Világ és holdvilág

Nálunk, a föld és az élet hegyei között, nem egészen olyan a világ, mint a gazdag és szabályos népeknél. Már a nap is úgy alkonyodik mindig, mintha először csinálná. A kandi hegyek között már estefelé összedugja az ég és a föld a fejét, s az alkonyat minden árnyalatára tervet csinálnak ketten. Majd a völgyekben és a bukkanó utakon elindul lebegve a borongó fuvalom. Télen különösen.

Azon a napon is így érkezett meg, megelőzve az időt és tele cselvetéssel, az otthonos alkonyati fuvalom. Először a fákat és a varjakat hódoltatta meg, majd óvatos borulattal a külső város elgyengült utcáit szállotta meg.

Utolsónak a fogadó adta meg magát.

De tehette is ez a fogadó, mert fehérre meszelt falakkal küzdött, mint széles villogó kardokkal; s nagy havas tetővel, akár egy óriási patyolat buzogánnyal. És eme fegyverei mellett még fortélyos, öreg harcos is volt a fogadó, hiszen nagyapáink is olyannak ismerték, amilyen jelenleg. Akkor is úgy állt a Küküllő partján, ahogy most. Vagyis egy kicsit megbillenve és hegyes sapkában, mintha éppen nótára akarna gyújtani, hogy együtt énekeljen a székelyekkel, akik ugyancsak úgy ülnek benne, egy kicsit megbillenve és nagy hegyes sapkában.

Csendben és elszántan folyt hát a harc, az idő és a fogadó között.

Folyt egy ideig.

Nemsokára azonban a fogadót megragadta az alkonyat, szorító öleléssel kereken az eresz alatt; majd az eresz alól meghódította a falakat, és diadalmasan lopakodott a tető felé.

Aztán leborította derengő homállyal.

S mindjárt a fogadó után homályba borította azt a két pej lovat is, amely módos falusi szekérbe fogva ott állott a kocsmaház előtt. Szénával volt tele a szekér dereka, s uras ülés díszlett elöl; maguk a lovak pedig, tarka pokróc alatt, engedelmesen várakoztak.

A gazda nyilván bent volt a fogadóban, hogy iddogáljon a cimborákkal. De az is lehet, hogy hirtelen és igaztalanul szólék, mert éppen abban a pillantásban feltetszett egy ember, amint az úton és a híd irányából a szekér felé ereszkedett a vastag alkonyatban. Sovány falusi ember volt, mókára hajlamos arccal, s láthatólag elég koros is már. A ruházata igen szegényesnek tetszett abban a nagy hidegben, s egykedvű volt a mozgása is, mintha a tél haván és a felbukkanó holdon kívül egyebe nem lett volna. De a jelek szerint mégis ő lehetett nyilván a gazda, mert egyenesen odament a módos szekérhez, amit fürkeszve körbejárt, majd belenézett a szekér derekába is. Utána megmozgatta az ülést, s mintha ismerősök gyanánt köszöntötte volna a lovakat is. Utána elgondolkozott egy kicsit, majd fázósan topogott a havon, az élesedő téli hidegben.

Aztán hirtelen megindult a fogadó felé, s belépett az ajtón. Bizonyosan inni akart egy-két pohárral, mielőtt útnak indul hazafelé a szekérrel.

De nemigen ihatott semmit, hanem csak köszönhetett odabent, vagy sietve mondhatott valakinek valamit, mert alig egy perc múlva kilépett a fogadóból.

Ismét odament a szekérhez.

Első dolgával szénát dugott a csengőbe, mely az egyik ló nyakán csüngött; s ezt nyilván azért tette, mert akkor készültek lefeküdni, végig az utcában, csendes imával a gyermekek. Utána a lovak hátáról levette a két pokrócot, és az ülésre vetette; igazított valamit a lovak szerszámján, majd felült a szekérre, az ülés alól előhúzott egy ostort, és elindította a lovakat a városból kifelé.

Behúzott nyakkal hajtott a döcögtető, köves úton, majd egy-egy kicsit riasztotta is a lovakat, amelyek szívesen elevenkedtek, hogy ne fázzanak a nagy hidegben.

Amikor a város fölött a tetőre érkezett a szekér, a havas hegy mögül akkor bukkant fel nagy fényűzéssel a hold. Egyszeriben tündöklő tó lett az egész környék, zegzugos és játékos fenékkel, s víz helyett fényességgel tele gazdagon. Az öreg szekeres felállt a tündéri holdfényben, hogy az ülésről elvegye és magára terítse az egyik takarót. Ezt előbb is megtehette volna, mert hiszen a holdvilágon gyengének tetszett rajta az öltözet, mintha a jó lovat és a módos szekeret többre becsülte volna önmagánál.

Pokróccal a hátán még gyorsabban hajtott az öreg. Nagy néha egy-egy pillantást vetett jobbra és balra, de inkábbat csak a lovak füleit nézte, amelyek álltak hegyesen a zuhogó fényben, mintha kicsi tölcsérek lettek volna.

Így történhetett, szemével a füleken ülve, hogy váratlanul szólalt meg az út széléről valaki.

– Jó estét, bátyámuram!

Egy kicsit megrezzent az öreg, de aztán így szólt:

– Mit akar?

– Felülni a szekérre, ha volna olyan szíves.

Fiatalember volt, aki felülni vágyott, afféle diákos forma. Bozontos gyapjúkesztyűje volt és púpos hátizsák a hátán. Gyenge arcát pirosra csípte a hideg, s két nagy szeme csillogva ragyogott a hold alatt.

– Hát üljön fel – mondta az öreg.

Nem az ülésre, hanem hátul a szénába ült a téli vándor.

– Bátyámuramat hogy hívják? – kérdezte.

Gondolkozott a szekeres ember, majd így szólt:

– Hátul Farkasnak.

Úgy kellett volna ezt érteni, hogy a névnek a hátsó szava Farkas, mint például Márton Farkas. De a fiatalember azt hitte, hogy nem Márton Farkas, hanem Hátul Farkas. El is gondolkozott rajta, hogy micsoda érdekes név; s mivel viszonozni akarta valamivel, így szólt:

– Az én nevem Szerencsés.

A szekeres ember nem időzött ezen, hanem rögtön így folytatta:

– S hová való?

– Sopron.

– S mi járatban van, errefelé?

– Falukutató vagyok – mondta a vándor.

Az öreg még jobban megbújt a pokróc alá, s kurtán így szólt:

– Annak hideg van.

Csakugyan hideg volt, mert a négy kerék alatt élesen csikorgott a hó és roppant a lovak lába alatt.

Roppant és csikordult a hó, s majd hosszú vékonyan sírt.

S ahogy a holdvilágos csendben hallgatták ezt a különös és valószínűtlen muzsikát, az a hiedelem kezdte megszállni őket, hogy nem is a földön vannak, hanem inkább a holdban.

De aztán az öreg megrázta a fejét, s felmerülve a való világra, megkérdezte:

– Ott tréfások-e az emberek, Sopronban?

– Van, aki – mondta Szerencsés.

Erre a szekeres ember nevetett pukkanva egy kurtát, s így szólt:

– Akkor ott is olyan világ van, mint errefelé.

S éppen akkor, amint a két világot nevetve egybefűzték, a fiatalember két furcsa szemet pillantott meg. Ott égett az a két furcsa szem, még messze előttük és az út jobb oldalán, egy havas kavicshullám hajlatában. S az égő két szem mögött mintha rozsdavörösen lapult is volna valami. Csak a hó sírt a feszült csendben, ahogy közeledtek a két szem felé; s majd oda is ért a szekér, hogy elhaladjanak mellette örökre.

De akkor megismerte Szerencsés, hogy kutya, amit lát.

– Tessék csak megállni! – kiáltott elé az öregnek.

Az ember meg is állította rögtön a lovakat.

– Mi baj van? – kérdezte.

– Egy szerencsétlen kutya – mondta a fiatalember. – Betegnek látszik.

S már egy ugrással lent is volt akkor a földön. Odament egyenesen ahhoz a vörös kutyához, melynek a fejét, a két égő szeme fölött, szépen megsimogatta. A kutya kivillantotta a fogát, és különös hangot adott. Egy kicsit hasonlót, mint a kerekek alatt a hó, mert sírt és vicsorított is egyben.

Mégis felemelte Szerencsés, és a szénára tette, a szekér derekába. De ahogy emelve vitte a szekér felé, a lovak hátranéztek; s amikor pedig fel is tette a szénára, akkor valamicskét horkantottak.

A fiatalember is felült a kutya mellé.

– No, mehetünk – mondta.

A lovak megindultak, de nem olyan nyugton mentek, mint azelőtt, hanem kapdosták a szekeret, s mindegyre vissza- s ismét visszanéztek. Az öreg erősebbre fogta a gyeplőt, de a két pej akkor is rángatva húzta a szekeret, csapdosta a farkát mind a kettő, és zörgő zabolával nézegettek vissza.

– Ezek éreznek valamit! – mondta végül az öreg.

– Lehet, hogy büdös a kutya – nyugtatta meg Szerencsés.

– Hát feltette a szekérbe?!

– Fel, mert megsajnáltam.

– S milyen?

– Vörös, s ég a szeme.

Elhallgattak, de a lovak tovább sem akartak csendesedni.

– Nagyon vörös? – kérdezte a szekeres ember.

– Olyan rozsda – mondta Szerencsés.

– Akkor megnézem – szólott az öreg.

S már nagy elszánással ki is bújt a pokróc alól, és hátratekintett. De abban a pillanatban megrettent rögtön az arca, és a takaró lefutott a hátáról.

– Hát ez farkas! – kiáltott fel.

Szerencsés szinte a halál fia lett abban a percben. Mozdulni sem mert, hanem csak megdermedve és könyörögve nézett az öregre. De olyanformán nézett az öreg is vissza Szerencsésre. A lovak pedig a csikorgó havat kapálták.

Meg-meglobbant a hold is.

Csak egyedül a beteg farkas feküdt nyugalomban, ijedelem és indulat nélkül, valahol rettentő sorsának a mélyén, irgalmat esdve és ítélettel a két szemében.

Nézték.

Valahogy úgy, mintha csillagot ámultak volna, amely utolsó maradék fénnyel búcsúzik az égtől; s amelyik aztán remegni kezd, rezdülve rángatódzik, és már csak pislant, hogy mindjárt eltűnhessék örökre.

S kialudt a farkas két szeme.

– No, vége lett – mondta az öreg.

Azzal odaadta Szerencsésnek a gyeplőt, maga pedig, egy öl szénával együtt, kiemelte a szekér derekából a farkast, és az út szélére letette szépen. Ott gondolkozott néhány pillanatig, majd visszament a szekérhez, de most nem az ülésre ült, hanem hátul a szénába kuporodott.

– Maga üljön az ülésre elé! – mondta Szerencsésnek.

Váratlan volt, amit tett; s Szerencsés nem is értette az okát. Szót fogadott mégis, és előrehúzódott az ülésre.

– Fordítsa meg a lovakat! – szólt ismét az öreg.

Szerencsés megfordította.

– S hajtson vissza, a fogadó elé! – tette hozzá a szekeres.

Megindultak a városba vissza.

Szerencsés szívesen hajtotta a lovakat, mert a falukutatásban ezzel is tapasztalt. De hiába gondolkozott, mert nem értette a hirtelen és csokros fordulatot, amellyel nemcsak a város felé fordultak útjukból vissza, hanem az öreg szekeres is az ülésről hátraült a szekér derekába.

Vajon mi tud rejleni ebben? – tusakodott a fiatal vándor.

Gondolta, felteszen hát egy enyhe kérdést az öregnek.

– Miért ül hátul? – kérdezte.

– Két okból is – mondta az öreg. – Vagyis először azért, mert itt van a farkasok helye, amint láttuk is. S ismét azért is, hogy igazam legyen abban, hogy az én nevem hátul Farkas.

– S miért megyünk a városba vissza? – tudakolta tovább Szerencsés.

– Nagy hidegben jön-megy az ember – mondta az öreg.

Úgy hallatszott mindez, mintha érteni lehetett volna; s mégsem értette Szerencsés. De eltökélte magában, hogy most már végigcsinálja az egészet. S hajtván a lovakat, szeme rászállt a holdvilágos hegyes fülekre, s azon kezdett gondolkozni, hogy mily különös ezen a földön minden. Ha felszáll a lovak füléről, és széjjelnéz a tájon, a holdfénybe, libegnek a hegyek; ha pedig előretekint, két lovat lát, melyek mesében úsznak; s mögötte pedig ott kuporog egy ember a szénán, akit hátra ültetett a neve.

Mintha képzelet volna minden.

Pedig valóság.

– Nem tud egy szép mesét, bátyámuram? – szólott hátra.

Gondolkozott egy kicsit az öreg, majd azt mondta, hogy egyszer a hold meglátogatta a földet. Úgy megbarátkoztak akkor ők ketten, hogy a hold odaígérte a leányát a föld fiának feleségül, s magát minden hónapban hozományul neki.

S mire elmondta volna, emígy folytatva, szépen a mesét, már be is érkeztek a városba. Ott pedig, az öreg szekeres irányítása szerint, Szerencsés a fogadó elé állította a szekeret. Ahogy megállhattak a kocsmaház előtt, az öreg leszállt a szekérről, a csengőből kivette a szénát, s majd a két pokrócot a lovak hátára terítette újból.

Akkor odafordult Szerencséshez, és neki így szólt:

– Menjen be ebbe a kocsmába, s ott kérdezze meg az ivóktól, hogy tulajdonképpen kié ez a két ló s a szekér. Amikor pedig a gazda jelentkezik, akkor mondja meg neki, hogy én elloptam a lovait, de maga visszahajtotta.

Nagyot nézett Szerencsés.

Soha nem hitte volna, hogy tolvajjal szekerezett.

De azért nem szólott semmit, hanem bement a fogadóba, hogy ott megkeresse a gazdát. Rá is akadt az egyik asztalnál, amint a cimboráival békességben iddogált. Megmondta neki, hogy mi történt a lovaival, mire a gazda felállt, és elindult az ajtó felé, mely a fogadó udvarára vezetett.

– Nem arra! – mondta Szerencsés.

– Hát?

– Ellenkezőleg, mert a ház előtt állnak most a lovak.

A gazda megtekergette a fejét.

– Az bajosan lehet – mondta –, mert azoknak az udvaron kell lenni.

Arra mentek hát, mind a ketten az udvarra: s no lám, csakugyan ott álltak a lovak. A szekérnek fordítva ették a szénát, mintha mostanság el sem mozdultak volna onnét. De az öreg is ott állott a szekér mellett, nagy egykedvűséggel.

– Hát itt vannak! – mondta a gazda. – Az emberemmel együtt!

– Ez lopta volt el, ez az öreg! – magyarázta Szerencsés.

– Én?! – csodálkozott az öreg.

– Ne beszéljen! – mondta Szerencsés. – Hát maga vitte el, s én hajtottam vissza. Együtt szekereztünk!

Az öreg megvonta a vállát, s csak ennyit szólott:

– Én az urat nem is láttam soha.

Erre a gazda nevetett egyet; a falukutató pedig pislogni kezdett zavarában, majd felnézett az égre, hogy legalább a hold vajon megvan-e még.

Szerencsére megvolt; sőt, tündökölve haladt a maga szokott útján, mert abban a világban a tréfát nem ismerik.