Hommage
Ki szedi össze váltott lovait, |
ha elhulltak, ki veszi a nyakába? |
ki teszi meg mégegyszer az utat |
értük, visszafelé, hiába? |
|
Kardél-nyargalásod két oldalán |
még kettészelve is ez állatok |
hozzád lassult múlásukkal bevárják, |
amig kidől utolsó hátasod: |
|
most még, nem deszka-földes-álruhásan, |
visszanézhetnél e hűlő vetésre – |
hogy zokogás kockázzon koponyádban, |
kopogjon tört szemük dióverése. |
|
|
Minden hogy kitágult…
Minden hogy kitágult, mióta |
elmozdulhatok nézésem mögül. |
Nem fedi el többé képeivel |
azt, aminek már nevet sem adok, |
amibe már csak hanyattbukhatok. |
|
Egyre…
magamról? vagy mintha napba kellene |
néznem, bármerre fordulok – egyetlen |
érzékkel vett körül valami |
isten? és most már egyre többször |
verődöm vissza ugyanúgy: amíg majd |
mindenemet végképp egyféleként |
kapom vissza? Megrémülök… mi készül… |
egyetlenedve. Van, ahogy már lennem se kell, és |
akkor már, úgy, meg sem vagyok. |
|
Ráomlasz…
Ráomlasz mindenedre. Űrnél |
belőled és egyszerre felragyog, |
most már benned ragyog fel az, ami |
még az előbb láthatatlan te voltál. |
Ráomlasz mindenedre: most már |
|
Csak elhomályosítom
Csak elhomályosítom, ami már |
mögém oly élesen kirajzolódik: |
tőlem csak egyre kihaltabb lehet, |
egyre élőbb, egyre kihaltabb. |
|
egy hirtelen rámnyílt határon, |
befogad, hol nincs folytatásom, |
|
nincs mi következzen mire, |
|
|
Egymás
Megkondítod magad, mint egy teret, |
hogy körülvégy, és az legyek, ahol |
vagyok. Háttal megyek, csak az kerül |
|
Elenged…
Elenged, és érintései tűnt |
nyomaiból mégegyszer megteremt: |
úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz. |
Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna, |
elhúzódva a héjtól, befelé. |
|
Mije maradhatsz? annak, ami már |
nem is a rajtad át való menekvést, |
de a legbelső pontot keresi |
ami belőled még elérhető, |
hol sugározni kezdhet, mert egyetlen, |
s csak önmagához ér, ami övé –: |
|
Égbolt kerül közéd s közé. De ha |
maradsz még így is, mi vagy? – ahol a |
kihagy? anyaghiba? – miben? |
|
|
A tékozló
Hogy vissza ne térhess sosem, |
el sem hagyhatod teljesen. |
és továbbszökni kényszerít. |
|
Edényekből…
Edényekből magányos fuvola. |
|
Felülsz göröngy-sötétben…
Felülsz göröngy-sötétben, |
packázást – ezt az elsőt, |
|
Átvérző…
dobált nyomokba lépsz; már |
|
|
K. B. grafikai műveiből
Hátraszegett fejetekhez kötözve, |
Áttetszővé-Fűrészeltek, vonultok |
– látványunk felhőcsíkjai – |
Majd, ama fényesség előtt! |
|
Te már fuldoklasz…
Te már fuldoklasz bennem, aki még |
tér voltam nélküled, tér, önmagányi. |
Most már csak a tiéd: a te |
|
Két oltár
szám, nem tudok tőled beszélni, |
annak, ki fuldoklásom érti. |
|
Látlak megiszonyodni tőlem. |
látlak – torkomon, mint hegyélen |
futsz, velem futsz visszafelé. |
|
hogy rajtuk közeledre lássak, |
velem is egyetlen világod: |
|
vakon, bezárva, sérthetetlen – |
egyetlen és elérhetetlen. |
|
|
Egyre jobban belemosódsz…
Egyre jobban belemosódsz az át- |
törhetetlenbe; reménytelenséged |
|
Két boltív
Körbekönyöklik az asztalt |
arcod mint gyufaláng lobog |
|
|
A mutatványok búcsúja
Most ott, hol a múlt ujdonságai partraverődnek, |
aztán majd ez a hullámzás te magad leszel. |
|
túl hamar mindegy, mi helyett, |
túl hamar nincs későn, hamar, |
nincs mikor mindegy mi helyett. |
|
Magadig érsz már. Semmi nem idéz föl |
üresre tárt kezed cilinderéből. |
Agyat-gyomrot növeszt szived, |
éhenhal egy felismeréstől. |
– – – – – – – – – – – – – – |
Csak ők fordultak benned át, csak |
egyszerre olyan tájba álltak, |
mely körül elfogynak a tájak: |
|
mindazt, ami lehetsz nekik, |
|
|
Félreérted
legjobb esetben nélkülednek, |
félreértesz egy nélkület, |
miatta hiszed csak velednek. |
|
Igy keletkezik egy személy, |
még csak híjának a helyén se. |
egy nincs-mi-hogy félreértése. |
|
|
|