A hegyi patakról^*

Írhattam volna címül azt is, hogy szíves beszéd. Könnyed szavak önmagamról, írói gondolkozásomról, s legfőképpen az ifjúságomról, melyet sohasem zavart az a gondolat, hogy valaha írói módon írni fogok.

De mivel az emberi élet is úgy iramlik tova az időben és a különböző tájakon, mint a patak, szemléltetőbb indításnak véltem a hegyi patakot, mint a vallomást.

Hát üldögéljünk egy kicsit ennek a hegyi pataknak a partján, s hallgassuk a patak vizének szilaj loccsanásait, vagy máskor a mondikálását, mely azonban néha sóhajtásba szellemül, s máskor pedig jajong.

Azt hiszem, hogy néha mindenki elgondolkozik azon a kérdésen, hogy vajon az életben van-e igazság vagy nincs. Jobban mondva: vajon állandó és jellemző alapja-e a létezésnek az igazság. Másokkal együtt én is sokszor elgondolkoztam ezen, holott az én számomra, mint katolikus ember számára ez a gondolat tilalmas, mert hiszen minden az Isten akarata szerint van ezen a világon, s az Isten pedig igazságtalanságot nem akarhat. Persze az a serkentés is az Ő akaratával van, hogy én ezen gondolkozzam: így aztán a szent dialektika kisegít engem a bajból, mint ahogy a dialektika, áldja meg a hívő s a hitetlenek Istene, a világon a legjobb íratlan mentesítő levél.

De hadd tegyek félre mindenféle menlevelet, s a józan ész és a tapasztalatok alapján most hadd feleljek arra a kérdésre, hogy az életnek alkotóeleme-e az igazság vagy nem. A kérdés kihívónak látszik. De talán csak azért bújt ebbe a kihegyezett megfogalmazásba, hogy kicsalja belőlem azt a vélekedést, hogy az élet, mint a létezés folyamata, nem hordozza magában az igazságot, sőt az erre való igényességet sem. Mert az élet egyszerűen tényekből áll és illúziókból. A tények sorozata maga a valóság, melyet, hogy az emberi lélek számára néha elviselhető legyen, körülvesz az ábránd, mint a föld anyagát a levegő.

Folytathatnám emígy az okoskodást, de talán ez a vaskos vélemény is elegendő ahhoz, hogy a további mondanivalómra némi fényt vessen néha, s máskor árnyékot.

Kezdem a hegyi patak eredetével, melynek a helyét, vagyis az én születésem forrását, nem az igazság határozta meg, hanem olyan folyamata a tényeknek, amelyek előtt az igazság egészen tanácstalan; sőt maga a tudomány is, mely szeret az igazság ámokfutója lenni, csak magyarázkodik, és a születés tényét megállapítja, de a folyamatot megfejteni nem tudja. Hozzávetőleg időben százezer év az emberi lét, s térben pedig, egyelőre, a kerek föld. Ebben az időben és térben, elméletileg, akárhova el lehet helyezni egy ember születését és rövid életét. A sok ismeretlen és a kevés ismerős tény egy meghatározott időben meghatározott körülmények közé helyezi. Ha magamra nézve, mert hiszen mások vagy elégedettek a születésükkel, vagy pedig annak időbeli és környezeti tényét igazság gyanánt tüntetik fel, mondom, ha önmagamra nézve használom az említett elméletet, akkor születhettem volna például ősembernek: s ebben az esetben, mai szemmel nézve, ez nem is lett volna mentes a dicsvágytól, mert hiszen a tudósok ha megtalálják a koponyámat, hasznos lettem volna. Születhettem volna a Mózes hívének, aki azzal a nagy élménnyel szállott volna sírba, hogy nem a Piave folyón kelt át a háborúban gyalogosan, hanem száraz lábbal a Vörös-tengeren. Maharadzsának is születhettem volna, ki dúskált a kincsekben; vagy török basának, kinek illatos szeretői és kívánatos rózsái voltak. Angolnak is születhettem volna, azzal a tudattal, hogy angolul igazán érdemes írni, mert magyar nyelvre is lefordítva még Magyarországon is népszerű és megbecsült író lehetek. Vagy közelebb térve a forráshoz, születhettem volna Rákosi Mátyásnak, aki négy évig megkímél attól, hogy a könyveim kiadásával vesződjem.

Ennek a komoly játéknak, amit a szavakkal űzök, olyan látszata is van, mintha én a születést és a foglalkozást összekeverném. Pedig ez nem így van, mert senki sem születik valami meghatározott foglalkozásra. Minden értelmes emberben vannak olyan tulajdonságok, hogy bármi lehet belőle vagy majdnem bármi. A sok tulajdonság közül a körülmények kiemelnek egyet, s az az egy tulajdonság aztán az élete tevékenységének a gerincévé válik. Az is előfordul, hogy az öröklés és a körülmények huzavonája folytán több tulajdonság marad felszínen. Ezekből lesznek az olyan emberek, akik többféle dologhoz értenek, de gyökeréig semmihez. Idetartoznak a szeleburdik, az okos csevegők, a minden lében kanalak, a népboldogítók, a világmegváltók s a rokonszenves dilettánsok is.

Csak két dolog van, azt hiszem, amire születni kell, s végletes mind a kettő. Az egyik a csodagyerek, aki már hároméves korában négy-öt jegyű számokkal tud fejből szorozni; s a másik a hóhér, aki az első akasztás után nem teszi le a lantot.

Így fest az igazság a születés dolgában, ami mégis az életnek egyetlen olyan ténye, amelyet a legbűvészibb elmélettel sem lehet csűrni-csavarni, hanem az ékesszólás kimerül ilyen szavakban, hogy: megtörtént, van. S ha, jobb szó híján, ennyire Isten szándékában van, vagyis ha idő és hely dolgában ennyire esetleges a születésünk, akkor az emberi élet lényegére, az egyén értékeire vonatkozólag nem mondhatok más szót. Vagyis például miképpen fér össze az igazság érzetével, hogy az egyik ember a bátorság csíráival születik, s a másik a gyávaság gombáival, az egyik értelmi vetőmagvakkal, s a másik az áldott butaság ködével. Vagy pedig hogy a nőket se felejtsem ki: az egyik olyan szépnek születik, hogy szinte kár is neki, s a másik pedig olyan kellem nélkülinek, hogy még a félsötétben sem boldogul. Az iskoláztatás elterjedése idején, vagyis a mi időnkben, azt mondják, hogy a született csökkent elméjű embert is úgy ki lehet tudással tömni, hogy például egy kollektívában majdnem okosabbnak látszik a többinél; s a szerény elmével született emberből pedig, az oktatás és a fejlett irodalomelmélet jóvoltából, még olyan írót is lehet nevelni, aki kedveltség dolgában mintaképünk lehet. A női szépség és a szépségbeli fukarság esetében pedig még könnyebb a gond, mert immár a kozmetikai iparunk is annyira fejlett, hogy egy nőt, kit a természet szépséggel megáldani elmulasztott, majdnem szépségessé lehet varázsolni.

A féltréfás szavak mögött a valóság az, hogy a közoktatásunk és annak nagyszerű gárdája nemcsak az analfabetizmust szüntette meg, hanem a szerény képességű embereket is a művelődés magasabb fokára segítette; de azt a réteget, amely születésénél fogva értelmileg kitűnő, ugyanakkor még magasabbra emelte: s ilyenformán a távolság közöttük megmaradt, bizonyságául annak, hogy a születéssel hozott értelmi mag, helyes kiválasztás esetén, mindig olyan magasra emelheti az embert, ahova csak veleszületett értékkel lehet jutni.

A kozmetikánál, bármilyen csalafinta tudomány, a női szépség dolgában hasonló a helyzet; vagyis az élet harci fegyvereit, amilyen a tudás és a nőknél a szépség is, élesebbre kifenni lehetséges, de az acél vagy a nemesfém minősége, mellyel születtünk, megmarad.

Ezek a gondolatok, le is írva őket, számomra szokatlanok, mert hiszen kifejezési formájukat tekintve nem tartoznak a szépírói területre, ahova, talán helytelenül, egyre jobban száműztem magam. S azonkívül abba a gyanúba is keverhetnek, hogy más írók földjét szántom el, akik ezt a szájbarágó műfajt több haszonnal és sikeresebben űzik. De hát mondtam: üldögélünk a hegyi patak mellett, s olyan dolgokról beszélünk, amelyek a patak változatos beszédének a megértéséhez segítségül szolgálnak.

Mit mond tehát az én hegyi patakom?

Térjünk hát a szülőföldre; s hadd mondjam el, hogy volt egy Ebesfalva nevű helység, mely Udvarhely megye határához közel feküdt. Nincs ugyan tanúm arra, hogy Udvarhely valamikor megye volt, mert a történetírás, a tényeknek megfelelő módon, megváltozott. Ha élne, tanúnak Kállay Tamást választanám, aki kicsi elemista koromban az én szülőföldemnek a képviselője volt, úgynevezett baloldali képviselője. Bizonyára csak szerep volt nála is az a baloldaliság, a nép kedvét keresve. De az már szívvel-lélekkel valóság volt, hogy jötte előtt szorgalmasan festettük pirosra a lúdtollakat a kalapok mellé. Majd aztán, amikor jött, ráztuk a piros tollas kalapjainkat, s nagy rivalgással éljeneztük Kállay Tamást. Ezzel az éljenzéssel aztán be is fejeztem az úgynevezett közéleti rivalgást, mert hosszú életem során a sors ilyen élményektől megfosztott.

De hát nem azért mentünk az előbb Ebesfalvára, hogy a lúdtollakat fessük, hanem a születés szeszélye és az életút furcsasága miatt. Volt ugyanis Ebesfalván egy olyan-amilyen udvarház, melynek a gazdája, bizonyos Apafi Mihály, török fogságban volt. A felesége, hűségből és illendőségből is, hordozta a mártírkoszorút, s a koszorú alól leste Törökhon felől a híreket. Meg is érkezett Apafi Mihály, de jóformán meg sem ülhetett otthon, már a törökök az erdélyi fejedelemséget a nyakába akasztották.

Hát ennyi erővel, ha akkor élek, én is lehettem volna erdélyi fejedelem; annál is inkább, mert a családfám azon a tájon már virágzott abban az időben. Csakhogy a létezés szeszélye úgy játszott, hogy háromszázhatvan évvel későbben szülessem meg.

A családom fészke mindig Udvarhely megyében volt; és mindig a föld volt, mely ottan inkább kedves és változatos, mint termékeny. Keleten és északon hegyek és nagy erdőségek őrködnek a falu fölött, s idők óta, éjjel és nappal, keresztelőt is tart a falu, mert a hegyi erdőségek közül oda fut be elsőnek az a patak-folyó, melyet a Fehér Nyikó névre kereszteltek. De ez a név is, mint maga a születés, csak amolyan szeszély, mert gyermekkorom idején, amikor a pisztrángok között lubickoltam benne, sohasem vettem észre, hogy fehér akart volna lenni. Ellenben a család életében volt annyi fehér, amennyi a tarkabarkában szokott lenni. Szokás volt ugyanis a családban, hogy egy-egy fiat a föld fészkéről mindig kiröppintsen, hogy azok a tágasabb világban a tudomány szárnyára kapjanak. Így aztán mialatt az egyik nyomorgatta magát és a földet, a másik színész lett, vagy akkori és otthoni szójárás szerint komédiás, aki nemcsak a deszkákon ágált, hanem bűvészmutatványokkal is szolgált a nagyérdemű közönségnek. A színész mellett ott volt egy másik bővérű és mulatérozó családfi, aki 1848-bar dulló volt, s akiről ejtettem is szót a Hazai tükör című regényemben. Tudok jogászokról s fiatalon elhunyt tanult fiakról, amilyen az édesatyám öccse is volt, aki egy báli mulatságon szerzett tüdőbajban halt meg, bizonyára halottaiból szemrehányással irántam, aki az első báli mulatságom után csak megházasodtam. S aki az ősök közül a legfontosabb, mert a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt életutamat ő kovácsolta: élt Gyulafehérváron egy pap, az erdélyi katolikus egyházmegye kormányzója, vagyis nagyprépost, ki a nagyapám testvére volt, s velem azonos nevet viselt. Róla még, ez írásom folyamán, meg kell emlékeznem, de előbb hadd szóljak valamit a gyermekségemről.

A tizenegy között a harmadik gyermek voltam; s a gazdaság pedig, gyűjtési szenvedély híján és osztódás következtében, már szegényes törpebirtok volt. Annyira azonban nem volt törpe, hogy atyám, már gyermekkoromban, mezei és erdei munkára ne fogjon. Ebből sok baj származott, mert a munka helyett inkább az ágak hegyin járt az eszem, amit fenyítés nélkül nem tűr el sem apa, sem irodalmi kritika. Annyi hasznom mégis volt a dologból, hogy megismertem a gazdálkodó ember gonddal teli életét, magát a természetet, de nemcsak a szép és változékony, hanem a kegyetlen oldaláról is. El is gondoltam sokszor magamban, hogy gazdálkodó, ha csak lehetséges, soha nem leszek, s ha akkor már tudok a természetjárás szenvedélyéről, akkor azt is hozzátettem volna, hogy: sem turista. Iskolába járni, otthon a faluban, már sokkal jobban szerettem, mert a tanulásnak csak a látszatát kellett megadni. Vagyis a lehetőség szerint el kellett menni az iskolába, s onnét körülbelül időben hazamenni. Nem mondom, az ábécét, az apró számtant és a vegyes állatokat tanulgattuk, de többet voltunk birokban egymással, mint az ábécé betűivel, s a leánykákat is számlálás nélkül begyeréztük. A könyvbéli állatokat pedig a valóságban is ismerni akarván gondoztuk a kántortanító mindenféle állatait vagy a mezőkre és az erdőkbe vonultunk, ahol láthattuk, hogy a nyúl valóban gyorsan fut, a róka ólálkodik, a rigó helyett a mátyásmadár rikkant, s hogy olyan begyes és főkötős a búbos banka, mint egy örökös menyasszony.

Így múlt el az elemi iskola hat éve.

S akkor, annak a családi koholmánynak az alapján, hogy jó felfogása van a fiúnak, bevittek az udvarhelyi gimnáziumba, amelynek az internátusában anyám gondosan fészket rakott nekem. Mondhatom, boldog voltam. Először azért, mert így ősztől nyárig megszabadultam a mezei munkától; s másodszor azért is boldog voltam, mert azt hittem: itt is csak olyan látszatra kell majd tanulnom, mint otthon, az elemi iskolában. Az első dolog, vagyis a mentesség a munka alól, jól bevált, mert hiszen egyszerre nem lehettem otthon, a faluban és a gimnáziumban is; de a látszattanuláson, ahogyan valóban kezdtem, szinte rajtavesztettem. Félévkor ugyanis, vagyis a karácsonyi vakáció előtt, istenesen megróttak, és a számtanból elégtelenre osztályoztak. Szerettem volna a föld alá bújni, de ez a szégyenérzés kicsiség volt ahhoz a rémülethez mérve, hogy kivesznek az iskolából, és hazavisznek a falusi munkába, verejtékezni nyáron, állani az esőt, a viharokat és a fagyot. Áldott kedves anyám azonban addig s addig siránkozott, hogy ne szakítsuk félbe ennek a legénykének az évét, mert hiszen még Szent Ágoston is megjavult, hogy csakugyan visszavittek az iskolába. Hát akkor én is szembenéztem magammal, mondván: látod, te haszontalan, a sanyarú sors kötele már a nyakadon volt, de hála istennek, nincs igazság, csak anyai szeretet van. S ha Szent Ágoston nem is lettem mindjárt, az esztendő végire a jó közepes tanulók közé küzdöttem magam; s majd a negyedik osztályban oly kitűnő lettem, hogy a gimnáziumi értesítőben vastag betűkkel nyomtatták ki a nevemet. Gondoltam, most aztán a nagyprépost nagybácsi előtt is büszkélkedhetem, mert hiszen a tanulásom költségeit ő rendezte, s a tekintélyének a védelme alatt verekedtem és módjával garázdálkodtam is a gimnáziumban. Levelet írtam hát neki, hogy elutaznám Gyulafehérvárra, hogy őt személyesen is megismerjem. Hanem a válasz nem volt kedvező, mert azt írta vissza, hogy a diák ne lődörögjön a vonatokon, hanem télen tanuljon, s nyáron pedig dolgozzék otthon a gazdaságban. No, gondoltam, Áron bácsi is többet olvassa a kemény Ószövetséget, mint ahogy kéne; s a gyulafehérvári utazás helyett így aztán az otthon maradást választottam, s a mezei munkát. Mondhatom, erre nagy szükség is volt, mert éppen kiütött az első világháború, s ahogy a nóta mondja, mind elment a legények eleje. Vagyis nemcsak a szűkebb családban, hanem a bő rokonságban is szükség volt reám, aki – ha már dolgoztam – már akkor is igyekeztem minőségi munkát végezni. Különösen a kaszálásban szereztem nagy elismerést, ami bizonyára azzal magyarázható, hogy akkor még a kritikai szellem nem volt annyira fejlett, mint például mostanság az irodalomban.

Így múltak az évek; majd kezdtem aggodalmaskodni, hogy kimaradok a világháborúból, s akkor aztán sohasem fogom megtudni, hogy valójában milyen is a háború. Tizenhétben tehát besoroztattam magam. Az érettségin már katonaruhában jelentem meg, s ha a tudományom, ebben-abban, a jelesnél gyengébb is volt, maga a mundér segített emelni a minősítést. S milyen az élet szeszélye: tiszti iskolába Gyulafehérvárra vezényeltek. Mivel számomra a legfőbb parancsnok a nagyprépost Áron bácsi volt, nála jelentkeztem először. Jól megtermett, szűkszavú, Tamási-ábrázatú ember volt, aki a kaszárnyai szállásról is kiváltott, s a vendégszobájában hálatott a püspöki palotában. Így aztán minden reggel selyempaplan alól vonultam ki a katonai gyakorlatra, mint csakugyan a hajdani fejedelemségnek elkésett várományosa. Tizennyolc nyarán aztán, a piavei offenzívában, sikerült megszagolnom a puskaport is. De olyan istenigazában sikerült a puskaport és a vért megszagolnom, hogy még akkor is prüszköltem tőle, amikor a háború végén azt ajánlotta nekem Áron bácsi, hogy legyek orvos. A prüszkölésemre, nem valami mézesmázas szóval, azt mondotta nekem: hát akkor gondolkozzál magad, s válassz olyan életpályát, amilyent jónak látsz.

Kezdtem is törni a fejemet, de már az első lépésnél megakadtam. Borzolódtam ugyanis attól a gondolattól, hogy én egész életemben ezt csináljam vagy azt csináljam. A mai eszemmel úgy hiszem, hogy ennek a magyarázata az, amit írásom elején már említettem. Vagyis az, hogy minden értelmes emberben vannak olyan tulajdonságok, hogy minden lehet belőle vagy majdnem minden. A gondolatra, hogy életpályát válasszak, ezek a tulajdonságok megbolydultak bennem, s mindegyik első akart lenni ebben a titokzatos sportversenyben. Mert valóban: a vér és a halál friss iszonyatát legyőzve lehettem volna orvos; lehettem volna tudós is, főleg a biológiában vagy a csillagászatban; lehettem volna a természet kalandosa, aki esetleg megmássza a legmagasabb fát; s lehettem volna hiábavaló népboldogító is, aki a jobbik esetben a bolondokházában végzi.

Beiratkoztam hát a kolozsvári egyetem jogi fakultására, azzal békéltetve meg emígy az egymásra féltékeny tulajdonságaimat, hogy ezen az úton úgysem leszek semmi. S nem is lettem, mert egy esztendő után, hogy valami hasznos dokument mégis legyen a kezemben, átváltottam a kereskedelmi akadémiára. S ezt jól is tettem. Nemcsak azért, hogy az oklevél dokumentumot a végén csakugyan megszereztem, hanem jól tettem főleg azért, mert így a lelkes tulajdonságaimat olyan ámulatba ejtettem, hogy összeültek tanácskozni. S miközben ezek tanácskoztak, éppen akkor, egy tekintélyes kolozsvári újságban, novellapályázatot hirdettek. Eladdig én sohasem gondoltam arra, hogy író lehetnék és lennék, de akkor két gondolat megkörnyékezett: az egyik gondolat az volt, hogy az íróknak erdőn-mezőn vagy napestig a hivatalokban nem kell dolgozniuk; s a másik pedig az volt, hogy amit valaki más tudhat, azt miért ne tudhatnám én is. Elmentem hát az én csörgedező hegyi patakomnak a forrásához, s annak a tükrében megkérdeztem magamtól, hogy írjak-e novellát vagy ne írjak. A csobogó tiszta forrásból azt a választ véltem hallani, hogy írjak.

Meg is írtam a novellát, s majd az újság egyik vasárnapi tárcájában meg is jelent. Azóta megírtam úgy százötven novellát; írtam regényeket és színpadi műveket, s szép számmal cikkeket a magyar és az emberi boldogulásról.

Írásaimat mindig az elégedetlenség kísérte; s hat-nyolc könyv, melyeknek a témáit magamban hordom, az eddigi könyveim közül hiányzik, de ezt a hiányt az elmúlt kincstári irodalmi politikával együtt viseljük.

Egyedül talán csak az vigasztal, itt a csörgedező hegyi patakom partján, hogy a patak tiszta vizet visz a jövő felé. S miközben mondikálva és mormogva folyik tova, holló gyanánt ismét a vállamra ül az a gondolat, hogy a létezés folyamata igazság helyett tényekből áll és ábrándokból. De lélek és értelem szerint néha bizony már behintem a tényeket az ábránd színpompás őszi leveleivel, hogy ne legyenek annyira árvák.

 

 

A hivatkozás helye

A hegyi patakról. Kézirat szerint. Egyik változata megjelent a Tükörben, 1965. január 5-én. Újraközölve: Írói vallomások. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa. Budapest, 1971 (153–160). Összeállította és bevezette Tóbiás Áron. Újraközölve továbbá: Jégtörő gondolatok II. kötet (420–429).