Szikra fia

Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három „ember” közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt-ott meglebbentsék a leveleket.

Csak napnyugta előtt komorodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyult, de még az is színborulat volt inkább, mint távoli felhő.

Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat.

Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul. Úgy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha.

Lassan szállásokra szakadoztak a lovak.

Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron, és vidáman merítgette meg az otthoni légben a fejét. Valósággal mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve.

– Még nincs este! – mondta.

– Még nincs – felelte az öreg pásztor.

– Hát akkor mért eresztette haza a lovakat?

– Vihar lesz – mondta Moha bácsi.

Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának.

– Felhőnek magja sincs! – mondta.

Moha bácsi nem szólott erre semmit, hanem mosolygósan úgy ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat.

De hát jól van – mondta magában Ambrus –, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat; jön az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizmakövet az országutakra.

Ötven rakást vállalt.

– No, jó! – mondta véglegesen.

Egy darab posztóval megtörülgette a lovakat, a sörényhajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bément a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Kamaszkodó, barna fiú volt, negyedikes diák ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak.

– Mit tanulsz olyan erőszakkal? – kérdezte az apja.

– A növényeket – mondta a fiú.

Az apja gondolkozott egy percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival.

– Hagyd ott a beléndeket, s gyere inkább velem!

– Hova?

– Patkót veretünk a lovakra.

A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleségével.

– Felülhetek az egyikre? – kérdezte.

– Jövet – mondta az apja.

A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de meg sem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még három esztendős, ámbár a fekete sem.

Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt, gomolygó réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna.

Este előtt már félig sötét volt.

– Igaza lesz Mohának – mondta Ambrus.

– Mit mondott? – kérdezte a fiú.

– Vihart.

A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt, a jóslatot messze hagyva, így szólt:

– Biztos.

Olyan pontot tett a szó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és nagy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus:

– Gondolkoztál-e a dolgon? – kérdezte.

– Milyen dolgon?

– Azon, hogy mi leszel.

A fiú ismét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél.

– Gondolkoztam – mondta.

– S mi leszel?

– Nem tudom.

Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkodásnak, de mivel éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdőleg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt.

A tűzhelyen azonban még pislogott a szén.

– János mester a szomszédban van! – kiáltott oda valaki.

Az útról szólott bé egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót:

– Ennek tudnia kell!

Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nem tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte:

– Mit?

– Ki találta fel a villámhárítót? – folytatta a kovács.

– Franklin Benjámin – mondta a diák.

A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos, nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott:

– No, ugye!

De ott ült, szelíden és mosolygósan, egy okulárés öregember, aki csendesen így szólt:

– Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító!

Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkelme annyira gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akar onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra.

De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzódjanak-e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót.

Amikor tépetten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt.

A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült, és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miközben tűz lett a vasból, és az üllő tetejéről telepozdorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők, és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriási lovakat patkoltak volna valami óriások.

A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni.

Aztán nyugalom szállotta meg.

Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe vonva a világot, kinevetett az idő is.

– Minden megtörtént – mondta a fiú.

Már olyan jókedvük volt, mint magának az időnek. Úgy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a köves úton megugrotta magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött.

– Tudom, mi leszek, édesapám! – kiáltotta előre a fiú.

– No mi?

– Szikra fia!

– Micsoda szikra fia?!

– Hát a tudós, aki a tüzeken uralkodik.

Úgy érezte Ambrus, hogy a füle boldog, és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen kiragyogott.