Népszakértők

A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete földön. Azoknak is a fele kutya volt.

Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik politikus volt, a másik tudós, a harmadik író. Nem közönséges egyik sem.

Lassan, finoman mentek a nagy romlásban.

– Az az érzésem, hogy maga a Gondviselés mérte ránk ezt az elemi csapást – mondta a politikus, aki katolikus volt a leégett faluval együtt.

– A Sors keze mindenesetre kiérezhető – jegyezte meg az író.

A tudós nem szólt, mert ő fajbiológus volt, és lélekbúvár: neki médium kellett volna. Azonban kihasználta addig is az időt, a leégett házhelyeket és az üszkös gerendákat olvasta, mert mellékesen adatgyűjtéssel is foglalkozott.

– Nézzétek! – állott meg az író, és széttárta a karjait –, micsoda grandiózus látvány ez az elhamvadt község. Olyan, mint egy hatalmas, fekete színpad!

Egy szénporos, kiéhezett kutya ugatni kezdte őket.

– Hess, ne! – ijedt meg az író.

– Ugyan, mit félsz ettől a rondától? – lépett előre a politikus.

– Könnyű neked – mondta az író –, te hozzá vagy szokva az ebekhez.

A tudós megkerülte messziről a kutyát, aztán visszajött, és így szólt:

– Egyszerű kuvaszfajta.

Varjak szálltak egy felmeredt fekete falra. A kutya rohanni kezdett arra. Közben egy macska is leugrott valami megmaradt kemencéről, és mozgatta a koromszagban a bajszát.

– Szenzációs hangulat! – mondta az író. – Vissza fogom adni.

A tudós nógatni kezdte őket, hogy induljanak tovább.

– Mit akarsz? Valami bogarad van megint? – szólott a politikus.

– Hogy mit akarok? Hát én nem a háziállatokért és a varjakért jöttem ide. Beszélni akarok valakivel, akinek leégett a háza. Mert engemet elsősorban a lelki jelenségek érdekelnek.

– Igaza van – mondta az író. – Ez nagyon érdekes lesz. Menjünk, keressünk valakit.

– És mit akartok beszélni, kérlek? – óvatoskodott a politikus. – Vigyázzatok, mert megvernek ezek a székelyek.

A tudós felkapta erre a vállát.

– Miért vernének meg? – mondta.

– Azért, mert csúfolódásnak veszik, ha lélekanalízist folytattok. Ismerem én ezt a fajtát éppen eléggé.

– Nem jobban, mint én! – mondták egyszerre a tudós és az író.

– Jól van, én nem bánom – engedett a politikus, és megindultak tovább a dísztelen helyen. Végre meg is láttak egy székelyt, amint lehajtott fejjel gubbasztott egy üszkös gerendán.

– Tapintatosak legyetek! – intette a politikus.

A tudós megállt, komolyan elgondolkozott, azután így szólt:

– Talán ne menjünk minden terv nélkül oda. Jónak látnám, ha mindegyikünk már előre megfogalmazná pontosan, hogy mit akar kérdezni. Aztán az is jó lesz – fordult a politikushoz –, ha te beszélsz először az egyénnel, tekintettel arra, hogy meglehetős diplomáciai érzéked van.

– Én pedig maradok csattanónak a végire – mondta az író.

Meg is egyeztek mindezekre nézve. Aztán egymás után álltak, és megindultak a gubbasztó székely felé.

– Jó napot kívánok, bácsikám! – köszönt a politikus. – Mit tetszik csinálni?

A székely oldalt törte lassan a fejét, aztán a szenes gerendára mutatott, amelyből kiálltak sűrűn a szegek, és így szólt:

– Éppen az urakat vártam. Tessék helyet foglalni.

– Nagyon köszönjük – mondta a politikus –, de mi nem időzhetünk sokáig. Azért jöttünk, hogy segítsünk a nép baján. Én például képviselő vagyok, s ha van valami sürgős kívánsága, talán közbenjárhatok…

A székely nem szólt, csak a földet nézte.

– Hát nincs semmi kívánsága? – kérdezte a képviselő.

– Nekem van, hogyne volna.

– Miféle?

– Az, hogy örököljek házhelyet magától.

A képviselőnek elég volt ennyi is. Intett a tudósnak, hogy vegye át a helyét.

– Ez az ön háza volt, ugyebár? – kérdezte a tudós.

– Melyik?

– Ez, amelyik leégett.

– Az most is az enyim, amelyik leégett.

– Nagyon érdekes – bólintott a tudós. – Ilyenformán most az az érzése, ugyebár, hogy otthon ül?

– Eléggé otthon ülök – mondta a székely. – Csak éppen azon akadok fel, hogy az urak, amikor béjöttek, mért nem tették bé maguk után az ajtót.

– Az az érzésem, hogy betettük – fűzte tovább a tudós.

– No, ügyeljen! – intett a székely – mert az Isten el találja hirtelen venni az érzésit, s akkor nem tud kimenni.

A tudós nem akarta hagyni magát:

– Majd kisegítene akkor is maga, amilyen értelmes ember.

– Olyant már aztán ne kívánjon az úr!

– Miért?

– Azért – mondta a székely –, mert én akkor kettőbe kéne válasszom az urat, mivel a bétett ajtón csak a lelkit tudnám kisegíteni.

Az író a vállába húzta a fejét, úgy élvezte sunyin a csevegést. A tudós azonban a másik lábára állott, s mintha élülről kezdené az egészet, így szólt:

– Nagyon sajnálja-é, hogy leégett a háza?

– Hát az úr sajnálná-é, ha csórén hagyná valaki? – kérdezte vissza a székely.

– De gondolja meg – magyarázta a tudós –, hogy egy szebb házat építhet, mint amilyen volt! Ebben az esetben is bánja, hogy leégett?

A székely kicsire húzta a szemét.

– Hát maga bánná-é – mondta –, ha a fejiből kivennék az eszét, s egy tudós emberét tennék helyette oda?

Erre a tudós is félreállt. Az író nagy képet öltött, és a székelynek a vállára tette a kezét.

– Nézze, atyafi – kezdte. – Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok… Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát?

Ijedten kérdezte a székely:

– Az Isten megfizeti, mit akar az úr?

– Mondom, megírom a maga szomorú esetét.

– No, még a kéne éppen! – méltatlankodott a székely. – Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr?

– De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, hanem dicsőségére fog válni… Hogy hívják?

– Már aztán az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja…

Az író népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett:

– Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né: ezt a sok rusnya fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig rámát csinálok magának, a főhősnek…

– Az Isten ne hallgassa meg… – mondta a székely, és szerette volna eldugni valahová a fejét. Az író azonban belékapott a dologba, és tovább beszélt:

– Mindent megírok, ami itt van… Megrázó színekkel fogom ecsetelni a földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat és a koromban bóbiskoló cirmost.

– No, a jó lesz! – enyhült meg a székely. – A kutyát s a macskát ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna.

A politikus nem tudta megállani, hogy ne röhögjön hátul.

A tudós megbökte az írót, hogy csak folytassa, mert jól megy.

– No, rendben van, atyafi – folytatta is amaz ravaszul. – Nem írok magáról semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésre.

– Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz.

– Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza?

– Bár ne lettem volna itt – mondta a székely.

– S mit csinált azon idő alatt, amíg az égés tartott?

– Magyarót törtem – szólt keserűen a székely.

– Hát aztán – ment tovább az író –, meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései voltak, amíg égett a háza?

– Olyanformák, mint most.

– És most mit érez?

– Én azt – mondta a székely –, hogy az Isten örökké reá küld valami nyavalyát az emberre.

Az író méltatlankodni akart éppen, de akkor rémülten, kormosan és rongyosan egy legényke futott oda.

– Édesapám! – mondta lelkendezve. – Mihály keresztapám megbolondult a házhelyen. Mert mosdik a koromban…

– Hol van, te? – kérdezte a tudós.

– Tova, né: a kéményen túl egy kicsit.

– Gyertek, figyeljük meg! – szólt az író, és megindultak.

A székely utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, száraz, kiszikkadt száját, de aztán magához vonta hirtelen a fiát, és így szólott neki:

– Pökjél helyettem hamar egyet!