufaláng lobog

idegen füstben.

A dérzöld fűre

gondolok én is: hajnali

ablak a szívnek

minden rosszra.

Hogyne véreznél…

Hogyne véreznél. Minden

arcvonásod üvegként

töröd át, mig

látványoddá leroskadsz.

A mutatványok búcsúja

Most ott, hol a múlt ujdonságai partraverődnek,

aztán majd ez a hullámzás te magad leszel.

Valami van miért idegen.

Valami nincs.

E visszaáramló üresség:

túl hamar mindegy, mi helyett,

túl hamar nincs későn, hamar,

nincs mikor mindegy mi helyett.

Magadig érsz már. Semmi nem idéz föl

üresre tárt kezed cilinderéből.

Agyat-gyomrot növeszt szived,

éhenhal egy felismeréstől.

– – – – – – – – – – – – – –

Csak ők fordultak benned át, csak

egyszerre olyan tájba álltak,

mely körül elfogynak a tájak:

mindazt, ami lehetsz nekik,

tőled hirtelen elveszik.

Mind, mind a részletek

Múljak csak! Hadd legyek

tompább és teljesebb.

Rosszabb felére lel,

ami most jól se kell.

Mind, mind a részletek!

Hadd legyek csak övék.

Így lesz majd kevesebb,

mintsem hozzám elég.

Félreérted

Félreérted nélküledet:

legjobb esetben nélkülednek,

félreértesz egy nélkület,

miatta hiszed csak velednek.

Igy keletkezik egy személy,

még csak híjának a helyén se.

Valamint minden esemény

egy nincs-mi-hogy félreértése.

Egy sem

Aki elveszti egészét,

megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,

idegen egészeit.