Egy part kövei

 

 

 

 

Hommage

Ki szedi össze váltott lovait,
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?
Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is ez állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amig kidől utolsó hátasod:
most még, nem deszka-földes-álruhásan,
visszanézhetnél e hűlő vetésre –
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.

 

 

 

Minden hogy kitágult…

Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül.
Nem fedi el többé képeivel
azt, aminek már nevet sem adok,
amibe már csak hanyattbukhatok.
Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem.

 

 

 

Egyre…

Egyre kevesebbet tudok
magamról? vagy mintha napba kellene
néznem, bármerre fordulok – egyetlen
érzékkel vett körül valami
isten? és most már egyre többször
verődöm vissza ugyanúgy: amíg majd
mindenemet végképp egyféleként
kapom vissza? Megrémülök… mi készül…
ide-oda verődöm… el-
egyetlenedve. Van, ahogy már lennem se kell, és
akkor már, úgy, meg sem vagyok.

 

 

 

Ráomlasz…

Ráomlasz mindenedre. Űrnél
tágabb hiányod kiszakad
belőled és egyszerre felragyog,
most már benned ragyog fel az, ami
még az előbb láthatatlan te voltál.
Ráomlasz mindenedre: most már
akárhonnan körülvehet –

 

 

 

Csak elhomályosítom

Csak elhomályosítom, ami már
mögém oly élesen kirajzolódik:
tőlem csak egyre kihaltabb lehet,
egyre élőbb, egyre kihaltabb.
Ha majd mindenem lemarad
egy hirtelen rámnyílt határon,
befogad, hol nincs folytatásom,
mindenem a helyén marad.
Elvesztik elmúlásukat,
nincs mi következzen mire,
átváltozásuk már örök,
két fele nélkül összeér.

 

 

 

Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,
melyben eltávolodhatom.
Látatlanul hagyom,
hogy körülvégy, és az legyek, ahol
vagyok. Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok.

 

 

 

Elenged…

Elenged, és érintései tűnt
nyomaiból mégegyszer megteremt:
úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz.
Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna,
elhúzódva a héjtól, befelé.
Mije maradhatsz? annak, ami már
nem is a rajtad át való menekvést,
de a legbelső pontot keresi
ami belőled még elérhető,
hol sugározni kezdhet, mert egyetlen,
s csak önmagához ér, ami övé –:
Égbolt kerül közéd s közé. De ha
nem az ő égbolton túlija
maradsz még így is, mi vagy? – ahol a
nem-mulás szive hirtelen
kihagy? anyaghiba? – miben?

 

 

 

A tékozló

Hogy vissza ne térhess sosem,
el sem hagyhatod teljesen.
Őrzöl belőle valamit,
és továbbszökni kényszerít.

 

 

 

Edényekből…

Edényekből magányos fuvola.
Egyszál reggel.

 

 

 

Fürdés

Habok üres mederben
kapkodják csontjaid

 

 

 

Felülsz göröngy-sötétben…

Felülsz göröngy-sötétben,
iszol az olajmécsből –
mint ragacsos röhej
ömlik le torkodon
az ocsmány, téves íz.
Jóságosan tűröd
e túlvilági vaskos
packázást – ezt az elsőt,
amire nincs kín –
…Gulliverként halálod
Lilliputjában…

 

 

 

Átvérző…

Átvérző helyszineid már
felületeket ütnek
rajtad; magad elé
dobált nyomokba lépsz; már
tér-ette körvonalaid
torkodon átszakadnak.
És már-már-időnyi közök
háló-merülése lehetsz,
és belülről boríthatod
a sohajöttű suhanást,
az érkezésükbe-halókét.

 

 

 

K. B. grafikai műveiből

Hátraszegett fejetekhez kötözve,
Áttetszővé-Fűrészeltek, vonultok
– látványunk felhőcsíkjai –
sötét valónkon át.
Majd, ama fényesség előtt!
– elfednétek, ahogy
ágyékát e kezetlen.

 

 

 

P. J. névtáblájára

Elvéthetetlen üldözött –
elalszol és felébredsz.

 

 

 

Te már fuldoklasz…

Te már fuldoklasz bennem, aki még
tér voltam nélküled, tér, önmagányi.
Most már csak a tiéd: a te
fuldoklásod lélegzete.

 

 

 

Két oltár

Folyton tele van veled a
szám, nem tudok tőled beszélni,
mégis téged árullak el
annak, ki fuldoklásom érti.
Látlak megiszonyodni tőlem.
Mintha így menekítenél:
látlak – torkomon, mint hegyélen
futsz, velem futsz visszafelé.
Ki sebeimet megnyitod,
hogy rajtuk közeledre lássak,
és egymásra szabaditod
velem is egyetlen világod:
látom megnyíló sebeim
vakon, bezárva, sérthetetlen –
 
Kettőzve űzi önmagát az
egyetlen és elérhetetlen.

 

 

 

Egyre jobban belemosódsz…

Egyre jobban belemosódsz az át-
törhetetlenbe; reménytelenséged
itt visszhangzik bennem,
lüktetése szétzúz.

 

 

 

Két boltív

Körbekönyöklik az asztalt
Madonna-hajjal
arcod mint gyufaláng lobog
idegen füstben.
A dérzöld fűre
gondolok én is: hajnali
ablak a szívnek
minden rosszra.

 

 

 

Hogyne véreznél…

Hogyne véreznél. Minden
arcvonásod üvegként
töröd át, mig
látványoddá leroskadsz.

 

 

 

A mutatványok búcsúja

Most ott, hol a múlt ujdonságai partraverődnek,
aztán majd ez a hullámzás te magad leszel.
Valami van miért idegen.
Valami nincs.
E visszaáramló üresség:
túl hamar mindegy, mi helyett,
túl hamar nincs későn, hamar,
nincs mikor mindegy mi helyett.
Magadig érsz már. Semmi nem idéz föl
üresre tárt kezed cilinderéből.
Agyat-gyomrot növeszt szived,
éhenhal egy felismeréstől.
– – – – – – – – – – – – – –
Csak ők fordultak benned át, csak
egyszerre olyan tájba álltak,
mely körül elfogynak a tájak:
mindazt, ami lehetsz nekik,
tőled hirtelen elveszik.

 

 

 

Mind, mind a részletek

Múljak csak! Hadd legyek
tompább és teljesebb.
Rosszabb felére lel,
ami most jól se kell.
Mind, mind a részletek!
Hadd legyek csak övék.
Így lesz majd kevesebb,
mintsem hozzám elég.

 

 

 

Félreérted

Félreérted nélküledet:
legjobb esetben nélkülednek,
félreértesz egy nélkület,
miatta hiszed csak velednek.
Igy keletkezik egy személy,
még csak híjának a helyén se.
Valamint minden esemény
egy nincs-mi-hogy félreértése.

 

 

 

Egy sem

Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]