Hűtelen bátya

Belém feküdt egy halott, mintha én lennék az ő koporsója. A nyugalmamat feldúlta, a hitemet megzavarta: kínoz és gyötör, megsárgult ujjaival csiklandozza az oldalamat.

Példátlan felebarát.

Mert mindeme zaklatás módja-é vajon a köszönetnek, amellyel tartozik nekem? Menthetetlen módon tartozik. Még ha egyszerű jótéteményről volna szó, nem mondanék a világon semmit, de csodálatos, nagy dolgot műveltem én annak idején véle! Olyant, amit rendes körülmények között csak maga az Isten tehet: feltámasztottam, egyenesen halottaiból.

Ez nem tréfaság.

Ámbár felnőttkoromig örökké nevetnem kellett, ha csak eszembe jutott ez a falumbéli ember. Most azonban nem fog a jókedv: csalódott vagyok, szép reményeimben zavarodott, az emberi természet megvetésére hajlamos, magával a halállal rokonszenvező, és nem a halottal.

Mégis atyámfiának nevezem ezt a hűtelent, és elnézem neki kiáltó vétkét: részint azért, mert megkeresztelte az utolsó földi pillanat, részint pedig a nagy korkülönbség miatt, amely közöttünk vagyon. Pedig találóbb volna jámbor alaknak mondani őt, vagy még inkább hűtelen bátynak. Annál is inkább, mert életiben is az volt.

Több mint húsz esztendőn keresztül ismertem állandóan. Iskoláskoromban igen gyakran leskelődtem utána, sőt, másokat is csábítottam erre a barátaim közül. Sovány ember volt, s szerfelett magas. Különös, megáldott íze volt minden mozdulatának. A nyelve szaporán járt és botladozott. Mindenekfelett pedig nagyon vallásos volt, de nem a nevelésből kifolyólag, hanem azért, mert egyszerűen rászületett, mint ahogy más ember fukarnak vagy disznótermészetűnek születik.

Bankó Péternek nevezték.

Egyszerű székely volt. Néha a borzalomig, néha a nevetségig eredeti és bölcs. Én legalább mindig úgy láttam, hogy a világ felett áll, és zavartalanul jár a maga különös természetének botján, mialatt lenn a földön gonoszkodtak vagy szorgoskodtak bogarak módjára mások.

A kocsmába sokat járt, de csak nappal. Két-három hetes megszállásai voltak. Ilyenkor elszáradhatott tőle a mezőn a fű, a gabonája elérhetett feketére, az állatjai is döglődhettek, mint a herék. Ő csak a kocsmát járta egyedül. Ezt sem úgy csinálta azonban, mint más férfiú. Nem ült bé a hordók tövibe reggel, hogy ott ölje magát s a világot estig. Csupán beütötte magát, két-három decit megivott, s aztán indult hazafelé ismét. Folytonos mozgásban volt. Napjában húsz-harminc ízben is megtette ezt az utat. Pedig nem sietett: úgy járt-kelt szép vasárnapiasan, mintha valami határtalan ünnepet ülne, amelynek csak ő látja az értelmét és fényét. A nagy Istennek ajánlott hetek voltak ezek, magasztosak, szinte túlvilágiak. Ezt határozottan meg tudom állapítani most, érettebb fejjel. S meg azt is, hogy a kocsma temploma volt neki. Nem úgy látszik, mintha temploma lett volna, hanem egyenesen az volt. Szent énekkel tért bé mindannyiszor a kapuján, és úgy jött ki rajta. Megtisztult valósággal ilyenkor a szája, mint a bolyongó prófétáknak. Két nagy feszület volt a kocsma és a háza között az úton, s ezeknél úgy mentiben, mint jöttiben megállt. Levette tiszta fekete kalapját, és Jézus csodálatos szívéről vagy a Szűz Mária szentanyai fájdalmáról énekelt egyet. Aztán letérdepelt, és ahogy a madarak szép fennhangon szólnak, úgy imádkozott ő is. Kacagtak örökké rajta.

Ó, mennyire nem tudta ezt az áldott embert felfogni senki!

Mi gyermekek a legkevésbé. Mindig a nyomában voltunk, és vihogtunk. Néha oda is mentünk hozzája sunyin, és megkérdeztük:

– Péter bá, hány személy van az Egyistenben?

– Ahány ember van a világon – felelte nekünk furcsán.

Aztán megkérdeztük azt is, hogy miért nem lett pap, mire így felelt:

– Nem csak a verebek tudnak énekelni.

Ó, milyen bölcs volt! Valóságos kegyeltje Istennek.

És most, eme előttem heverő hazai levélnek tanúsága szerint, mégis meghalt. Meghalt? Ha elég merész volnék, kételkedném ebben. Hátha csak helyet és formát változtatott, énbelém feküdvén! Utóvégre csakugyan érzem, hogy gyötör és kínoz, hogy megsárgult ujjaival csiklandozza az oldalamat. Csak azt csodálom, hogy ennyire hálátlan, ennyire közönséges tudott ez az Isten kegyeltje halála után lenni. Fel kell kiáltanom: hát miképpen felejthette el, hogy feltámasztottam halottaiból egyszer?

Ez nekem csodám.

De nem baj. Legyen ellenségem ő is, bár atyámfia volt! Figyelmeztetem azonban még hatottaiban is arra, hogy felnőttkoromban, még mielőtt feltámasztottam volna, mennyire gyengéd és figyelmes voltam hozzá. Pontosabban is meg tudom mondani, hogy mikor: nyolc esztendővel ezelőtt, kilencszázhuszonkettőben, nyáron; amikor hazamentem a falumba, és ő szembejött velem szomorán, testében elpusztulva, egy pénteki napon. Egész lelkemmel aggódva kérdeztem tőle akkor:

– Mi baj van, Péter bácsi?

– Meghót a feleségem, agyoncsapá a villám szegényt… – mondta elborult szemekkel.

– Hagyja el, ne bánkódjék! – vigasztaltam. – Legalább az Isten kezitől halt meg.

– Éppen ez az, mert végérvényes… – szólott összébb esve reá.

A gyógyítás reményében tovább simogattam:

– Áldott jó asszony volt, az igaz, s még élhetett volna. De ha már így végezte a Gondviselés, ne eressze ennyire búnak magát, hanem vigasztalódjék, s házasodjék meg Isten után ismét.

– Jaj, ecsém – mondta ő –, én utána vágyódozom, s nem más fehérnép után.

– Azért tisztelheti szívében, amiért megházasodik ismét.

– Én-e? Én nem megházasodni akarok, hanem meghalni!

Erre én is megütődtem.

– De már ilyen mókát ne csináljon, hallja! – mondtam.

– Én nem is csinálok. Majd megcsinálja nekem az Isten: vagyon még villáma neki!

Úgy tűnt, mintha zavarodott lenne egy kicsit.

– Maga mit beszél?! – szóltam. – Ne gondolja, hogy megrendelheti a villámot a saját fejére bárki!

Péter bácsi nem ingott meg.

– Az Istennel lehet beszélni… – emelte fel a fejét.

Néhány nappal későbben a mezőn bolyongtam. Nagy vihar jött hirtelen elé, s aprítani kezdtem sebesen a mezei úton. Nem sokat mehettem, amikor észrevettem, hogy egy kanyarodónál két ember mendegél szép leptiben előttem. Az egyik Péter bácsi volt. Melléjük szegődtem harmadiknak. A felhők rohanva futottak utánunk, haraggal és alacsonyan. Biztattam a társaimat, hogy szedjük egy kissé gyorsabban a lábainkat.

– Az Isten elől nem futhatunk el – mondta Péter bácsi.

– De az eső elől igen – feleltem hirtelen, és ránéztem. A két szemem lobbot vetett azonban rögtön. Valósággal elömleni éreztem magamon valami csodát: én ilyen arcot, mint amilyen ezé a férfiúé volt, nem láttam soha. Lázba jövök most is, ahogy emlékezetem kendőjén felvilágít. Barna szemei szent rajongásban fénylettek, mintha látta volna a mérges felhők között az Istent. Valami magasztos, szóval nem fedhető érzés ült a száján. Megszelídült arca pedig olyan volt, mint a vértanúé, aki sóvárog a mennyek országa után.

Csattant egyet az ég, és vágni kezdett tompa zúgással az eső. Egy közeli fa alá menekültünk, valami kicsi völgybe. Nem szólottam semmit, talán nem is tudtam volna. Péter bácsi sem beszélt, hanem körülfordult, mintha keresne valamit. Aztán nagy lábaival rohanni kezdett vénember létére hirtelen. A másik ember nevetett, mert azt hitte nyilván, hogy az öregre rájött a figura. Én azonban babonásan néztem utána. S láttam, hogy a legnagyobb dombon megáll, hamar kiválasztja a legmagasabbik fát, s odaáll alája.

– Péter bá, ott a villám megüti! – kiáltotta a másik, aki velem maradott. Péter bácsi azonban nem felelt vissza, csak megölelte a fát, és magasra kinyúlva felfelé nézett mozdulatlanul.

– Tiszta bolond… – mondta a másik, és legyintett.

– Ne bántsa őt! – szóltam szelíden. – Valami célja van bizonyosan.

– Célja nem neki van, hanem a villámnak, mert úgy belévág, hogy széjjelmegyen – bölcsködött az ember.

Én erre nem szóltam semmit, hanem a domb felé indultam, hogy láthassam az öregnek az arcát is valamicskét. Fele útjáig mehettem a zúgó esőben talán, amikor a felhőből, mint egy szikrázó ostor, reccsenve lecsapott a tűz. Föld felé görnyedtem magam is, aztán rémülve lestem a dombra, de Péter bácsi nyugodtan függött a fán, mint a kereszten. Megfordultam, hogy visszameneküljek elhagyott helyemre, de abban a pillanatban a szemembe ugrott egy sikoltás: a völgyben égett a fa. Odarohantam valahogy, és leestem az ember mellé, aki megszenesedve feküdt az arcán.

Mire erőt vehettem, már az eső is elállt.

Péter bácsi megsimogatta a halottat, és azt mondta csendesen:

– Összevétette velem az Isten…

Néhány nap múlva megint furcsán láttam az öreget. Estefelé volt, szürkület előtt valamivel. Különös setétség gyúrodott nyugati irányból. Siettem fel az úton, mert kinyitott ablakkal, egyedül hagytam otthon a házat. A szemem mindegyre a magasban járt, hogy figyeljem az időt. Éppen a Péter bácsi házához értem, amikor egy fejet láttam kinőni a zsindelyek között a háztetőn. A szomszéd kapuja alá húzódtam, és vártam. Valami ínmozgató izgalom vett rajtam erőt. A kibontott lyukon a fej után elétűnt egy törzs is. Péter bácsi volt, könnyen megismertem. Kiült lassan a háztetőre, a felhők felé emelte a fejét, és valami Istenkísértő, borzongató nyugalommal várta a felhők tüzes ostorait.

Mozdulat nélkül, égre emelt fejjel állotta végig a vihart.

Mondhatom, majdnem belébetegedtem.

Elmúlt azonban ez is. Nem is láttam valami három hétig az öreget. Már azt hittem, hogy kimegyünk valahogy a nyárból, és eljön minden baj nélkül az ősz.

De a sors villáma beütött ismét.

Történt ugyanis, hogy Szent István-napi ebédre meghívott magához a pap. Ketten voltunk csupán. Jól találtuk magunkat, s ebéd után illogatni kezdtünk. Már az első üveget félre is tettük, amikor megjelent a harangozó ember.

– Erős üdő jön – szólt, és elkérte a templom kulcsát, hogy harangozzon.

El is ment növendék fiával együtt. Mi jóízűen poharazgattunk tovább. Jóformán nem is hallottuk sem a harangok szavát, sem az égi zengést. Egyszerre azonban buta, megrémült arccal berontott a harangozó, és így szólt:

– Egy ember meghót a templom oldalában!

Hamar kirohantunk, s hát csakugyan ott fekszik a villámhárító tövében egy férfiú. Hason, megkunkorodva egy kicsit a földön. Jobb kezével görcsösen szorította még most is a villámhárító drótját.

Gondoltam, hogy ez Péter bácsi lesz bizonnyal.

– Csakugyan meghalt – mondta a pap.

Hamar hanyatt fordítottam az öreget, megoldottam a ruháit, vizet hozattam, és támasztani kezdtem.

– Csak elájult – feleltem most a papnak.

– Honnan gondolja?

– Onnét, mert ezt az embert nem üti meg a villám.

És igazam volt, mert Péter bácsi csakugyan éledni kezdett. S akkor egy ötletet adott az Isten hirtelen a fejembe. Félrehúztam a papot, és így szóltam neki:

– Tessék azt mondani ennek az embernek, hogy meg volt végérvényesen halva, csak Isten csodát tett, és feltámasztotta.

– Miért kéne azt mondani neki?

– Mondja csak azt! Egy életről van szó. Én majd megmagyarázom.

A pap habozva nézett, majd megbotránkozás látszott az arcán.

– Én ezt nem tehetem – mondta. – Nem is értem az egészet, de ha érteném, sem tehetném.

– Miért?

– Mert a feltámadás gondolata szent. Ebből játékot űzni nem szabad.

Nem szóltam többet.

Felállítottuk Péter bácsit. Én karon ragadtam, s amikor kiérhettem vele az útra, megkérdeztem:

– Hát aztán milyen világ van a másvilágon?

Az öreg úgy nézett reám, mintha eszmélne valamire.

– A felesége hogy élhet odaát? – folytattam.

– Ő-e? Ő jól, hál’ Istennek. Vigad a többi jó lelkekkel. Éppen beszélgettem véle, mikor magamhoz térítének.

– Maga hova gondol, Péter bácsi?! – magyaráztam neki. – A halottat nem lehet magához téríteni, az feltámad, amikor az Isten úgy akarja. Maga is feltámadott dicsőségesen.

– Mások is feltámadtak? – kérdezte az öreg.

– Néhányan már feltámadtak. Tudja, olyanok, mint maga: akik nem végezték volt bé rendesen az életüket. Láttam is őket előjönni a templom mellett a temetőből.

– Szólott a harsona is? – kérdezősködött az öreg.

– De még milyen erősen! Hát nem hallotta?

– Zengeni eléggé zengett valami.

– No látja: az volt a harsona! Örvendjen, és adjon hálát az Istennek, aki olyan csodálatosképpen mutatta meg magának a feleségét, és azt akarta, hogy fejezze bé szép rendesen az életét.

Péter bácsi rám nézett. Láttam, hogy visszaérkezett a földi örömökhöz.

– Jöjjön, menjünk bé! – szóltam a kocsma előtt. – S egy pohár bort igyunk meg ennek a feltámadásnak az örömére.

– Abbiza jó lesz – egyezett belé az öreg.

– Most immár mihez fog? – kérdeztem.

– Hát aztán beléállok az életbe Szentfelsége útmutatása szerint.

Egymásra köszöntük a poharat.

– Hát akkor most ismét meg kell házasodni – szólottam később egy alkalmas pillanatban.

Az öreg nem felelt semmit, csak megcsillámlott a szeme.

Boldogok voltunk mind a ketten.

 

 

Most előttem fekszik a hazai levél. Végigfutnak szomorú szemeim rajta, és olvasom újra a hírt: „Az égvilágán semmi újság, csak a vén Bankó Péter meghót, azt mondják, hogy a felesége valami mérget itatott véle.”

Szóval mégis szót fogadott nekem, és megházasodott újból!

Elgondolkozom az élete sorsán, és valami gyötrő nyugtalanság vesz erőt rajtam: érzem, hogy Péter bácsi megsárgult ujjaival csiklintja az oldalamot, kínoz, és megzavarja a lelkemet is.

Nagyon rosszul esik ez a kiáltó hálátlanság.

Annál rosszabbul, mert fogadom, hogy a pap nyugodtan alszik ezalatt. Pedig ő nem akarta megcselekedni azt a csodálatos jótéteményt, amelyet én boldogan cselekedtem meg, hogy egy Ember élhessen tovább, és másodszor is feleséget vehessen.