Dög a természetben

Az ég kék arca be van esve. Csipkék úsznak előtte. A nap közöttük baktat a déli tetőre.

Szeptember vége van.

A város arca is be van esve. Csipkék úsznak terein. Bors Feri közöttük baktat a főtéri sarok felé.

Délelőtt tíz óra van.

Feri megáll a sarkon. Az embereket hömpölygeti el mellette a gond és a vágy. Egy láthatatlan és megbolondult folyó hömpölygeti őket. Férfit a nő után, románt a magyar után, borút a fény után.

Feri áll, és csírázik a lelke, mint az elültetett babszem.

Kicsi, barna és buksi.

– Szervusz, Batu kán! – köszönt rá valaki.

– Szervusz, Dénkó!

Dénes ügyvéd és szomszéd falusi.

– Vársz valamire? – kérdi.

– A világ végire – mondja Feri.

– Ha meghalok, segítek neked.

– Akkor én is igen a férgeidnek – szúrja vissza Feri.

Egészségesen, darabosan nevetnek.

– Festettél-e sok képet a nyáron? – érdeklődik Dénes.

– Még festhetek – mondja Feri.

– Hát állj neki, s fess!

– Hányat?

– Egyszer egyet, s ismét egyet.

Feri úgy nézi Dénest, mint a bolondot. Nézi, és kacag. Az arca kipirul, a szeme nedves lesz. Minden porcikája részt vesz az élvezetben.

Az emberek irigykedve és kíváncsian néznek oda. Azt hiszik, hogy valami országos viccet eresztének meg.

Dénes megvárja türelmesen, amíg Feri kizuhogja magát.

– Abba tudnád-e hagyni? – kérdi akkor. – Egy fél képet festhettél volna evvel az erővel!

– Nagy Bolyai vagy – mondja Feri.

– Nagy biza.

A kedv elhanyatlik, a szó elakad.

A szellem nem repül tovább az idegek szárnyán.

S így már nem érdekes.

Feri búcsúra nyújtja a kezét.

– Valami búvóhelyet nem tudsz? – kérdi meg mellékesen.

– Micsoda búvóhelyet?

– Nekem valót, egy-két hétre.

– Menj ki a somkúti nyaralómba. Üres az egész ház.

Ferinek megtelik alkotó fénnyel a szeme.

– Emmá beszéd! – mondja.

Egyedül marad, és lázasan az örömtől. Egész nyáron csak mászkált dologtalanul, kinyitva a fénynek, a gondolatoknak és a terveknek, mint a medence. Most ujjong feszülő erőkkel. Duzzad, és virít.

Olyan, mint az éretten kacagó gyümölcs.

Egész nap készül. Fut, vásárol, kajtat, csomagol. Ecsetjeit mind tisztára mossa, és vásznakat feszít. Fütyül, és dudorászik. Néha szökik is egyet-egyet, és olyan idétlen ilyenkor, mint a mackó.

Másnap vonatra cipekedik, hogy Somkútra menjen.

Három óra alatt ott van.

A ház egyedül áll egy dombos erdőnek a szélén.

Csend van, és szín van.

Az ég kékre derült, és kereken csókolódzik a hegyekkel.

Feri berendezkedik nagyjából a házban, aztán kimegy, és a kaszálókon felfelé baktat. Ingben és meztelen nyakkal törtet a fák közt.

Kiér a tetőre, megáll, és visszafordul.

Csodálatos panoráma fekszik előtte. Tiszta paradicsomi táj. Bátor és mégis kedélyes ország. Alul hullámosan kanyarog a völgy: az ölében összeér két oldalról a hegyek tenyere, melybe arany módjára csorog a fény

Már látszik, hogy nyílik az ősz.

Pír verődik ki néhol az erdők arcán. A nyárfa susogva beszél, a diófa sárgul. A bükkös tömötten és erőszakosan nagy földeket lep bé: fái kedély és bátorság nélkül pusmognak, mintha egyszerű, zsugori nyárspolgárok gyűléseznének a téli gondok előtt. A búros tölgyfákról ezerszámra üresen lóg kicsi szárán a makkház: úgy harangoznak a gyenge szélben, mint hatalmas szabadtéri kirakatban a füli-függők, melyből kinézték az ékkövet már a kapzsi disznók.

A bokrok alatt mókusok és rigók zörgetik az avart.

Kicsiben is szép, nagyban is szép.

Feri sokáig issza fülével a csendet, szemével a színt és a méreteket. Aztán kézállást csinál örömében, és hanyatt ereszti magát.

Órákig az égre bámul, és vajúdik.

Másnap berendezkedik a tetőn, és munkába kezd.

Lázban és szakadatlanul dolgozik.

Nap nap után.

Az ötödik délben egy úr tűnik fel a ház tájékán. Keseregve forog egy ideig, aztán meglátja Ferit a dombon, és egyenesen nekitart. Kicsi termetű és vékony. Az arca keskeny és sápadt. Gondosan van öltözve, és úgy lépked, mint a macska.

Feri látja, hogy jön, de nem hagyja abba a munkát.

Az úr odajön, megáll, a kalapját leveszi, és egyfolytában ezeket mondja:

– Szíves elnézését kérem ezért az előre be nem jelentett látogatásért, és a magam részéről mindjárt kijelentem, hogy őszinte örömömre szolgál, hogy éppen intenzív munkában találom önt, mert ha nem tévedek, Bors Ferenc festőművész úrhoz van szerencsém, ugyebár?

Feri gyanúsan nézi a hosszú mondat alatt.

– Úgy hívnak – feleli.

– Én Szomori vagyok – mondja a vendég, kezel, és felteszi kalapját. Aztán megnézi néhány pillantással a képet, és így folytatja: – Bors úrnak fogalma sincs sem rólam, sem a jövetelem célját illetőleg, de biztos vagyok abban, hogy mindjárt nem fog olyan bizalmatlanul nézni, hanem örülni fog. Én ugyanis szintén festőnek indultam, de aztán jobbnak láttam azzal foglalkozni, hogy más tehetséges és főleg fiatal festőket adminisztráljak, illetőleg oda juttassak a jól megérdemelt hírnévhez és vele együtt az anyagi boldoguláshoz. A Művészek Csarnoka című lapban egy tanulmány jelent meg önről, néhány reprodukcióval együtt, és rögtön elhatároztam, hogy önt a hónom alá veszem vagy országosan felfedezem, ha ez jobban tetszik.

– Hát ez hogy megy? – kérdi Feri.

– A felfedezés?

– Ez az egész, amit mond.

– Hát ez nagyon egyszerűen, kérem. Ön festi a képeket, lehetőleg minél többet, én pedig gondoskodom a reklámról és az eladásról. Természetesen nem kell meglepődnie azon, ha néha megjegyzéseket teszek a képre.

– Tegyen – mondja Feri.

– És egy-két észrevételt, miközben készíti.

– Mit készítek?

– A képet.

Feri barátságtalanul veti oda:

– Én nem készítek képet.

– Hát?

– Én festek képet.

– Az mindegy, kérem – folytatja Szomori –, hogy az ember készíti-e vagy festi a képet, csak az jó legyen. Különben is a dolognak ez a fele nem nagyon lényeges, mert remélhetőleg nemigen fog sor kerülni rá. Tudniillik abban az esetben, ha megállapodunk, akkor meg fogjuk együtt beszélni a témákat satöbbi.

Feri mosolyog.

– Hogy szeretne megállapodni?

– Ötven százalékra. És hogy tíz éven keresztül csak rajtam keresztül adhat el képet.

– Hát állapodjék meg.

– Hogy érti ezt?

– Né, azt a vackorfát látja-é ott? – mutatja Feri.

– Igen, hogyne.

– No, ha látja, akkor állapodjék meg avval.

Szomori tréfára veszi a dolgot, és kedveskedve fogja meg a Feri karját.

– Az ilyen magafajta művészek mind önfejűek és nyersek.

– Az a – mondja Feri.

– Együtt jár az őstehetséggel.

– Együtt, mint a tetű a vakaródzással.

Egy mókus villan elé a bokorból. Szaglászik, és kecsesen ugrál az avarban.

– Ni-ni, egy patkány! – mutatja Szomori.

– No, jól nézze meg, mert itt a patkány is ilyen.

– Tényleg, milyen! Le kellene festeni!

A mókus észreveszi őket, és eliramodik a bokrok alatt.

– Miért nem szólt hamarább! – mondja Feri.

– Lefestette volna?

– Én le, abbahelybe.

– Most már késő.

– Menjen utána, s térítse ide!

– Mit gondol, hiszen azt nem lehet!

– Azt nem, aki nem tudja.

Könnyedén vannak, és nevetnek.

Szomori odakerül a kép elé, és nézi. Komoly szakértő pofával vizsgálja.

– Maga a színeket meghamisítja – jegyzi meg egy idő múlva.

– Én meg, s azért mégsem zárnak a tömlöcbe.

– S miért hamisítja meg?

– Én azért, mert nem a maga szemével festek.

– S ni, itt ezek a fák is! Hát így nem szabad festeni!

Feri forrani kezd.

– De magának szabad innét elmenni – mondja.

– Ez nem felelet, kérem. Tessék csak ideadni azt az ecsetet!

– Melyiket?

– Azt, amelyik a kezében van.

A szemük összevillan.

Ferinek egyszerre kiszárad a torka. Nem szól, csak odaadja az ecsetet. Már a szemöldöke ugrál. És ugrál körül a paradicsomi táj is.

A fák vigyorognak, és a hegyek röhögnek.

Szomori megmártja bőven az ecsetet, és egyetlen vonással keresztülhúzza a fákat.

S ebben a pillanatban Feri előtt elhomályosul a világ, majd robbanásszerűen kigyúl.

Egy rettentő ütéssel leteríti a jövevényt.

Aztán leomlik a csend.

Szomori mozdulatlanul és agyontorzulva fekszik, mint a halott. Derengésszerű cikcakkokban eszméli a világot, és fekszik, mint a tenger fenekén.

Feri megkerüli, és nézi. Aztán megállapodik a lábainál, és úgy vizsgálja mohón. Nem tudja, halott-e vagy ájult. Csak azt látja, hogy nyomorultul, sárgán, torzulásba dermedve fekszik Szomori. Egy kicsit összekunkorodva, mint a hernyó.

Ledobja a megkezdett képet, új vásznat tesz, és festeni kezdi a leütött szakértőt.

Lázban, őrült idegekkel dolgozik. Amikor megvan, odavágja az ecsetet, és leroskad a földre.

– Kész van? – ül fel abban a percben Szomori.

Ferinek is kilobban az arcán az öröm, és odaugrik.

– Hát maga él?!

– Hát persze hogy élek.

Nevetnek.

– Mindig élt a mejjbevágás után?

– Nem mondom, egy ideig csak félig éltem, de aztán lassan eszméletre tértem egészen.

– Hát miért nem szólt akkor?

– Na hallja! Láttam, hogy engem fest, és tudom, hogy nem szereti, ha zavarják.

Felkel Szomori, és nézi a képet.

– Remekmű! – mondja.

Feri nevetgél, mint a gyermek.

– Mi a címe? – kérdi Szomori.

– Ennek a képnek?

– Igen.

– „Dög a természetben” – mondja Feri, és zuhogva nevet.

A hegyek is, mint kifestett, nagy komédiások, véle nevetnek.

És a búcsúzó nap megveregeti apai szeretettel a vállát.