Vad szerencse

Dél van. A levegő lázasan vibrál. A házak fejére omlik a napból a hő, és szinte hallani lehet, ahogy lecsurog az üzletek elé.

Lent a kocsiúton parasztok mennek. Mint a fáradt állatok, úgy cammognak rongyos csomagokkal megrakodva és csomókba verődve.

Az úri nép könnyedén és egyenként közlekedik a járdán. Megkondítják a déli harangszót.

Valaki nagyot kurjant a főtéri sarkon:

– Éljen Marx!!!

A járók lassítanak mellette, és mosolyogva nézik. Akad egy-két bátor is, aki megáll. De már szót váltani senki sem mer az alakkal, aki pedig többekhez is barátságosan szavakat intéz.

Mint a bélpoklostól, úgy óvakodnak Marx miatt tőle. De csak itt künn az utcán.

– Részeg – mondja valaki.

– Nem nagyon – védi egy másik.

Tényleg nem olyan, mint akit nyugodtan részegnek lehetne nevezni. Ivott, az bizonyos. A haja is rendetlen egy kicsit, és a ruhája is gyűrött. De kék szemeivel tisztán és élesen néz, s a járása sem ingó.

Jóltermett férfi, negyvenéves lehet, és sovány.

A nők gyöngéden kikerülik.

Lassan, de határozottan jön a főtéri járdán. Néha mosolyog, néha komor. Gyors, szinte villanásszerű átmenettel csinálja. Mindenesetre egy kicsit őrült, vagy nagyon fanatikus. A sarok óta nem kurjantott, többé az emberekhez sem szól.

Csak jön, jön… és betölti maga körül feszültséggel a levegőt, mint a nyomor a gondolatot.

Meglátja a járdaszéli kicsi asztalt, melynél egy fiatal, fonnyadt kicsi nő sorsjegyet árul. Egyenesen odamegy, és nyújtja a nőnek a kezét.

– Dudics vagyok – mondja.

A nő visszahúzódik.

– Mi tetszik? – kérdi ijedősen.

Dudics összehúzza a szemöldökét, és szúrósan nézi. Aztán hangosan nevetni kezd, és sokkal részegebbnek játssza magát, mint amilyen valójában. Csuklik egyet, és így szól:

– Egy pohár snapszot kérek.

A nő összeszedi magát. Önvédelemből, üzleti érdekből és tetszésből is udvariasnak és műveltnek mutatja magát.

– Sajnálatomra snapsszal nem szolgálhatok uraságodnak – mondja.

Dudics kocódva nevet.

– Ugyan, nagysád, ne tegye magát!

– A legkevésbé sem, uram.

– Akkor adjon egy pohár snapszot!

– Snapsz végett szíveskedjék a korcsmába fáradni.

– De én magához ragaszkodom! – rakoncátlankodik Dudics. – Adjon nekem valamit!

A nő felemeli a sorsjegyköteget, és pergeti, mint a kártyát.

– Tessék venni egyet! – mondja. – Nyerhet egy milliót! Holnap is húzás lesz.

Dudics megszegett nyakkal és vigyorogva nézi a nőt, mint valami éneklő madarat. Aztán elveszi tőle a sorsjegyköteget, megpergeti ő is, majd felemeli a levegőbe, és kemény, nekidühödött arccal kurjantja, mint Marxot: – Lotérie in numerar!

Aztán villanásszerű átmenettel röhögés szakad fel a száján. De a következő pillanatban megmerevített arccal kitép egy sorsjegyet gyorsan, kivágja érte az asztalra a száz lejt, és szó nélkül távozik, mint egy lelépő katona.

Egyenes vonalban és gyorsan megy. Mindenki kitér előle, mint egy motorbicikli elől.

Az emberek félnek tőle, és gyűlölik, mert nem olyan, mint ők.

Másnap délelőtt kimegy Dudics a sétatérre. Az arca fakó, ha süti a nap. Az árnyékban egy kissé zöldes. A járása fáradt, a szeme is fáradt. A gyomra ég, és eledelt kíván. Utolsó pénzén megvesz egy sósperecet, és egy padra leülve enni kezdi.

Szinte morzsánként eszi, hogy tovább tartson.

Egy öregember jön, sárga jegyekkel a kezében. Mellette megáll, letép egyet, és szó nélkül nyújtja.

– Van már – mondja Dudics.

– Mutassa!

Dudics méregbe jön. Nem annyira az öreg bizalmatlansága miatt, mint azért, hogy jegy nélkül már ezeken a vad padokon sem lehet ülni. Sem elmenni, sem jegyet venni, sem szólni nem akar.

– Mutassa! – szólt rá megint az öreg.

Dudics feláll, rámutat a fenekére, és visszaül.

– Már ki is van lyukasztva – mondja, és olyan az arca, mint egy kölyöknek.

Az öreg meglepetten szorong.

– Hivatali személy vagyok – szól végre, és elmegy.

Dudics tovább ropogtatja a perecet.

Kövér és sokfodrú felhődarabok úsznak az égen. Valami szél is van, melyben siránkozva susognak a fák.

Jó idő múlva egy férfi büllög, erősen sántán. A jobbik lába egészen merev, talán nem is igazi láb az. Már messziről meglátja Dudicsot, és vizsgálódva nézi. Ahogy elérkezik egy szintben véle, megáll, és odaköszön bátortalan hangon:

– Szervusz, Dudics!

Pillanatokba telik, amíg megismeri Dudics.

– Szervusz – felel neki egykedvűen.

A sánta odabüllög, és leül melléje.

– A nevemre nem emlékszel? – kérdi.

– Arra nem – mondja Dudics.

– Zonda vagyok, így már talán emlékszel?

– Így igen.

– Talán randevúd van? Akkor nem zavarlak.

– Van, de csak később – dicsekszik Dudics. – Nem nagyon zavarsz.

Együtt szolgáltak volt a vásárhelyi hatvanketteseknél. Künn a harctéren is együtt voltak, szinte egy egész esztendeig. Onnan ismerik egymást, s onnan ered a Zonda műlába is.

A beszélgetést is onnan kezdik. Amikor elérnek a jelen napokig, elhallgatnak, és gyanúsan vizsgálják egymást.

– Te most mit dolgozol? – kérdi Zonda végre.

– Én itt ülök, s várom a jószerencsét.

– Miféle jószerencsét?

Dudics előveszi a sorsjegyet, s mutatja.

– Ma is húznak – mondja. – Éppen most húznak, tízkor.

Zonda elveszi a jegyet, és úgy vizsgálja, mint a hamis pénzt. Irigy erre a kicsire is, mint a nyomorékok általában.

– Ritka dolog, hogy nyerjen az ember – jelenti ki végre, és visszaadja a jegyét.

– Majd meglátjuk – feleli Dudics.

Sokáig hallgatnak.

– Mennyit lehet nyerni? – kérdi Zonda.

– Egymilliót.

– Hát igyekezz.

– A mai húzáson nem lehet annyit – mondja Dudics. – A main csak egynegyedet lehet.

– Na, az nem is olyan sok.

– Nekem elég volna.

Zonda kíváncsi, és ajzza Dudicsot, mint egy ördög:

– S mit csinálnál véle, ha megnyernéd?

– Úr lennék – feleli Dudics.

– Hogy lennél úr?

– Úgy lennék úr, hogy mindenekelőtt vennék egy autót. Most nagyon jót lehet venni hetven-nyolcvanezerért, mert az uraknak is lefelé megy.

– Tudsz vezetni? – igyekszik megfogni Zonda.

– Tudok.

– Túrákat csinálnál?

– Túrákat is.

– Fuvaroznál is vele?

– Egy fenét!

Hallgatnak megint egy ideig. Lassan meggyúl a pír a Dudics arcán, aztán odafordul Zondához, és valami forró, sátáni gyönyör ragyog a szemében, ahogy mondja:

– Tudod, mit csinálnék? Kiöltözném gyönyörűen, odaülnék a volánhoz, kiengedném a kocsit a városba, kinézném a legelőkelőbb urat, és azt elgázolnám. Egy úri gesztussal elgázolnám!

– Ezt a tervet csak helyeselni tudom – mondja Zonda.

Elhallgatnak. Mind a ketten mennek gondolatban az autóval, és keresik a legelőkelőbb urat.

Egyszerre rájuk dobja valaki durván a hangját:

– Álljon fel!

Egy rendőr áll előttük, és mellette a jegyadó öregember.

– Mit akar? – kérdi Dudics a rendőrt.

– Hivatali sértés történt – mondja az öreg.

A rendőr megfogja a Dudics karját, és húzza.

– Mit csináltál? – kérdi Zonda.

– Nem voltam hajlandó jegyet venni.

– S fenék mutatta neki! – egészíti ki a rendőr.

Zonda benyúl a zsebébe, és kivesz két lejt.

– Kérek két jegyet! – mondja.

Az öreg ad is neki kettőt. Zonda megtartja az egyiket, a másikat pedig Dudicsnak adja.

– Most már rendben van. Tessék ezt az embert elengedni! – mondja erélyesen a rendőrnek.

– Maga ne járjon a szájával! – kiált rögtön Zondára a rendőr, és Dudicsot dühösen előrelöki.

A rendőr, az öreg és Dudics elindulnak. Mennek hárman, és nem szólnak egy szót sem. Egy idő múlva a Dudics karját elengedi a rendőr, és úgy haladnak, mintha rokonok volnának. Átmennek néhány mellékutcán, és a főtérre érnek. S ahogy itt haladnának hárman szótlanul, egyszerre feléjük rohan egy nő, és örömmámorban kiált:

– Kihúzták! Kihúzták!

Egyenesen a Dudics nyakába ugrik, és úgy mondogatja:

– Nyert! Nyert!

Dudics leveszi a nyakáról a nőt.

– Mennyit nyertem? – kérdi.

– Negyedmilliót! Negyedmilliót!

Dudics körülnéz, belekezd fütyörészni, majd hirtelen odafordul a rendőrhöz.

– Ajánlom magamat – mondja neki, és kezet fog vele.

Az öreggel is kezet fog, és megindul a nővel együtt a városháza felé.

Az öreg és a rendőr szájtátva néznek utána, mint ahogy nagy urak után néznek a szegények.

Lassan és bársonyos ringással egy gyönyörű autó halad a főtéren átal. Ablakain csillog a napfény, és sötétkék színe szinte illatozik.

A volánnál ott ül Dudics, és boldogan ereszti. Az arca kitelt, és gondosan meg van borotválva. Drága szürke ruha van rajta, és kék selyemnyakkendő.

Úgy ül és úgy hajt, mint egy herceg.

Átvezeti a főtéren a kocsit, és befordítja a Ferdinánd király útra, amely egyenes vonalban kígyózik messze, s amelyen nagy a forgalom mindig.

Kezdetben lassan megy, aztán gyorsít.

Éles és erős pillantásokkal előrenéz, és azokat vizsgálja, akik átmennek az úton.

A sok nyomorúság és kutyaélet után a bosszúra szomjasan vágyik.

Vad örömében olyan, mint a tigris.

Lesi, hogy kire ugorjék rá búgó kocsijával, amit fegyverének érez, ahogy a tigris fegyverének érzi a karmát.

Átmegy a hídon, és gyorsabbra kapcsol. S akkor feltűnik neki egy úr, amint az úttesten átmenni készül. Zsakett és magas, fényes cilinder van rajta. Fehér kesztyűt és botot tart hanyag mozdulattal a jobb kezében.

Tizenöt lépésre lehet, amikor rálép az útra.

Dudicsnak megmerevedik az arca, és vad fény lobban szemeiben. Keze, mint az acél, és a gerince ordít.

Olyan, mint az ördög.

Gázt ad a gépnek, és rohanva dudál, és több sikoltás hangzik egyszerre fel.

A gép recsegve megáll, és Dudics lassú mozdulatokkal kiszáll.

A cilinderes ott fekszik vérben az úton. Rögtön tömeg fogja körül, és rendőrök rohannak.

Tíz perc múlva a mentők autója búg.

Két orvos az áldozat fölé hajlik. Egy rendőrtiszt a zsebeit kutatja ki, és a megtalált iratokat magához veszi. Aztán odaszól Dudicsnak: – Üljön fel!

Felülnek mind a ketten a Dudics autójára.

– Hajtson a rendőrségre! – utasítja Dudicsot a tiszt.

Elindulnak. Lassan, puhán és szótlanul mennek.

A rendőrtiszt az iratokat nézi.

– Ki volt? – kérdi végre Dudics.

– Wéber, szociáldemokrata képviselő.

– Igen?!

– Igen.

Hallgatnak. A rendőrtiszt tovább nézi az iratokat.

– Éppen a gyáriparosok bankettjére készült – mondja.

– Honnan tudja?

– Itt a meghívó – mutatja a tiszt.

Dudics lebiggyeszti az ajkát.

– Sajnálom – mondja.

A rendőrtiszt rágyújt egy cigarettára.

– Maga dudált – szól megnyugtatólag.

– Én dudáltam – mondja Dudics, és végtelen nagy melegséget érez szétáradni magában.

Boldognak érzi magát, mert tudja, hogy nemhiába élt.