Dínomdánom illataA faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet. És most, a délutáni aranynapon gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán. Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton. Hevesen osztottak valamit, s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán, és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte a föld fölé emelte őket a szapora mozgás. – Hóhé, álljatok meg! – kiáltott Orbán kicsi Dénkó. Úgy látszott, ő vezérli a sereget. Virágos, nagy rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek, és csillogó szemekkel várták a születő szavakat. – Itt átalvágunk – mondta a vezér –, s tova a nagy domb alatt lesz a jó világ. Megindult az egyik leánykával elöl, s a társai utánaugrottak a kövér fűbe, mint a virághabos tengeri vízbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámzottak a réten. A mesebeli fürjmadarak is így mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön. Vígan és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszínű a virágos fű, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig süllyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amíg vércseppek gyanánt néhány fecskeszegfű sarjadott ki rajta. Itt megállottak, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek, s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei csokrot. Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel. Tartotta meleg hátán őket a föld, és azt hitte, hogy béállanak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak. Nézték a megrebbenő madarak is, és azt hitték, együtt tartanak immár, és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik. Nézte a Nap is őket, és azt hitte, új emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örök életet kacagjon. És ringatta áldott tenyerén őket az Úr, s találgatta szaporán, hogy vajon mit akarhat annyi sok gyermek egybeverődve. S akkor így szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval: – Állj elé, menyasszon! Egy leányka előrelépett, s pírba borulva megállt. Aztán egy buksifejű szökött a leányka mellé, jobb karját annak vállára kanyarította, s pezderkedve így ágált teleszájjal: – Ne búsulj, galambom, megélünk hótig! Az arcok derűre nyíltak, és hirtelen víg zajongás támadt közöttük. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jól bétölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, a szemei pislogtak, mint a gyertyák; majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt, s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett, és a kezeivel hadonászni. Aztán ártatlan arccal, mintha most szállott volna le a földre, a kiszólított párra tekintett, s a fűre mutatva így szólt: – No, gyüngyölődjetek egy kicsit! Szólásán nevetve hengeredtek végig, mint a jó meleg sarjún. Dénkó azonban nagy képet öltött magára, s megtűrte nyakát, mint nehéz helyzetekben a családapa. Mégis könnyed akart lenni, s mintha a kelletinél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dologban, komolykodva mondta: – Vagy játszódjunk, vagy feküdjünk le! – Bajos játszani, ha botlik a vezér – szólott valamelyik. – Botlik a te nyelved! – dolgozott a tekintélyén Dénkó. – Hát nem úgy rendelte volt az Isten, hogy lakodalom előtt összebúva üsmerkedjék a fijatal pár? Úgy van vagy nincs úgy? – Úgy van hát! – mondták egyszerre többen. Dénkó úgy gondolta hirtelen, hogy most jól megszorítá, aki dolgába szólott az előbb. Feléje fordult tehát, s így szegezte neki szavait: – Most tudóskodj, lám! A másik béhúzta magát. – Én nem szóltam semmit – mondta. – Hát ki szólt? – Az a sárga ember, né! – mutatott kicsi ujjával előre s felazon a gyermek. Nézték, s hát csakugyan egy ember került valahonnét a dombtetőre. Valami úrféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopasz volt, és sárgásan fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe lett volna pakolva. – Az Gyalló úr! – súgta az egyik. – Nálunk is volt egyszer, valami könyvet árult. – Puskája is van! – szólott a másik. Csakugyan odalátszott, amint Gyalló úr széjjelvetett lábai között, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány leviben fereszték vala meg. – Hí, beh rusnya! – mondta kacagva az egyik. – Haggyátok, hogy járja a szél – intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Tapogott egy kicsit, majd közelebb ment, s még közelebb, s úgy magyarázta: – Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja össze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak aztán. Nem igaz-é? – Igazsága van Dénkónak – ismerték el többen is. – De hogy lesz meg a ház? – Hogy-é? – legyintett Dénkó. – A könnyen! Jó erőben vagyunk, hálistennek, s kalákában megcsináljuk. Azzal jobbra fordult, s valami bokrok felé lengette kezét. – Lássátok-é: ott az anyag! S egy pillantásra házat csinálunk, zöld házat. – Menjünk! Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta, s komolyan szólott, mint egy meglett ember: – Ide a fűbe ülj le, né! A leányka leült rögtön. Akkor a vőlegény karját ragadta meg. – Te pedig húzódj melléje, s burukolj neki, mint a galamb. Mü mindjárt visszajövünk. Azzal elgázolt sebesen a többi után. A kopasz úr meg sem mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét, s abba beléírt valamit. A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egy részük tördeste az ágat, kettő karót kerített a kalibaházhoz, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak. Egyszer megállott az egyik, s a bokrok közül a domb felé lesve vihogni kezdett: – Né, Gyalló úr rajzol! – A nem rajzol, hanem ír. – Biztosan a szeretejinek ír. – Mert van is az olyan vén kopacnak! – mondta a másik. Orbán kicsi Dénkó buzgón serkentette őket: – Dolgozzatok, mert ti nem vattok urak. Később találós kérdést vetett fel az egyik: – Mi az, hogy dombon ül, s aztán sárga héja van? – Az eppen tök! – szólott, aki mellette volt. – Igende ír is! – tette hozzá a másik. – Az akkor Gyalló úr. Ismét később ezt a kérdést tette fel az előbbi: – Hát a mi, hogy gyalog indul, pedig ló van előtte? Sokáig kerülgették kicsi eszükkel a kérdést, míg nagyot nevetett végül az egyik: – Az is Gyalló úr eppen! Zajongtak és repdestek a jóízű dolgon, mint a verebek a kiterített búzán. S a nagy bölcsösködésben azon vették észre magukat egyszer, hogy készen áll a kalibaház. Orbán kicsi Dénkó vizsgálódva megkerülgette, aztán buksi fejével rábólintotta a végszót: – Emmá ház! Még szaporodni is lehetne benne. – Azt igen, nyulaknak kivált – mondta egy kék szemű cingár, aki hibát kapott még a toronyban is. Hanem Dénkó már visszafelé tartott sebes mozgással, s nagyokat szökött mindegyre, mint a sáska. A többiek is szaporán ugrándoztak utána, s közben taszigálták belé egymást a fűbe, s olyan hangokat adtak, hogy nyekkenő seregnek lehetett volna nevezni őket. – Ide, népség! – parancsolt a vezér, és újból maga elé tömörítette őket. Akkor vette észre, hogy a menyasszony s a vőlegény még javában kuksol a fűben. – Hé, haggyatok lakodalom utánra is valamit! – kiáltott feléjük, s odarendelte azokat is. Erre a megmaradt két leánykát kinevezte örömanyának, két legénykét örömapának, egyet szószólónak, majd felhívást tett, hogy ki vállalja a papi tisztséget. Nem jelentkezett senki. Végre az egyik a domb felé hunyorított: – Gyalló úrt híjjuk meg papnak…! – mondta. Nagy zúdulás támadt. – Hogyne! – Mert eppen talál is a medve a kakasüllőre! – Nem rontjuk el a napot! Dénkó rázni kezdte a kezét, hogy csend legyen. – Akkor vállalom én – szólott. – Püspök nem lennél-e?! – kottyant belé a kék szemű cingár. A vezér megsértődött erre. – Akkor fújjátok fel az egészet! – mondta. Nagy lárma támadt, s bomlás. Mind a kékszeműre mentek, s mind beszélni kezdtek: – Ne tudj többet másnál! – Kivetünk a játékból, ha nem nyughatsz! Egy ideig így gyűléseztek, aztán közakarattal Orbán kicsi Dénkót kikiáltották papnak. S hogy mindez lezajlott, csendre állottak újra, hogy mehessen a játék. Kicsi Dénkó szétterjesztett karokkal mindjárt fohászkodni kezdett nagy hangon a mezőben: – Dóminusz bóbiszkum! Utána karjait leeresztette, és intett, hogy járuljon elébe a fiatal pár. Azok oda is mentek, nagy komolyan lehajtották a fejüket, és térdre ereszkedtek a „pap” előtt, aki dünnyögött percekig valamit nekik, majd futkosó vonalakat rajzolt felettük, aztán felállította őket, s így szólt: – Tudja meg a föld népe, hogy jóban-rosszban, esőben-sárban immár össze vattok kötve. Értitek-é? – Ércsük. – No, akkor menjetek békességgel, s lepjétek bé a földet! – mondta végezetül Dénkó olyan komolyan és méltóságteljes képpel, mintha egy világot teremtett volna. De már senki sem ügyelt rá, hanem megbolydultak, és körülvették az új párt, s valamelyik nagyot kiáltott mindjárt: – Dínomdánom, lakodalom! Ketten-hárman táncolni is kezdtek, de a nagy fűben összeakadt a lábuk, s felbuktak, mint a csutak. Orbán kicsi Dénkó forogva kiáltotta: – Örömanyák, hol vattok? Mikor azok jelentkeztek, így parancsolt rájuk: – Szerepöt vinni! Itt az ideje, nem látjátok?! Erre a két leányka járni kezdett kereken, s hajlongott, s kiáltotta ég felé szaladó hegyes hangon: – Ételhez s italhoz hozzálátni, tisztelt vendégkoszorú! S amint így körbejártak, egyikhez is, másikhoz is kínáló szavakat intéztek: – Egyék, komám! – Igyék, sógor! – Ó, használjon, pelébános úr, no! – Maga is, Ferenc bá, ne szégyellje magát, mint egy szűzleán! S a víg örömben, mintha csoda történt volna, kenyér- és kalácsmaradékot termettek a zsebek, és kicsi orvosságosüvegek bújtak elé, amelyekben mind bor s pálinka, ki tudja honnan! Mohón majszoltak, mintha sohasem ettek volna. S a kicsi üvegeket verték egymáshoz, s köszöntötték el a kortyot: – Adjon Isten megélhetést az új párnak! – Adjon az Isten sok ügyes gyermeket is! – Eléhaladást és békességet! – S nyugodalmas vénséget! Így folytatták valami félóráig a lakodalmat. Akkor elkiáltotta magát Orbán kicsi Dénkó: – Viszik az ifiasszont! Erre kiállott a szószóló, és így búcsúztatta habarva az apai háztól:
És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kalibaház felé, szökdöstek, és akkora zajt vertek örömükben, mint ha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az új párt az élén vitték a menetnek, s mindegyre rikótották elöl-hátul:
Így lakodalmaztak végig a réten, s ahogy a kalibát megközelítették volna, hát mint a villanás, egy nyúl s egy nyúlfiú ugrott ki onnan. – Né! – Hó! S utána mind, s neki a dombnak. – Buff! Gyalló úr lövést tett orcájuk előtt. Odamentek, s hát meghalt a nyúlfiú. Rosszulesett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele. – Maga métt lőtte meg azt a nyúlfiat? – kérdezte Orbán kicsi Dénkó. – Azért, mert futott – mondta az úr. Összesúgtak a legénykék. Voltak legalább tizenöten. Szemük kigyúlt, arcájukra a vakmerőség kiállott, mint a vércse. A puska a földön feküdt, gazdája a nyúlfiat nézegette. Dénkó odalehelt a társának valamit, s erre, mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig. – Levesszük a lábáról! Gyalló úr megérzett valamit. Oldalt a fiúkra sunyított, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér: – Reá, hé!! S mint a medve, kit darázssereg megriaszt, félrelökött hármat a kopasz úr, s kiugrott közülük, s puska nélkül s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat. – Fogd meg! S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek, s körülvették a halott nyúlfiat, majd a puskára gyűltek valahányan. – Fojtsuk meg földdel! – mondta a vezér. S örömhullámokat verve, betömték a halál két csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember új riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek végig a mezőn. |