Két tudós

Végre az elmúlt három napomat okosan és jól töltöttem. Nagy figyelemmel ugyanis, sőt, belemerülve teljesen, egy okos könyvet olvastam végig, melynek a címe így hangzik: A macska jelleme, értelmi és ösztönös tulajdonságai. Több oka is van annak, hogy ez a könyv annyira megragadott engem. Mindenekelőtt természetes, nagyon érdekes és titokzatos állatnak tartom a macskát, de magának a könyvnek az íróját is ismerem, aki nemcsak kiváló tudós, hanem falumbéli ember is.

Az apja nekem keresztapám volt. S mivel nálunk elég buzgón tartják a komaságot, úgy még nem voltam otthon soha, hogy András keresztapámékat meg ne látogattam volna. Diákkoromban is, ha vakáción időztem otthon, anyám egy-egy estére mindig elküldött hozzájuk. S én szívesen is mentem örökké, mert András bácsi nagybeszédű és kedvesen furcsa ember volt, s azonkívül volt egy Domokos nevű fia is, aki mindig sóvárogva nézett reám, úgy tisztelt, mint már nagyobbacska diákot.

Ha jól emlékszem, abban az esztendőben, amikor a nagy esemény történt, én hatodik gimnazista voltam. Domokos pedig az elemi iskola utolsó évét járta.

Húsvét ünnepe volt, azt bizonyosan tudom.

Este elmentem, másodnapján.

– Hát hogy halad a tudomány? – kérdezte András bácsi.

– Ahogy viszik – mondtam.

Azért feleltem ilyen kurtán, mert szerettem volna valahova hamar leülni, hogy a hosszú lábaimat s a kinőtt ujjasomat sokáig ne nézzék. Mert sokan voltak már összegyűlve, láthatólag szorgalmas szemekkel s elég jó kedvben is.

Hirtelen Domokos mellett találtam helyet, s oda lehúzódtam. De a helyemet még meg sem tudtam szokni, azt kérdezte az egyik ember tőlem:

– Igaz-e, hogy Jézus Krisztus Indiában is járt?

Erre nem számítottam, s így hamarjában csak annyit tudtam felelni:

– Némelyek mondják.

Az emberek nem voltak egészen megelégedve a felelettel, ami abból is kitűnt, hogy rögtön akadt egy tudósabb ember, aki így szólt:

– Miképpen járhatott volna, mikor csak a tegnapelőtt támadott fel!

Domokos kuncogni kezdett mellettem, hogy mit beszél az ember, de szerencsére nem vették észre, hogy ilyen korán mulatságot talál a jámbor beszédben. Segítettem leplezni én is a dolgot, mert úgy szóltam hozzá titkosan, mintha azon kellett volna kuncognia. De segítettek maguk az emberek is, mivel a figyelmet nem reánk szentelték, hanem Indiára. Az a vélemény alakult ki, hogy India rettentő messze van Jeruzsálemtől, s amellett olyan utak vezetnek oda, hogy azokon földön járó ember talán nem is tud elmenni.

– Hát én most mondok valamit! – szólott akkor keresztapám.

Egyszerre a legnagyobb figyelemmel tekintettünk mindnyájan feléje, mert valahogy olyan hangon mondta, amit mondott, hogy most aztán lesz valami.

– Hát amit én most el akarok mondani – folytatta András bácsi –, az mind távol legyen s távol is van a mi Urunktól. De mivel rejtelmes utakról is ejtettünk szót, mely utakon eligazodni és célhoz találni lehetetlennek látszik, én elbeszélek most valamit, ami ide kívánkozik.

Ha tudtuk volna, erre még a fülünket is előrecsaptuk volna.

– Hát mindenki tudja – beszélte tovább keresztapám –, hogy volt nekünk egy Zománc nevű macskánk, aki most is itt heverészik, né, a fűttő alatt!

Csakugyan ott hevert egy macska a kályha alatt, a háta fekete volt, és a hasa patyolat.

– Miért mondja akkor, hogy volt? – kérdezte valaki.

– Megvetésből s csodálatból – felelte András bácsi, majd így folytatta: – Vagyis hát ennek a macskának olyan természete van, hogy még az ember szájából is kilopja a falatot, s a kisebb állatokat mind megöli. Nekünk s a szomszédoknak annyi kárt tett már, hogy ami általa vesztibe ment, azon egy ökröt bizonyosan lehetne venni. Szitokkal, s még husánggal is, már sokszor elkergettem a háztól, de sohasem ment el. Így aztán elhatároztam, hogy eltelepítem innét. De aztán messzire s véglegesen. Ezelőtt két héttel. Kerítettem hát egy zsákot, s abba belétettem a macskát. De olyan tömött zsák volt, hogy abban s a sírban lenni egyforma sötét lehet. A zsákot a szájánál jól megkanyarítottam s megkötöttem. Akkor feltettem a szekérre, s hajnalban elindultam Szálhavasba, mert történetesen úgy volt, hogy valami gerandatőkét kellett onnét hoznom. Tudják, ugye, hogy hol van Szálhavas?

– Legalább tizenhárom kilométer – mondta valaki.

– Irdatlan őshely – szólt egy másik.

– Hát én abban a zsákban – folytatta András bácsi – ezt a macskát elvittem oda. S amikor úgy délfelé, azokon az istenkísértő vad utakon oda megérkeztem, akkor a macskát a zsákból kivettem, s még elvittem jó messze attól a helytől, s ott szépen eleresztettem, belé a nagy és elvesztő rengetegbe. Aztán a terüvel elkészültem, s Zománc nélkül hazajöttem. Már leszállott volt az este, amikor itthon a kapun béfordult a szekér, de nekem is az volt az első szavam a feleségemhez, hogy no, mégis megszabadultunk a macskától. De mire ezt kimondtam, hát a legnagyobb ámulatomra jődögél felém az ajtó felől a macska, majd előttem megáll, s úgy néz rám, mintha azt kérdezné tőlem:

Hát te is megjöttél?!

Itt a feleségére nézett keresztapám:

– Igaz – mondta az asszony –, mert uzsonnakor Zománc már itthon volt.

András bácsi hallgatott egy kicsit, majd azután így szólt:

– Azon az éjjel én egy szikrát sem aludtam, hanem azon gondolkoztam, hogy miképpen tudott visszatalálni az a macska. Mivel azonban reggel sem tudtam többet, mint este, elhatároztam, hogy megkérdezem én ezt a csodás dolgot olyan emberektől, akik okos emberek. Hát én megkérdeztem legalább tizenkettőtől, s azok között ott van a jegyző, a pap, egy képviselő, aki a városban lakik, egy erdőmérnök, s még a tanárhoz is elmentem, aki a gimnáziumban az állatokat tanítja. Megfelelni azonban egyik sem tudott nekem. Pedig ezt tudni kell, mert van! S ha pedig nincs olyan ember, aki ezt tudná, akkor nevelni kell olyant! Ennek okából, hogy csakugyan nevelődjék egy ilyen valóságos macskatudós, azt határoztuk ketten a feleségemmel, hogy Domokos fiamat ősszel béadjuk a gimnáziumba, ha fogadalmat teszen arra, hogy a macska minden tudományát kikutatja. A fiú pedig megtette nekünk ezt a fogadalmat.

– Igaz-e, Domokos?

– Igaz! – mondta csillogó szemmel a fiú.

Hát én erre a különös estére emlékeztem vissza, amikor kezembe vettem a könyvet, mely „a macska jelleméről, értelmi és ösztönös tulajdonságairól” szól. A könyvet ugyanis Domokos írta, aki jelenleg a legnagyobb macska-tudós. De hogy Zománc miképpen tudott a Szálhavasról oly hamar és egyenesen hazatalálni, azt ebben a könyvben sem találtam meg.